GUSTAVE FLAUBERT
-
EGY JÁMBOR LÉLEK


 1

Félszázadon keresztül irigykedtek a pont l'évêque-i hölgyek Aubainnéra szolgálója Félicité miatt.
Évi száz frank bérért főzött, takarított, varrt, mosott, vasalt, tudott a lóval bánni, baromfit hizlalt, vajat köpült és híven ragaszkodott úrnőjéhez - aki pedig nem volt kellemes egyéniség.

Férje, egy szép fiú, akinek nem volt vagyona, az 1809-ik év elején meghalt és két apró gyereket, meg egy csomó adósságot hagyott rá.

Aubainné ekkor eladta fekvőségeit a gefosses-i és touques-i két tanyán kívül, melyek legföljebb ötezer frankot hoztak, kiköltözött a melainebeli házból a vásártér mögé egy szerényebb házba, amelyet még az ősei szereztek.

Ez a palatetős ház egy utca és egy sikátor között állott, mely a folyóra torkollott. A szobákban meg lehetett botlani a hepehupás padlón. Keskeny pitvar választotta el a "terem"-től, ahol Aubainné naphosszat az ablak mellett üldögélt egy nádfonatú karosszékben. A fehérre festett falburkolat mentén nyolc mahagóni szék sorakozott. Egy barométer alatt vén zongora görnyedezett, dobozok és kartonok gúlába rakott tömege alatt. Egy-egy hímzett pásztorleány szegte a XV. Lajos stílusú sárga kandallót. A középen álló falióra Vesta-templomot ábrázolt; - az egész lakás kissé dohosszagú volt, mert a padló alacsonyabban feküdt, mint a kert.

Az emeleten az első szoba az "asszonyság" tágas hálószobája volt, halvány virágos kárpittal borítva és a falon egy arckép: az úr, mint arszlán. Ebből egy kisebb szoba nyílt, itt két ágyacska látszott, derékaljak nélkül. Ezután következett a mindig csukott szalon, tele huzatos bútorokkal. Innen egy folyosó a dolgozó szobákba vitt; könyvek és irományok töltötték meg a könyves polcot, amely három oldalról fogta körül a nagy ébenfa íróasztalt. Mögötte a két falmezőt teljesen eltakarták a tollrajzok, vízfestmények és Audran-féle metszetek jobb időnek és odahalt fényűzésnek emlékei.

Félicité padlásszobáját, mely a rétekre nézett, csapóablak világította meg.

Már hajnalban fölkelt, hogy a misét el ne mulassza, estig szakadatlanul dolgozott, mikor aztán megvoltak a vacsorával, elmosogatott, gondosan bezárta az ajtót és fahasábokat dugott a hamuba, elaludt a tűzhely előtt, olvasójával a kezében. Nem volt nálánál konokabb alkudozó a piacon; ami pedig a tisztaságot illette, fényesre súrolt serpenyőivel kétségbeejtette a többi cselédlányt. Takarékos volt, lassú evő, felcsipegetett az asztalról minden morzsát, abból az ő számára sütött tizenkét fontos kenyérből, amely húsz napig tartott.

Télen-nyáron hátul megtűzött babos kendőt hordott, haját főkötő takarta, szürke harisnyát és piros szoknyát viselt, ujjasa fölött pedig melles kötényt, mint a kórházi ápolónők.

Arca sovány volt, a hangja éles. Huszonöt éves korában negyvenre becsülték. Ötven éven felül már nem lehetett meghatározni életkorát. Nagy csendességével, merev testtartásával és kimért mozdulataival, mozgó fabábhoz hasonlított, mely gépezetre jár.


2

Úgy mint másnak, neki is megvolt a szerelmi története.

Apja, aki kőműves volt, egy állványról leestében agyonzúzta magát. Azután anyja is meghalt, nővérei szétszóródtak, egy földműves vette magához és már kicsi korában tehenek őrzésére fogta. Didergett rongyaiban, hasra feküdve itta a pocsolyavizet, semmiért verést kapott s végül elkergették, mert eltűnt harminc sou, amit nem ő lopott el. Másik tanyára szegődött, ahol a baromfit bízták gondjaira, s mert tetszett a gazdáinak, a többiek irígykedtek reá.

Egy augusztusi este (akkor tizennyolc éves volt), a többiek magukkal vitték a collevillei vásárra. Mindjárt elszédült; a cimbalmosok zenebonája, a fények a lombok között, a ruhák tarka színei, csipkék, arany keresztek, az egész ugrándozó sokaság elkábították. Szerényen félrevonult, amikor egy gazdagon öltözött fiatalember, aki egy taliga rúdjára könyökölve pipázgatott, odalépett hozzá és táncra kérte. Almabort, kávét, mézeskalácsot fizetett, selyemkendőt vett neki, s azt gondolva, hogy a leány elérti, fölajánlotta, hogy haza kíséri. Egy zabföld szélén durván rávetette magát. Félicité megijedt és sikoltozni kezdett. A legény eloldalgott.

Egy másik este a beaumonti országúton nagy, lomha szénásszekér mellett akart elmenni és mikor szoknyája a kerékhez súrolódott, megismerte Theodoret. Ez nyugodtan megszólította s azt mondta, mindent meg kell bocsátania, mert csak "az ital okozta".

Félicité nem tudta, mit feleljen és szeretett volna elszaladni.

Aztán rögtön az aratásról kezdett beszélni és a község előljáróiról; apja ugyanis Collevilleból az exoto-i tanyára költözködött és így most ők szomszédok lettek. - Ah! - mondta Félicité.

A legény hozzátette, hogy meg akarják házasítani. Neki azonban nem sietős, vár, amíg kedvére való akad. Félicité lesütötte a szemét. Erre megkérdezte, gondolt-e már házasságra? Félicité mosolyogva felelt, hogy nem való így tréfálni. - Isten uccse nem tréfálok! - és balkarjával átfogta a leány derekát; Félicitét az ölelés tartotta fenn lábon; meglassították lépteiket. A szél langyos volt, a csillagok ragyogtak, az óriási rakás széna előttük rengett a sötétben és a négy ló vontatottan lépkedve verte föl a port. Majd parancs nélkül befordultak jobbra. A legény még egyszer megcsókolta. Félicité eltűnt a homályban.

A következő héten Theodore többször kapott találkozót a leánytól.

Udvar végében, fal tövében, magányos fa alatt találkoztak. Félicité nem volt olyan értelemben ártatlan, mint az úri kisasszonyok, mert az állatok kitanították; de esze és ösztönszerű becsületessége megóvta a bukástól. Ellenállása felkorbácsolta Theodore vágyát és hogy ezt kielégíthesse (vagy talán őszinte szívvel), házasságot ígért neki. Félicité tétovázott, hogy higgyen-e. A legény nagyban fogadkozott.

