John Brenwalter a nevem. Részeges apám egyszer szabadalmaztatta agyagból préselt kávébabját, mivel azonban becsületes ember volt, a gyártásra maga nem vállalkozott. Szerény vagyonra tett csak szert ilyenformán. Az értékes találmányból befolyó jogdíjak alig fedezték a sok pereskedés költségeit, mert más mindenféle szélhámosok védjegycsalással próbálkoztak. nem részesültem tehát olyan elõnyökben, amilyeneket lelkiismeretlen bitang szülõk gyermekei élveznek, sõt, nemes szívû anyám, számos testvéremet eltaszítva, maga vette kezébe nevelésemet. Gondoskodás nélkül ki tudja, milyen mélyen süllyedtem volna  a tudatlanságba- még tanár lett volna belõlem a végén. Hiába, aranynál nagyobb ajándék a jó anya szeretete.

Tizenkilenc éves voltam, mikor apám balsorsa úgy hozta, hogy meg kellett halnia. Ritka jó egészségnek örvendett világéletében, ezért ebéd közben bekövetkezett váratlan halála mindnyájunk közt õt lepte meg a legjobban. Aznap reggel kapott értesítést, hogy a szabványügyi hivatal bejegyezte zajtalanul mûködõ hidraulikus páncélszekrénytörõjét. A hivatal fõnöke kijelentette, hogy soha még ennél eredetibb, hasznosabb, és általában szólván, a közjót hathatósabban elõmozdító találmányt nem nyújtottak be neki, apám éppen ezért joggal remélte, hogy tisztes, gondtalan aggkor jut osztályrészéül. Természetes tehát, hogy hirtelen halála mélyen megrendítette. Nem mondhatnám azonban, hogy anyámat is földre sújtotta az eset, igaz, õ jámborabb, és az Ég kifürkészhetetlen akaratában való megnyugvásra hajlamosabb lélek volt. Ebéd végeztével, miután szegény apám tetemét eltakarítottuk a padlóról, anyám mindnyájunkat beidézett a szomszédos szobába, és így szólott hozzánk:

- Gyermekeim, az elõbbiekben oly kínos esetnek voltatok szemtanúi, amelyet nem kerülnek el a legderekasabb emberek sem, s amelyben, mondhatom, magam is kevés örömöm leltem. Távozásában, higgyétek el, semmi részem nincs, ámbár szilárd meggyõzõdésem - tette hozzá, s egy pillanatig elmélyülten jártatta szemét a padlón - hogy így van jól.

Szavainak igazságát oly nyilvánvalóvá tette elõttünk, hogy egyikünk sem merte volna magyarázatkéréssel meglepni. Ha rossz fát tettünk a tûzre, mindnyájunk számára a legborzasztóbb büntetés anyánk meglepetése volt. Midõn egy napon gyermeki duzzogásomban meggondolatlanul letéptem kishúgom fülét, anyám korholó szava - "Meglepsz, fiam!" - annyira szíven ütött, hogy egész éjszaka sírva, álmatlanul hánykolódtam ágyamban, majd anyám lábához vetettem magam, s így kértem bocsánatát: - Ne haragudj, édesanyám, hogy meglepetést okoztam neked! - Ilyenformán mindnyájan éreztük, félfülû kishúgommal együtt, hogy jobb, ha kérdezõsködés nélkül napirendre térünk megállapítása felett, mely szerint apánk valóban jól járt. Anyánk pedig így folytatta:

- A törvény, tudnotok kell, gyermekeim, titokzatos és hirtelen halál esetén elõírja, hogy halottkém szálljon ki a gyászeset színhelyére, aprítsa fel az elköltözöttet és ossza szét különféle szakértõk között, kik a halál beálltát megállapítják. A halottkém ezért szép pénzt vág zsebre. Szívesen eltekintenék esetünkben ettõl a kínos formaságtól, amelyhez szegény megboldogult...hm...földi maradványuk úgysem adnák beleegyezésüket. John fiam- s e szóval anyám felém fordította felejthetetlen madonnaarcát-, te mûvelt és tapintatos gyermek vagy. Mutasd meg, hogy a család nemhiába áldozott annyit neveltetésedre. Menj fiam, és takarítsd el a halottkémet.

Anyám bizalma mondhatatlanul megörvendeztetett. Alkalmat nyújtott tehát, hogy természetes hajlamaimnak megfelelõ tettel tüntethessem ki magamat! Térdre borulván elõtte, kezét ajkamhoz emeltem, s elborítottam hálám könnyeivel. Délután öt óra sem múlt, s én már el is takarítottam a halottkémet.

