Szatén simult bőrömhöz. Lágyan ölelte testem. Csak áll-tam a tükröm előtt és gyönyörködtem magamban.
- Igen, vadítóan nézel ki! – mondtam képmásomnak, miközben vállig érő, vörös tincseimet kontyba fésültem.
Randira készültem. Persze ez is csak egy volt a sok kö-zül. Nem is igazán tüzelt fel, de otthon sem volt kedvem maradni. Egyedül. Szombat este. Így hát engedtem a pasi csábításának, mikor bársony hangon, és nagyon lazán – szerinte – azt búgta a fülembe – miközben próbáltam be-hozni az aznapi elmaradásomat a munkahelyemen – hogy személyesen is szeretne velem találkozni. Feltétlenül! A lehető leghamarabb. Végigfikszíroztam az asztalom szé-lén ülő, marha módjára kérődző hímpéldányt, majd vállrándítva feleltem: - Ok. Miért is ne?!
Hát most készülődtem. Nem is értettem magam, minek ez a felhajtás. Alapozó, rúzs, szemfesték, parfüm, vadító combfix, hihetetlen magas, tűsarkú cipellők, rövid, test-hez simuló ingerlő „kisfekete”. De legalább én nézzek ki jól. A pasi csak mellékes, az úgy ott van. A retikülöm is jobban számít, hogy passzoljon a cipőmhöz. És ez az egyáltalán nem mellékes. Egy nő ugye adjon magára.

Vörös rúzst kanyarítottam duzzadó ajkaimra, szolidan, barnás szemhéjárnyékolóval kereteztem harsányzöld szemeim, fekete spirállal hangsúlyoztam hosszú pillái-mat. A fekete szatén miniruha, melynek „éppenpántjai” tartották rajtam, hátamat teljesen szabadon hagyta, a pántok keresztezték csak egymást. Szorosan simult tes-temhez. Nahát, ha ettől nem gerjed be az ártatlan, sem-mitől nem fog. Ja, és persze a ruha alá melltartó szóba sem jöhetett. Egyrészről ugye a fazon nem engedte, más-részről meg az volt az egyetlen testrészem, illetve mind-járt kettő, amelyekre büszke voltam. Nem voltak túl nagy melleim, inkább amolyan „átlagos” méret, de annál kere-kebbek és keményebbek. Szerették a férfiak. Hosszan ját-szadoztak velük. Több-kevesebb sikerrel…

Felhúztam a fekete nylon combfixet, melynek felső szé-lén vastag csipkeszegély húzódott. Ez már nem a „kőkor-szaki” harisnyatartós-csatolós forma, nem. Ez már na-gyon új, gumírozott, ez ha felhúzom, az ott is marad. Nem csúszkál el. Bár, ha így belegondolok, ez nem egé-szen helytálló. Szakavatott férfikezek azért mégiscsak elmozdítják azt onnan. Valaki viszont esküszik erre az ingerlő női alsóneműre, hogy a nő nem is nő enélkül, és miért is nem úgy születtünk, eleve csipkésszélű nylonha-risnyában. Viszont így legalább valaki kitalálhatta, és hasznot húzhatott belőle. Áldott legyen az ő neve.

A tűsarkú cipők is felkerültek formás lábaimra, mintegy koronázva azt. Jöhetett az illatfelhőbe burkolózás, szigo-rúan a parfümpontokra, és ím kész. Ja, hopp, a félmázsá-nyi, apró, tövisekhez hasonlatos kövekkel felvértezett kedvenc ezüstgyűrűm sem maradhatott el, ami – a tűsar-kakkal kiegészítve - egy nő elmaradhatatlan önvédelmi eszközei.

Készen álltam a hódításra, vagy mifenére. Bár inkább ar-ra vágytam, hogy engem hódítsanak meg. Na, hát ez ed-dig még nem sikerült. És most is – mint már annyiszor – én mentem a pasiért, az én kocsimmal – én marha. Ház-hoz. Én aztán várhattam a herceget fehér lovon. Itt se herceg nem volt, de még egy nyamvadt gebe sem.
Még egyszer utoljára körbepördültem a tükör előtt, majd megelégedve nyugtáztam:
- Tökéletes!

*

Miközben 110 km/h-val suhantam a randimhoz, lírikus balladák csendültek fel autóm rádiójából. Nem ismertem se az előadót, se a számot, de nem is szándékoztam kö-zelebbi kapcsolatot létesíteni velük. Utáltam ezt a fajta elomló, lassú, már-már ragadós, romantikus nyáladzást. Gyorsan sávot váltottam, és betöltötte hallójárataimat egy kellemes zöngésű férfihang, mely az éppen kormányon lévő balfékek jövőre vetített nagyszerű terveit ismertette a nyájas, befogadó hallgatókkal. Én se nem voltam nyá-jas, se nem befogadó. Kikapcsoltam azt a vacakot és csak a motor tompa zúgását hallgattam.
- Még ez is megnyugtatóbb annál a nyálfakasztó siralomdalnál… - gondoltam.
20 percnyi autózás után beértem a szomszédos városba, ahol az úriember lakott, majd begördültem az adott cím alatti ház elé. Várakoznom sem kellett, sőt, egyáltalán a kocsiból kiszállni sem, mert „lovag”-om ott várt rám az épület előtt hatalmas virágcsokorral kezében, szélesen vigyorogva.
- Anyám! – hagyta el, nem is tudom, egy fohásznak minősülő hangfoszlány az ajkaimat. – csak vörös rózsát ne!
És de, és de. Persze, hogy vörös rózsát hozott. Mindjárt 10 szálat. Ez már eleve rossz ómen. Mit ómen, sorscsa-pás!
Behuppant mellém, és töretlen vigyorral nyújtotta át a mézes illatokat árasztó, celofánba tekert micsodát, majd a bársonyos, búgó hangján mondta:
- Fogadd sok szeretettel!
- Jaj, de szép – nyöszörögtem felé. – Szűzanyám! – gondoltam mellé. – na ez a pasi sem nyer, nem hogy hangszórót, de egy lyukas membránt sem. Vörös ró-zsa első randira… ráadásul nem, hogy egy, hanem mindjárt tíz szál. Mivé lesz ez a világ édes Istenem…- sóhajtoztam erősen magamban.
- Tetszik?
- Hűűű, de nagyon – lélegeztem mélyeket is.
- Megjegyzem, őrjítően nézel ki.
- Na, végre az értelem szikrája. – Köszönöm a bókot – mondtam, majd közelebb húzódtam hozzá, és a fris-sen borotvált arcára nyomtam egy vörös-rúzsos csókot.
Visszaültem a kormányhoz, nyelvemmel benedvesítettem ajkaimat. Belenéztem a visszapillantóba, végigsimítottam tökéletesen szedett, magas ívű szemöldökömet, ami szintén vörös színben tündökölt, csakúgy, mint hajam.
Félszemmel láttam, ahogy a pasi bámul, némán, párás foltokkal tekintetében.
Mélyen a szemébe néztem. Abba a szürke, semmilyenbe. Tisztára lelombozódtam. Kezdtem a nevét is elfelejteni. Vagy sosem emlékeztem rá?! Hűha, erre harapni fog, bár bánná a fene, ha az ágyban jó.
- Gondolkozz, gondolkozz! Robert, Rafael, René. Áááhh megvan – Martin!
- Igen? – kérdezett vissza, még mindig engem bámul-va.
- Ööö, szóval tetszem?
- Szó nincs rá mennyire. Dögös vagy baby!
- Dögös? Baby? Te aztán tudsz udvarolni. Gratulálok, csak így tovább. Kedves hölgyeim és uraim, a hangszóró másra vár, és a piros biciklit is legközelebb sorsoljuk ki. Figyelmüket köszönjük, a viszont látásra.
- Éhes vagyok, te nem? – kérdezte Martin, majd a fe-kete harisnyába bújtatott egyik combomra tette a mancsát.
- De, igen, én is, nagyon – feleltem. – Hova menjünk?
- A „Könnyű gyomor”-ba. Nagyszerűen főznek.
- És gondolom nem is túl sokat, ha már könnyű – mo-solyogtam bájosan.

*

Leparkíroztunk a kiválasztott étterem előtt. Áttipegtem „lovag”-om oldalára. Észre kellett vennem – és talán csak a jó megvilágításnak volt köszönhető -, hogy Martin egé-szen férfiasan festett. Sőt, vonzó volt. Szolid, lezser, vi-lágos len nadrágot viselt, a hozzá tartozó zakó alatt szür-ke ing bújt. Parfümje tömény volt és émelygető.
- Ha ezt a vacsorát túléli nyugalomban a gyomrom…! – sóhajtottam fel.
- Valami baj van? – kérdezte aggódóan.
- Nem, dehogy, minden tökéletes – fintorogtam.
- Rendben, akkor talán menjünk beljebb – invitált, majd karonfogva léptünk be a „Könnyű gyomor”-ba.
A hely pazar volt és finom. Az asztalunkhoz vezettek. Martin hellyel kínált, alámtolta a széket, majd ő is leült. Pezsgőt kért, édeset. Egyik ámulatból a másikba estem. Csak ne motoszkált volna mindig a fejemben az a tíz, TÍZ szál rózsa.
- Mindegy, ez van, hátha csak én gondolom rosszul, és javíthatók a hibák… mondjuk puha párnák között – mosolyogtam magamban.
- Mit rendeljünk? Mit szeretnél?
- Jaj, ne kísérts, ne kísérts! – Mondjuk ezt a natúr csirkemellet kapros szósszal megkóstolnám.
Rendeltünk. Kellemes volt a légkör, nagyszerű ízek ka-valkádját ízleltem, és még Martin látványa is feltüzelt. Finoman étkezett, apró falatokat emelt szájához, egyene-sen ült, úgy, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva, és ahogyan az óidőben tanították a fiatalokat az illemre. Meg is lepődtem hamar. Hol van az a kérődző, rágóját gusztustalanul emésztő egyén? Hol? Hát itt nincs. Ismét hálát adtam az égieknek.

