CHRISTOPHER PAOLINI
-
ERAGON
(részlet)
Európa Kiadó
 


 

ELŐJÁTÉK:

A FÉLELEM ÁRNYÉKA

Szél üvöltött az éjszakában, olyan szagot sodorva, amely meg fogja változtatni a világot. Egy magas Árny fölemelte a fejét, és szimatolt. Bíborszínű haját, sötétpiros szemét leszámítva egészen olyan volt, mint egy ember.

Meglepetten pislogott. Az üzenet pontosnak bizonyult: valóban itt vannak. Vagy ez csupán csapda? Mérlegelte az esélyeket, azután jeges hangon rendelkezett: – Szóródjatok szét; bújjatok a bokrok és fák mögé. Állítsátok meg, aki erre jön… vagy meghaltok!

Körülötte tizenkét, rövid kardos urgal csoszogott. Kerek vaspajzsukra fekete jelképeket mázoltak. Karikalábú emberekre hasonlítottak, akiknek karján csontot zúzó, vadállati izmok dagadnak. Apró fülük fölött két csavart szarv meredt az égnek. A szörnyek besiettek a bozótosba, és röfögve elrejtőztek. Hamarosan elhalt a zörgés, az erdő ismét néma volt.

Az Árny kilesett egy vastag fatörzs mögül, és végignézett az ösvényen. Senki emberfia nem láthatott volna ebben a sötétben, de neki olyan volt a halvány holdfény, mintha napsugárban fürödnének a fák; fürkésző pillantása tisztán, élesen érzékelt minden részletet. Természetellenes hangtalansággal várakozott. Kardjának hosszú, fakó pengéjén hajszálvékony karcolás indázott. A fegyver elég keskeny volt ahhoz, hogy átcsússzon a bordák között, de elég erős, hogy átüsse a legkeményebb páncélt.

Az urgalok nem láttak olyan jól, mint az Árny; vak koldusként, ügyetlenül matattak a sötétben. Bagoly huhogott, vijjogása belehasított a csendbe. Senki se mert lélegezni addig, amíg a madár el nem röppent. Azután a szörnyetegek dideregni kezdtek a hideg éjszakában; az egyik nehéz bakancs alatt kettétört egy gally. Az Árny felszisszent dühében, az urgalok visszahőköltek, mozdulatlanná merevedtek. Az Árny visszafojtotta undorát – az urgalok úgy bűzlöttek, mint a romlott hús –, és elfordult. Ezek csak eszközök, nem többek.

Elfojtotta türelmetlenségét. A percek órákká nyúltak. A szag messze megelőzheti a közeledőket. Nem engedte, hogy az urgalok mozogjanak, fölmelegedjenek. Magától is megtagadta ezt a fényűzést. A fa mögött lapulva leste az ösvényt. Újabb szélroham söpört végig az erdőn. A szag erősödött. Az Árny vicsorított az izgalomtól.

 Készüljetek! – suttogta egész testében reszketve. Kardjának hegyével apró köröket rajzolt. Hosszas tervezgetés, sok szenvedés előzte meg ezt a pillanatot. Most nem veszítheti el a fejét.

Az urgalok szeme felvillant a busa szemöldökök alatt. Erősebben markolták fegyvereiket. Az Árny koccanást hallott, mintha kemény tárgy ütődne kőhöz. A sötétből sápadt foltok bontakoztak ki, és közeledtek az ösvényen.

Három lovas léptetett fehér hátason a csapda felé. Fejüket büszkén magasra emelték, köpenyük folyékony ezüstként hullámzott mögöttük a holdfényben.

Az első lovon hegyes fülű, elegánsan ívelt szemöldökű tünde ült. Karcsú volt, de kemény, mint egy vítőr. Vállára hatalmas íjat akasztott. Egyik oldalán kard lógott, a másikon hattyútollas nyílvesszőkkel töltött tegez.

A hátsó lovasnak ugyanolyan szép, finom csontú arca volt, mint az elsőnek. Jobbjában hosszú lándzsát tartott, övébe fehér tőrt tűzött. Fejét csodálatos mívű, borostyánnal és arannyal berakott sisak födte.

Kettejük között hollóhajú tündelány lovagolt, aki éles szemmel fürkészte a környéket. Mélyen ülő szempárja parancsolóan fénylett a hosszú, fekete fürtök keretében. Öltözéke dísztelen volt, de ez egyáltalán nem csökkentette szépségét. Oldalán kardot, hátán hosszú íjat és tegezt viselt. Gyakran lepillantott az ölében levő erszényre, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy még mindig megvan.

Az egyik tünde halkan mondott valamit, de az Árny nem értette a szavait. A lány, aki láthatóan a társaság vezetője volt, válaszolt. Kísérői helyet cseréltek. A sisakos erősebben megmarkolta a lándzsát, és átvette a vezetést. Gyanútlanul haladtak el az Árny és az első néhány urgal mellett.