Rögtön letartóztattak és börtönbe vetettek, ahol egy igen kényelmetlen éjszakát töltöttem el. Két zárkatársam, papi személyek nevezetesen, teológiai képzettségüknél fogva oly gazdagságában dúskáltam az istenkáromlásoknak, amit magukban meg nem tarthatván, hangos fennszóval elébem terítettek, és elvették álmomat. A szomszédos zárkában alvó poroszló, kinek nyugalmát hasonlóképpen zavarták, bejött, és iszonyú fogadkozással ígérte a két szent férfiúnak, hogy reverendájukat nem tekintve, az utcára lökheti õket, ha a káromkodást be nem fejezik. Ezután ugyancsak féket vetettek rút nyelvükre, és harmonikázással töltötték az idõt, úgyhogy végre frissítõ és egészséges álomra hajthattam ifjú fejem.
Másnap reggel a fõbíró elébe vitték, ki elöljárói minõségében folytatta le elõzetes kihallgatásomat. Nem érzem magam bûnösnek, jelentettem ki, hozzátéve, hogy áldozatom különben is hírhedt demokrata párti volt. (Jó anyám engem magamat republikánus szellemben nevelt, és kora gyermekségem óta arra oktatott, hogy hazafias kötelességem tûzzel-vassal irtani a pártütés kártékony dudváját.) A fõbírót is republikánus listán választották hivatalába egy dupla fenekû szavazóláda segélyével, épp ezért vaslogikám annyira lebilincselte, hogy cigarettával kínált.

- Mélyen tisztelt Bíróság- emelkedett szóra a kerületi ügyész-, a bizonyítékok elõterjesztésétõl ez esetben eltekintenék. Legyen elégséges arra utalnom, hogy törvényeink értelmében a fõbíró úr mint elöljáró foglal helyet az emelvényen. nem kétséges tehát, hogy mindnyájunk véges belátásának messze elõtte jár. Szóbeli és tárgyi bizonyítékok felvonultatásával magunk támadnánk meg elõbbeni alázatos vélelmezésünket. Ez a Vád álláspontja.

Ezután védõm, az elhunyt halottkém testvéröccse állt fel, és így szólt: - Mélyen tisztelt Bíróság, a Vád képviseletét ellátó tudós barátom oly ékesszólással fejtette ki az esetre vonatkozó jogszabályokat, hogy magam csupán a végrehajtás kérdésével foglalkozhatom. Vitathatatlan, hogy a fõbíró úr elöljárói minõségben ül emelvényén, ámde vizsgáljuk meg, miben jár elöl? A törvény bölcsen helyezte az elöljárói teendõket a fõbíró úr méltóságos kezébe, ki is hasonló bölcsességgel szabadult meg az ily módon rárótt kötelezettségek mindegyikétõl. Mióta csak a fõbíró urat ismerni szerencsém, mást sem tesz, mint elöl jár. Elöl jár a hivatali visszaélésekben, lopásban, gyújtogatásban, hamis tanúzásban, házasságtörésben, gyilkosságban- ami csak van a sifonérban, amit csak kéjencek és beteg lelkek ismernek, tudós barátomat, a kerületi ügyészt sem véve ki közülük. Minthogy elöljárói minõségében méltóságod máris mindent megtett, és mivel védencem, e derék fiatalember ellen bizonyítékok amúgy sem merültek fel, a mélyen tisztelt Bíróságtól fölmentését kérem.

Gyönyörû csönd telepedett a tárgyalóteremre. A fõbíró végül felállt, feltette fekete kalpagját, és indulattól remegõ hangon megadta a fölmentést. majd tompa, de sokatmondó hangon odaszólt védõmnek: - Még találkozunk.

És bármily fölkészültséggel védett, testvérbátyja meggyilkolásának vádjával szemben szerencsétlen ügyvédem, ki valamely telekkérdés kapcsán veszett volt össze az elköltözött halottkémmel, másnapra eltûnt, és sorsáról mind a mai napig nem tudni.

Apám földi maradványait ezenközben éjféli idõben, titkon elföldelték néhai otthonának kertjében, néhai cipõjében, és néhai gyomrának vegyvizsgálata nélkül. - Sohasem szerette feltárni belvilágát- emlékezett édesanyám, miközben a behantolt sírt taposta, és segített gyermekeinek szalmával behinteni a helyét. - Magánakvaló ember volt világéletében.
Az özvegyi haszonélvezet megállapításáért benyújtott folyamodványában kijelentette, hogy apám halálának feltételezésére alapos oka van, miszerint több napon át nem jelent meg a családi ebéden, mindazonáltal- mint anyám megvetõen nevezte- a Dögszaglász Bíróság elnöke úgy döntött, hogy ez csupán körülményi bizonyíték, ezért közgyámot rendelt ki vejének személyében. A hagyatéki eljárás során megállapítást nyert, hogy a kinnlevõségek és a cselekvõ vagyon összege éppen fedezi tartozásainkat. Maradványként csupán a hidraulikus mûködésû zajtalan páncélszekrénynyitó szabadalma vétetett föl a leltárban, és ez a közgyám, valamint a Hagyatéki (anyám szavajárása szerint Hányadéki) Bíróság határozata alapján lefoglaltatott és saját tulajdonukba bekebeleztetett. Így taszítottak a hatóságok röpke néhány hónap alatt egy virágzó, boldog családot bûnbe és nyomorba. Munkát kellett vállalnunk.

