1

A férfi egy vasúti híd közepén állt, Észak-Alabamában, és letekintett a rohanó forgatagra, mely odalent örvénylett három ölnyire a lába alatt. Keze a háta mögött, csuklói összekötözve. Nyakán kötél, szoros hurokban. A kötél másik vége, a feje fölött, egy vastag keresztgerendához volt erõsítve, közepe laza ívben a térdéig csüngött. A síneket tartó gerendázaton néhány szál hevenyészve átvetett deszka; ez szolgált dobogóul neki és kivégzõinek: az északiak két közlegényének, valamint az õket irányító õrmesternek, aki civilben akár alseriff is lehetett volna. Nem sokkal távolabb, a rögtönzött pallón egy tiszt áll, fegyveresen, rangjához illõ egyenruhában. A híd mindkét végén puskás õrszem, a "fedezet" ismert testtartásában - a puskatus a mell elõtt átvetett jobb kézben, a csõ függõlegesen a bal vállnál -, mely természetellenes pozitúra, ahogy azt a szolgálati szabályzat elõírja, az egész testet merev feszültségre kényszeríti. Szemmel láthatóan nem tartozott rájuk, mi történik a híd közepén; egyszerûen csak biztosították a híd gyalogjárójának két végét.

Egyik oldalt teremtett lélek sem mutatkozott az õrszemen túl; a vaspálya vagy száz ölnyit nyílegyenesen futott az erdõben, aztán elveszett egy kanyarban. Valahol arrafelé még nyilván lapult egy elõõrs. A folyó másik partja nyílt terep volt: enyhe emelkedõ, melyet sûrû cölöpfal keresztezett, lõrésekkel a puskáknak, egy szélesebb nyílásából pedig rézágyú csöve meredt elõ, a hídra irányítva. A híd és a cölöpsánc között, a lejtõ közepén, vonalban fölsorakozva a közönség: egy szakasznyi gyalogos, "díszszemle" pihenjtartásában - a puskatus a földön, a csõ enyhén a jobb váll felé hajlik, a kezek keresztben a závárzatnál. A vonal jobb szélén egy hadnagy állt, kivont kardja hegye a föld felé mutatott, bal keze a jobbján nyugodott. Kivéve a négy embert a híd közepén, senki se moccant. A szakasz katona a hídra meredt, kõmereven, mozdulatlanul. A két õrszem a folyó partjaival nézett szembe - akár szobrok is lehettek volna, a hídfõ díszei. A kapitány karba tett kézzel állt, csöndesen figyelve alárendeltjei foglalatosságát, se szóval, se jellel nem zavarta õket. A halál nagyméltóságú úr, érkeztét ünnepi tiszteletadással illik hirdetni és fogadni, még azoknak is, akik a legközelebbi ismeretségben vannak vele. És a katonai etikettben a csönd és a merevség jelenti a tiszteletadást.

A férfi, akit hurokra szántak, harmincöt évesnek látszott. Civil volt, s amennyire öltözékébõl megítélni lehetett, ültetvényesféle. Jó arcú, jó külsejû: egyenes orr, kemény száj, széles homlok, hosszú haja, simán hátrafésülve, füle mögött a jól szabott császárkabát gallérjáig ért. Bajusza és hegyes szakálla volt, de barkója nem: szeme nagy, sötétszürke, tekintete szívélyes, pedig ezt bajos elvárni valakitõl, ha nyakán a kötél, Nyilvánvalóan nem volt közönséges gyilkos. A nagylelkû katonai szabályzat sokféle ember fölakasztását engedi meg, s E kitüntetésbõl az úriembereket se zárja ki.

