Írta:

Egy olyan világban, amely minden értelmi és művészi szépséget megpróbál semmissé tenni a tömegek tudatlansága folytán, amely miatt ezek az emberek fájdalmasan fel kéne, hogy ismerjék saját sötétségüket eljémükben, nos ebben a világban úgy tűnik, hogy nincsen semmi, ami e dögletes tévútról megpróbálná visszacsábítani őket a valódi szépség és érték irányába. Egy-egy régi újság vagy magazin bővelkedett novellákban, versekben és az emberek igényelték mindezt, mert nyitottak és fogékonyak voltak az irodalom felé, efelé a misztikummal átszőtt, érthetetlen valami felé, amelyből oly kevesen voltak képesek kitűnni valami eredeti és sajátságos művel. Az akkori kiadók jelentős szerepet játszottak kezdetben a tömeg művelésében, ám egyre inkább megjelentek az értéktelen és a művészetet a legcsekélyebb mértékben fel nem mutató tucattörténetek, amik éppen egyszerűségüknél fogva megnyerték a kevesebb intelligenciával megáldott, egyszerűbb embereket. Az a sajnálatos tény, hogy ezek a kiadók hirtelen gombamód szaporodni kezdtek és ontották az irodalom legalja termékeit, több szánalomra és sajnálatra méltó eseménysorozatot indított el.

Maradjunk csak a régebbi korokban még, amikor a „gothic novell” megjelent és silány minőségű horrortörténetek elárasztották a megjelenő újságokat. Mindazok, akiknek neve a mai napig is fennmaradt, jó esetben valamiféle munkából egyszerű, ám nem gazdag családból származóként szinte kivétel nélkül rosszul élt. Azok pedig, akik a mai irodalmi mércével mérve jelentőset, újat és neadjisten még stílust is teremtettek… nos ők olyan szegényen haltak meg, mint a templom egere.

Azt gondolhatnák naivan, hogy az emberiség tanul önön hibáiból, noha a jelen egészen más, szomorú tényről tesz bizonyságot. Értéktelen újságok értéktelen cikkei árasztják el a standokat, miközben hasonló könyvek töltik meg a könyvesboltokat. A tömeg kiszolgálása tökéletesen zajlik, ám mindeközben szerencsétlen módon az igényesebb, műveltebb tábor éhezik és napról-napra kevesebben vannak, míg a hatalmas tömeg fokozatosan növekszik.

Gondolhatnánk, hogy legalább valaki megpróbál tenni valamit az emberek művelése érdekében, ám azok, akiknek ez lenne a feladatuk, inkább a sokaság igényeit helyezik előbbre, ami valójában érthető is, hiszen profitorientált világban élünk. Az azonban, hogy az ember ezzel együtt egyre satnyább elmével rendelkezik már megbocsájthatatlan. Az országvezetők és a miniszterek örülnek az ostoba népnek, akiket könnyebb befolyásolni, ám azok, akiknek éppenhogy a kultúrát kéne minél színvonalasabb módon terjeszteni és régi fényét visszaadni… semmit sem tesznek.

Láthatjuk, hogy a színházak működek, a kiállításokon tolonganak a látogatók és igenis az ország népének lenne igénye a művészetre és annak csodálatára, ám jelen helyzetben nincsenek kiszolgálva csak másod- vagy többedrendű szeméttel.

Hogy az ország könyvkiadói milyen módon és mennyire arcátlanul veszik semmibe az alkotók és írók munkáit, azt könnyű demonstrálni.

Képzeljünk el egy írást, amelyet eddig a világon igen kevesen írtak még csak és ezek kivétel nélkül világsikerek a mai napig is, ráadásul kötelező olvasmányok még ebben a szegényes ízlésű tanredszerben is. Egy ilyen írás a kiadóhoz kerül és azt hihetnénk, hogy örömmel fogadják, ám bő egy hónap elteltével még csak olyan válaszra sem méltatják íróját, hogy foglalkoznak vele, noha a mű megalkotója két éven át ezzel az írással kelt és feküdt. Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy eme történetnek előzménye van és csak a belekezdésébe nyolc évnyi tapasztalat és kőkemény munka kellett, láthatjuk, hogy valójában miként is zajlik a dolog.

