– Miért? MIÉRT? Miért vetted el tõlem az egyetlen embert, akit igazán szerettem? Miért? Miért tõlem? Gyûlöllek. ÉRTED??? GYÛLÖLLEK – a fiú ökölbe szorított kezét az ég felé rázta. Mozdulatai végül lelassultak, lerogyott a sírkõ mellé, átölelte, és zokogott. Eszébe jutott, hogy amikor épp a lánnyal akart találkozni, és az utcájuk felé haladva észrevette a mentõautót, az összegyûlt embereket, eszébe sem jutott, hogy valami rossz történhetett a lánnyal. Eszébe jutott az is, amikor megtudta a lány zokogó anyjától, hogy elgázolta egy autó. Egy pillanatra még látta is, ahogy a vezetõ a kormányra dõlve ül összeroncsolódott kocsijában, aztán felgyorsultak az események. Villanásokra emlékezett abból, hogy a kórház felé száguldanak. A lányt többször újra kellett éleszteni, de végül még az úton meghalt. Minden más csak összemosódott foltként jelent meg most elõtte, és már nem is tartotta õket fontosnak. Szinte egész napját a temetõben töltötte, nyitáskor jött, és záráskor ment haza. Az iskolától már több figyelmeztetést kaptak, hogy ha nem megy be a héten, utána már ne is tegye. Édesanyja sírva könyörgött neki, hogy csak egyetlen órát üljön bent végig, de erre sem figyelt oda. „…mi értelme van így az életnek…„ – gondolta. Számtalanszor eljátszott már a gondolattal, mi lenne, ha… de ennél tovább sohasem jutott. Visszatartotta az, hogy ezt a lány sem akarná, ezért nem tudta végül megtenni.

   Hirtelen jeges fuvallat söpört végig a temetõn, amibe beleborzongott. Aztán meghallotta a hangot.
   Felkapta a fejét, és körülnézett. „…honnan jöhet… talán valaki rádióval jött a temetõbe??? „ Próbálta megállapítani, honnan hallja a fura zúgást, de képtelen volt. Úgy érezte, még a lelkében is hallja, aztán megdermedt. A hátába fúródó tekintet elemi erõvel szorította össze a szívét. Megfordult.

   – Van itt valaki? Hello. Van itt valaki? – Teljesen összezavarodott, mert bármerre is fordult, mintha a háta mögül lesték volna minden mozdulatát. Jeges félelem öntötte el a szívét. Meg akart mozdulni, de megdermedt, mint a szarvas, amikor az országúton reflektorfény vetül rá.
   – Érdekes dallam, igaz? – a hang a háta mögül szólt, de amikor megpördült, nem látott senkit. Hiába is kereste, a hang gazdája rejtve maradt.
   – Hol van?
   – Itt – egy férfi emelkedett ki az egyik árnyékból.
   – Mit akar tõlem? Hát nem látja, hogy gyászolok…
   – Ó, dehogynem látom. Ma is, mint az elmúlt három hét során, reggeltõl estig itt emészted magad.
   – Honnan tudja? Talán követett? – A fiú mérgesen nézte a férfit. Magas volt, még nála is magasabb, ami legalább 185 centit jelentett. Fekete ruhát és napszemüveget viselt, ami megdöbbentõ volt, tekintetbe véve, hogy legalább 30 fokos hõség telepedett az egész városra.
   – Nem, de jómagam is sok idõt töltök itt. Gondoltam, talán meghallgatna valakit.
   – Nem vagyok kíváncsi sem magára, sem másra. Egyedül akarok lenni.
   – Ugyan, hiszen sosincs egyedül. A lány ott van magával, igaz? Belül. Érzi, nem?
   – Mirõl beszél, én nem…  a fiú hangja egyre jobban lehalkult, már nem is lehetett érteni, mit mond. Maga elé nézett, de gondolatai messze jártak, idõben, térben egyaránt. Azon a napon, amikor a baleset történt, reggel még kézen fogva sétáltak a parkban, és nevettek. Szerették egymást, és a közös jövõjüket tervezgették. Megbeszéltek rengeteg mindent, végül abban maradtak, hogy este egy jó film után folytatják az álmodozást. Elváltak, utána hazament. Egész nap arra várt, mikor lesz már hat óra, hogy elindulhasson. Kilépett az ajtón, szinte repesett, az elõttük álló tragédiáról mit sem sejtve. Azon gondolkodott, hogy milyen igaz, a sze relmes ember tényleg rózsaszínben lát mindent. Minden gond, probléma apróságnak tûnt. Elõször fel sem fogta, hogy amit lát, az a valóság.
   Megrázta a fejét. – Mit tudhat maga errõl? – kérdezte.
   – Talán többet is, mint gondolnád. Mond csak, ha megtehetnéd… csak tegyük fel… Ha visszahozhatnád õt, mit tennél meg érte? – az idegen töprengõ arckifejezéssel meredt rá. Volt valami benne, amitõl a srácot kirázta a hideg. Olyan, mint egy temetési koszorú. Lehet bármilyen szép, a mögöttes tartalom elsöpri a szépséget.
   – Bármit. Bármit a világon…
   – Ó, milyen könnyû is ezt mondani! Bármit feláldoznék érte! Azt sem tudod, mit beszélsz. De térjünk a lényegre. Ettõl menthetnéd meg… – az idegen keze követhetetlenül vágódott elõre, és megragadta a csuklóját.
   – Hé, mit…