Vacsora után kihúztuk a pillanat varázsát, fesztelen cse-velyben teljesedtünk ki. Borokról, nőkről-férfiakról, szó-rakozásról, öltözködésről és még sok más haszontalan és semmitmondó dologról folyt a diskurzus. Sokáig nem is húztuk a témákat, tudtuk mindketten mit akarunk a má-siktól. Naná, hogy a másikat. Martin azért figyelmesen, és kajánul nekem szegezte a kérdést:
- Megnézed a lakásomat? Kíváncsi vagyok a vélemé-nyedre, hogy esztétikai szempontból mit szólsz hoz-zá. A múlt hetekben költöztem be.
- Ohh, persze, esztétikai mi?! Igen, esztétikusan fogok a lepedőjén feküdni. – Nagyon szívesen megnézem – közöltem egyre növő izgalommal testemben. – Na-gyon-nagyon esztétikusak leszünk.
Martin szája szélén huncut mosoly csillant, majd felállt és felsegített engem is.
Beültünk az autómba, engedtem, hogy ő vezessen, hogy elkápráztasson. A káprázat még váratta magát…
Miután szinte berúgta a bejárati ajtót, világítással mit sem törődve, na meg az ajtó visszarúgásával, magához húzott.
- Kívánlak! – lehelte forró ajkával nyakamra.
- És mi lesz az esztétikával? – kérdeztem, hasonló forrósággal.
- Ágyba vele!
Így lett. Ott azon nyomban számba is vettük az összes szépérzékünket.
Lassan hámozott ki az „alig ruhámból”. Minden mozdu-latomat vágyta, minden kéjemet érezni akarta. De, valami baj volt. Nem látott. Egye fene, és lőn világosság. Azt akarta rázzam. A hátsómat. Az orra előtt. Előre, hátra, körbe, kívánatosan, majd tárulkozzam fel. Mindezt a szőnyegen.
- Hmm. Ocsmány. Méregzöld szőnyeg, pfúj, ráadásul durva csomózással. Csak az kellene, hogy kikezdje a bőrömet, hát nem ezért ápolom oly nagy gonddal, hogy azután egy ilyen hányinger padlófedő rondítsa el másodpercek alatt. A nagy túrót.
Ráztam. Felálltam az ágyra. Úgy. Nesze neked. Így le-galább jobban is látott, én meg úgy érezhettem magam, mintha a Moulin Rouge nagyszínpadán ropnám ezer fi-gyelő és sóvárgó férfiszempár előtt. Élveztem. Saját ma-gamat izgattam fel. Le-le tekintettem a közben kisgatyára vetkőzöttre. Szüntelenül vigyorgott, és férfiasságát szo-rongatta.
- Húzzál már ide, és kapj el te csődör…! Most azonnal, különben haza megyek!
Imám úgy tűnt meghallgatásra találtatott. Fellépett ő is az ágyra mellém, ajkát az enyéimhez tapasztotta, forró nyel-ve a számban táncozott, miközben kezemet a duzzadó tagjához vontatta és nadrágjába csúsztatta.

Ekkor pattant valami. Egy ütőér az agyamban… el. Vagy inkább sikoltottam?! Igazán nem voltam finnyás, de. Na-hát a csődört, mint olyat elfelejthettem, helyette lett egy „drága picinyem”. Szó szerint. És a falak is rondák vol-tak. Haragoszöld szőnyeghez lila falak. Hát ő aztán adott az esztétikára. Csak még azt nem fejtettem meg, hogy mit. De mindenesetre nem lehetett jó dolog.
- Ez nem fog menni! – toltam el magamtól.
- Miért nem? Gyere baby, érezd a hatalmam!
- Már megbocsáss, nem értettem tisztán. A midet? Te véletlenül nem Napoleon reinkarnációja vagy? Bár a történelemkönyvek nem szólnak arról mekkora „hatalommal” rendelkezett, ami a férfi mivoltát illeti.
- Mit beszélsz te most itt történelemről?! Akarlak! Égetsz baby! Gyere hűts le!
- Jó, hozok jeget! – azzal felkaptam a „kisfeketét” ma-gamra, és cipőimmel kezemben, na meg a gondolattal tértem vissza a sokakat megélt autómhoz. Tíz szál vö-rös rózsa…

*

- Pyon Crowler kisasszony?
- Igen az vagyok – néztem fel az íróasztalom mögül, és egyből egy halom, mézes illatú, celofánba csomagolt micsodába ütközött tekintetem.
- Ezt önnek küldték – szólt a futár. – Itt írja alá, legyen szíves.
- Dobja ki!
- Nem, azt én nem tehetem. Vegye át, és majd kidobja ön. Kérem.
- Ki küldte? Van hozzá üzenet?
- Igen, kérem. Tessék – nyújtotta felém a kísérőkártyát.
- Köszönöm.
- Viszlát kisasszony.
A köszönését meg sem hallva, a kártyára íródottakba merültem.
 

Drága Pyon!

Őrülten hiányzol. Kívánlak! Egész testem remeg utánad. Azután a szombat éjszaka után történtek óta nem bírok aludni, sem enni, sem egyáltalán másfelé koncentrálni. Akarlak! Holnap este várlak a lakásomra! Nem bánod meg!

Forró hévvel vágylak!
Martin

Hirtelen azon kezdtem el morfondírozni, hogy a könnycseppek, amik megjelentek szemeim sarkában az a kitörni készülődő vihánc előfutárai-e, vagy a mélységes lesajnáláséi. Mindenesetre a vörös rózsa boglya a kukában végezte.
Ekkor „Kis Napoleon” toppant mellém.
- Nem tetszik a rózsa? – kérdezte meglepődve
- Nem, nem tetszik. Vagyis tetszik, de útálom. Figyelj Martin. Te egy nagyon vonzó férfi vagy, csak… Szóval rossz választás volt első randira a vörös rózsa, ráadásul egyből tíz szál. Szörnyű.
- Szóval csak ez volt a baj?! – hangja megnyugvást sugallt.
- Az igazság az, hogy nem, nem csak ez.
- Nem tetszett a lakásom, igaz?
- Áhhhh – nyöszörögtem. – Igen, igen. Ez volt a baj. – Csak rám ne szakadjon a mennyezet. Szegény, szinte sajnálom, de miért pont nekem kell vele közölnöm, hogy az egója nagyobb a szerszámjánál. – Ajánlom a szőnyeged cserére, a falakra pedig egy új színt, mondjuk hófehéret, vagy vad vöröset. De, van egy lakberendező ismerősöm. HÖLGY – a nyomaték kedvéért külön hangsúlyoztam, tagoltan, érthetően – megadom a számát – majd az imént kapott kísérő-kártya hátoldalára írtam fel a számokat. – Tessék. Keresd fel minél hamarabb!
- Te egy angyal vagy! – mondta, és a számhoz hajolt.
Hagytam. Csókolni tudott. A fene egye meg, de még hogy. Na igen, semmi sem lehet tökéletes.
Többé nem hívott, és nem hozatott futárral vörös micso-dákat. Szerelmes lett a szentem. És az esztétikai érzéke is magasan fölfelé ívelt. Én meg büszke voltam magamra. Kerítőnőnek is pompázatosnak bizonyultam.

*

Közeledett a karácsony. Én meg egyedül ténferegtem a lakásomban. Hol kifele bámultam az ablakon, és néztem a mindent beborító, hófehér dunnában megjelenő apró fekete pontokat, ahogy súlyos, ajándékoktól roskadozó szatyrokat cipelnek, hol a tévé színpompás műsoraiba feledkeztem bele.
Éppen a szabadságomat töltöttem. Azt a kellemeset, a felhőtlent… Az unalmasat.

Martin után egyetlen férfi sem akadt utamba, aki számí-tásba jöhetett volna az ágyamban. A szívemről nem is beszélve. Mondjuk, arról soha, senkinek nem csacsogtam, még saját magamnak sem.
December 6.-a volt. Miklós napja. Öcsém beállított hoz-zám egy tábla mogyorós csokival.
- Nézd, mit hozott a Télapó?! – vigyorgott idétlenül.
- Jaj, de jó, hurrá hurrá hurrá! – örvendeztem hasonló arckifejezéssel. – Rolf! Tudod nagyon jól, hogy nem eszem édességet. Olyan leszek tőle, mint egy mangalica.
- Várj, várj! Azt nem mondtam kinek hozta! – nyomott az arcomra egy puszit is. – Van valami frissítőd itt-hon?
- Persze, tiszta, folyó csapvíz.
- Jaj, ne szórakozz. Egyéb? Erősebb?
- Tömény citromlé.
- Akkor szomjan halok – közben bevágódott a kedvenc fotelomba nagy fintorgások kíséretében.
Leültem mellé a karfára. Végignéztem a fiatal férfin. Még így, testvéri szemmel is igen jól mutató férfipél-dányt láttam magam előtt. Gondterhelt arckifejezéssel bambulta a tévét, miközben a csokit majszolgatta. Sötét, sűrű szemöldökei között apró ráncok jelentek meg. Nyurga termete elveszett a mély fotelban. Melegbarna őzikeszemei ártatlan kisfiús bájt kölcsönöztek arcának, egyenes vonalú orra, mely a cimpáknál kiszélesedett be-segített a látvány fokozásában. A bájos pofikát férfias vonások keretezték, na meg az a mogyoróbarna nyak-szirtig érő, egyenes szálú haja.