Nemsokára keserves dolgot vallott be; szülei tavaly helyettest állítottak, de azért bármely nap kaphat behívót és borzadott a szolgálattól. Gyávaságát Félicité szerelmi bizonyságnak vette és még jobban beleszeretett.

Éjszaka kiszökött a házból, találkára sietett, ahol Theodore félelmével és könyörgéseivel gyötörte.

A legény végül kijelentette, hogy maga megy a községházára felvilágosításért és rákövetkező vasárnap közli vele az eredményt, tizenegy óra és éjfél között.

A kitűzött időben Félicité rohant a kedveséhez.

Helyette egyik barátját találta ott.

Ez tudatta vele, hogy nem láthatja viszont Theodoret, aki, hogy be ne sorozzák, feleségül vett egy gazdag öregasszonyt, Mme Lehoussais-t Touquesből.

Fájdalma szertelen volt. A földre vetette magát, sikongatott, a jó Istent hívogatta és ott nyögött egyes-egyedül a mezőn, míg föltűnt a nap. Akkor visszament a tanyára s kijelentette, hogy nem marad tovább; a hónap végén, miután bérét megkapta, minden cókmókját egy kendőbe kötötte és elment Pont l'évêquebe.

A fogadó előtt megszólított egy özvegyi főkötős úriasszonyt, aki éppen szakácsnőt keresett. A fiatal leány nem sokat tudott, de olyan igyekvőnek és igénytelennek mutatkozott, hogy Aubainné végre így szólt hozzá: No nem bánom, felfogadlak. Negyedóra múlva Félicité már elhelyezkedett Aubainné házában.

Eleinte valóságos remegésben élt, a "házi szokások" és "az úr emléke" miatt, de főképpen Paul-t és Virginie-t bámulta, akik közül az egyik hét, a másik alig négy esztendős volt, és úgy tetszett neki, mintha ezeket valami drága matériából gyúrták volna; hátán hordozta őket, mint a ló, és nagyon elkeseredett, mikor Aubainné megtiltotta, hogy minduntalan csókolgassa őket. Mindamellett boldognak érezte magát. Szomorúsága fölengedett a nyájas környezetben.

A ház barátai minden csütörtökön eljöttek egy játszma bosztonra. Félicité előre kikészítette a kártyákat és a lábmelegítőket. A vendégek pontban nyolc órakor érkeztek és tizenegy óra előtt távoztak.

A zsibárus, aki ott lakott az akácsoron, minden hétfőn reggel kirakta az ócskavasakat a földre. A várost lassanként zsibongás töltötte meg, melyben összefolyt a lovak nyerítése, a bárányok bégetése, a disznók röfögése és a kocsik zörgése.

Délfelé, mikor legjavában állt a vásár, magas termetű öreg paraszt jelent meg a küszöbön, hátracsapott sapkája alatt horgos orrával - Robelin, a gefosse-i árendás. Nemsokára utána beállított Liébard, a touques-i bérlő, pirosképű, gömbölyű kis ember, aki szürke zekét és sarkantyús bakancsot hordott. Mind a ketten tyúkokat és sajtot kínálgattak megvételre földesasszonyuknak. Félicité következetesen kijátszotta turpisságaikat s a parasztok ezért mindig elismeréssel voltak iránta, mikor távoztak.

Egész rendszertelenül látogatta Aubainnét egyik nagybátyja, Gremanville márki, aki, miután elmulatta vagyonát, Falaise-ben éldegélt megmaradt utolsó darab földjén. Mindig ebédidőben jelentkezett csúf uszkárával, amely mancsaival minden bútort bemocskolt. Bárhogy igyekezett is főúrnak látszani, egészen addig, hogy minden alkalommal megemelte a kalapját, valahányszor azt mondta: "megboldogult atyám", a szokás erőt vett rajta, nekiesett az italnak, egyik poharat töltötte a másik után és megeresztett néhány malacságot. Félicité udvariasan kituszkolta. - Elég lesz már, monsieur de Gremanville! Viszontlátásra! - mondta és bezárta az ajtót.

Annál nagyobb örömmel nyitotta ki Bourais úrnak, a volt esküdtnek. Kopasz feje és fehér nyakravalója, csipkés ingfodra, bő, barna redingotja és kerek kézmozdulata, mellyel a tubákot felcsípte, - Bourais úr egész mivolta azzal az izgalommal töltötte el, amit rendkívüli emberek látására érzünk.

Minthogy ő kezelte az "asszonyság" vagyonát, időnként bezárkózott vele az "úr" dolgozószobájába, ahol órák hosszat maradtak együtt. Bourais úr folyton remegett, hogy hírbe hozzák az asszonnyal, igen nagy tiszteletben tartotta a hatóságokat. Hogy a gyermekeket szórakoztatóan tanítsa, képekben ábrázolt földrajzot ajándékozott nekik. A képek különböző jeleneteket mutattak be a világ minden tájáról, tollkoronás emberevőket, kisasszonyt rabló majmot, beduinokat a sivatagban, szigonytvető bálnahalászokat stb.

Paul megmagyarázta Félicitének a metszeteket. A leánynak ebből állt egész tudományos nevelése.

A gyermekeket Guyot tanította, egy szegény éhenkórász községi irnok, aki a tollkését csizmája szárához fente és híres volt szép kézírásáról.

Ha szép idő volt, már korán kisétáltak a gefosse-i tanyára.

Az udvar lejtős volt, közepén állott a ház és a messzeségben nagy szürke foltnak látszott a tenger.

Félicité hideg hússzeleteket szedett ki a szalmakosárból és megreggeliztek egy helyiségben, amely a tejeskamrából nyílt. Egyetlen visszamaradt része volt ez egy mulató kastélynak, amely már elporlott. A kárpit foszlányai libegtek a léghuzatban. Aubainné lehajtotta fejét, úgy ránehezedtek az emlékek; a gyermekek nem mertek többé szólani.

- Játsszatok! - mondotta, mire eloldalogtak.

Paul fölmászott a padlásra, madarakat fogdosott, köveket gurított az úsztatón és bottal ütögette a nagy hordókat, melyek úgy szóltak, mint a dobok.

Virginie a házinyulakat etette, nekiesett a búzavirágoknak és fürge lábacskái fölfedték csipkés kis nadrágját.

