- Olyan babonás azért nem vagyok, mint önök, orvosok, akárhányan, akik természettudományos gondolkodásukban tetszelegnek - védekezett Hawver, holott senki nem vádolta. - Akárhányan önök közül… mondjunk, nem akárhányan, néhányan... hisznek a lélek halhatatlanságában és némely jelenségben, amelyet csak tudományos rátartiságból nem neveznek kísértetnek. Én magam mindebbõl csupán annyit hiszek, hogy az élõket néha olyan helyeken is látjuk, ahol éppen nincsenek, csak megfordultak valaha... mondjuk, ahol hosszabb ideig laktak, és mintegy rányomták bélyegüket környezetükre. Nemcsak hiszem: tudom, hogy némely ember egyéniségét idõk múltán is kiolvashatjuk környezetükbõl. Erõs egyéniség dolga.
- Igaz. Erõs egyéniség egyfelõl, gyenge elme másfelõl - jegyezte meg dr. Frayley mosolyogva.
- Mondhatta volna szebben is. Teszem azt, a gyengébb lelkek maguk igazolják várakozásaikat.
- Csakugyan. Bocsásson meg. Lelket mondtam volna, ha a hitére hivatkozik. De a tudás az elméhez fellebbez. Nem árulná el, hogyan jutott e tudás birtokába?
- Úgyis rásüti, hogy rémlátomány - állapította meg Hawver, de aztán csak elmondta.
...Múlt nyáron, mint tudja, lementem Meridianba, ott akartam átvészelni a kánikulát. Úgy volt, hogy egy rokonomnál szállok meg, de éppen betegen feküdt, így aztán másfelé néztem szállás után. Némi utánajárással sikerült is házat bérelnem. Egy Mannering nevû különc orvos lakott benne, de már évekkel elõbb elutazott valahova, senki nem tudta, hova, még az ingatlanközvetítõ se. Az orvos maga építette a házat, s vagy tíz évig lakott benne öreg cselédjével. Mûködési köre sohasem volt valami kiterjedt, de lassacskán végképp kifogyott a betegbõl. Nem foglalkozott többet gyógyítással, sõt a társas élettõl is visszavonult remeteségébe. A falu orvosa mesélte, akivel még érintkezett, hogy magányában egyetlen kérdésnek szentelte minden idejét, majd vizsgálódásainak eredményét nyomtatott mûben foglalta össze, mellyel éppen nem nyerte meg kartársai tetszését. Mi tagadás, nem is tartották teljesen épeszûnek. Nem láttam a könyvet, a címére sem emlékszem e pillanatban, csak hallomásból tudom, milyen meghökkentõ következtetéseket foglal magában. Kimutatta nevezetesen, hogy egészséges egyedek halálának idejét sem lehetetlen akár hónapokkal elõbb megállapítani. Ha emlékezetem nem csal, tizennyolc hónapban jelölte meg az elõrejelzés legkorábbi idõhatárát. A környéken számtalan mese keringett kórjóslatairól... kórismére akar helyesbíteni, látom. . . s az hírlett, hogy akinek a barátait figyelmeztette, az meg is halt a jósolt idõben, napon, és a halál okát egyetlen alkalommal sem sikerült tisztázni. E kitérõnek, persze, az ügy érdekéhez semmi köze, csak gondoltam, orvosnak való csemege.
A házban elutazása óta nem változott semmi, mondták. Magamfajta embernek, aki se remete, se tudós, eléggé nyomasztó lakás volt, talán meg is nyomott... vagy a lakás, vagy régi lakójának egyénisége, nem tudom. Annyi bizonyos, hogy mélakóros lettem, holott nem hajlok mélakórra, és az egyedüllétet sem viselem rosszul. A cselédség, igaz, nem aludt ott a házban, de tudja, én mindig jól megvoltam a magam társaságában, és örömömet lelem az olvasásban is, habár tudós buzgalom nem hajt. Nem is keresem akkori rosszkedvem és kínzó balsejtelmeim okát, csak megállapítom, hogy Mannering doktor dolgozószobájában éreztem magam a legrosszabbul, pedig az volt a ház legvilágosabb, leglevegõsebb helyisége. Falán ott lógott a doktor életnyi arcképe, s mintha ez az olajfestmény telepedett volna rá az egész szobára. Pedig a képen nem volt semmi furcsaság. Mannering doktor jóképû ember lehetett, amikor megfestették, olyan ötvenéves-forma; õszülõ haj, simára borotvált arc, bogár szem, merõ tekintet. Mindig rá kellett néznem, mintha delejesen vonzott volna. Valami kísérteti ismeretség szövõdött lassan köztünk.