A munka vállalásánál figyelembe vettük a személyes rátermettséget, hajlam számtalan szempontját. Anyám elõkelõ magániskolát nyitott a leopárdirhán elõforduló foltok fölcserélésének mûvészi oktatására, legidõsebb bátyám, George Henry, a zenei tehetség, kürtösnek szegõdött el a közeli siketnéma intézethez, Mary Maria húgom Lejmöl professzor Artézikút-mérgezési Tervezõcsoportjánál vállalt munkát, én pedig önálló ipart kezdtem, Méretutáni Bitóleszabás és Aranyozás címen. kisebb testvéreim, akik még nem bírták a munkát, az üzletek elébe kirakott árukat csipegették-csenegették, ahogy otthon tanulták.

Szabadidõnkben, kikapcsolódásul, fáradt utasokat csaltunk be a házba, s hullájukat a pincében temettük el.

Pincénk más részében bort, égetett szeszt és élelmiszereket tároltunk. Készleteink azonban gyorsan fogytak, s hovatovább az a babonás hit vert gyökeret bennünk, hogy biztosan áldozataink kelnek fel sírjukból, s rajta lakmároznak. Annyi bizonyos is, hogy a pácolt õzgerincbõl mindig találtunk lerágott csontokat, szétszórt konzervdobozokat és más mindenféle szemetet, holott naponta gondosan zártuk-reteszeltük a pincét. Fölvetõdött az a gondolat, hogy talán másutt kellene a kamránkat berendezni, édesanyám azonban, ki jótét, vendégszeretõ lélek volt, inkább tûrte készleteink fogyatkozását, mint a leleplezést: ha ugyanis, mint mondta, megtagadjuk a kísértetektõl ezt a csekélységet, képesek beleütni az orrukat mindenféle dolgunkba, és megtörténhetik, hogy kitúrnak az állásunkból mindnyájunkat, aztán majd az egész család az én iparomban keresheti szûkös kenyerét, a bitóleszabással és aranyozással. Gyermeki alázattal hajoltunk meg anyánk aggodalmai elõtt, mert tudtuk, hogy élettapasztalata mérhetetlen, és mindig jót akar.

Egy éjjelen mindnyájan levonultunk a pincébe- egyenként lejárni nemigen mertünk már-, hogy a szomszéd város polgármesterét keresztényi gyászszertartásban részesítsük. Anyám és kistestvéreim egy-egy szál gyertyát tartottak a kezükben, George Henry bátyám meg én eközben ástuk s csákányoztuk a sírgödröt. Mary Maria húgom egyszerre fölsikoltott és elfödözte szemeit. Rémülten abbahagytuk a polgármester végtisztességén való munkálkodásunkat, és sápadtan, remegõ hangon szólongattuk húgunkat, hogy mondaná el, mi ijesztette meg ennyire. A kisebbeket annyira felizgatta a jelenet, hogy remegni kezdett a gyertya a kezükben, és árnyalakjaik illetlen, lenge táncra perdültek a falakon. A halott polgármester arca hol kísérteties fényben fürdött, hol borzalmas árnyékba borult, de minden fényvillanással szigorúbban, sõt gonoszabbul nézett ránk. Húgom sikolya nemcsak minket riasztott meg, hanem a patkányokat is- ott rohangásztak fejvesztett sivítozással köztünk, de némelyek nem mozdultak ki zugolyukból, s csak lestek kifelé. Meredt agátszemük illett a félbenhagyott sírgödör lidércesen villózó visszfényéhez, s látványuk mintegy megtestesítette az oszlás illataival teljes légkört. A kicsinyek eldobták gyertyájukat, és zokogva kapaszkodtak felnõtt testvéreikbe, úgyhogy szinte vaksötét szállt ránk. Hirtelen azonban tünde világ derengett fel a síri üregben, s talajvízhez hasonlatosan csordulásig megtöltötte.

Húgom ezenközben a sírból kiásott földhalomra dõlt, s szemét ismét fölfedvén, két boroshordó közé bámult be rémülten, a homályos ürességbe.

- Ott van! Ott! - sikoltott föl ismét. - Istenem, hát nem látjátok!