- Mi a baj? – szólaltam meg a mustra végeztével. – Látom azokat a szarkalábakat ott az orrnyergednél. Kivele!
- Miért van az … - közben eszeveszettül belefeledkez-ve a csokoládéba, csámcsogott -, hogy nem tetszem a profnak?
- Kinek nem tetszel? – néztem rá sokat kifejező pil-lantással… hülyén.
- Az egyetemi profnak. Meghúzott kórélettanból. Nem voltam elég pontos a májműködés zavaraiban. Sze-rinte. „Fiam – felállt, hangját elmélyítette – magából sosem lesz állatorvos.” – a mondat végén visszatoty-tyant a fotelba. – Közölte ezt így velem. Ez az iskola annyira önbizalom építő.
- Ez is csak azt bizonyítja, nem homokos az öreg. Amúgy tetszenél neki. Különben is mit foglalkozol vele?! Biztos égető szükségük volt az utóvizsga dí-jadra. Jut eszembe. A hétvégén elmegyünk a csajok-kal csörögni. Szeretném, ha velünk tartanál. Találtunk egy annyira, de annyira frankó helyet, muszáj kipró-bálnunk. Na, meg azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy szűz terület. Még. Persze, gondosko-dunk róla, hogy ne túl sokáig maradjon így – gondo-lataimban már előre mosolyogtam, és a lehetséges, „bevethető” ruhakollekciómon filozofáltam.
- Pyon, Pyon!
- Igen? Bocs elkalandoztam.
- Azt észrevettem. Te, és mondd csak, ott foglalkoznak a karrierépítéssel, önmegismeréssel?
- De még mennyire! – lelkesedtem.
- És úgy gondolod, hogy oda csupa-csupa felelősség-teljes és komoly emberek járnak, akik mélygondol-kodásúak, intelligensek, széles látókörűek, talán-talán tisztelik az „ellennemet”, és még a gyerekeket is szeretik?
- Már ne haragudj kedvesem, de én nem férjet keresek, hanem lepedőakrobatát – mosolyom töretlen volt.
- Kár – jegyezte meg, szinte lesajnálva.
- Mi kár? Anyád már megint telebeszélte a fejed mi? Egy perc nyugtot nem hagy. Hiába költöztem el 17 évesen. Egyszerűen kikészít.
- A te anyád! Is. Az imént pedig teljes egészében a sa-ját gondolataimat hallhattad, roppant elegáns megfo-galmazásban – ekkor megfogta az egyik karomat, ki-rántotta tőből, én pedig a fotel mélyére zuhantam. Őrá.

Egy darabig így elüldögéltünk, kerestük a mondatokat. Igazából mindig tudtunk egymással fesztelünk beszélget-ni. Ő volt az egyetlen rokonom, aki igazán közel állt hoz-zám. Sőt több is volt ennél, ő volt a jobbik felem. Ami-lyen szerettem volna lenni. Okos és figyelmes, kedves és szelíd, mélyérzésű és gondolkodó. Na, én minden voltam, csak ilyen nem. Pedig Isten a tanúm rá, hogy szerettem volna. Egyszerűen lelki képtelenség volt. Vagy csak hiányzott valami hozzá?!…
- Tudom, hogy te nem ő vagy – szólalt meg időközben.
- Ő? – néztem rá kérdőn.
- Az a valaki, aki most rajtad tündököl. Ő csak a felszín, de a mélység titkokat rejt.
- Te olvasod ezt a sok baromságot? Vagy magától jön? Ez tisztára úgy hangzott, mintha valamiféle skizoid egyén lennék.
- Bizony ez így van. Közveszélyes vagy.
- Nem is tudtam, hogy azon az egyetemen ember pszichológiát is tanultok.
- Nem is, de a testvérem vagy. Meg látok.
- Mit látsz?
- Hadd ne fejtsem ki! – vigyorgott csupacsoki szájjal, majd halálra csikizett a fotel mélyén.

*

Eljött hát a vadászat napja. A két ünnep között jártunk félúton. Mindenkinél elhatalmasodott már a karácsonyi láz. Hát nálam nem tudott. Maximum a „Mit vegyek fel?” láz, így buli előtt. Ezen felbuzdulva beszereztem egy pár új rongydarabot, amit majd – jó esetben – nem túl sokáig fogok viselni. Ágyban ugye nem kell.

Festett vörös, szögegyenes hajzuhatagomba nyomtam pár hullámot, csak így lazán, szabadon hagytam röpülni. Per-sze a hajlakkom, az a fél tubusnyi, amit ráfújtam – direkt fexible – az ugye tart esőben, szélben, hóviharban. Így a frizurámért felesleges volt aggódnom, ellenben a megfa-gyás veszélyére fel kellett készülnöm, mivel a választott „rongydarabom” erős túlzással se volt nevezhető ruhá-nak. De ki akarta annak nevezni.

Szédítően néztem ki most is – mint mindig. Aprócska fe-kete csipke tangám felett a csípőmig letolt szűk, mini szoknyát húztam, sok-csatos, láncos, szegecses széles övvel. Melleimet az alsóneműmhöz tartozó, csipke mell-tartóba bújtattam, na nem azért, mert égető szükségem volt rá, de abból a gyöngyökből szőtt felsőrészből kikan-dikált volna a létező összes mellbimbóm. Márpedig én azokra hiperérzékeny vagyok. Érintés, simogatás, becéző szavak, pláne mindezt nyelvvel. Na, ez a nem mindegy. Persze a hogyan sem. Nem csak úgy tessék, lássék… Művészien kell hozzájuk érni. Művészien, aztán vagy-vagy. Vagy eltalálják, vagy nem.

Lábaimat térdig érő fekete bőrcsizmába bújtattam.
- Hmm. Meg vagyok elégedve – nyugtáztam a tükör-ben.
Zöld szemeim köré szürke árnyékolót tettem, a bordó rúzs el sem maradhatott volna, némi szájfénnyel kiegé-szítve, hogy vizesen csillogó, duzzadó, érett cseresznyé-hez hasonlítson. Még az illat és készen is álltam. Annyira ment ez nekem.

Magamra dobtam – megfagyás ellen – a derekamig érő műszőrme kisbundámat, ami szintén fekete színben pom-pázott, majd becsüccsentem az autómba és elindultam, hogy felszedjem a bandát – köztük az öcsémmel.

Menetközben be se mertem kapcsolni a rádiót, nehogy elárasszon az a nyúlós-ragadós folyam, amivel a hallgató szépérzékét szokták ölni.

Először drága jó testvéröcsémért ugrottam el. Az ártatla-nomra még fél órát várnom kellett, ami erős vértolulást idézett elő agyamban. Mielőtt kikelhettem volna magam-ból, megjelent házuk ajtajában. Beült az autómba és be-vágta az ajtót.
- Azt hittem bejössz – morogta.
- Rosszul hitted – mondtam egykedvűen.
Az úton végig maga elé bámult, majd mikor már az ösz-szes csaj a kocsiban dalolászott, rámrivallt.
- Miért olyan nehéz neked meglátogatni bennünket? Akkor ne anyádhoz gyere, hanem hozzám! Itt az ürügy… Hozzám jöttél.
- Megbeszélhetnénk ezt máskor? Roppant mód nincs kedvem ehhez. Bulizni jöttünk, nem anyádról beszélgetni.
- Apád is van!
- Buli is van!
- Meg család…
- Hmm, család, család – ízlelgettem a szavat – vala-honnan olyan ismerős, de nem ugrik be, hol hallhat-tam már?!
- Hééé srácok! – szakította be jobb fülem dobhártyáját a fejemhez hajoló Riki – dobjatok már be valami mjúzikot. Bocs, de bőgnünk kell a ti drámátokon. Zsepit hoztatok? Erre nem készültünk fel.
- Én sem – fintorogtam öcsémre.
- Tessék, itt van – nyújtotta át Rolf a papír szem- és orrtörlőket. – Használjátok egészséggel.
- Na, akkor csajok, háromra – süvöltötte ismét „Dob-hártyaszaggató Riki” – „Makin’ my way downtown, walking fast, faces pass, and I’m home bound… And I need you, and I miss you, and now I wonder… If I could fall into the sky, do you think time, would pass me by, ’cause you know I’d walk a thousand miles if I could just see you tonight…

Utáltam ezt is, az idétlen, bugyuta szövegükkel. Kellesz nekem, meg hiányzol, na meg az 1000 mérföld gyaloglás – hát ez a tyúk nem normális – de hagytam hangulatba hozni magukat. Végül is még öt percet kellett kibírnom, visszafelé pedig – reményeim szerint – már úgyis egy szívdöglesztő pasi fog kényeztetni – többek között a dobhártyámat is.

A „Mámorig” süvöltötte hátul ezt a nótát, a három grácia. Rolfnak pedig a család „témánál” már erősen fintorra állt az orra, a dal kezdeténél csak mélyült, aztán azon kezd-tem el félni, nehogy úgy maradjon.
- Nem görcsölt még be az arcod? – kérdeztem tőle.
- Mi van? – förmedt rám.
- Nagy fejed – vigyorogtam. – No, itt is lennénk. Vadászat indul!
Mi lányok lazán belibbentünk a dubörgő zenétől zajos táncparkettre, ahol bónuszként a füstöt is vágni lehetett. Öcsém útközben lemaradt valahol, de emiatt nem ag-gódtam. Elveszteni nem fog bennünket, illetve engem, mert egyszerűen annyira feltűnő jelenség vagyok. Ha valaki nem akar észrevenni, is észre fog… Tündöklök.

A hímegyedek gyorsan rám is találtak ebből kifolyólag, és megkörnyékeztek. Voltak igazi lúzerek. Csórikáim azt hitték, hogy ha végigsimítanak a karomon, és bűvölően a szemeim mélységeit kutatják, majd az ágyukban is meg-mártózhatnak bennem.

Ellenben voltak kik igazán férfiasan, határozottan bele-markoltak kerek, izmos hátsómba és végignyalták a nya-kamat. Közöttük elkezdődött a verseny, a küzdelem a ke-gyeimért, illetve anatómiailag nem is kegynek hívják… A döntőbe jutott négy versenyző között kellett valaho-gyan választanom. Hozzáláttam. Belekóstoltam egyen-ként az ajkaikba, majd a legszenvedélyesebb csókot adót választottam. Gondoltam, ha a számban fergeteges nyelvmunkát tapasztalok, a kegyeimnél is hasonlóra ké-pes. Bár Martin után csak jobban bevésődött, hogy a csók nem minden. Messze nem. Na, de a táncparkett közepén ugye… némi erkölcs belém is szorult… Némi.
A versenyt-nyert meghívott egy italra. A bárpultnál ülve folyamatosan markolászta combjaimat, miközben üvöl-tözve kommunikáltunk az iszonyatosan hangos zene mi-att.
- Noel vagyok – süvöltötte fülembe bemutatkozásképpen.
- Pyon – ordítottam vissza.

Ezzel le is volt tudva a formaság. Keze szabadon járt testemen, felfedezte az összes hajlatomat, domborulato-mat. Amit a villódzó fényektől láttam arcából, arra kö-vetkeztettem, tetszett neki, amit kitapogatott. Persze, hogy tetszett, hisz egy bombázó vagyok. A számhoz ha-jolt, és újra megízlelhettem forró ajkait, beszívhattam iz-mos nyelvét. Keze szüntelenül simogatott, hol erősebben, hol gyengédebben (ez testtájék függő volt), szája és nyel-ve elkalandozott nyakamra, vállaimra, majd az ujjaim hegyénél kezdődő csóktengerbe merítette karjaimat.