Egyik este petróleumlámpával a kezemben mentem át a dolgozószobán... gáz nincs Meridianban... s mielõtt a hálószobába nyitottam volna, már szokásomhoz híven, megálltam az arckép elõtt. Ilyenkor, a lámpafényben, furcsán megváltozott az arc... annyit mondhatok, hátborzongató volt. Mint fényjelenség inkább érdekelt, mint zavart. Innen oda álltam, változtattam a fény szögét, és figyeltem a hatást. Hirtelen, nem is tudom, miért, de megfordultam, s azt láttam, hogy a sötétbõl egy férfi közeledik felém! Amint odaért a lámpa fénykörébe, Mannering doktort ismertem fel benne. . . mintha a képbõl lépett volna ki!
- Bocsánat - jegyeztem meg, talán kissé hûvösen -, de olyan halkan kopogott, hogy nem hallottam. - Õ nem szólt rá, csak elment mellettem, kartávolságra, rám tette jobb keze mutatóujját, és eltûnt a szobából. Hogy jött be, azt sem láttam, hogy ment ki, azt sem.
A történetnek ezt a részét nevezi ön rémlátásnak, én pedig, szebb szóval, káprázatnak. A szobának két ajtaja volt, az egyiket bezártam, a másik a hálószobába nyílt, oda viszont csak a dolgozószobán át lehetett bejutni. Nem mintha ez fontos volna.
Kísértethistória, állapítja meg magában, látom, amilyeneket õsidõk óta feljegyeznek. Pedig el sem mondanám, ha Mannering doktor nem élne, s nem ma találkoztam volna vele az Union utcában. A tömegben ment el mellettem.
Hawver ezzel be is fejezte a történetet. Hallgattak egy darabig mind a ketten. Dr. Frayley szórakozottan dobolt az asztalon.
- Talán szót is váltottak? - érdeklõdött. - Nyilván akkor gyõzõdött meg, hogy Mannering doktor él.
Hawver csak bámult, s nem válaszolt.
- Talán - firtatta dr. Frayley - intett, a kezét felemelte, vagy valamit, mintha figyelmeztetni akarná? Az a mutatóujj-emelés például kedves szokása volt... gyakran megtette, ha valamely megállapítására, mondjuk, kórmegállapítására akart nyomatékot.
A mutatóujját csakugyan rám emelte... éppen mint a dolgozószobai tünemény. Álljunk csak meg! Hát ismeri?
Hawver kezdett ideges lenni.
- Ismertem. Olvastam a könyvét is, és meggyõzõdésem, hogy eljön az idõ, amikor minden orvos olvasni fogja. Mannering doktor talán a legjelentõsebb orvosi felfedezéssel lepte meg benne századunkat. Mondom, ismertem, személyesen. Három évvel ezelõtt én voltam a kezelõorvosa. Azóta meghalt.
Hawver leplezetlen idegességgel ugrott fel, s egy darabig fel-alá sétált a szobában. Majd egyszerre megállt dr. Frayley elõtt, s nem valami magabiztosan tudakolta:
- Mondja, doktor úr, nem volna valami orvosi tanácsa a számomra?
- Nincs, Hawver - nyugtatta meg dr. Frayley. Makkegészségesnek nyilvánítom. Baráti tanácsom ellenben az, hogy menjen a szobájába. Istenien hegedül, tessék, most játsszon valami vidám, szívderítõ darabot. Verje ki a fejébõl ezt a kísértethistóriát.
Másnap Hawvert halva találták szobájában. Álla alá szorított hegedûvel feküdt a földön, s a kottaállványra Chopin gyászindulóját tette ki.