Kétszobányi pincemûhelyében fohásszal fordult egyszer Paracelsus
Istenhez - az ô megfoghatatlan istenéhez, bármelyik istenhez -, hogy küldjön
néki egy tanítványt. Alkonyodott. A kandallóban pislákoló tûz kósza árnyakat
vetett. Paracelsusnak nehezére esett volna felállni és meggyújtani a vaslámpát.
Olyannyira erôt vett rajta a kimerültség, hogy meg is feledkezett az iménti
kérésérôl. Már eltûnt az éjszaka homályában az olvasztókemence, a sok porlepte
lombik, amikor egyszerre csak kopogás hallatszott. Paracelsus félálomban
feltápászkodott, felment az apró csigalépcsôn, és kinyitotta az ajtó egyik
szárnyát. Ismeretlen férfi lépett be. Ugyancsak elcsigázott volt. Paracelsus
hellyel kínálta; az idegen leült egy padra, és várt. Egy ideig egyetlen szót sem
váltottak.
A mester törte meg a csendet.
- Emlékszem nyugati arcokra,
emlékszem keleti arcokra - mondta némi ünnepélyességgel. - De a tied más. Ki
vagy hát, s mit akarsz tôlem?
- Nem fontos a nevem - válaszolta a másik. -
Három nap és három éjjel gyalogoltam, hogy a házadba léphessek. Tanítványod
szeretnék lenni. Íme, elhoztam minden vagyonomat.
Elôvett egy pénzeszacskót,
s kifordította az asztal fölött. Temérdek arany hullott ki belôle. Mindezt a
jobbjával végezte el. Paracelsus eközben háttal állt neki, mert épp lámpát
gyújtott. Mikor aztán visszafordult, egy rózsát pillantott meg a férfi bal
kezében. Nyugtalanságot keltett benne az a rózsa.
Leheveredett, összezárta az
ujjait, s megszólalt:
- Te most azt hiszed, hogy én tudom annak a kônek a
titkát, amely minden elemet arannyá alakít, ezért hoztad el az aranyaidat.
Csakhogy én nem aranyat keresek; sosem lehetsz a tanítványom, ha téged az arany
érdekel.
- Nem érdekel az arany - válaszolta a másik. - Ez a pénz csupán azt
jelzi, hogy elszántam magam a munkára. Azt akarom, hogy taníts meg a Tudományra.
Melletted akarok végigmenni a Kôhöz vezetô úton.
Paracelsus megrágott minden
szót:
- Az út maga a Kô. A kiindulópont is a Kô. Ha ezt nem érted, még el sem
indultál a megértés útján. Minden lépésed maga a cél.
A férfi gyanakodva
tekintett rá. Megváltozott a hangja, amikor megszólalt:
- Hát mégis van cél?
Paracelsus felnevetett.
- Rágalmazóim szerint, kiknek számánál csak az
ostobaságuk nagyobb, nincsen cél, ezért csalónak neveznek. Nincs igazuk, ám nem
lehetetlen, hogy álmodozó vagyok. Tudom, hogy "van" Út.
Csend lett, aztán
megszólalt a férfi.
- Kész vagyok végigmenni veled azon az úton, még ha
hosszú évekig kell is gyalogolnunk. Hadd keljek át a sivatagon. Hadd lássam meg
legalább távolról az ígéret földjét, ha már a csillagok nem engedik meg, hogy
rálépjek. Ám mielôtt útnak indulnánk, bizonyítékot kérek.
- Mikor óhajtod? -
kérdezte izgatottan Paracelsus.
- Máris - vágta rá hirtelen elhatározással a
tanítvány. Mindeddig latinul beszéltek; ekkor németre váltottak.
- Az a hír
járja rólad - mondotta -, hogy ha elégetsz egy rózsát, a tudományoddal életre
tudod kelteni a hamuból a virágot. Hadd legyek tanúja e csodának. Ha teljesíted
kérésemet, egész életemet neked szánom.
- Nagyon hiszékeny vagy - mondta a
mester. - Nekem nem hiszékenység kell; én hitet akarok. Hajthatatlan volt a
másik.
- Épp azért akarok szemtanúja lenni a rózsa mégsemmisülésének és
feltámadásának, mert nem vagyok hiszékeny.
Paracelsus kivette a kezébôl a
virágot, s beszéd közben játszadozott vele.
- Hiszékeny vagy - mondta. -
Gondolod, hogy el tudom pusztítani ezt a virágot?
- Bárki elpusztíthatja -
válaszolta a tanítvány.
- Tévedsz. Csak nem hiszed, hogy bármit is
visszaküldhetünk a semmi birodalmába? Csak nem hiszed, hogy Ádám, az elsô ember
akár egy virágot vagy fûszálat is elpusztíthatott volna a Paradicsomban?
-
Most nem a Paradicsomban vagyunk - válaszolt makacsul a fiú -; itt, a hold
alatt, minden halandó. Paracelsus talpra állt.