Egy őszi este a réten át tértek haza. Az újhold megvilágította az égboltozat egy részét s a Touques kanyarulatai fölött fátyolszerű köd lebegett. A fűben heverő ökrök nyugodtan nézték a négy elhaladó alakot. Mikor a harmadik legelőhöz értek, néhány ökör feltápászkodott és karéjban megállt előttük. - Ne féljenek! - mondta Félicité és valami együgyű dalt dúdolva hátára csapott az egyiknek, amelyik hozzá legközelebb állott; az ökör megfordult, a többi ment utána. De mikor a következő legelőn jártak, rettenetes bőgés hangzott fel. Egy bika volt, amelyet a köd eltakart előlük. Az állat a két nőnek tartott. Aubainné futásnak eredt.

- Nem! Nem! - ne szaladjunk! De ők még jobban szaladtak és hátuk mögött egyre közelebbről hallatszott a bika hangos zihálása. Patái úgy dobogtak a füvön, mint a kalapácsütés, most már aztán vágtatott! Félicité megfordult, göröngyöket kapott fel és a bika szeme közé vagdosta. Az állat behúzta a fejét, szarvait előre szegte és dühében remegve irtózatosan bömbölt. Aubainné már a legelő szélén volt a két kis gyerekkel és kétségbeesetten igyekezett feljutni a gátra. Félicité folytonosan hátrált, közben füves földdel hajigálta a bikát - úgy, hogy az belekáprázott - és egyre azt kiabálta:

- Siessenek! Siessenek!

Aubainné lemászott az árokba, föltaszigálta Virginie-t, azután Paul-t, több ízben elbukott, amint próbált felkapaszkodni a gátra és hála elszántságának, fel is jutott.

A bika egy deszkakerítésnek szorította Félicitét, tajtékot fújt a leány arcába, még egy pillanat és feldöfi a szarvával. Félicité még idejekorán besiklott két léc közé s a behemót állat zavarodottan megtorpant.

Ez az esemény évekig közbeszéd tárgya volt Pont l'évêqueben. Félicité nem büszkélkedett a tettével, eszébe se jutott, hogy hőstett volt, amit véghezvitt.

Virginie teljesen lefoglalta; a kisleány nagy ijedelem után ideges rohamokat kapott és Poupart, az orvos a trouville-i tengeri fürdőbe küldte.

A fürdőhely akkortájt néptelen volt. Aubainné értesüléseket szerzett, tanácsot kért Bouraistól és nagy előkészületeket tett, mintha hosszú útra kelne.

Poggyászukat előző este elvitette Liébard a targoncáján. Másnap odahozott két lovat, egyet női nyereggel, amelynek bársony párnája volt; a másik ló hátán összecsavart köpönyeg volt, amelyre rá lehetett ülni. Aubainné beült, Liébard mögé, Félicité ölbe vette Virginie-t s Paul felszállt a Lechaptois úr szamarára, amelyet csak úgy kaptak kölcsön, hogy nagyon vigyáznak rája.

Az út oly rossz volt, hogy beletelt két óra, amíg a nyolc kilométert megtették. A lovak bokáig gázoltak a sárban és erősen rángatták magukat, hogy kilábaljanak belőle; hol megbotlottak a kerékvágásban, hol meg ugraniok kellett. A Liébard kancája bizonyos helyeken hirtelen megállt; az öreg türelemmel várt, amíg újra elindul és az út mentén elterülő földek gazdáiról történteket mesélt, amelyekhez erkölcsi elmélkedéseket fűzött. Így Touquesban, mikor a falu közepén, körül futtatott ablakok mellett haladtak el, vállvonogatva mondta: - Bizonyos Lehoussainné, aki hozzá mehetett volna egy fiatal legényhez... A többit már nem hallotta Félicité. A lovak ügetni kezdtek, a szamár nekiiramodott és valamennyien befordultak egy mezei útra; a sorompó felhúzódott, előtermett két suhanc és a trágyadomb mellett elhaladva épp a küszöbnél leszálltak.

Liébard anyó földesasszonya láttára nem tudott hová lenni örömében. Vesepecsenyét, hurkát, kolbászt, sült csirkét, pezsgő almabort, gyümölcstortát és befőtt szilvát rakott elébük és hozzá szépeket mondott az asszonyságnak, hogy szemlátomást a legjobb egészségben van, a kisasszonykának, hogy "csodaszép" lett, Paul úrfinak, hogy bámulatosan megerősödött, nem feledkezve meg a megboldogult nagyszülőkről, akikre jól emlékeznek a Liébardok, mert már több ivadékát szolgálták a családnak. E tanyán rajta volt a vénség, akárcsak a gazdáin. A tető gerendázatát megrágta a szú, a falak feketéllettek a füsttől, az ablaktáblák szürkék voltak a portól. Egy tölgyfa pohárszéken különféle házieszközök, bögrék, tányérok, cintálak, farkasfogók, birka elkampolók állottak; egy óriási vizipuska megnevettette a gyerekeket. Mind a három udvaron, minden fa tövében gomba nőtt s az ágakon fagyöngycsomó. Néhányat földhöz vert a szél. De a törzsük újra gyökeret eresztett; és valamennyi görnyedezett a sok almától. A szalmatetők, melyek barna bársonyszínűek voltak és nem egyforma vastagok, a legnagyobb szélviharokat is kiállották. De a kocsiszín mégis beomlott. Aubainné megígérte, hogy intézkedni fog és meghagyta, hogy újra szerszámozzák föl az igásokat.

Még félórába telt, amíg Trouvilleba értek. A kis karaván leszállt és átgyalogolt az Écorores-on, egy kiszögellő sziklaháton a halászbárkák fölött; három perc múlva véget ért a sziklapart és beléptek Dávid anyóhoz, az Arany bárány udvarába.

Virginie már az első napok után kissé magához tért, hála a levegőváltozásnak és a jó fürdőknek. Fürdőruha híján, ingben fürdött Aubainné s a szolgálója öltöztette fel egy kis vámőrházban, melyet a fürdőzők használtak.

Délután elsétáltak a "Fekete Sziklák"-on túl a hennequevillei oldalon. Az ösvény eleinte dombos területen vitt föl, melynek pázsitja olyan volt, mint a parkoké, aztán fölért egy fennsíkra, ahol legelők és szántóföldek váltakoztak. Az út szélén áfonyabokrok között boróka nőtt; itt-ott egy elhalt nagy fa ágai kuszán rajzolódtak az ég kékjére.

Majdnem mindig letelepedtek egy réten, amelyből balra Deauville, jobbra le Havre feküdt, előtte pedig a nyilt tenger.

A tenger napfényben csillogott, felszíne tükörsíma volt és oly nyugodt, hogy morajlása alig hallatszott; láthatatlan verebek csiripeltek és az egészre ráborult a rengeteg égbolt. Aubainné a földön ülve varrásán dolgozott, Virginie mellette nádat font; Félicité levendulavirágokat tépdesett; Paul unta magát és tovább akart menni.