Rolf pár székkel odébb ült a pultnál. Összeszűkült sze-mekkel figyelte az úriember aktívkodását rajtam. Az arc-kifejezéséből és testtartásából ítélve, erőt gyűjtött a le-sújtó ökölcsapásra. Ezt megelőző, kézenfogtam a szen-vedélyes krapekot, és kihúztam az autóba.

A parkolóházban lágy félhomály uralkodott. Az ajtókat bezártam magunk mögött, miközben az ablakokat áttet-sző páraréteg kezdte befutni. A hímegyed hasonló visel-kedést tanúsított felém, mint a táncparkett közepén, egyre hevesebben és egyre növő izgalommal akart a kegyem-hez, minél közelebb kerülni. Nagyon jó úton járt. Talán térképet csomagolhatott magához, de egyszer sem tévedt el. Ha, el is kalandozott más területek felé, minduntalan visszatalált. De még hogy! Gyorsan és határozottan. Nem kevésbé végtelen önbizalommal.
- Na, végre egy belevaló csődör! – gondoltam sokat sejtve és reménytelten…
yorsan kivetkőztünk önmagunkból, na meg persze a ruháinkból.
- Úr Jézuuus! CSŐDÖR!!! – a szó legteljesebb jelentésével kiáltottam fel gondolataimban.
Az az este fergetegesen sikerült. A kegyemhez vezető utat nemhogy megtalálta Noel, de többszöri, egymás utánban újból be is járta. Én meg időközben hálát is ad-tam a Teremtőnek. Bánta a fene, hogy nem tudok állva pisilni, de a többszöri orgazmust az én zsebem rejtette.

*

Az elkövetkezendő napokban Noel sűrűn megjelent a la-kásomon. Feleslegesen nem beszélt, ami hatalmas előny-höz juttatta nálam. Ráadásul borzasztóan jól éreztük… egymást. Már-már kezdtem azt hinni, hogy megtaláltam életem párját. Minden szempontból tökéletes volt. Ha-sonlatos a Holdhoz. Éjjel jött, nappal ment. Tökéletes. Nem kérdezett feleslegesen, nem követelte, hogy bepil-lanthasson a „lelkembe”, vagy mifenémbe. Bár erősen kétlem, hogy nekem lenne olyanom, és ha van is, egészen másnak hívják.

Közben lassan, de biztosan a szentséges éj is közeledett, hatalmas hófelhőket hozva magával. A mindent betakaró sűrű fehérség szüntelenül hízott, egyre nagyobbra duz-zadva lepett el mozgót és mozdulatlat egyaránt. A meteo-rológusok azt tanácsolták mindenkinek, ha teheti, inkább maradjon otthon, semmint induljon útnak ebben az íté-letidőben. Az elemekkel nem lehet felvenni a harcot – mondták. No, nekem eszem ágában sem volt harcolnom, nem hogy otthonról kimozdulnom.

Noel szép lassan elmaradozott. Ő is hitt, és fogadta a meteorológia szent szavát. A telefont, mint olyat is elfe-lejtette. Micsoda férfi. Imádtam. Viszont drága jó testvér öcsém egyre sűrűbben hívott. Két „aggódom érted” kö-zött emlegette a karácsony éj náluk töltését, amit én – fi-nom hölgyhöz méltóan – utasítottam mindig vissza… Nem megyek anyádékhoz!” – lecsapva a telefonkagylót.

Addig-addig forszírozta a témát, míg rákényszerültem megfenyegetni őt.
- Ha továbbra is ezzel ölöd az agysejtjeimet, kitagad-lak! – mondtam teljes átéléssel.
- Ha továbbra sem vagy hajlandó eljönni, erőszakkal viszlek! –tromfolt Rolf.
- Erőszakkal…hahh! – legyintettem. – Kicsi vagy te még ahhoz.
- Majd meglátjuk. Tudod, azért nem mondom azt, hogy gondold végig az egészet, értelmes felnőttként, mert ez egyszerűen képtelenség, ami téged illet. Értelmes felnőtt lét… ugyan. A gondolkodást nem is tudom miért említettem. Hm. Azt sem tudom, egyáltalán is-mert-e számodra ez a szó… gondolkodás!? Nem ma-rad más hátra… erőszak!
- Most azt hiszed, ez engem meghat? Vagy sért?
- Sajnos nem – azzal letette a kagylót.
Hosszan hallgattam a folyamatos búgó hangot. Valami elkezdte bizsergetni tekervényeimet.
- Hahó, Pyon. Nem gondolod, hogy öcsédnek igaza van? Itt az ideje, hogy magadba nézz!
- Nagyszerű – gondoltam – már csak ez hiányzott. Magamat szólítgatom.
- Persze, hogy ez hiányzott. Oké, első lépésnek megte-szi. Felismerted a szükségét.
- Hujj, de jó. És most merre fele nézzek?
- Erre, csakis erre.
- Aham. Drága szeretteim! (Úgy, mint fekete tangáim, és tűsarkú cipőim.) A mai napon, kezdődő agyroham ütötte fel fejét nálam. Ha ebből kifolyólag amnéziát kapnék, kérlek benneteket legyetek türelmesek. Biz-tos vagyok benne, valamiféle átmeneti dologról lehet csak szó. Az kérem, teljességgel ki van csukva, hogy elmeháborodott legyek. Én… Pyon Crowler… hahh – legyintettem, miközben a szoba közepén adtam elő belső monológomat.
- Mióta megláttad magad a tükörben…- morrantam magamra, magamhoz, magammal.
- Mi lenne az óta? Egy bombázó nő! Az van!
Egy darabig még ácsorogtam így, elmélázva a bombázó létemen, aztán méltóságteljesen vonultam a tükröm elé, mely tetőtől-talpig adta vissza lényem külső mását.

Kibújtam nadrágomból, majd a pólómat is a földre hají-tottam. Végigszemléltem meztelen testem. Csinos pofika, kristályos, igéző szemek, duzzadozó száj, hattyúnyak, gömbölyű vállak, még gömbölyűbb mellek, feszes hasfal, izmos lábak, capuccino bőr.

Aztán mintha kezdett volna elmosódni ez a pazar kép. Hullámzott és folyt a tükör, én meg csak álltam földbe-gyökerezett lábakkal, lélegzetvisszafojtva, a szám bam-bán tátva maradt.

Szempillantás alatt nyerte vissza tükröződő felületét, melybe beletekintve elkapott az iszonyat. Amit láttam, az egyszerre volt szörnyű és borzasztó is. A ráncos arc, és összetöpörödött test látványától kirázott a hideg. A sma-ragdzöld szemek mattá halványultak, sarkaikban mély szarkalábak húzódtak. A mellekben a kötőszövet enge-dett az időnek, meg a gravitációnak, a bőr alól eltűnt a nedvesség, kifakult, az ajkak összeestek, a hasfal megtelt zsírral és kigömbölyödött valamelyest, de a bőr így sem tudott ráfeszülni.

Nem győztem pislogni az ámulattól, de a horrorkép csak nem akart eltűnni a tükörből. Végigsimítottam hasfala-mon. A tükör-más is követte mozdulataimat, beletúrt há-jaiba. Megfogtam melleimet. Ő a tenyerébe vette őket, és megemelte. Egymás szemébe néztünk. Halványan elmo-solyodott.
- Látsz engem? Látod önmagad? – kérdezte ráncos, fa-kó szája.
- Nem. Eltakarod előlem – válaszoltam.
- Egyedül vagy, öreg, ráncos és lassan magatehetetlen. Esténként a tévé előtt ülsz, rózsaszínű mamuszba bújtatva lábaid, merengsz a régmúlt árnyain. A csa-ládod már régen az enyészeté, testvéredtől elfordul-tál. Egyetlen igaz barátod a rádiód. Csak ő beszél hozzád. Igaz néha te is feleselsz neki, de ő nem hall-gat meg, csak mondja-mondja a magáét. Hallgatod, amint elmeséli mi történt tegnap az utcákon, hányan estek áldozatul egy még nem ismert kórnak, tömeg-öngyilkosságokat fiatalok körében, csalásokat, lopá-sokat, háborúk kitörését, világméretű járványokat. És te csak ülsz a szobádban, a fotelod mélyén, egyre szürkébben és hallgatod szörnyű fecsegését, lábadon a rózsaszín mamusszal. Így megy ez már 50 éve. Tor-kod lassan kiszárad, zihálva lélegzel. Már nem tudod magad feltornázni ülő helyedből. Kellene segítség, egy erős kéz, aki megfog, elkísér, támaszt nyújt. Ki-áltani nem tudsz, az erő elpárolog belőled. Szemeid lassan lecsukódnak. Elalszol. Az örökkévalóságban… Nem vagy más, mint egy lufi, mint egy átkozott lufi. Azt csak kívánhatod, így érjen véget. És akkor a tűről még nem beszéltem. Értesz engem Pyon? Pyon…Pyon…

*

Az ágyamon ébredtem, puha párnák között. A napsuga-rak áttörtek a redőny lyukacsain, bennük porszemek tán-coztak. Hogy miként, hogyan kerültem ide, a „rózsaszín mamusz” mese után mi történt, egyáltalán nem emlékez-tem.

Az ablakhoz vánszorogtam és a sugarak után engedtem a napfényt is. Szép, fehércsillámos reggel volt. A hópely-hek szikrákat szórtak. Amint nézegettem a cukormázat odakünn a fákon, éles fájdalom hasított belém szívtájé-kon. Mintha tűkkel kezdték volna böködni a mellkasomat belülről. Aztán a szurkálás bal karom felé vette az irányt, majd zsibbadást okozva tenyeremben, megült ujjaimon. Már-már fellélegeztem, hogy most vége, a bizsergés újra indult a jobb karom felé is. Mindkét kezem gyakorlatilag használhatatlan lett, miközben a tűszurkálás egy pillanat-ra sem hagyott alább. Így hát meghoztam végső diagnó-zisom, miszerint éppen a szívinfarktusom zajlott.