Hihetnénk, hogy a jelen korban a kiadók megtanulták, hogy értékeljék íróikat, akiket az előző generációk hagytak éhenveszi, majd azonnal elkezdték imádni –haláluk után. Hogy még mennyi művet alkothattak volna ezek a zsenik, akiket írók százai mesterüknek tartanak, azt már sosem tudhatjuk meg, mivel a kiadóik fukarsága megölte őket. A mai helyzet cseppet sem rózsásabb. Gondolhatánk, hogy a legnagyobb kiadók, akik naponta értéktelen könyvek százait ontják és netán még saját nyomdájuk is van, megpróbálja az értékesebb műveket előrébb helyezni vagy legalább megszerezni azokat annak érdekében, nehogy más arassa le a babérokat és a nem kevés hasznot. Ezzel szemben még a választ is hónapokig halogatják, holott annyi bevételük van –és egy-egy sikeres könyv még többet hajt a malmukra-, hogy logikus lenne még több embert ráállítaniuk ezekre a feladatokra, amennyiben szűkölködnek munkaerőben. De nem.

Sajnálatos és szerencsétlen tény, hogy a kiadók a mai napig is  -ráadásul egyre inkább ez a tendencia- a silány minőséget kedvelik egy-egy ismert arccal a borítón, noha az utóbbi évek bebizonyították, hogy a hirtelen felkapott valóságshow-s senkik „önéletrajzi könyve” nem fogy. Mindezek mellett azok a művészek, akik életüket ennek szentelték és emellett még tehetséggel is rendelkeznek, nos ők a mai napig is nyugodtan éhenhalhatnak.

Azt godnolhatnánk, hogy a nagyobb kiadók megpróbálják megszerezni gyorsan azt, ami pénzt hozhat a számukra, ám ez teljességgel téves következtetés. Hihetnénk azt is, hogy a régi, szépirodalmi kiadók szívesen fogadják az értékeket és a stílust, technikát, egyediséget és nem utolsósorban értelmet, gondolatot felmutatni képes alkotókat, de ez sem igaz.

Mindeközben a régi költők és írók jogutódai sorra perelnek olyanért, amihez fikarcnyit sem tettek hozzá és amely művekhez közük sincs a családi vérvonalon kívül. Ezek a haszonleső ingyenélők nem restek mellüket verni és a pénzüket követelni valamiért, amit nem ők készítettek, mert teljességgel mentesek az alkotás semmihez sem fogható, művészi mámorától; a tudástól, tehetségtől pedig végképp; miközben az olvasni vágyókat eképp vágják el attól, ami számukra pénzben ki nem fejezhető értékkel bír.

Ez a világ immár pusztán a múltjából él; büszkék vagyunk az emberiség nagy íróira, akiket a kiadóik a halálba taszítottak akkor és teszik ezt most is, nem okulván elődeik ostobaságaiból.

Hihetnénk, hogy a modern kor és a nagy teljesítményű nyomdai gépek idején semmi sem állhat egy valódi alkotó szellemű művész útjába, ám ismét tévedünk. Az útban ugyanis maguk a kiadók állnak ugyanúgy, ahogyan tették ötven, száz vagy százötven évvel ezelőtt is.

Eközben pedig olyan írások jelennek meg pénzt igen, de tudást és művészi hajlamot nem birtokló személyek tollaiból, amelyek nemhogy az utókor számára nem fognak fenmaradni, de már most is a süllyesztőben végzik, holott még ki sem kerültek a nyomdából.

Magyarország, ébresztő!

Tanuljuk meg végre értékelni a tudást és nem fogunkhoz verni azt a pénzt, amelyet ezek az emberek bőségesen és többszörösen visszahoznának, mindeközben nem hajléktalanként tengetnék napjaik, hanem egy egyszerű kis szoba melegében ülhetnének íróasztalaiknál és alkothatnának az emberiségnek maradandó műveket.

Noha itt most a szemétre való és legfeljebb tüzelőnek jó újságok, magazinok és könyvek kerültek előtérbe azok kiadóival egyetemben, a helyzet egyáltalán nem jobb más művészeti ágaknál sem.

És most gondolkodjunk el!

Biztos, hogy jó nekünk, ha a lakosságot az elme sötét mélyéségébe vetik és lehetőséget sem kapunk arra, hogy művelődjünk és netán gondolataink legyenek?

Biztos, hogy nekünk mindent le kell nyelnünk és ez ellen nem tehetünk semmit?

Biztos, hogy a különböző kiadók zsarnok fukarjai nem okoznak napról-napra az egész emberi létre kiható, visszafordíthatatlan károkat?

Talán, ha a különböző kormányok által eltulajdonított pénzek megfelelő helyre kerülnének, akkor a haza fényre derülhetne, ahogy Kölcsey megálmodta. Addig azonban, amíg nem ismerjük fel a köztünk élő nagyszerű elméket és hagyjuk őket éhenveszni vagy akárcsak azt, hogy kényszerűségből felhagyjanak az alkotással, mert nem fizetik meg őket tudásukhoz méltóan, addig mindez csak álom marad és mi tovább élünk egy rém-álomvilág rém-álomországában…