Máskor kompon átkeltek a Touqueson és elmentek kagylót szedni. Az apály tengeri csikókat, meduzákat hagyott hátra és a gyerekek futottak a hullámtajték után, amelyet odasodort a szél.

A bágyadt hullámok a homokra verődve görögtek végig az egész part hosszában. A part beleveszett a messzeségbe, de a száraz felől dünék határolták, melyek elválasztották a Marais nevezetű versenypályaszerű nagy térségtől. Ha errefelé sétáltak haza, Trouville a lejtő aljában lépésről-lépésre növekedni látszott és egyenlőtlen házai vidító összevisszaságban bontakoztak ki.

Nagyon meleg napokon nem mozdultak ki a szobájukból. A vakító világosság a szabadban, fénysávokat vont a zsaluk deszkái közé. A faluban semmi zaj. Lent a gyalogjárón senki. A szétterülő csönd növelte a tárgyak nyugalmát. Valahol messze dugacsoló munkások kalapácsai csattogtak a hajók fenekén és a tikkadt szél kátrányszagot hozott magával.

Legnagyobb mulatságuk a bárkák hazatérése volt. Mikor már áthaladtak a bójákon, lebegni kezdtek. A vitorlák kétharmad árbocra ereszkedtek és léggömbalakúvá dagadt elővitorlákkal haladtak tovább, a zajgó hullámok egészen a kikötő közepéig siklottak, ahol egyszerre csak kivetették a horgonyt. A hajó ezután a rakodóparthoz igazodott. A matrózok ficánkoló halakat dobáltak föl a hajó fenekéről; ezekre egy sor kordély várakozott a parton, ahol egy raj pamutfőkötős asszony fölragadta a kosarát és rohant megölelni az emberét.

Egy napon az asszonyok közül valaki megszólította Félicitét; a leány kis idő múlva lelkendezve lépett a szobába. Meglelte egyik testvérét; és Barette Anasztázia férjezett Lerouxné megjelent keblén egy csecsemővel, jobb karján egy másik gyerek, balján pedig egy kis matrózsihederrel, akinek a csípőjén volt a keze és a fülére húzva a sapkája.

Aubainné negyedóra múlva kitessékelte őket.

De csak mindig összetalálkoztak velük a konyha körül, vagy ha sétálni mentek. A férj nem mutatkozott.

Félicité megszerette atyafiait. Takarót, ingeket, kemencét vett nekik; nyilvánvalóan kizsákmányolták. Aubainnét bosszantotta a leány gyengesége, azonkívül nem szenvedhette az öcsike bizalmaskodását, aki tegezte az ő fiát és miután Virginie köhögött és az évad is elmúlt, hazatértek Pont l'évêquebe.

Bourais úr felvilágosította, melyik kollégiumot válassza. A caeni-t tartották legjobbnak. Paul-t útnak indították; a fiú katonásan búcsúzott, boldogan, hogy ezentúl olyan házban fog élni, ahol pajtásai lesznek.

Aubainné beletörődött fia távollétébe, minthogy múlhatatlanul szükséges volt. Virginie egyre ritkábban gondolt rá. Félicité búsult a lármája után. De egy új elfoglaltsága másfelé terelte; karácsonytól kezdve a kisleányt minden nap elkísérte a katekizmusra.


3

A templomajtóban térdet hajtott, azután megindult a magas hajó dupla széksorai között, kinyitotta Aubainné székét, beült és körüljártatta szemeit.

Jobboldalt a fiúk, baloldalt a leányok töltötték meg a kórus üléseit; a plébános a könyvtartó mellett állt; a kórus egyik üvegablaka a Szűzet ábrázolta, midőn a Szentlélek beárnyékolja; egy másikon a gyermek-Jézus előtt térdepelt; és a szentségtartó mögött a hármas oltárkép fájára Szent Mihály volt festve, amint a sárkányt leteríti.

A pap először elmondta röviden a bibliai történetet. Félicité látni vélte a Paradicsomot, a Poklot, Bábel tornyát, a lángban álló városokat, a népek pusztulását, a ledöntött bálványokat és e kábulatból megmaradt benne a magasságos Isten tisztelete és haragjától való félelme. Később sírva fakadt, mikor Krisztus kínszenvedését hallgatta. Miért is feszítették meg, hiszen szerette a kisdedeket, táplálta a sokaságot, meggyógyította a vakokat és jóságában a szegények közt, egy istállóban, az almon akart világra jönni? Vetésről, aratásról, szőlősajtolásról, megannyi ismerős dologról szólt az Evangélium, melyek az ő életében is szerepeltek; az Isten megszentelte őket, mikor lejött a földre és Félicité még jobban megszerette a bárányokat a Bárány szeretete által és a galambokat a Szentlélek kedvéért.

Alakját nehezen tudta elképzelni, mert nem mindíg madár, némelykor tűz volt, máskor meg szél. Talán az ő világossága imbolyog éjszaka az ingovány szélén, az ő lehellete hajtja a felhőket, az ő hangjától szólnak szépen a harangok; és állandó elragadtatásban élvezte a falak hűvösségét és a templom csendjét.

Ami a dogmákat illeti, egy betűt sem értett belőlük, sőt nem is próbálta felfogni az értelmüket. A plébános papolt, a gyerekek felmondták a leckét, ő pedig végezetül elaludt és csak arra ébredt föl, hogy a távozó gyerekek facipői a kőkockákon kopogtak.

Ily módon, hallgatva tanulta meg a katekizmust, miután gyermekkorában elmulasztották vallásra oktatni és ettől fogva elvégezte Virginie összes vallási gyakorlatait, böjtölt, mint ő, és vele ment gyónni. Úrnapján együtt díszítették az oltárt.

Már jóelőre izgatta az első áldozás. Lázba hozta a cipellő, a koszorú, az imakönyv, a kesztyű. Hogy remegett, mikor az anyát öltöztette!

Az egész misén át félelem szorongatta. Bourais urat eltakarta a kórus egyik bolthajtása, de épp szemközt a szűzek nyája fehér koszorújukkal a leeresztett fátyoluk felett úgy festett, mint egy hómező és messziről megismerte az édes csöppséget drága kis nyakáról és komoly tartásáról. Megszólalt a csengettyű. A fejek lekonyultak; csend lett. Az orgona hangjára énekkar és sokaság rázendített az Agnus Dei-re; majd felvonultak a fiúk; és utánuk megindultak a leányok. Lassan, lépésben, összetett kezekkel mentek a fényben úszó oltár elé, letérdepeltek az első lépcsőfokon, sorban egymás után vitték az oltári szentséget és ugyanabban a sorrendben visszatértek a imazsámolyokhoz.