Az Árny már érezte a győzelem ízét, amikor változott a szél, és a tündék felé vitte az urgalok vastag bűzét. A lovak riadtan felhorkantak, és hányták-vetették a fejüket. A lovasok megmerevedtek, a szemük jobbra-balra villant, azután megfordították lovaikat, és elvágtattak.

A hölgy paripája az élre szökkent, messze maga mögött hagyta testőreit. Az urgalok előbújtak, felegyenesedtek, és fekete nyílzáport zúdítottak a három lovasra. Az Árny előugrott a fa mögül, fölemelte jobbját, és azt üvöltötte: – Garjzla!

Tenyeréből vörös villám cikázott a tündehölgy felé. Véres fénybe borultak a fák. A villám eltalálta a paripát, az állat éles nyihogással összeesett, szügyével a földet túrta. A lány emberfölötti sebességgel szökkent le a földre, aztán hátrapillantott a testőreire.

Az urgalok gyilkos nyilai gyorsan leterítették a két tündét. Lezuhantak nemes lovaikról, vérük tócsába gyűlt a földön. Az urgalok már rávetették volna magukat a legyilkolt tündékre, de az Árny azt vijjogta: – Utána! Ő az, aki nekem kell! – mire a szörnyetegek röffentek egyet, majd rohanni kezdtek az ösvényen.

A lány feljajdult, látván társainak vesztét. Egy lépést tett feléjük, azután átkot szórt ellenségeire, és berontott az erdőbe.

Miközben az urgalok a fák között csörtettek, az Árny fölkapaszkodott egy gránit sziklaszálra, amelynek magasából beláthatta az erdőt. Fölemelte a kezét, és azt kiáltotta: – Böetq istalri! – mire negyedmérföldön lángra lobbantak a fák. Egyik erdőszakaszt a másik után égette föl kérlelhetetlenül, míg félmérföldnyi lánggyűrű lobogta körül a rajtaütés színhelyét. Mintha tüzes koronát kapott volna az erdő. Az Árny elégedett volt, de azért erősen szemmel tartotta a gyűrűt, vajon beválik-e.

A sáv szélesedett, fokozatosan csökkentve azt a területet, amelyet az urgaloknak át kellett kutatniuk. Váratlanul ordítást, rekedt rikoltásokat hallott az Árny. A fák között meglátta három katonáját, akik halálos sebbel roskadtak össze, és egy villanásra láthatta a megmaradt urgalok elől menekülő tündét.

Szélként repült a sziklaszál felé. Az Árny megszemlélte a terepet a húszlábnyi mélységben, azután ugrott, és pontosan a lánnyal szemközt ért földet. A tünde megpördült, és visszafelé iramodott. Kardjáról urgalok fekete vére csöpögött, beszennyezve a kezében levő erszényt.

Az erdőből előrajzottak a szarvas szörnyek. Körülfogták a tündét, hogy ne menekülhessen. A lány hol ide, hol oda kapta a fejét, egérutat keresve. Miután nem látott menekvést, megállt, és fejedelmi tekintettel szegte föl a fejét. Az Árny fölemelt kézzel közeledett, élvezte a lány tehetetlenségét.

 Kapjátok el!

Ahogy az urgalok nekilódultak, a tünde szétrántotta az erszény száját, belenyúlt, majd leejtette. Kezében hatalmas zafírkövet tartott, amely visszaverte a tüzek dühös fényét. A feje fölé emelte az ékkövet, miközben lázas gyorsasággal hadart. Az Árny kétségbeesetten felüvöltött: – Garjzla!

Vörös tűzgolyó szökkent elő a tenyeréből, és nyílvesszőként száguldott a tünde felé, de elkésett. Smaragd villámfény cikázott, és mire kilobbant, eltűnt a kő. A vörös tűzgolyó ekkor találta el a tündét, aki összerogyott.

Az Árny felüvöltött haragjában, és akkorát vágott a kardjával egy fára, hogy a penge félig belemerült a törzsbe, mire remegve megállt. Elröppentett kilenc energiagömböt, amelyek azonnal megölték az urgalokat, azután kiszabadította a kardját, és a tündéhez lépett.

Szájából patakzott a bosszúszomjas fogadkozás, valamilyen ocsmány nyelven, amelyet csak ő ismert. Ökölbe szorította vékony kezét, és gyilkosan meredt az égre. A hideg csillagok visszabámultak rá, mint rezzenéstelen pillájú nézők a túlvilágról. Az Árny undorral elhúzta a száját, majd visszafordult az eszméletlen tündéhez.

A szépség, amely minden halandó férfit elbűvölt volna, nem hatott az Árnyra. Ellenőrizte, hogy valóban eltűnt-e a kő, azután elővezette fák közé rejtett lovát. A tündét a nyereghez kötötte, majd felpattant csataménjére, és kifelé indult az erdőből.

Amerre ment, eloltotta a tüzet, de hagyta, hogy az erdő többi része tovább égjen.