   A világ kaleidoszkópszerûen robbant szét. Úgy érezte, szédítõ sebességgel zuhan elõre. Rettenetes érzés volt, mintha valamilyen erõ össze akarta volna préselni. Talán a születés lehet ilyen. Az ismerõs utcarész felé suhant, és mire felfogta, hogy a lány felé tart, már az õ szemeivel látott. Nem is csak látott.
   Õ volt a lány.
   Nem is tudott másra gondolni, csak arra, hogy nemsokára ismét együtt lehet vele. Már alig várta. Annyira nem figyelt másra, hogy amikor majdnem fellökött egy idõs nénit, lányos zavarában el is felejtett elnézést kérni, csak lehajtott fejjel ment tovább. Eltûntek a színek, a for mák, a hangok, az illatok, a srác létezett egyedül. Az egész világ elmosódott, míg a fiú képe embertelen élességgel ívódott a gondolataiba. Lelépett a járdáról. Zárt világába egy apró fuvallat tolakodott be, ami végigsimította a vállát, és összeborzolta a haját.

   Nem volt ideje, hogy teljesen felemelje a fejét, a kocsi olyan gyorsan érkezett.
   Érezte a lányt magában, ahogy ismét különváltak, érezte magát amint a temetõben térdre hull, érezte a bõrébe nyomódó göröngyöket, és érezte magát a lányban. Tudta mire gondolt a lány, és azt is, amit õ gondolt. Szeretett volna kiáltani, de nem volt szája, amivel megtehette volna, szerette volna kinyújtani a karját, de nem érte el. Ahogy a kék kocsi feldobta a lány tes tét a levegõbe, szerette volna behunyni a szemét, de nem volt szemhéja. Borzalmas fájdalmat érzett, mintha szétszakadt volna. A lány felemelkedett, de mire öt méterrel arrébb a betonnak csapódott, már elvesztette az eszméletét. A fiú belehullott a sötétségbe, miközben hálát adott mindennek, hogy a lány többé nem tért magához.

   Egy pillanatra nem tudta, hogy hol van, de aztán a hideg talaj, és a még hidegebb szorítás a karján magához térítette. Az idegen felrántotta, és megtámasztotta egy pillanatra, majd amikor meggyõzõdött róla, hogy megáll a lábán, elengedte.
   – Látod. Ez volt az utolsó emléke ebbõl az életbõl.
   – Úristen… ki… ki… – nem bírt megszólalni.
   – Azt hiszem most már elhiszed, hogy nem vagyok akárki. Úgyhogy mielõtt agyalni kezdesz, íme az egymillió dolláros kérdés: Mit adnál azért, hogy lehetõséged legyen megmenteni õt ettõl? Hogy a dolgot meg nem történtté tegyed?
   Agyát rengeteg gondolat árasztotta el. Nem kételkedett benne, hogy az idegen képes arra, amit állít, és valamilyen módon megakadályozni a balesetet. Felvillant az is, hogy a lány megmenekül, és õ meghal helyette. Elõreszökött az idõben, és látta, ahogy talál magának másvalakit, családot alapít, boldogan él, elfelejtve õt. Látta magát, amint a temetõbõl átszokik a kocsmákba, iszik megállás nélkül, és kiégett emberi roncsként végzi valamelyik sötét sikátorban.   Végül egyetlen másodperc alatt döntött.
   – Nem tudom mit akar azért, hogy segítsen, de a magáé. Bármi is legyen az.
   – Ezt már szeretem. De mielõtt megtenném, tisztázzunk valamit. Lehetõséget kap arra, hogy megmentse a lányt, cserébe a lelke mindörökre az enyém lesz. El sem tudja képzelni, ez mit jelent.
   – Nem érdekel. Csi…
   – …nálja. Hm? – megzavarodva nézett körül. A saját lakása elõtt állt, az utcán, a kezében egy napilappal. – Ez… – nem értett semmit. Nem arról volt szó, hogy… „Lehetõséget kap arra, hogy megmentse…”. Hirtelen megértette. Az idegen nem arról beszélt, hogy meg nem történtté teszi a balesetet… Sietve ránézett az újságra. A dátum… a baleset napja. Felpillantott az utcai lámpára… húsz perc a balesetig. A rohadék… „…hogy akadályozzam meg, ennyi  idõ alatt oda se érek…” – Megpillantotta a kocsiját az út szélére leparkolva, pontosan ugyanúgy, mint aznap, amikor úgy döntött, inkább gyalog megy a lányhoz. „…nem lehetetlen… meg kell próbálnom…”.
   Annyira sietett, hogy elõször ki se tudta nyitni az ajtót. Bevágta magát a kocsiba, elfordította a kulcsot, és sivító gumikkal kilõtt.
   Tizenkilenc perccel késõbb csikorogva kanyarodott be az utcába. „…Istenem, add, hogy ne késsek el… kérlek…” Amikor a helyszínre ért, kinézett balra, hogy észrevegye a lányt. A jobb szeme sarkából még látta a villanást az úton, aztán lehunyta a szemét. Miközben a fékre taposott, tudta, hogy elkésett vele. Abban a pillanatban összetört valami benne, és izzó harag töltötte el.
   Ahogy a kék kocsi feldobta a testét a levegõbe, borzalmas fájdalmat érzett, mintha szétszakadt volna. Felemelkedett a levegõbe aztán már nem érzett semmit, csak a sötétséget.
   A kormányra borulva zokogott, amikor meghallotta a zúgást, majd a betonon csikorduló cipõtalpat. Mielõtt a kéz a vállára nehezedett volna, és a világ ismét széthullott volna körülötte, csak egyvalamire tudott gondolni.
   „…gyûlöllek…”