Mikor Virginie-re került a sor, Félicité előrehajolt, hogy láthassa és az igaz szeretet ihlettségében úgy tetszett neki, mintha ő volna az a gyermek, ő viselné ruháját; mikor Virginie kinyitotta száját és lehúnyta szempilláit, Félicitét az ájulás környékezte.

Másnap korán reggel jelentkezett a sekrestyében, hogy a plébános úr áldoztassa meg. Áhítattal gyónt és áldozott, de már nem érezte az előbbi gyönyörűséget.

Aubainné tökéletes hölgyet akart nevelni a leányából; és minthogy Guyot sem angolra, sem pedig zenére nem tudta tanítani, elhatározta, hogy beadja a honfleurs-i Orsolya-szűzekhez.

A leányka nem ellenkezett, Félicité sóhajtozott, mert szívtelennek találta az asszonyságot. Azután eszébe jutott, hogy hátha őneki van igaza. Ezek a dolgok meghaladták belátását.

Végre egy nap rozoga bútoroskocsi állt meg a kapu előtt és kiszállt egy apáca, aki a kisasszonyért jött. Félicité föladogatta a poggyászt a kocsi tetejére, kitanította a kocsist és egy csokor ibolyával, hat üveg befőttet, meg tizenkét körtét rakott a kasba.

Virginie az utolsó pillanatban görcsös sírásban tört ki; átölelte anyját, aki homlokon csókolva biztatta: - No, ugyan, ugyan! bátorság! bátorság! - A hágcsó fölhúzódott s a kocsi elindult.

Aubainnét elhagyta az ereje; barátai, a Lormeau házaspár, Lechaptoisné asszony, azok a Rochefeuille kisasszonyok, de Houppeville úr és Bourais este valamennyien eljöttek hozzá, hogy vigasztalják.

Eleinte nagyon szenvedett leánya távolléte miatt. De háromszor hetenként kapott tőle levelet, a többi napokon maga írt neki, sétált a kertben, olvasgatott és ekkép kitöltötte üres óráit.

Reggelenként Félicité megszokásból benyitott Virginie szobájába és a falakat nézte. Unatkozott, mióta nem fésülhette a haját, nem fűzhette be a topánkáit, nem vethette meg az ágyát, - amióta kedves kis alakját nem láthatta folyvást maga előtt és nem vezethette kézenfogva, mikor sétálni mentek. tétlenségében csipkét próbált horgolni. De nehézkes ujjai közt elszakadt a cérna; mindentől elment a kedve, álmatlan lett; amint mondani szokta: "Ki volt kezdve."

Hogy legyen kivel "szórakoznia", engedelmet kért, hadd fogadhassa unokaöccsét, Viktort.

A fiú mindíg vasárnap, mise után jött, kipirosodott arccal, mezítelen mellel és az útról mezei szagot hozott magával. Félicité rögtön asztalhoz ültette.

Egymással szemközt ülve ebédeltek; Félicité merő takarékosságból alig evett valamit, de a fiút úgy tömte étellel, hogy végül elnyomta az álom. Alighogy vecsernyére megszólalt a harang, fölébresztette, lekefélte nadrágját, megkötötte a nyakkendőjét és anyai büszkeséggel karjára támaszkodva vonult a templomba. Viktor, amint szülei meghagyták, hol egy zacskó porcukrot, hol meg szappant, pálinkát, sőt néha pénzt is, de valamit mindíg elszedett tőle. Ami lyukas holmija volt elvitte hozzá; és Félicité mindent boldogan vállalt, minthogy a fiúnak így újra el kellett jönnie.

Augusztusban az apja beadta a parti hajókra.

A szünidő akkortájt kezdődött. A gyerekek hazaérkezése megvigasztalta. De Paul bogaras lett, Virginie már nem volt abban a korban, hogy tegezhesse, ez feszélyezettséggel járt és ez válaszfalat vont közéjük.

Viktor azonban megfordult Morlaits-ben, Dunkerque-ben és Brighton-ban, mindenik útjáról hozott neki valamit. Első ajándéka gyöngyházdoboz, második kávéscsésze volt; a harmadik pedig egy nagy darab mézeskalácsember. A fiú kiszépült, megemberesedett, már ütögetett a bajusza, becsületes, nyílt szeme volt és tarkójára csapott bőrkalapjával úgy festett, mint egy kis révkalauz. Félicité gyönyörűséggel hallgatta tengerész-szóval kevert történeteit.

Egy hétfői napon - 1819 július 14-e volt, - (ezt a dátumot soha el nem felejtette), Viktor tudatta vele, hogy hosszújáratú hajóra szegődött, harmadnap este a honfleurs-i gyorshajóval a goëlette-jéhez indul, amely rövidesen elhagyja Havret. Talán csak két év mulva kerül haza.

Félicitét lesújtotta az ily hosszú távollét lehetősége; és hogy a fiúnak még egyszer istenhozzádot mondjon, szerdán este, az asszonyság vacsorája után felhúzta a papucsait és hanyatt-homlok rohant a Pont l'évêque-tól négy mérföldnyire fekvő Honfleurig.

Mikor a Kálváriához ért, nem jobbra fordult, hanem balra, a gyalogutakon eltévedt; újra visszatalált, akikkel szóba állt, hajtották, hogy siessen.

Körüljárta a kikötőt, amelyben egymás hátán álltak a hajók, megbotlott a hajókötelekben; majd lába alatt süllyedni kezdett a föld, a lámpák fénye összefolyt és Félicité azt hitte megháborodott, mert lovakat látott az égen.

A rakodópart szélén is lovak nyihogtak a nagy víztől megriadva. Egy komp fölvette őket és átvitte egy hajóra, ahol almaboros hordókon, sajtoskosarakon és liszteszsákokon tolongtak az utasok; tyúkok kotkodácsolása hallatszott, a kapitány káromkodott; a hajócsigára pedig egy matrózfiú könyökölt, akit mindebből nyilván semmi sem érdekelt. Félicité nem ismerte föl és torkaszakadtából kiabálta a nevét: - Viktor! A suhanc fölnézett s a leány feléje rohant, ekkor hirtelen fölhúzták a létrát.

Az asszonyok énekelve vontatták a hajót, amíg mély vízbe ért és kifutott a kikötőből. Bordái recsegtek-ropogtak, orrát nehéz hullámok csapkodták. Vitorlája meglebbent, utas már nem látszott rajta; s a holdfényes tenger ezüstös felszínén fekete foltként bolyongva mindjobban és jobban halványult, tünedezett nyoma veszett.

