Írta:
László
Zoltán
A XX. századi polgári irodalom írói között, akik az élet
céltalanságát, ürességét, az ember kiszolgáltatottságát és áldozat voltát
hangsúlyozzák s állítják színpadra, lehet, hogy van aki érdekesebbnek,
újszerűbbnek látszik Millernél, de összetettebb, meggyőzőbb alkotásokat az
utóbbi évtizedek drámairodalmában nem sokan írtak. Miller drámai hősei is érzik
a XX. századi ember magányát, érzik a körülöttük egyre szűkebbre szoruló kört -
de nem nyugszanak bele az elszigeteltségbe, ki akarnak törni az acélkörből, mert
nem hiszik, hogy az életnek nincs értelme, mert meg akarják találni - legalább
álmaikban, vágyaikban - az értelmes élet útját. Nem Faustok, akik az ördöggel
szövetkeznek a megismerésért, hanem akaratos emberek, akik bíznak a
megismerésben. A milleri hősök kisemberek, átlag amerikaiak, akik azonban
vágyban, akaratban, kitartásban a görög tragédiák hőseivel vetekszenek. Miller
nem ért egyet azzal a drámaírással, amelyben a társadalom egyre kisebb mértékben
van jelen, mert azt vallja, hogy a drámaíró feladata, hogy a "mindennapi életet
ábrázolja a nap világánál". Hiszi, hogy a műnek tendenciózus mondanivalójunak
kell lennie: "Ha valaki azt hiszi, hogy lehet darabot írni érdek nélkül, az
éppen úgy téved, mint aki azt hiszi, hogy lehet szeretni közömbösen" -írja. S az
írói eszme, gondolat az amely a művet egybefogja, s Miller véleménye szerint
feloldja a nézőtéren ülő ember magányosságát is, hiszen sok más társával
egyidőben és azonosan kényszerül reagálni a dráma mozzanataira: "komoly dolognak
tartom a színházat, olyannak, amely az embert emberibbé teszi - vagy teheti, és
megszabadítja magányosságától" - vallja művei előszavában. Egy XX. századi
író, aki azért ír, mert becsüli az embert, mert értelmet keres hősei életében,
mert nem fél következetes hősöket teremteni, mert mondanivalója és célja van - a
sznobok számára XIX. századi jelenség. Pedig talán nagyobb bátorság kell a mai
irodalomban a milleri magatartáshoz, mint minden erkölcsi és etikai alapot
nélkülöző értelmetlenségek színpadi bemutatásához.
Miller realizmusa nem szűkkeblű, formai újításokat kizáró
realizmus. Nála a formát mindig a tartalomból fakadó szükségesség határozza meg:
ha kell - felbontja a színpadi időt, jelen és múlt parallel ábrázolásával
szembesíti szereplőit emlékeikkel (Az ügynök halála); ha kell, pergő
jelenettechnikát használ (Salemi boszorkányok), s ha a téma úgy kívánja, az
egyenes vonalú fejlődés egymásutánjában ábrázolja a cselekmény mozzanatait (Édes
fiaim, Pillantás a hídról). Realizmusa tartalmi, eszmei meggondolások alapján
születik, s a forma hajlékonyan simul hozzá, hogy minél erőteljesebben
kirajzolódhassanak a téma körvonalai. Miller az önmaga által kialakított ( az
írott és a szokásjogokon alapuló), törvény ítélőszékéből vizsgálja és ábrázolja
alakjait. Van mércéje, amihez a cselekedetet méri, s van bátorsága kimondani az
ítéletet. Ezért írhatja összegyűjtött művei előszavában, hogy: "Ha van olyan
kapu, amely felé ennek a kötetnek minden darabja törekszik, úgy az annak az
igazságnak a felfedezése és bizonyítása, hogy valamiből lettünk, és íme többek
lettünk, mint az a valami, amiből lettünk." Első nagy sikert elért
drámájában, az Édes fiaimban (1947) Keller gyáros háború alatti teteit teszi az
igazság mérlegére. Keller, aki anyagi összeomlástól félve hibás alkatrészeket
szállított a hadseregnek, közvetve saját fia halálát is okozta, sok más pilótáén
kívül. Bűnössége emberileg és társadalmilag nyilvánvaló, mégsem vállalja tettét,
mert: "akár háború van, akár béke, itt dollárokról meg centekről van szó... ha
én börtönbe megyek, velem jöhetne ennek az istenverte Amerikának a fele" -
mondja. Ez az egyértelműen kritikai realista dráma a háború utáni Amerika
Kellerjeinek morális elitélésével akarta helyrebillenteni azt a mérleget, amely
a bekötött szemű justicia kezében semmiképp sem akart elmozdulni. Az ügynök
halálában (1949) már sokkalta bonyolultabb probléma ábrázolására vállalkozik.