Reményhagyottan pötyögtem be a mobilomba öcsém számát. Ha már itt kell hagynom földi létem tündöklését, hát ő legyen az egyetlen, és utolsó kitől elköszönök… még személyesen.
- Lufi… átkozott lufi… - morogtam – Szia! – nyöszö-rögtem a készülékbe.
- Szia! Mi a baj? – kérdezte aggódón.
- Ááá semmi, – leheltem elhaló hangon – csak éppen szívinfarktusolok.
- Mit tusolsz?
- Mondom szívinfarktusom van! Csak el akartam kö-szönni mielőtt elragad az árnyvilág.
- Ezt mégis miből állapítottad meg?
- Szúr, meg zsibbad mindkét felől.
- Várj meg! – hadarta, majd bontotta a vonalat.
- Persze, várjam. Mintha az ilyesmi rajtam múlna.
Lefeküdtem az ágyra. Gondoltam beállítom magam, ne-hogy már a földről kaparjanak össze és dobjanak fel va-lami kifacsarodott, előnytelen testhelyzetbe. Szóval szé-pen felmásztam, a párnát beigazítottam a fejem alá, a szatén hálóingemen a redőket elrendeztem, hanyatt dől-tem, majd lehunytam a szemeim. Ekkor megszólalt a csengő.
- Nem igaz! Még meghalni sem lehet nyugodtan!
Lassan lekecmeregtem az ágyról, miközben a fájdalom fintorba rántotta az arcom.
Kínok közepette nyitottam ajtót, ahol igaz megdöbbené-semre Rolf állt.
- Hát te, hogy a francba értél ide ilyen hamar?
- Itt voltam a szomszédban.
- Már ne haragudj, de annál a ráncos öregasszonynál jobb nőt is találhattál volna.
- Hülye vagy, mint mindig. Na, húzzál fel az ágyra, hadd nézzelek! – parancsolta.
- Ma még nem csináltam mást, csak haldoklás közben ágyat másztam. Ez ám a nyugodt, csöndes halál.
Nagy nyöszörgések és zihálások kíséretében másztam vissza. Agonizálásom a tetőfokára hágott.
- Hol fáj? Mutasd!
- Itt! – böktem mellkasomra szívtájékon.
- És zsibbad is?
- Mint a fene.
- Hmm… - gondolkozott el Rolf – jobb lenne ember orvosnak is látnia. Bár jelen esetben azt hiszem, elég-séges az állatorvos is… khm… de féltelek, úgyhogy irány Dr. Adamson. Fel tudsz öltözni egyedül, vagy segítsek?
- A méltóságom szikráját hagyd meg pislákolni.
- Rendben. A konyhában leszek. Kérsz reggelit? – kérdezte immár teljes nyugalommal hangjában.
- Azt, reggelit. Talán egy papot, meg az utolsó kenetet.
- Tekintsd elintézve. Sikíts, ha kell segítség! – azzal kivonult a szobából.
- Na, marhára aggódhat miattam. Ő az aggodalom netovábbja.
10 perc sem telt el és már a kocsimban ültünk. Bár erősen nyugtalanított, hogy smink nélkül halálozok el, de Rolf sürgetése és az én idegességem egyenes arányban nőtt, így mennem kellett. Az úton próbáltam magam felkészí-teni minden eshetőségre.

- Uram Jézus! – sikkantottam fel a belső gondolatme-netem közben. – Milyen hálóinget viszek a kórházba, ha befektetnek?! Hmm, a rózsaszín az nem jó, az túl vidám, a fehér se, az meg túl… fehér. Azt hiszem, a feketénél maradok. Igen. Az passzolni fog. És az szé-pen simul, nem gyűrődik.
- Fekete csipke kombidresszben valóban dögös lennél, haldokolva – fintorgott.
Lassan, de biztosan megérkeztünk, illetve vesztettem el fényemet. Kókadt virágra hasonlatosan éreztem magam, és mintha a rothadás szaga is megcsapott volna. Vagy csak beleléptem valamibe?! Mindenesetre jól jött, bármi-nemű „gumiról” is volt szó.

A rendelő várójába lépve szűzies fehérség köszöntött bennünket. A falak, a járólapok négyzetei, az ablakkere-tek, függönyök, lámpaburák, asztalkák, még a bőr fotelok is fehérben pompáztak.

Rolf segédletével lecsüccsentem az egyik fehér „tekin-tély” mélyére. Csak mi várakoztunk a patyolatban, így nyugodtan próbálkozhattam kapaszkodni az élet még bennem pislákoló lángocskájába.

- Figyelj ide Rolf! – fordultam testvéremhez – a teme-tésemre légyszives hívd meg anyuékat is, meg a ba-rátnőimet, ők fontosak, meg akit jónak látsz. Hmm, vagy aki eljönne, de mindenkinek mondd meg, hogy lehetőleg egyszínű virágokat hozzanak. Mondjuk bordót. Igen, mélybordót kérek. Nehogy már valami tarka micsoda alá feküdjek.
- Kedvesem – mosolygott rám – nyugodj meg, intéz-kedek. Amúgy meg, szerintem neked akkora már tel-jesen mindegy lesz, mi alatt fekszel.
- Dehogy mindegy! – csattantam fel – Lehet neked, vagy másnak, de nem nekem! Bordó és kész! Mélybordó!
- Az lesz, mély… - vigyorgott.
Mielőtt nyakon csaphattam volna, kinyílt a fehér szoba, fehér ajtaja és egy fehér köpenyes, idősebb hölgy dugta ki rajta fejét.
- Tessék. Jöjjenek be.
Áttántorogtam a másik helyiségbe, ahol dr. Adamson homlokráncolva ült asztala mellett. Ez a szoba sem volt különb a másiknál, ami a színt illeti, talán pár porszem-mel kevesebb bújt meg a szekrények tetején. Hatalmas ablak előtt ült a férfi, mellette szorgoskodott asszisztense. Az egyik sarkot a vizsgálóasztal bérelte, a másikban szo-basaláták sorakoztak dúsan burjánzva.
Az egyik falon, ominózus betűkkel írt idézet adta tudtára az embernek:

„Amit a klinikákon egészségnek tartanak, annak fertőtle-nítő szaga van…

Az egészség nem steril. Az egészségnek gyümölcsillata van.”

- Kár, hogy be van dugulva az orrom – morfondíroztam.
- Jöjjön kisasszony, üljön fel ide! – szólt dr. Adamson és hellyel kínált a vizsgálóasztalon. – Közben mesélje el, hol fáj.
- Az úgy kezdődött, hogy… - és elkezdtem hadarni a diagnózis megállapításától a váróterembe lépésig mindent.
Orvosomnak halvány mosoly ült meg szájszegletében, miközben serényen vizsgálgatott, meghallgatta szívem dobogását, megnyomkodta a vállaimat (amit meg kell hagyni, őrülten jól csinált, és már „bűnös” gondolatok kezdtek fejemben megfogalmazódni…), majd visszatért íróasztalához, ahol egy papírcetlit és tollat vett elő.
- Megnyugodhat hölgyem, ön tökéletesen egészséges. Viszont a nyakán és vállain találtam pár csomót, amit ajánlatos lenne kimasszíroztatni. Megadom egy masszőr kollegám címét, jelentkezzen be hozzá. To-vábbá egy hétvégi pihenést is felírok receptre. Tet-szőlegesen válthatja ki a hegyekben, nagynéninél, nagybácsinál, otthon, bárhol, ahol aktívan tud semmit tenni.
- Köszönöm doktor úr. Abban jó vagyok – mosolyog-tam, majd megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

*

David Peters, olvastam a doktorom által ajánlott masszőr nevét, miközben próbáltam megfogadni a tanácsát. Rá-érősen heverésztem fotelomban és az aznapi teendőimet vettem sorba, köztük a vállnyomogatós szakember meg-keresését is.
Nagy nehezen vettem rá magam, hogy kikeljek a puha ölelésből. Sminket is csak szolidan vakoltam. Meg is le-pődtem ugyancsak. A ruházatommal sem sokat bajlód-tam, kényelmes farmert bő pulcsival húztam.
- Jó lesz! – nyugtáztam unottan a tükörben.
A megadott cím felé közeledvén sem agyaltam a külsőmön.
De hiszen, egy férfival lesz találkozóm, olyan nincs, hogy ne érdekeljen egy picit sem. Nemhogy egy picit, de ez érdekelt volna csak… még egy héttel ezelőtt. Most nem éreztem, nem gondoltam égetően fontosnak ezt az igen, alapjában véve lényegtelen dolgot. Kit izgat, hogy nem vagyok a toppon. Na és? Ettől még ugyanaz a nő vagyok! Vagy mégsem?!

Megérkeztem. A felírt cím egy magánházé volt. Kastélyi pompa fogadott. Hódarával sűrűn borított kerten keresz-tül vezetett a macskakövekkel kirakott járda, mely a szintén vattacukros bokrok végeztével kovácsoltvas ke-rítés mögött kígyózott tovább. A kaputelefonnak hadart gyors bemutatkozásom és elregélt leendő szándékaim után, hangos berregéssel kísérve tárult fel előttem az egyik kapuszárny, majd folytathattam utamat a járdakígyón.

A kacsalábon forgó palota bejárati ajtajánál hibátlan mo-soly fogadott, mellyel egy – látszólag – igen hibátlan fér-fi büszkélkedhetett. Feketében játszó tüsihajat, körsza-kállal viselt. Bogárfekete szemei barátságosan köszön-töttek, pisze orra és vékony ajkai érzékien csalogatta a tekintetemet.
- Jó napot kedves…! – köszöntött.
- Pyon, Pyon Crowler – nyújtottam a kezem felé.
- Örvendek Pyon – majd elkapta a kacsómat és kezet csókolt. – David Peters vagyok.
- Dr. Adamson adta meg a címét. A vállamnál és a nyakamnál talált csomókat, de szeretnék egy teljes testmasszázst kérni.
- Persze kedvesem. Éppen ajánlani akartam. A kezeim csodákra képesek. Jöjjön csak, megmutatom, hol búj-hat ki a ruháiból, és máris átadhatja magát nekem – vigyorgott.
A szoba, melyben a gyönyörre vágyókat fogadta, kelle-mes tenger-zöldben úszott. A gondosan áttetsző paraván mögött megszabadultam felesleges ruhaneműimtől, ma-gam köré tekertem egy – szintén zöld – törülközőt, és az egyik masszírozó ágy-hullámra feküdtem.