Hazamenet Félicité megpihent a Kálváriánál és Isten kegyelmébe ajánlotta azt, akit legjobban szeretett. Hosszú ideig mozdulatlanul állva imádkozott. Arca könnyben ázott, szeme a felhőkbe nézett. A város aludt, csak a fináncok sétálgattak; és a zsilip három réséből szünetlenül zuhogott a víz, olyan lármával, mint egy hegyipatak. A zárda órája kettőt ütött.

A várószobát csak reggel nyitják; már pedig megharagszik az asszonyság, hogyha elkésik; így hát visszafordult, ámbár nagyon szerette volna látni a kisebbiket. A fogadóbeli lányok fölriadtak, mikor Pont l'évêque szélére ért.

Azt a szegény kölyköt hónapokig fogják dobálni a tenger hullámai? Félicité ezelőtt soha meg nem ijedt, mikor útra kelt. Bretagneből meg Angliából mindenki visszajön; hanem Amerika, a gyarmatok, meg az Indiák ismeretlen, ködös tartományok voltak, a világ túlsó végén.

Ezután már csak az öccsére gondolt. Ha erősen tűzött a nap, szomorúság gyötörte, ha zivataros volt, villámcsapástól féltette. Ilyenkor a szélre fülelt, amely dörömbölt a kandallóban és zsindelyeket vert le a háztetőről; és szinte látta a fiút, amint hányja-veti a fergeteg és egy törött árboc tetején hever, míg feje fölött összecsap a tajtékzó vízár. Majd előjöttek a képes földrajz emlékei; hol emberevők falták föl, hol az erdei majmok rabolták el; hol pedig haldokolva fetrengett az elhagyott zátonyon. De kínlódásairól soha nem beszélt.

Aubainné éppúgy nyugtalankodott a kislánya miatt. A kedves testvérek úgy találták, hogy a kicsike nagyon buzgó, de kissé gyenge; a legcsekélyebb izgalom leveri a lábáról. Abba kellett hagynia a zongorázást.

Anyja meghatározott időközönként levelet várt a zárdából. Egy reggel azonban nem jött a postás. Aubainné türelmetlenkedett és izgatottan járt-kelt a szobában karosszékétől az ablakig és vissza. Igazán hallatlan! Négy nap óta semmi értesítés.

Félicité a maga bajával akarta vigasztalni és azt találta mondani:

- Lássa, asszonyság, én már félesztendeje nem kaptan hírt.

- Ugyan kitől?

A lány szerényen felelte:

- Ej, hát... az öcsémtől!

- Úgy, az öccsétől! - Aubainné vállat vont és tovább járkált, mintha csak azt mondta volna: Erre igazán nem gondoltam! Különben kisebb gondom is nagyobb ennél! Ki törődik egy rongyos hajóinassal!... Hanem az én leányom... Gondold meg!

Félicitével világ életében durván bántak, de ezt mégis zokon vette az asszonyságtól, aztán elfelejtette.

Nagyon is természetesnek találta, hogy a csöppség miatt elvesztette a fejét.

A két gyermek egyformán kedves volt neki; a szívében egyesítette őket és sorsukat összekapcsolta.

A patikus közölte vele, hogy Viktor hajója Havannába érkezett. Ezt a hírt egyik újságban olvasta.

A szivarok után Félicité azt hitte, hogy Havanna olyan ország, ahol az emberek egyebet se tesznek, csak dohányoznak és Viktor füstfelhőkben bolyong a szerecsenek között. Lehet-e onnét "szükség esetén" szárazföldön hazajönni? Hány mérföldnyire van Pont l'évêque-től?

Felvilágosításért Bourais úrhoz fordult. A volt esküdt elővette az atlaszát és nyomban a hosszúsági fokok magyarázatába kezdett. Mosolyogva öntötte magából a tudományt, mialatt Félicitének tátva maradt a szája. Végül egy hosszúkás föld rongyos szélén valami láthatatlan fekete pontra nyomkodta ceruzáját; ez az, mondta. Félicité a térkép fölé hajolt, szeme káprázott a kusza vonalak színes pókhálójától, de nem lett okosabb. Bourais biztatta, szóljon, mivel nincs megelégedve, erre nekibátorodott és kérte, hogy mutassa meg a házat, amelyikben Viktor lakik. Bourais mind a két karját kitárta, nagyot prüsszentett és csak úgy rengett a nevetéstől; ez a nagy együgyűség fölcsigázta jókedvét; Félicité fel nem foghatta az okát, mikor ő tán arra várt, hogy Viktor képe is oda van pingálva, olyan ostoba volt szegény!

Két héttel utóbb volt, hogy Liébard vásárról jövet, szokása szerint beállított a konyhába és átadott neki egy levelet a sógorától. Minthogy egyikök sem tudott olvasni, Félicité az asszonyához folyamodott.

Aubainné letette a kötését, melyen éppen a szemeket olvasta, felbontotta a levelet, összerázkódott és tompa hangon, mély tekintettel mondta:

- Nagy baj... amit itt írnak... Az öcséd... Meghalt. Több szót nem ejtettek.

Félicité lerogyott egy székbe, feje a falhoz ütődött és lecsukta kivörösödött szempilláit. Majd fejét lehorgasztva, karjait lógatva, mereven bámulva időközönként egyre ezt hajtogatta:

- Szegény gyerek! Szegény gyerek!

Liébard sóhajtozva nézte. Aubainné megremegett.

Fölajánlotta neki, menjen a testvéréhez Trouville-ba.

Félicité csak intett, hogy nem kívánkozik oda. Hallgattak. A derék Liébard úgy vélte, illendő lesz távozni.

Félicité ezután megszólalt:

- Az őnekik semmi!

Feje előrebukott; olykor-olykor gépies mozdulattal fölkapta a hosszú kötőtűket a munkaasztalról.

Asszonyok az udvaron taligát toltak át, víztől csepegő fehérneművel.

Mikor az ablak mögül megpillantotta őket, eszébe jutott a saját nagymosása; tegnap beáztatta, ma kell beráznia és kiszaladt a szobából.

Teknőjét és mosószékét odalent hagyta a Touquesnál. Feltűrte a ruhája ujját, fogta a sujkolót és olyan zajt csapott vele, hogy a szomszéd kertekig elhallatszott. A mező elhagyatott volt, szél fodrozta a folyó vizét; a part aljában hosszú fűszálak borultak a vízre, mint a hullák lebegő hajzata. Visszafojtotta fájdalmát; egészen estig derekasan viselte magát; de a szobájában ráborult a derékaljra, fejét párnájába fúrta, két öklét halántékához nyomta; úgy zokogott.

Hosszú idő mulva magától a Viktor kapitányától hallotta, hogyan halt meg a fiú. Sárgalázban feküdt és halálra köpülyözték a kórházban. Egyszerre négy doktor fogta és pár perc mulva meghalt. A főorvos csak ennyi mondott:

- No, eggyel több!