Az elõkészületek befejezõdtek, a két közkatona odébb lépett. s mindegyik elhúzta azt a szál deszkát, amelyen az imént foglalatoskodott. Az õrmester a kapitány felé fordult, szalutált, és közvetlenül a tiszt mögé állt, aki egy lépést oldalt lépett. E helyváltoztatások következtében az elítélt és az õrmester ugyanarra a deszkaszálra került, amely a híd három keresztgerendáján volt átvetve. A civil felé esõ vége csaknem elérte a negyedik gerendát, de már nem támaszkodott rá. Ezt a pallót eddig a kapitány tartotta egyensúlyban, most pedig az õr mester. Az elõbbi jelt ad, az utóbbi félrelép, a palló lebillen, és az elítélt a két gerenda közt a mélységbe zuhan: az ítélet végrehajtásának e módja éppoly egyszerûnek ígérkezett, mint amilyen hatásosnak. Az elítélt fejére nem húztak csuklyát, sõt, a szemét se kötötték be. Egy pillantást vetett "ingatag támaszára", majd szeme a folyó forgatagaira tévedt, melyek szédülten fortyogtak a lába alatt. Egy táncoló fadarab kötötte le a figyelmét: követte útját a sodrában. Milyen csigalassúságú mozgásnak látszott! Micsoda rest folyó!

Behunyta a szemét, mert feleségének és gyermekeinek akarta szánni utolsó gondolatait. A víz, a kora reggel arany ragyogásában… a partok alatt párálló ködfátylak, ahogy szétterülnek sodor iránt, valamivel távolabb... a cölöpsánc... a katonák... a táncoló fadarab - mindezek fölzaklatták, elterelték a figyelmét. És most egy újabb kellemetlenség is zavarta. Szeretteinek képét egy hang hasította át: se megérteni, se figyelme körébõl kizárni nem tudta: éles, különálló, fémes ütések sora, mint a kovács pörölycsapásai az üllõn; ugyanúgy csengtek ezek is. Szerette volna tudni, mi ez, mérhetetlenül messzirõl hallatszik-e, vagy a tõszomszédságában - mintha innen is, onnan is hallotta volna. Üteme szabályos volt, de olyan lassú, mint a lélekharang kongása. Minden ütésre türelmetlenül várt, és - nem tudta miért - bosszankodva: A csönd, a szünet mind hosszabbra nyúlt; a késés õrjítõ volt. Minél ritkábban szólt a hang, annál erõsebb és élesebb lett. Mintha késsel döfködték volna a fülét; félt, hogy tüstént fölsikolt. Órája tiktakolt a zsebében.

Kinyitotta a szemét, és ismét a vizet nézte a lába alatt. "Ha ki tudnám szabadítani a kezem - gondolta -, lehúznám a hurkot, és a folyóba vetném magam. Lebukva nem érhetnének a golyók, s ha gyorsan úszom, partot érhetek, eltûnhetek az erdõn, és hazajuthatok. Haza! Hála isten, a házam túl van a fronton; a feleségemet és a gyermekeimet még nem fenyegeti a betolakodók elõrenyomulása."
Amint ezek a gondolatok, melyeket itt szavakba kellett öntenünk, hirtelen végigcikáztak - egyetlen villanással inkább , mintsem szabatos formában - a halálraítélt agyán, a kapitány intett az õrmesternek. Az õrmester lelépett a pallóról.

 2

Peyton Farquhar jómódú ültetvényes volt, nagy múltú és nagy tekintélyû alabamai család sarja. Rabszolgatartó lévén, mint osztályából mások is, politikusként magától értetõdõen és kezdettõl fogva a déliek pártján állt, elszánt szenvedéllyel harcolt ügyükért. Bizonyos parancsoló körülmények folytán, melyek részletezése nem tartozik történetünkhöz, Farquhar nem vállalhatott szolgálatot abban a hõs hadseregben, mely végigvívta a Corinth elestével végzõdõ szerencsétlen hadjáratot, elképzelhetõ hát, mennyire bõszítette a tétlenség, mily hevesen vágyódott ereje, tudása bevetésére, a nagyszerû katonaéletre - egyszóval az alkalomra, hogy kitûnhessen. Ez pedig, érezte, nem várathat sokáig magára: háborús idõben egyszer mindenkihez el kell érnie. Közben tette, amit csak tudott. Semmiféle szolgálatot nem érzett magához méltatlannak, ha hasznára lehetett vele a délieknek, semmiféle kalandtól nem riadt vissza, ha összefért egy civil természetével; aki lelke mélyén mégiscsak katona, s tiszta szívvel, és nem épp a legnagyobb rátermettséggel, végül is kivette a maga szerény részét - legalább a gonosz szólásmondás teljesültében, miszerint a szerelemben és a háborúban semmi se lehet tisztességtelen.