Halk, kellemes dallamok csendültek fel a zenejátszó ma-sinéria hangszóróiból, miközben a férfi gyengéden a fe-nekemre tolta a frottír leplet, majd illatos olajok bőrömre simítása után kezdett neki a – valóban gyönyört fakasztó – művelethez.

Finom, aprólékos mozdulatokkal járta keresztül-kasul a hátamat, egyetlen porcikát sem hagyott rajta kielégítetle-nül. Felkúszott a nyakamhoz, vállaimhoz, majd az orvo-som által felkutatott csomókra ő is rálelt, és midőn szor-gosan nekilátott, hogy megszabadítson vélt „szívinfarktu-som” okozójától, addig én gyönyörködhettem a csilla-gokban, melyek szemeim körül táncoztak ezenközben.

Mikor az utolsó dudorkát is eldolgozta, lábaimat mártotta az élvezetek forrásába. Végig nyomogatta, gyúrogatta, simogatta combjaimat. A belső részéhez érvén, már-már a csúcsokig repített, a talpamnál elöntött a kéj mámora.

Ilyesmit én még soha nem tapasztaltam. Ez maga volt a földöntúli szárnyalás. Úgy éreztem, ha megkérdezné most rögtön, hozzá megyek-e feleségül, még csak gon-dolkodóba se esnék. A válaszom egy határozott talán lenne.
- David, magának aranyba kellene önteni a kezeit! - nyöszörögtem
- Köszönöm a bókot aranyvirág! Nem azért, hogy a mellényemet rázzam, de sokan és sokszor mondták már ezt nekem.
- Nem csodálkozom.
- Tudja a tündérmókuskám is gyakran hálát ad az égi-eknek, hogy ilyennek teremtettek. Ez egy ajándék, amit gyakorlással a tökélyre fejlesztettem. Jól érez-tem, hogy orgazmusa volt?
- Khm… - köszörültem meg a torkom – Érezte?
- Igen. Tudja a sokan és sokszor nem csak a kezeim aranyba foglalására, hanem ezen kincsek által kivál-tódott érzületekre is vonatkozik – mosolygott szerényen.
- Irigylem a tündérmókuskáját – gondolkodtam ma-gamban – Efféle gyönyörökhöz hamar hozzá tudnék szokni.
Tompa kopogás hallatszott a szoba ajtaja felöl, majd a résnyire nyitott lyukon egy túrószőke fejfedővel megáldott, két házemelet magas férfi kukucskált be érdeklődő-fürkésző tekintettel.
- Jöhetek? – szólt, szinte már csicsergő hangon.
- Pillanat Edgar! – intette türelemre az érkezőt a „mű-vészúr”, majd felém fordult – Kedvesen, ugye nem bánja, ha csatlakozik köreinkhez az én drága tündér-mókusom is? Nyugodjon meg, őt egyáltalán nem érdeklik meztelen női testek, ellenben az enyémmel… khm – kuncogott.
- Ebben az esetben bocsássa be a… mókuskáját - szóltam némi döbbenettel hangomban.
Jóváhagyásom hallatán a tündérke belibbent a szobába és azon nyomban tomporon ragadta a szélesen vigyorgó orgazmuscsiholót. Vad csókcsata kezdődött közöttük, én meg megtisztelve érezhettem magam a lassan „ingyenpornóvá” alakuló jelenet láttán. Igaz zavarba mégsem tudott hozni a két erősebbik nemet képviselő, máshol előjátéknak minősülő üdvözlésük, sőt valami fur-csa bizsergés kezdett elhatalmasodni rajtam, ahogy őket szemléltem.

A tündéralak szinte falta a szolárium-barna bőrre kicsa-pódott párát, miközben ölbe kapta a nála jóval alacso-nyabb kedvesét és az egyik ágyhoz cipelte. Észrevétlen mozdulattal szabadította meg ingjétől, majd nyelvével a kidolgozott test jól barázdált izmain kezdett kutatást.

Ennél a pontnál már gondolkodóba estem. Ott feküdtem anyaszült meztelenül, a szobában két, a jobbik fajtából való hímegyed téblábolt, és nem velem-rajtam foglala-toskodtak. Egyszerre volt bosszantó és kiábrándító is.
Lassan lekúsztam az ágyról, és fedetlen hátsóval vonul-tam a ruháimat rejtő paraván mögé.
Kifele menet sem zavartam meg, az addigra zoknira vet-kőzötteket, halkan elosontam, némi pírral arcomon.
A fejemben keringő gondolattal, na meg a testemben hirtelen felszaporult hormonsereggel hoztam meg végső elhatározásomat, miszerint keresnem kell magamnak valami jóra való… tündérmókust, hamarost!

*

Eljött hát a szentséges éj. Rolf, merényletei ellenére sem tudott rávenni arra, hogy a „családdal” töltsem ezt az es-tét. Úgy éreztem, képtelen lennék elviselni a társaságu-kat, egy ilyen érzelemdús, csillagszórós, halászleveses estén… akkor még.

Egész álló nap csak ténferegtem a lakásban. Türelmetle-nül mászkáltam fel-alá, mintha várnék valamire, amit igazán nem is tudtam megfogalmazni. (Vagy csak nem mertem bevallani magamnak.)

Vártam… vártam Rolf hívását, miközben a „rózsaszín mamusz” járt a fejemben…

Vártam, hogy felhív, hogy kérlel, könyörög menjek el hozzájuk, hogy veszekedések közepette díszítsük fel a közös karácsonyfát (mert általában így teltek gyermekko-runk ünnepei, a szaloncukor akasztásból ömlesztés lett, mert gyönyörűségesen ráuntunk a kötözőzsinór csomó-zásra és ráöntöttük-dobáltuk a fára, amitől drága anyánk rendszerint kiakadt, mégis pompázatosra sikeredett), hogy együtt üljünk asztalhoz és meghitten, „olaszok módjára” költsük el az ünnepi vacsorát… És én majd nagy duzzogva igent mondok, mert rettenetesen egyedül és üresnek éreztem magam abban a pillanatban. Én maga voltam a rózsaszín mamusz. Vártam... Mindhiába.

Sötét selyem borult a házakra, a hó hatalmas pelyhekben érkezett utána. Az ablakokban fények gyúltak, mécsesek lángja táncozott, karácsonyfaizzók pislogtak.

Egyre jobban fájtam. Fájt és nehéz volt az üresség. Ezen pár nap alatt olyan új érzések birtokosává lettem, ame-lyek valami más irányba tereltek. Még nem tudtam az utam, mégis éreztem az ösvény-váltást.
- Nem lesz jó a rózsaszín – morfondíroztam – be kell szereznem egy pirosat!
A hirtelen felindulástól vezérelten, meg sem álltam szüleim házáig, majd némi félsszel és remegéssel, na meg az ajándékul hozott pár puszival és egy tucat forró öleléssel toppantam be.
A szobában ekkor, a láthatóan nyüzsgő levegő, fagyni látszott, néhány salátástál és borospohár elhagyta az ad-dig biztonságos kezeket és a padlóval váltott csókot, és mintha földöntúli sikoly is levált volna a szájakról.

– Ez csak délibáb! – szólt egy éltes, reszelős hang, mi-közben tulajdonosa létrán egyensúlyozva, akrobatákat megszégyenítő bátorsággal és technikával próbálta a csúcsdíszt a rendeltetésszerű helyre bravúroskodni.
– Délibáb? A nappalim közepén? – hitetlenkedett az előbbi tál-pohár-padló csók ügyintéző.
– Eleni drágám, már megint valami szeánszon voltál? – érdeklődött a légtornász.
– Arthur kedvesem! Nem látsz valami különöset ezen a szellemalakon?
– Hmm… Nem áttetsző, bár őszintén szólva fogalmam sincs, milyennek kell lennie egy túlviláginak. Még nem ittam pertut egyel se.
– Megtévesztően hasonlatos Pyonnal. Szerinted nem papa?
– De, de mama!
– Te papa… Mit gondolsz, tud beszélni?
– Mellettetek nem nagyon – nyögtem végül, elég esetle-nül.
– Egész éjszaka a szoba közepén akarsz ácsorogni? –szegezte nekem a kérdést szülőanyám.
– Nem feltett szándékom – feleltem.
– A szaloncukrok még hátra vannak! – szólt nemzőm – Rolf is azon nyomban hazaér.
– Miért hol van? – firtattam érdeklődve.
– Az egyik kis barátját meghívta vacsorára. Érte ugrott el.
– Lányom, a szaloncukrok bár elszaladni nem fognak, de nem is akasztódnak fel maguktól a fára. Körbejár-hatnád a témát – töprengett a létramászó.
- Akár a fát is! – örömködtem a rám bízott, igen meg-tisztelő feladat hallatán.

Azonnal fejest ugrottam a munkába, szorgosan kampóz-tam az ezüstös papírba csomagolt édességeket, miközben magamba is tömtem néhányat közülük. Majszolásom kö-zepette vettem észre, hogy szüleim még mindig úgy szemlélnek, mintha valamiféle káprázat lennék.

Ezenközben Rolf is betoppant a „kis barátjával”. A leve-gő ismét jégvirágosodott, de talán ki sem engedett mióta megérkeztem.
A kezdeti csodálkozó tekintetük bambává fényesedett, hasonlóan az enyémhez. Ott állt a családom szemben velem, miközben azon versenyeztünk, ki tud hülyébben nézni. Ők nyertek.