Szülei mindíg embertelenül bántak vele. Félicité nem óhajtotta látni őket; azok pedig feledékenységből, vagy a szegény emberek konokságából szintén nem mozdultak.

Virginie egyre jobban gyengült.

Kihagyó lélekzete, köhécselése, állandó láza, arcának tüzes foltjai nagyon rosszat jelentettek. Poupart úr provence-i tartózkodást javasolt. Aubainné beleegyezett és rögtön hazahozta volna a leányát a pont l'élvêque-i klíma nélkül.

Megegyezett egy fuvarossal, aki minden kedden elvitte Virginie-t a zárdába. Annak a kertjében van egy emelkedés, ahonnan lehet látni egészen a Szajnáig. Ott lépkedett Virginie a száraz szőlődombon, anyja karjába kapaszkodva. Egyet-egyet hunyorított, ha a nap hirtelen kibújt a felhőkből és tovább nézte a messze fehérlő vitorlákat, meg köröskörül a szemhatárt, a Tancarville-i kastélytól a havre-i világítótoronyig. Kis idő mulva lepihentek a lugasban. Édesanyja egy hordócska kitűnő malagabort vett; és a kisleány kacagott arra a gondolatra, hogy becsíp, de nem ivott két kortynál többet.

Erejét lassan visszanyerte. Az ősz enyhén telt. Félicité megnyugtatta Aubainnét. Egy este azonban, épp hosszabb sétáról tért haza a határból, mikor a Poupart bricskáját pillantotta meg a kapu előtt; őt pedig az előszobában találta. Aubainné a kalapját kötötte fel.

- Add ide a lábzsákot, a pénztárcát, kesztyűt; gyorsabban az Istenért!

Virginie tüdőgyulladást kapott, talán már vége is van.

- Még nincs! - mondta az orvos; és mindketten beültek a kocsiba kavargó hópelyhek között. Közeledett az éjszaka. Hideg volt nagyon.

Félicité a templomba rohant viaszgyertyát gyujtani. Azután szaladt a kocsi után, egy óra mulva utól érte, hátul könnyedén felszökött és a bevágásokba fogódzott, de akkor jutott eszébe, hogy nyitva hagyta a kertajtót. Hátha kirabolják a házat? Erre leugrott a kocsiról.

Másnap már hajnalban fölkereste a doktort. Hazajött, de már kiment a tanyára. Akkor beült a kocsmába abban a hitben, hogy az idegenek levelet hoznak neki. Végtére hajnalban felült a lisieux-i omnibuszra. A zárda egy meredek sikátor végén állott. Feleúton különös hangok ütötték meg a fülét. Lélekharang volt?

- Másvalaki halt meg - gondolta; és nagy lármával zörgetett a kapun.

Percek mulva csoszogás hallatszott, a kapu félig kinyílt és feltűnt egy apáca.

A kedves testvér búsan mondta: - Az imént kiszenvedett.

Ebben a pillanatban a Szent Lénárd harangja újból megszólalt.

Félicité fönt volt a második emeleten.

Már a küszöbön megpillantotta Virginie-t, aki ott feküdt kiterítve, kezei összekulcsolva, szája nyitva, feje hátradől egy fekete kereszt alá, amely hozzá hajlott, a csendes függönyök között, melyek nem voltak olyan sápadtak, mint az ő arca. Aubainné az ágy végére borult és úgy hörgött, mint a haldokló.

Jobboldalt állt a fejedelemasszony. A fiókosszekrényen három égő gyertya, megannyi piros foltnak látszott és az ablakokat befehérítette a köd. Aubainnét kivezették az apácák.

Félicité két éjszakán át nem mozdult a halott mellől. Százszor elmondta ugyanazt az imádságot, szentelt vizet locsolt a paplanra, azután visszaült és a halottat nézte. Az első éjszaka végén észrevette, hogy arca megsárgult, ajkai elkékültek, orra hegyes lett, szemei beestek. Többször megcsókolta azokat a szemeket és nem is csodálkozott volna, ha egyszerre csak kinyíltak volna; a hozzá hasonló lelkek számára a csoda igen közönséges valami. Felöltöztette, ráborította a halotti leplet, fölfektette a ravatalra, fejére koszorút tett, haját lebontotta. Haja szőke volt és korához képest szokatlanul hosszú. Félicité levágott belőle egy vastag fürtöt, felét keblére csúsztatta, eltökélve, hogy soha meg nem válik tőle.

A holttestet Pont l'évêquebe vitték, Aubainné kívánsága szerint, aki csukott hintóban kísérte a halottas kocsit.

Mise után még háromnegyed óráig tartott az út a temetőbe. Legelől Paul ment zokogva. Mögöttük Bourais úr, nyomukban a város előkelőségei, gyászba öltözött asszonyok és Félicité. Öccsére gondolt, akinek nem adhatta meg a végső tisztességet és bánata megkétszereződött, mintha egyszerre mindkettőjök temetésére menne.

Aubainné kétségbeesése határtalan volt.

Először Isten ellen lázadott, igazságtalannak nevezte, amiért elragadta a leányát, mikor ő soha nem tett rosszat és lelkiismerete egészen tiszta! De nem! El kellett volna vinnie a délvidékre. Más orvosok megmentették volna! Vádolta magát, követni akarta a halálba, álmaiban feliszonyodva sikoltozott. Főképpen egy álom gyötörte. Férje matróznak öltözve, hosszú útról érkezett meg és sírva mondotta, hogy felső parancsra eljött Virginie-ért. Aztán sokáig tanakodtak, hogy hol keressenek neki rejtekhelyet.

Egy ízben magából kikelve, berohant a kertből. Az előbb - a helyet is mutatta - megjelentek neki apa és leánya egymás mellett és nem csináltak semmit, csak néztek rája.

Hónapokat töltött a szobájában tétlenül. Félicité a lelkére beszélt; tartogatni kell magát a fiáért és a másikért, hogy emlékezhessék rája.

- Rája? - kérdezte Aubainné mintegy álomból ébredezve.

- Vagy igen! igen! Te nem feledkezel meg róla! - A temetőre célzott, amelytől őt túlzott elővigyázatosságból eltiltották.

Félicité naponta látogatta.

Pontban négy órakor elhagyta az utolsó házsorokat, fölballagott a domboldalon, kinyitotta a vasajtót és Virginie sírja előtt megállt. Rózsaszínű márványoszlopocska volt kőtalapzattal és a tölgyek körülzártak egy kicsi kertet. Az ágyak eltűntek a virágtakaró alatt. Félicité megöntözte a zöldjüket s megforgatta a homokot, letérdepelt, úgy kapálta a földet. Aubainné, mikor végre megnézhette, megkönnyebbült, szinte megvigasztalódott.