Egy este, amint Farquhar és felesége a kertkapu melletti kispadon üldögéltek, egy szürke ruhás katona lovagolt a kapuhoz, és egy pohár vizet kért. Farquharné asszony annyira örült, hogy a szolgálatára lehet, hogy tulajdon szép fehér kezével akart a kérésnek eleget tenni. Míg õ a vízért volt, férje a porlepte katonához lépett, és mohón érdeklõdött tõle, hogy mi újság a fronton.

- A jenkik helyreállítják a vasutakat - mondta a lovas -, s újabb elõrenyomulásra készülõdnek. A Bagoly-folyóig jutottak, már a hidat is helyrehozták, és megerõsített állást építettek ki az északi parton. A parancsnokuk kiadott egy rendeletet, amit mindenütt kifüggesztettek. Azzal fenyegetõzik, hogy ha bárki polgári személyt elfognak a vasút közelében, aki kísérletet tesz a hidak, az alagutak vagy a vonatok megrongálására, azon nyomban felakasztják. Én is olvastam a hirdetményt.
- Milyen messze van ide a Bagoly-folyó hídja? - Nagyjából harminc mérföld lehet.
- S ezt az oldalt nem õrzik?
- Csak egyetlen elõõrs, fél mérfölddel idébb, meg egy õrszem az innensõ hídlábnál.
- És mondjuk, ha egy ember, afféle civil, aki szeretné kitapasztalni az akasztást, kijátszaná az elõõrsöt, és elbánna az õrszemmel - találgatta mosolyogva Farquhar -, mit tudna elérni?
A katona gondolkozott. - Egy hónapja jártam arra - felelte. - Láttam, hogy a legutóbbi tavaszi árvíz egy csomó uszadékfát torlasztott föl az innensõ pillérnél. Az mostanra már kiszáradt és úgy égnek, mint a zsír.
A hölgy hozta a vizet, a katona megitta. Szertartásosan megköszönte, meghajolt a férj elõtt, és ellovagolt. Egy óra múltán, mikor már leszállt az éjszaka, ismét átlovagolt a birtokon, északi irányba, amerrõl jött. Egy jenki földerítõ volt.

3

Midõn Peyton Farquhar egyenest lezuhant a híd gerendái közt, nyomban elveszítette eszméletét, mintha máris halott lett volna. Ebbõl az állapotból - évszázadokkal késõbb, úgy tetszett - éles szorítás térítette magához; érezte, tüstént megfullad. Sajgó, maró gyötrelem nyilallt végig a nyakán, a testén, minden tagján, minden porcikáján. A kín átütött az idegpályák csomópontjain, s elképzelhetetlenül szaporán lüktetett. Mint lobogó tûzáramok, fájdalmai elviselhetetlen lázzá forrósultak. A feje pedig, mintha nem is volna - csak valami feszülõ nyomás, valami tompa vértolulás. Az értelme már elhagyta, csak arra volt ereje, hogy érezzen, s érezni maga volt az iszonyat. Mozog, ezt tudta. Valami derengõ felhõ burkolta be, s õ a közepén, egyetlen parázsló szív, minden anyagi valóság nélkül, s leng elgondolhatatlan ívben, mint valami roppant inga nehezéke. És ekkor váratlanul, rémítõ hirtelenséggel, fölcsap körötte a fény, hangos loccsanás hallatszik, fülében félelmetes dübörgés, azután minden sötét és hideg. A gondolkozás képessége visszatért: tudta, hogy a kötél elszakadt, és õ beleesett a folyóba. Fuldoklása most nem fokozódott: a hurok a nyakán már amúgy is szinte megfojtotta, és nem engedte tüdejébe a vizet. Fölakasztva meghalni egy folyó fenekén: a gondolat nevetségesnek tetszett. A sötétben kinyitotta a szemét, s halvány sugárzást látott a feje fölött - de milyen messzire, milyen hozzáférhetetlenül! Még mindig süllyedt lefelé, mert a fény mind tompább és tompább lett, végül puszta derengéssé fakult. Aztán erõsödni, ragyogni kezdett, s most már tudta, hogy a fölszín felé emelkedik; húzódozva vette tudomásul, mert most jól érezte magát. "Felkötöttek, és megfulladtam - gondolta -, ez még nem olyan borzasztó, de nem akarom, hogy harmadjára még agyon is lõjenek. Nem, nem lõhetnek agyon; ez nem volna tisztességes eljárás."