Ekkor odalépett hozzám a kisbarát, kezét felém nyújtotta.
- Szia, Victor Blake vagyok – mutatkozott be finoman mosolyogva.
- Hello – nyeltem le az utolsó édes falatot – Pyon Crowler.
- Ez nem igaz! – kiáltott fel testvéröcsém.
- Márpedig ez a becsületes nevem – mosolyogtam az igéző tekintetű fiatalemberre.
- Te itt? Mit eszel? Édességet? – lelkesült egyre jobban Rolf.
- Pont ebben a sorrendben.
- Az Isten áldja meg a szívinfarktusod!
A kisbarát tekintete elkomorult ezek hallatán.
– Ahhoz képest egész jól nézel ki – nyugtázta.
– Kösz – mondtam, majd visszatértem az édesség maj-szolós akasztáshoz.
A szülők lassan visszatértek a mi dimenziónkba, kicso-dálkozták magukból a kicsodálkoznivalót. Folytatódott tovább a meghitt éjszaka. Rolf elvonult sutyorogni anyánkkal, apánk a duzzadó férfierő láttán, tüntetőleg el-hagyta a létrát, és átadta a terepet, majd lehuppant a fotel-ba újságot olvasni.

Victor udvariasan megkérdezte:
- Segíthetek? – majd kikapott pár akasztható szalon-cukrot a kezemből, és fénylő tekintettel, hatalmas buzgalommal állt soraimba.
Miközben hagytam kibontakozni díszrendező képessége-it, szemügyre is vehettem a vibráló aurájú fiatalt.
A középmagas férfi hollófekete haját diszkréten felnyír-va, középen elválasztva hordta, sötét szemöldökei mögött türkizkék szempár ült, egyenes hegyes orra az orrnyereg-nél kipúposodott, járomcsontja feltűnően kiemelkedett, felső ajka vékony, az alsó dúsan, halvány rózsás színben játszott, állán keskeny szakáll feketéllett.
Olajzöld nadrágban és fekete, kötött pulóverben szorgos-kodott eszeveszettül. Segítségével, fénysebességgel ké-szültünk el a fenyőfadíszítéssel.
Negyed óra múlva csillagszórók sercegtek, gyertyák ég-tek rajta.

Az ebédlőből kiszűrődő edénycsörömpölés arra engedett következtetni, hogy Rolf nekilátott teríteni. Mikor abba-maradt a buzgóság zsivaja, anyánk sikított fel:
- Vacsora!
Átvonultunk a szomszédos helyiségbe, és leültünk a szé-pen terített asztalhoz. Rolf eme szakértelme meglepett, igazán gyönyörű munkát végzett, bár a zajokból ítélve, nem erre számítottam.

A téglalap alakú asztal főhelyeit szüleim birtokolták, az egyik hosszabbik oldalnál Rolf és Victor ült, szemközt jómagam. Úgy éreztem, mintha valamiféle vallató osztag elé kerültem volna. Ezzel ellentétben, senki sem kérde-zősködött tőlem-felőlem. Kínos csönd feszült körénk, csak az étkezés halk nesze bújt ki lopva a némaság szo-rításából.

A sült hal és a desszert között félúton tartván, egyszercsak széles vigyorra húzódott Rolf szája.
– Neked áttekervényezték az agyad! – közölte.
– Ez boldogsággal tölt el? – kérdeztem.
– De még mennyire! – ujjongott.
– Bevallom, minket is zsigerig megleptél – szólt közbe apám, majd szülőanyámra tekintve, átadta gondolata fonalát.
– Te még… mi még… soha… khm, nem láttunk téged édességet enni!
– Persze, hogy ettem. Amint beléptem a szobába, a tá-nyérokhoz hasonlatos ütemben és intenzitással hul-lott alá a vércukrom is.
– Egy fityfenét! – szúrta be Rolf – Berezeltél!
– Még, hogy én! – méltatlankodtam.
– Igenis, te! Megízlelted a múlandóságot, azt hogy nem leszel örökifjú és gyönyörű szép. Talán végre felnyílottak eddig zárt szemeid és így szemlélődve, mélyen kutatva fogsz nézelődni a világban. Lehet, hogy először félelmetesnek tűnnek majd a látottak, tapasztaltak, de egyet se félj, én fogom a kezed.
– Ez gyönyörű volt, igazán köszönöm - fintorogtam.
Ezenközben nem igazán tudtam egyikük szemébe se nézni. Mialatt megpróbáltam pilláim árnyékába vonulni, és tekintetem hol a tányéromra, hol a poharamra tévedt, észrevettem, hogy a vendégük is kellemetlenül feszeng.
- Ki kér még salátát? – lépett át anyám a könyökölhető feszültség fölött.
Mivel senki sem kapkodott utána, nemleges válasznak tekintette mindezt.
- Hozom a desszertet!
- Segítek! – szólt apám.
- Én is! – szaladt utánuk Rolf.
Kettesben maradtam a hűvös zöldes-kék tekintetű férfi-val. Kényelmetlenül éreztük magunkat. Lopva rá-rá san-dítottam, néha sikerült elkapnom a pillantását.

Átható tekintete kezdett megigézni. Egy, tervezettnél hosszabbra sikeredett, szemkontaktus után csöndet tört.
- Rolf sokat mesél rólad.
- Gondolom miket… „Én és a gonosz nővérem”?
- Rosszul gondolod. Nem akarok indiszkrét lenni, de mondhatni ismerlek. Illetve Rolfot ismerem, rajta, a történetein keresztül téged is, meg a családodat. Ám-bár hozzájuk már volt szerencsém többször is. Szóval ezzel csak azt akartam mondani, hogy miattam igazán ne légy zavarban, és ne érezd rosszul magad. Azt majd én átvállalom – mondta, miközben tökéletes mosolyával ajándékozott meg.
- Nem örülök, hogy „ismersz”, – szóltam komoran – és annak sem, hogy én téged meg nem. Öcsi körmére fogok nézni ezügyben! – csillogtam felé.
- Jobb lenne, ha…
Ekkor az emlegetett toppant be, kezében egyensúlyozva az előzőleg tányérokra szortírozott tortaszeleteket. Bra-vúrosan szétosztogatta, majd visszakiáltott a konyhába:
- A tejszínhabot is hozzátok!
Mikor megérkezett a kért kiegészítő, hatalmas adagot fújt a dobos-szeletre, szétfröcskölve ruhájára, az asztalterítő-re, plusz a kisbarát nadrágjára is.

Vigyorogva fordultak egymáshoz, majd a „most kellene valaki, aki lenyalná” megjegyzés után, mindannyian ne-kiláttunk a desszert elfogyasztásához.

Mindeközben tekintetem végigszánkázott szülő-feleimen. Anyám apró falatokat vett szájába, és hosszan rágta, íz-lelte a krémes süteményt. Mogyoróbarna rövid haja, ke-rek arca, magasívű szemöldöke alatt ülő melegbarna, őzike szemei, hegyes orra, keskeny rózsás szája, ala-csony, zömök termete emlékek millióit idézte fel ben-nem. Mindig egy elhízott öregasszonynak láttam. Most azonban gyönyörű volt. Súlyfölöslegével, asszonyos ter-metével, 52 évével, az összes ismert hibájával együtt csodaszép és fiatalos tüneményt ittak be szemeim.

Nem akartam, hogy a káprázat eltűnjön, vagy megszűn-jön, így apámat is mustra alá vettem íziben.

Az anyámnál 1 évvel fiatalabb nemzőm szőke rövid hajat viselt. Ovális arccal, magas homlokkal, határozott vonású arcélekkel büszkélkedhetett. Sűrű szemöldöke alatt sma-ragdzöld szempár figyelt, cimpáknál kiszélesedő, egye-nes orra, telt ajkai még így élete közepén is vonzó férfivé tették. Apámat mindig jobban szerettem anyámnál. Csöndes volt, halk szavú. Sosem kiabált, vagy emelte fel hangját. Utált veszekedni. Ha mégis nézeteltérésre került sor, próbált higgadtan, ész érvekkel előállni, kifejteni gondolatait, amire szülőanyám nem mindig volt kíváncsi. Bezzeg ő maga volt a sátán. Házisátán. Rikácsolt, tányé-rokkal akrobatizált egy-egy veszekedése alkalmával. Ne-ki soha, semmi nem tetszett, bolhából vízilovat gyártott, ha az sem volt elég, jött az elefánt. Ilyenkor apám a mun-kájához menekült, Rolf egy szekrénymélybe bújt, jóma-gam meg anyámmal üvöltöttem versenyt.

Aztán jöttek a lázadó kamaszévek, és csak súlyosbodott a helyzet. Minden lépésembe beleszólt, megfojtott látszat aggodalmával. Persze nem hagytam magam, így a vesze-kedések minden percesek voltak. Nem fért meg két sátán egy házban. Így 17 évesen a magam ura lettem. Apám még sokáig győzködött, hogy nekem otthon lenne jobb, a családom körében, majd beszél anyámmal is, hogy hagyjon élni a „kívánatos keretek között”, még túl fiatal vagyok az önálló élethez, rengeteg veszély leselkedik rám, a férfiakkal szóba ne merjek állni, mert mind léhűtő gazember, és satöbbi.

Meg akartam nekik mutatni, hogy igenis képes vagyok a saját lábamon megállni, kapaszkodó nélkül. Megnyug-tattam nemzőm, hogy rendes kislány leszek, és még azon melegében felcsíptem egy nálam 10 évvel idősebb krape-kot, aki többek között, a gyermekei anyját látta bennem. Így hát menesztve lett a léhűtő gazember, aki után, csak komoly emberekkel álltam össze, egytől-egyik olyanok-kal, kiket csak a testem érdekelt. Úgy éreztem boldog az életem. Ezidáig…
Miután sikeresen túlettük magunkat a desszerten is, aktív tévénézésbe fogtunk. A harmadik kutyás-gyerekes-Mikulásos, tucatnyi nyáladzós, szerelmezős, könnyezős sikerfilm után ráuntam a kulturált szórakozás eme fajtájá-ra. Rolf és Victor sem ölték agysejtjeiket a műsorokkal, helyette cseréltek pár sakk-mattot, és némi csiki-csuki is elhangzott.

Egy darabig figyelmesen szemléltem játékukat, de mivel sakkozni nem tudok, malmozni meg még úgy se, olvas-nivaló után kutatva ráleltem egy, a címéből igen érdekes-nek ígérkező könyvre: „Sebészeti feltáró anatómia”. A szöveget vajmi kevéssé sem értve, csodálgattam egy-egy könnymirigy, porckorong, húgyhólyag, végbélzacskó részletes képeit, rajzait.