Willy Loman, az ügynök egy életen át illúziókat kerget: gazdag szeretett volna
lenni s erőssé, okossá, az élet legyőzőivé tenni fiait. De álmai, melyeket
gyakran összekever a valósággal, nem teljesedhettek be, és nemcsak azért, mert ő
volt gyenge vagy rossz ügynök, hanem mert a világ is megváltozott körülötte: az
élet tempója is lüktetőbb, az emberek elszigetelődtek egymástól; nincsenek
barátságok, nincs megértés. Csak küszködés van, magány és fáradtság. Ahogy
Miller elénk tárja ezt az életéért és illúzióiért küzdő kisembert, pillanatról
pillanatra szembesítve a jelent emlékeivel, a múlt valóságával; ahogyan
érzékelteti, hogy az amerikai életformában csak az érzéketleneké, a
gátlástalanoké, az erőseké a világ - tudjuk, hogy nemcsak álmai miatt maradt
alul Loman a küzdelemben. Együtt érzünk az ügynökkel, mint ahogy Miller is
együtt érez, azt írja róla: "Ez az ember tulajdonképpen bátor lelkű valaki, aki
nem elégszik meg félmegoldásokkal, hanem végsőkig űzi, hajszolja az álmot,
melyet önmagáról alkotott." A maccarhyzmus idején, az amerikaellenes
tevékenységet vizsgáló bizottságok létrejöttekor írja Miller a Salemi
boszorkányok (1953) című darabját, amelyben a múlt, a történelmi téma
eszközeivel tiltakozik az ember lelkiismereti szabadságának megtiprása ellen:
ahol nem lehet a bűnt bizonyítani, ahol a rosszindulatú besúgás már tényekkel
azonos, ahol a félelem szabja meg sz emberi magatartást - ott nem lehet élni. De
az író éppen e behódolás, e megadás ellen emel szót a lelkiismeret megóvása
érdekében. Pillantás a hídról című drámájában (1956) a szenvedély útvesztőjét
rajzolja meg. Azt az utat amelyet Eddie Carbone, az egyszerű dokkmunkás végigjár
a mostohalánya iránti felismert vonzódástól a lebírhatatlan szenvedélyig, s az
árulásig, becstelenségig. A lélektanilag hibátlanul, feszült dialógusokban és
szimbolikusan is erőteljes helyzetekből felépült dráma megírása után hét évig
hallgatott az író. Hallgatásának oka családi problémáira, majd felesége, Marilyn
Monroe halálára vezethető vissza. A sokk kiheverése után magát a világ
közvéleményét annyira foglalkoztató tragikus eseményt viszi színpadra a
Bűnbeesés után című darabjában, mely voltaképpen addigi emberi és művészi
életútjának is az összegzése. Arra a következtetésre jut, hogy immár elvesztette
a mértéket, a törvényt, amelynek birtokában ítélni tudott. A dolgok mindkét
oldalát megvizsgálva már nem tud éles határvonalat húzni a bűn és a bűnhődés
közé.
Nagyon nehéz egy még élő szerző művészetéről összegzést készíteni,
hiszen az életmű még nem lezárt, nem végleges, az azonban az elmúlt negyven év
ismeretében immár bizonyos, hogy Miller világirodalmi helye ott van a XX.
század legnagyobb alkotói között. |