Nem volt a tudatában annak, hogy közben bármilyen erõfeszítést is tenne, de egy éles fájdalom hasított a csuklójába, s ebbõl rájött, hogy elkeseredetten igyekszik a kezét kiszabadítani. Úgy figyelt erre a küzdelemre, mint báva nézõ a mágus bûvészmutatványára: nem volt érdekelt a végkifejletben. Milyen csodálatos kísérlet, milyen nagyszerû, milyen emberfölötti erõ! Ez már igen, ez finom fogás volt! Bravó! A kötél lecsúszott, kezei elváltak és fölfelé lebbentek; két tenyere halványan látható volt a növekvõ fényben. Friss érdeklõdéssel nézte, amint fél kezével majd mindkettõvel megragadja a hurkot a nyakán. Letépte, és vadul félredobta, az meg kanyarogva úszott el, mint valami vízikígyó. "Kössétek vissza, kössétek vissza!" - úgy hitte, ezt kiáltja a kezeinek, mert a hurok eloldását olyan iszonyatos kín követte, amihez foghatót még sose állt ki életében. A nyaka egyetlen halálos sajgás, agya tûzben égett, a szíve, mely az imént még alig-alig vert, most akkorát ugrott, mintha a száján akarná magát kilökni. Egész testét elviselhetetlen gyötrelem szaggatta és csavarta. De engedetlen kezei nem vettek tudomást a parancsról. Vadul, szapora csapásokkal verték a vizet, kényszerítve õt a fölszín f elé. Érezte, feje kibukik a vízbõl, szemét elvakította a napfény, melle görcsösen kitágult, és egy utolsó, hatalmas erõfeszítéssel tüdeje levegõt nyelt, de az sikoltva mindjárt ki is sípolt belõle!

Most már birtokában volt valamennyi érzékének: Sõt, mindent természetfölötti élességgel és éberséggel érzékelt. Szervezetének szörnyû fölbolydulásában valami annyira fölcsigázta és kifinomította õket, hogy olyan dolgokról is tudósítottak, amikrõl azelõtt sejtelme se volt. Érezte a víz fodrait az arcán, hallotta külön-külön az apró csobbanásokat, amint a bõréhez csapódnak. Nézte a folyóparti rengeteget, látta külön-külön a fákat, leveleket, s minden egyes levél erezetét; pontosan látta a rajtuk mászkáló rovarokat, a szöcskéket, a fénylõ testû legyeket, a szürke pókokat, amint egyik gallytól a másikig szövik hálójukat. Látta a parányi harmatcseppek szivárványos ragyogását a fûszálak miriádjainak hegyén. Hallotta a szúnyogok zümmögését, amint az apró forgatagok fölött keringenek, hallotta a szitakötõk szárnyainak rezdülését, a vízipókok lábainak csusszanását, mintha aprócska evezõk lettek volna, hogy testük csónakját surrogva lendítsék elõre; mindez hallható muzsikába olvadt. Alatta egy hal úszott el, s õ hallotta testének siklását, amint kettészeli maga elõtt a vizet.

Sodor iránt került a felszínre, de egy perc, és a látható világ mintha megfordult volna a tengelye körül, õ volt a középpontban, s látta a hidat, a sáncot, a katonákat a hídon, a kapitányt, az õrmestert, a két közlegényt; kivégzõit. Csak árnyalakok voltak a kék ég elõtt. Kiabáltak és hadonásztak, rá mutogattak. A kapitány elõhúzta a pisztolyát, de nem tüzelt, a többieknél pedig nem volt fegyver. Mozgásuk groteszk és szörnyû volt, alakjuk óriásira nõtt.