- Hát akkor hol vagyunk? Talán
azt hiszed, hogy az istenség tud egyáltalán olyan helyet teremteni, amelyik nem
a Paradicsom volna? Mi más a bûnbeesés, ha nem annak a tagadása, hogy a
Paradicsomban vagyunk?
- Akkor is el lehet égetni a rózsát - mondta kihívóan
a tanítvány.
- Éppenséggel van még parázs a kandallóban - mondta Paracelsus.
- Ha most tûzre vetjük ezt a rózsát, még azt hiszed, hogy vége a virágnak, s
valóságos hamu lett belôle. Holott én azt állítom, hogy a rózsa örökkévaló,
csupán a megjelenési formája változik. Egyetlen szóval a szemed elé
varázsolhatnám.
- Egyetlen szóval? - furcsállotta a tanítvány. - Hiszen
kialudt már a tûz az olvasztókemencédben, s belepte a por a lombikjaidat. Ugyan
mivel keltenéd életre a rózsát?
Paracelsus bánatosan nézett
tanítványára.
- Kialudt már a tûz az olvasztókemencémben - ismételte -, s
belepte a por a lombikjaimat. Csakhogy hosszú utamnak ezen a szakaszán más
eszközöket használok.
- Meg sem merem kérdezni, melyek azok - mondta a másik
álnokul avagy alázattal.
- Arról az eszközrôl beszélek, amellyel Isten
megteremtette az eget és a földet és azt a láthatatlan Paradicsomot, amelyben
élünk, s amelyet az eredendô bûn eltakar a szemünk elôl. Arról a Szóról
beszélek, amelyre a Kabala tudománya tanít bennünket.
A tanítvány
ridegen válaszolt:
- Mutasd meg, kérlek, hogy tûnik el s hogyan kel életre a
rózsa. Nem érdekel, hogy a lombikjaidat használod-e hozzá vagy az
Igét.
Eltûnôdött Paracelsus. Majd így szólt:
- Ha most teljesíteném a
kérésedet, azt mondanád, hogy szemfényvesztô káprázatról van szó. E csoda láttán
még nem nyernéd el az áhított hitet. Hagyd hát a rózsát.
Az ifjú még mindig
bizalmatlanul nézett rá. A mester ekkor emelt hangon szólt hozzá:
- Egyébként
is, ki vagy te, hogy csak így betolakszol egy mester házába, s csodát követelsz
tôle? Vajon mivel érdemeltél ki ekkora kegyet?
Remegve felelt a másik
férfi:
- Jól tudom, hogy nincs semmiféle érdemem. Így hát azokra a hosszú
esztendôkre kérlek, amelyeket melletted fogok tanulással eltölteni, hogy mutasd
meg nekem a hamut s aztán a rózsát. Többé semmit sem kérek. Hinni fogok a
szememnek.
Az ifjú hirtelen felkapta a vérvörös rózsát, amelyet Paracelsus a
padon felejtett, s a lángok közé vetette. Eltûnt a színe, s csak egy kis hamu
maradt a virágból. Örökkévalóságnak tûnt a pillanat, míg várta a mester szavát s
a csodát.
Paracelsus nem jött zavarba. Titokzatos egyszerûséggel csak ennyit
mondott:
- Baselban minden doktor, minden patikus csalónak tart. Talán igazuk
is van. Íme, a hamuvá lett rózsa, mely sosem kel többé életre.
Elszégyellte
magát az ifjú. Sarlatán vagy csupán látnok ez a Paracelsus, ô meg csak úgy
betolakodott a házába, s most még azt is beismertette vele, hogy üres beszéd ama
híres, bûvös tudománya.
Letérdelt a mester elé, és így szólt:
-
Megbocsáthatatlan, amit tettem. Épp az a hit hiányzott belôlem, amit az Úr is
megkövetelt a hívôktôl. Hadd lássam csak a hamut! Majd ha megerôsödött a hitem,
visszatérek, tanítványod leszek, s az Út végére érvén meglátom a
rózsát.
Ôszinte szenvedéllyel beszélt, csakhogy szenvedélyessége mögött az
idôs mester iránti irgalom húzódott meg, a köztiszteletnek örvendô, sokat
támadott, felettébb jeles, következésképpen felettébb üres mester iránti
könyörület. Hisz ki ô, Johannes Grisebach, hogy szentségtörô kézzel csak úgy
felfedi, hogy senki sincs amaz álarc mögött?
Az aranyaiból csak alamizsnára
futotta volna. Inkább magával vitte ôket. Paracelsus kikísérte a lépcsô aljáig,
s azzal búcsúzott, hogy mindig szívesen látja a házában. Mindketten tudták, hogy
soha többé nem találkoznak.
Paracelsus egyedül maradt. Mielôtt eloltotta a
lámpát, s leült a kopott karosszékbe, begörbített tenyerébe öntötte az alig
maroknyi hamut, s elsuttogott egy szót. A rózsa szárba szökkent.