- No, hogy megy? – szólt a hátam mögül Victor.
- Holnap műtök – feleltem. – Hogy az égbe’ tudjátok ti ezt mind megtanulni?!
- Érdekel, kedvelem, szeretem – válaszolt.
- Hmm, – vigyorogtam kacéran felé – tegezhetsz nyu-godtan.
- Ööö… Khmm… Ha már így megittuk a pertut, eset-leg, talán… holnap… délben… ebéd… velem?
- Holnap, délben, ebéd, veled – ismételtem. Vedd lebe-széltnek.
- Mit csináltok ti holnap délben? – nyomta közénk vi-gyorgó képét testvéröcsém.
- Egyelőre ebédelünk – szóltam hasonló bárgyú arcki-fejezéssel.
- Megrontanád ezt a kivételes férfit is? – kérdezte Rolf, miközben oldalba bökte Victort.
- Nem bánnám… - motyogta a kivételes hímegyed jól hallhatóan. – Pyon, ha nem veszed tolakodásnak, én főznék.
- Ne vedd! Azt nagyon jól csinálja! – kommentálta Rolf.
- Azt… - gondoltam – hátha még Amazt is… Nagysze-rű. Akkor holnap rád bízom az ízlelőbimbóimat. – Plusz egyéb bimbóimat is…
- Alig várom. A részleteket kérlek, beszéld meg a tit-kárnőmmel – fordult Rolf felé. – Ő minden kérdésed-re tud kielégítő válasszal előállni, úgyis, mint mekko-ra az alsónadrágméretem, kedvenc borom, illatom, ágypozícióm – vigyorgott Vic.
- Itt a címe, telefonszáma – nyújtott át egy cetlit a „tit-kárnő”.
- Rendben drágáim, – szóltam – a távozás mezejére szaladok, hogy holnapra üde és harmatos lehessek. Viszlát Vic, egy élmény volt… - mosolyogtam felé.
- Kisasszony… Ön így született - kacsintott rám, majd kezet csókolt. – A holnapi viszontízlelésre.

*

Reggel, miután felpattantak szemeim, ugrottam utánuk én is. Lázas készülődés vette kezdetét. Feltúrtam a szek-rényeimet, miáltal az összes ruhaneműm a földön, ágyon, asztalon, fotelokon hevert, de csak nem akadtam rá a megfelelő darabra.
A kétségbeeséssel futottam versenyt.
- Nincs egy rohadt rongyom se – sikoltottam.
Miután újfent kaptam egy infarktust és némi szélhűdéses tombolás után, az ájulás szélére kerültem, ráakadtam egy régi farmer kezeslábasomra. Ijfúkoraim kedvelt ruhada-rabja hevert most előttem, világos, az elején koptatott nadrágrésszel, a fölsejéül szolgáló, rövid ujjú, elöl sok-sok gombos, kihívóan szűk fazonnal.
Áhítattal csodáltam ezt a semmitmondó „részletkérdést”, majd megpróbáltam magamra erőszakolni.
Meglepően nehezen ment, de egy-két légzésmentes má-sodperc alatt, csak sikerült a testemre feszíteni.
Pár percnyi tükörben való gyönyörködés után oxigénhiá-nyos állapot lépett fel nálam. Próbáltam kigondolkodni – nagyon kevés sikerrel – hogy ugyanvajon hol is kellene inhalálnom, mimen keresztül?!
Minden esetre hihetetlenül szemetkápráztató voltam… most is… mint mindig. Így maradt a csodadarab, amely leszorította a hasamat (ami egyébként nincs is),
kikerekítette a popsimat, kigömbölyítette a melleimet.
Az arcom ráncbaszedése után, kellemes izgalommal tes-temben indultam a felírt címhez. Sokat nem kellett utaz-nom, kifáradni meg végképp nem, mert a dali férfi egy utcával lakott odébb.
- Hello Kedves! – köszöntött. – Fáradj beljebb. Hoz-hatok valami italt?
- Köszönöm, nem kérek – mondtam, majd besétáltam a birodalmába.
Nem hittem a szememnek, egyik ámulatból a másik ká-bulatba estem. Gyönyörű lakása volt, tiszta, rendezett, harmonikus, esztétikus!
- Te itt egyedül élsz? – kérdeztem, miután magamhoz tértem picit.
- Persze, miért?
- Csodaszép lakásod van! – ismertem el.
- Számomra egészen más itt a csodaszép – fordult fe-lém, majd belemártott hűvös tekintetébe.
Szűzlányos, félszeg mosolyt libbentettem felé, mikor el-kapta a karomat, és magához vont.
- Milánóival vártalak. Remélem éhes vagy – mondta, majd kicsit távolabb húzódott és alaposabban szem-ügyre vett. – Te nem ide készültél? – kérdezte végül.
- Miért is? – csodálkoztam.
- Célszerszámot hoztál magaddal, vagy van valami ext-ra trükkje a ruhádtól való megszabadításodnak? Lá-tom, nem adod magad könnyen, de majd csak lefe-szítem rólad valahogy – közölte velem kacér moso-lyok kíséretében.
- Gondoltam, valami izgalmat hozok a Milánói mellé – gügyögtem, majd egy gombbal mélyebbre engedtem a dekoltázsomat.
Vic ekkor szenvedélyesen kezdte falni kikandikáló mel-leimet, miközben egyre hevesebben gombolta-tépte rólam a kezeslábast.
- Ez aztán a belevaló férfi! – gondoltam – Illetve belémvaló!…
A kéjtől erősen duzzadozó úriember meg sem állt velem a konyháig. Ölébe kapott, majd a gyönyörűen terített asztalra fektetett. Meggyújtotta az ott álldogáló két szál gyertyát, odébb söpört pár poharat, evőeszközt, majd fi-noman az orchideámhoz hajolt. (Ily bájos névvel illettem a szaporító szervemet). Istenien játszadozott velem. Mondhatnám „virágnyelven” beszélgettünk.

Miután jól kidumáltuk magunkat, megmutatta hatalmát, királyi pompázatosságát. Sőt! Maga volt a Világ Ura. Ekkor betört a birodalmamba, leigázott, rabszolgájává tett. Édes háború dúlt közöttünk, amely olyannyira elhú-zódott, hogy a nappalból éjszaka lett, az ebédből vacsora, az éberségből kóma. De nem bántuk.
- Szép karácsonyunk van! – jegyeztem meg, mielőtt álmaim tengerébe csobbantam volna.
- Csodaszép… - motyogta a mellettem szuszogó, majd együtt süllyedtünk öntudatlanságba.
 *

Háromhavi intenzív „honfoglalás”, „birodalmi bitorlá-sok” után, ránk köszöntött a tavasz. Minden harmatos zöldbe borult, langyra hevült, dalra fakadt, szerelembe zuhant.
Egyetlen egy, de igen hatalmas gond volt… Én is…
Aztán egy álmos reggelen, miközben az ágyamon heverő férfin legelésztettem szemeim, és próbáltam leégetni nyelőcsövem a forró kávéval, rettentő émelygés tört rám. Arra gondoltam bulémiás leszek, mert 2 hete, hogy egyetlen falatot sem tudtam magamba erőszakolni, vagy ha ment, jött is azonnal.
- Nem értem, – álltam a tükröm elé – az alakom még mindig tökéletes, igaz a fenekemre és a hasamra mintha jött volna fel némi, NÉMI centicske. Igen biz-tosan a testem figyelmeztet, hogy elég a zabálásból. Túl jól főz Victor. Túl jól… - tűnődtem.
Majd a tavaszból nyár lett, a langy időből forróság, belő-lem meg kismama. Illetve mindjárt „nagy”, amekkora ha-sam gömbölyödött.
Életem Értelme elbújdokolt, mondván ő még nincs erre felkészülve. Rolf megszakította vele a barátságát, mond-ván „nem ember az ilyen”, „bezzeg, megcsinálni meg-tudta”, „menjen a búbánatba és egyéb illetlen helyekre”, és sorolhatnám még a különböző, nem a válogatottabb kategóriába tartozó átkait.

Az utolsó hónapok maguk voltak a kínok kínjai. Az orc-hideámat már csak a tükörben tudtam megnézni, a lábaim feldagadtak, mindenben a kaját láttam, fájt a derekam, fájt a szívem.
Abban az időszakban a szüleim, soha nem tapasztalt oda-adással és törődéssel viseltettek irányomban. Rolf volt, nem csak a jobb, hanem egyből mindkét kezem. Törődött velünk, beszélt hozzánk, a hasamon hallgatózott, körbe-tapogatott, puszikat szórt rá, priznicelte a lelkemet.
Nem így képzeltem el az öröm- és boldogságteli babavá-rást. De végül, nem volt mit tennem, megbékéltem a helyzettel. Ekkor csapott le rám elemi erővel az anyai ér-zés…

*

Megálltam a tükör előtt, melyben nem is olyan régen összetalálkoztam önmagammal, az életemnek nevezett, felettébb ironizáló sztorival.
A bő pulóverem ráfeszült a hasamra. Végigsimítottam rajta. Életem férfija észrevette ténykedésem, majd hoz-zám lépett, a hátamhoz simult, átölelt. A tükör-más sze-mébe nézett, kezeit óvatosan gömbölyű hasamra csúsztatta.
- Gyönyörű vagy! – mondta, miközben végigtapogatta születendő gyermekünk bérelt lakhelyét.
- Igen, gyönyörű vagyok – ismertem be.
Ekkor a tükörben megjelenő én-más intett ráncos kezei-vel. Fénytelen, fakó szemeibe visszatért a kristályos csillogás, vértelen ajkai kipirosodtak, bőre rózsásodni lát-szott, hasa egyre csak gömbölyödött, majd megjelent egy férfi mögötte, fiatal, élettől duzzadó.
Ott álltunk. Mi.
Victor minden gondolatát rendszerezve, érzelmei folya-mának szabad áramlásával tért vissza hozzám. Mégiscsak férfi.
Amint a tükörben nézegettük magunkat, egymást, halkan a fülembe suttogott:
- „Mondd, mi a szerelem? Két lélek, egy gondolat, két szív, egy dobbanás.”
Ekkor a más-ból én lett, a sokból EGY, a sivárságból élet, ami ebben a pillanatban rúgta ki hasfalamat és rán-tott görcsbe.
- Itt az idő! – súgtam – Az Élet van születendőben…