Hirtelen éles csattanást hallott, s alig arasznyira a fejétõl valami a vízbe vágott, összefröcskölve az arcát. Hallotta a második lövést, s látta az egyik õrt, a puskatus a válla gödrében, a csõbõl könnyû felhõ szállt fel. A vízben úszó látta a hídon álló szemét, amint az irányzékon át farkasszemet néz vele. Megfigyelte, hogy ellenfelének szürke szeme van, és eszébe jutott, hogy olvasta valahol: a szürke szem a legélesebb, a híres mesterlövészek mind szürke szemûek. Akárhogy is, ez elhibázta. Farquhart most egy ellenáram kapta el, s félig körbeforgatta; ismét az erdõt látta, de a sánccal átel1enes oldalon. Magas, tiszta, egyhangúan kántáló hang rikoltott föl mögötte, s szállt át a víz fölött, olyan élesen, hogy minden más hangot elnyomott, még füle mellett a vízfodrok csobogását is. Bár nem volt katona, eleget járt már katonai táborokban ahhoz, hogy fölismerje e megfontolt, vontatott, elnyújtott kántálás vészjósló jelentõségét: a hadnagy a parton szintén részt akar venni a reggeli szertartásban. Milyen hidegen és irgalmatlanul, milyen sima, higgadt hangsúlyozással adja ki a parancsot, kényszerít nyugalmat a katonáira; milyen pontosan számítja ki a kegyetlen szavak szüneteit:
- Figyelem !... Vigyá-áázz!... Vá-á-állhoz !... Céé-él !... Tûz!
F'arquhar a víz alá bukott, oly mélyre, amennyire csak tudott. A víz Niagaraként dübörgött a füleiben, mégis hallotta a sortûz tompa ropogását, és ismét a felszín felé emelkedve, apró, csillogó fémdarabok sodródtak az útjába; összelapulva, enyhén rezegve süllyedtek lefelé. Némelyik hozzáért a kezéhez, az arcához, aztán elsodródtak, továbbszálltak a mélybe. Az egyik a gallérja alá szorult; kellemetlenül meleg volt, odakapott és félrehajította.
Ahogy fölbukkant lélegzetért, látta, hogy jó hosszú ideig lehetett víz alatt; észrevehetõen távolabb vitte lefelé a sodrás kis híja már lõtávolon túlra. A katonák újratöltöttek és már csaknem készen voltak; a fém puskavesszõk hirtelen fölragyogtak a napfényben, amint kihúzták õket a csõbõl, megfordították a levegõben és visszadugták a hüvelybe. A két õr ismét tüzelt, egymástól függetlenül, és eredménytelenül.
Az üldözött mindezt látta a vállán át; sebesen úszott az áramlással. Agya éppoly lázasan dolgozott, mint a keze-lába; villámsebességgel gondolkozott.
A tiszt nem követi el újra ezt a katonai baklövést" - vélte. "Egy sortüzet kikerülni semmivel se nehezebb, mint az egyes lövéseket. Nyilván máris kiadta a parancsot, hogy egyenként célozzanak és lõjenek. Uram, segíts, valamennyi golyó elõl nem tudok kisiklani!"

Alig két ölre tõle ijesztõ loccsanást hallott, amit erõs, visszhangzó dördülés követett, mely mintha a levegõn át visszaszállt volna a sánchoz, hogy végül egy robbanásban haljon el, fenékig megreszkettetve a folyót. Vízfüggöny emelkedett fölébe, majd rázuhant, elvakította, fojtogatta. Az ágyú is beleszólt a játékba. Ahogy megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a rázúdult víztõl, hallotta, hogy az elhibázott lövés végigzúg a levegõben, majd egy pillanat múlva, faágakat tördelve, messze elõtte becsapódik az erdõben.
"Ezzel se próbálkoznak még egyszer - gondolta -, legközelebb kartácsra töltenek majd. Rajta kell tartanom a szemem az ágyún: a füstje majd idõben figyelmeztet: A dörrenése késõn érkeznék, a hang a lövedék mögött jár. Ágyú ez a javából!"
Hirtelen érezte, hogy többször körbefordul; pörög, akár egy búgócsiga. A víz, a két part, az erdõ, a most már távoli híd, sánc és a katonák: mind összemosódtak, elkenõdtek. A tárgyakat csak a színük jelezte: körbeforgó, vízszintes csíkozás; egyebet nem látott. Elkapta egy örvény, s pörögve továbbsodorta, oly sebesen, hogy szédülés és émely környékezte. Pár pillanat múlva kilódult a folyó bal partjára, a kavicsra; ez volt a déli oldal, egy kiszögellés mögött, mely eltakarta õt ellenfelei szeme elõl. Mozgásának hirtelen megszakadása, a kavicson fölhorzsolódott tenyere magához térítette, és elsírta magát örömében. Befúrta ujjait a homokba, teli marokkal szórta a feje fölé, hangosan áldva szerencséjét. A homokszemek gyémántokként, smaragdokként, rubinokként ragyogtak, hasonló szépet még álmában se látott soha. A part fái mint valami kert óriásira nõtt növényzete; megfigyelte, hogy határozott rend szerint sorakoznak, beszívta virágaik illatárját. Törzsük között rózsás fény derengett, s a szél, mint aeolhárfán, muzsikált az ágaikon. Nem akart tovább menekülni; beérte volna azzal, hogy itt fogják el, ezen az elragadóan szép helyen.