Pedig ott volt csakugyan- a homályban alig látszott emberi alaknak, ahogy jobbra-balra dõlve a boroshordók támaszát kereste-, aztán elõrelódult, egy pillanatra megállt néhány pislogva égõ gyertyánk világánál, aztán megingott, és teljes hosszában végigvágódott a földön. Arcáról, tartásáról nyomban fölismertük immár jó tíz hónapja elhunyt s tulajdon kezünkkel elkapart apánkat! Õ támadott fel sírjából, holtrészegen!

Nem szívesen idõznék el e helyütt fõvesztett menekülésünk minden apró-cseprõ részletén- hogyan jutottunk ki abból a dohos odúból rohanvást, egymásra hágva, minden emberiségünkbõl kiforgatva, meg-megcsúszva, elesve, egymást lerántva az iszamos lépcsõn, hogyan tapostuk ki a kisebbek belét bátyámmal, s hogyan hullatta õket vissza a mélybe édesanyánk. Õ megmenekült a zûrzavarból bátyámmal, húgommal és jómagammal egyetemben, a többiek azonban lenn maradtak, belepusztulván sebeikbe s a rémületbe - de lehet, hogy némelyikük a tûz martalékává lett. Mert mi négyen egy óra alatt összekapkodtuk, ami pénzünk, ékszerünk, legszükségesebb ruhánk volt, aztán csóvát vetettünk a házba, és a tûz fényénél fölmenekültünk a hegyek közé. Tûzbiztosítási kötvényeinket sem vallottuk be a nagy sietségben, amit jó anyánk évekkel késõbb halálos ágyán meg is vallott, mint élete egyetlen vétkes könnyelmûségét. Gyóntatóatyja, a derék szent ember azonban megvigasztalta, hogy Isten a körülmények mérlegelése után nem rója majd fel bûnéül ezt a mulasztást.

Tíz évvel azután, hogy gyermekkorom tájairól távoli országba szakadtunk, álnéven - hiszen akkor már jó nevû hamisító voltam - visszatértem, azzal a szándékkal, hogy a pincébõl, ha lehetséges, kimentem elásott értékeinket. Sajnos, nem sok sikerrel jártam. A hatóság csontokat talált a romok alatt, s folytatta a kutatást. Az alapok széthányása során fölfedezték, s mint becsületes megtalálók, maguknak tartottak meg mindent. A házat azóta se állították helyre, sõt az egész környék rendkívül szomorú állapotra jutott. A szomszédok telebeszélték egymás fejét a kísértetjárással, míg a végén senki nem akart itt megmaradni. Mivel tehát senkit sem faggathattam-piszkálhattam a történtek felõl, úgy határoztam, hogy lerovom fiúi kegyeletemet, és szeretett apánkat még egyszer jól megnézem magamnak, mert hátha lidérc játszott velünk azon a gyászos napon, s õ sírjában porlad. Arra is emlékeztem, hogy hatalmas briliánsgyûrût szokott az ujján hordani, s mivel a becses darabot azóta sem láttam, feltehetõ volt, hogy azzal temettük el. Ásót kerítettem tehát, majd betájolván a sír helyét hajdani hátsó udvarunk táján, ásni kezdtem. Négylábnyi mélységbe juthattam el, mikor egyszer csak kiesett a gödör feneke, s belezuhantam egy omló boltozatú csatornaüregbe. Se csontot, se ruhadarabokat nem láttam semerre.

Kimászni az üregbõl nem tudtam, ezért a csatorna mentében tapogatóztam tovább, s miután kis fáradsággal sikerült félrekotornom a járat végét eltorlaszoló szemetet s a megfeketedett téglatörmeléket, bejutottam valamikori rossz emlékezetû pincénkbe.

Minden tisztázódott. Hogy apám mi okból "lett rosszul" ebéd közben, arra nézve csak szentelt emlékezetû édesanyám nyújthatott volna némi felvilágosítást, bizonyos azonban, hogy rosszulléte után élve temettük el. Mivel sírját véletlenségbõl egy elfeledett csatornajárat fölé ástuk, méghozzá az ásással csaknem a boltsüvegéig hatoltunk le, továbbá koporsót sem használtunk, nyilvánvaló, hogy fuldokló vergõdésében apám áttörte a málló falazatot, beesett a csatornajáratba, s átjutott a pincébe. Úgy érezhette, hogy tulajdon otthonában nem lenne szívesen látott vendég, viszont máshová sem mehetett, ezért itt, föld alatti remeteségében húzta meg magát, õ pusztította szerény készleteinket, szorgos munkánk gyümölcsein élõsködvén, boroshordóinkat is õ szívta meg- tolvaj módra! Mámorában, s felteszem, társaságvágyában is, ami a részeg egyetlen megmaradt emberi tulajdonsága, elõmászott rejtekébõl, méghozzá olya alkalmatlan idõben, hogy szinte mindnyájunkat, vér szerinti kedveseit, magával rántott a romlásba. Szégyenletes botlás volt valóban, noha nem nélkülözte teljesen a bûn méltóságát!