A kartács füttye és recsegése az ágak között, magasan a feje fölött, fölébresztette álmodozásából. A pórul járt tüzér búcsúlövést küldött utána, vaktában. Fölugrott hát, fölszaladt a meneteles parton, s bevetette magát a rengetegbe.

Egész nap csak ment, amerre a nap járása szerint az otthona lehetett. Az erdõség átjárhatatlannak látszott; sehol tisztásra, alléra nem talált, még a favágók ösvényére sem. Eddig sejtelme sem volt róla, hogy a tõszomszédságukban ilyen elvadult vidék terül el. Volt valami nyugtalanítóan rejtelmes ebben a fölismerésben.

Az éj leszálltával már gyötörte a szomjúság, megéhezett, lába kisebesedett. Csak a gondolat ûzte tovább, hogy szeretteivel találkozzék. Végül egy széles útra került, úgy vélte, j ó irányba visz. Széles és nyílegyenes volt, mint valami városi sugárút, mégis úgy látszott, mintha sose jártak volna rajta. Föld, ültetvény egy se tûnt f öl a mentében, sehol egy tanya vagy kunyhó. Árva kutyavakkantás se jelezte, hogy emberek élnek valahol a közelben. A fák fekete törzse nyílegyenes fallá tömörült mindkét oldalán, a horizont egy pontja felé mutatva, mint valami távlati rajz a mértanleckében. Ahogy a lombok hasadékán fölpillantott az égre, óriási arany csillagok ragyogtak vissza rá, sose látott, különös csoportosulásokat alkotva. Bizonyos volt benne, hogy valamilyen rend szerint helyezkednek el, melynek titokzatos és baljós jelentése van. Kétoldalt az erdõség tele volt különös hangokkal, köztük pedig, egyszer, kétszer, újra és újra, világosan kivett valami suttogást, ismeretlen, sose hallott nyelven.

A nyaka elviselhetetlenül sajgott, s amint kezével végigtapogatta, érezte, hogy szörnyûségesen földagadt. Tudta, hogy fekete kör van a nyakán, ahol a kötél felhorzsolta. Pillája fölakadt; többé már a szemét se tudta behunyni. Nyelve fölpüffedt a szomjúságtól; forró lázát azzal enyhítette, hogy fogai között kipréselte a levegõre. Milyen selymes gyep borította ezt a járatlan utat: már a kerékvágást se érezte a lába alatt!

Bármennyire is gyötörte a szenvedés, bizonyos, hogy közben elalhatott, mert íme, már más képet lát maga elõtt; nyilván valamelyik lázálmából tért éppen magához. Otthona elõtt áll a kertkapuban. Minden olyan, mint mikor elhagyta, csupa csoda és ragyogás a reggel fényözönében. Biztosan az egész éjszakát átgyalogolta. Ahogy benyomja a kaput, s elindul a széles, fehér sétányon fölfelé, színes nõi ruha villan elébe: frissen, üdén és bájosan felesége lépked le a tornácról, elébe siet! A lépcsõ alján várakozva megáll, mosolya mondhatatlan elragadtatás, mozdulata csupa báj és méltóság. Csodálatosan szép teremtés ! Kitárt karokkal lendül feléje. S amint éppen átölelné, kábító ütés éri a tarkóját, fehér vakulásba lobban, s mint az ágyútorok, akkorát dördül a világ - aztán sûrû sötétség és síri csönd…

Peyton Farquhar halott volt; teste nyakaszegetten himbálózott ide-oda a Bagoly-folyó hídjának gerendái alatt.