Aztán múltak az évek; egyik a másik után és némi változást csupán a nagy ünnepek visszatérése hozott. Húsvét, Kisasszonynapja, Mindenszentek. A házkörüli események határkövet jelentettek, amelyekre később sűrűn hivatkoztak. Így 1825-ben két üveges rendbe hozta az előszobát; 1827-ben leszakadt a tető és majdnem agyonütött egy embert az udvarban. 1828 nyarán az asszonyság megáldozott, Bourais ekkortájt titokzatos módon elmaradt; és sorjában elköltöztek régi ösmerőseik, Guyot, az öreg Liébard, Lechaptoisné, Robelin és Gremanville bácsi, akit már régen megütötte a szél.

Egy este a levélhordó meghozta Pont l'évêquebe a júliusi forradalom hírét. Pár nap mulva új prefektust kaptak báró Larsonnière, volt amerikai konzul személyében. Feleségestől jött és velök volt a sógornője, három kisasszony-leányával. Gyakran látták őket lenge blúzokban a kertjük pázsitján; volt egy szerecsenük meg egy papagájuk. Meglátogatták Aubainnét, aki vissza is adta a látogatást. Valahányszor meglátta őket, - ha még oly messziről is - Félicité szaladt jelenteni az asszonyának. De Aubainnét már csak a fia levelei hozták lázba.

Paul minden foglalkozását félbehagyta, folyton csak a kávéházakat bújta. Anyja kifizette adósságait; erre újakat csinált; és a sóhajok, melyek Aubainnét törték, miközben az ablaknál harisnyát kötött, elértek Félicité füléhez, aki rokkáját pergette a konyhában.

Együtt sétálgattak föl és alá ákácsoron és mindíg Virginie-ről beszélgettek. Találgatták, hogy tetszenék Virginie-nek ez vagy az a dolog és ilyen vagy amolyan alkalommal vajjon mit mondott volna? A kis leány minden apró holmiját a kétágyas szoba faliszekrényében őrizték. Aubainné csak nagyritkán tartott szemlét ottan. Egy nyári délután rászánta magát; molyok röpködtek ki a szekrényből.

Ruhácskái sorban függtek az egyik rekesz alatt, melyben három bábu feküdt, egy kis konyha, a karikája, meg a mosdótála. Szoknyáit, harisnyáit és zsebkendőit is előszedték, kiteregették az ágyakra, mielőtt összehajtották volna. A nap rásütött az elárvult holmikra, kitüntette a foltokat és a test mozgása nyomán támadt ráncokat. Izzó és kék volt a levegő, egy rigó fütyörészett, mintha mély andalgásban lélekzett volna minden. Egy kis kalapot is találtak, hosszúszálú plüsskalap volt, gesztenyeszínű de teljesen összerágta a moly. Félicité magának követelte. Merőn néztek össze és szemük megtelt könnyel, majd az úrnő kitárta karjait, a szolgáló odaborult, összeölelkeztek, megcsókolták egymást; bánatuk fölengedett e csókban, mely egyformává tette őket.

Életükben először történt velük; Aubainné nem volt áradozó természetű. Félicité hálás volt, mint egy jótéteményért és attól kezdve állati rajongással és vallásos rajongással szerette úrnőjét.

Szívének jósága kibontakozott.

Ha menetelő ezred dobpergése hallatszott be az utcáról, kiállt a kapuba egy kancsó almaborral és inni adott a katonáknak. Oltalmába vette a lengyeleket; volt köztük egy, aki megkérte a kezét. De aztán összekaptak; reggel ugyanis hajnali miséről jövet a konyhában találta a vitézt, aki belopódzott és vígan falatozott egy nagy tál ecetes húst.

A lengyelek után Colmiche apó került sorra, egy nagyon öreg ember, akiről azt beszélték, hogy 93-ban rémtetteket művelt. Egy bedőlt disznóólban élt a folyó partján. Az utcagyerekek a fal hasadékán át benézegettek hozzá, kavicsokkal hajigálták, amelyek nyomorúságos betegágyára hullottak, ahol állandó rekedtséggel küszködött, a haja nagyon hosszúra nőtt, szemhéjai gyulladásban voltak s a karján akkora daganata volt, mint a feje. Félicité fehérneműt vitt neki, megpróbálta kitakarítani odúját s arról ábrándozott, hogy a mosókonyhába szállásolja be, anélkül, hogy útjában legyen az asszonyságnak. Amikor a tályog fölfakadt, mindennap kötözte, néha kalácsot vitt neki, kifektette egy szalmakötegre a napba; és a szegény öreg nyöszörögve és remegve, kialudt hangján megköszönte neki, félt attól, hogy elveszti, karját nyújtotta utána, mihelyt távozni látta. Az öreg meghalt; Félicité misét mondatott a lelke üdvösségéért.

Ezen a napon nagy boldogság érte; éppen ebédkor megjelent Larsonnière bárónő szerecsenje, hozta kalitkában a papagájt, a botot, a láncot és a lakatot. A bárónő levélben közölte Aubainnével, hogy az urát prefektussá léptették elő s hogy este utaznak, kérte, hogy tiszteletének jeléül fogadja el tőle emlékbe a madarat.

Félicité képzeletét már régóta foglalkoztatta a papagáj, mert Amerikából jött és ez a név Viktorra emlékeztette olyannyira, hogy kérdezősködött utána a négernél. Sőt egyszer ezt mondotta: Asszonyom volna boldog, ha megkaphatná.

A néger visszamondta ezt úrnőjének, aki úgysem vihette magával s ily módon szabadult meg tőle.


4

Lulunak hívták. Zöld hasa volt, rózsaszínű farka, kék kobakja és aranyszínű nyaka.

De kiállhatatlan szokása volt, hogy a rúdját harapdálta, tollát tépdeste, bepiszkított mindent és vizet fecskendezett a vályujából. Aubainné ráunt és mindörökre Félicitének ajándékozta.

Félicité tanítgatta; nemsokára vígan hadarta: "Szép fiú! Szolgája tekintetes úr! Üdvözlégy Mária!" Az ajtó mellett volt a helye és sokan álmélkodtak, hogy nem hallgat a Lóri névre, amikor minden papagájt Lórinak hívnak. Azt mondták, olyan, mint egy pulyka, mint egy fatuskó. Megannyi tőrdöfés Félicité szívébe! Lulu megfoghatatlanul makacs volt: ha egyszer nézték, egy világért ki nem nyitotta a száját!

Mindamellett kedvelte a társaságot, mert vasárnaponként mikor azok a Rochefeuille kisasszonyok, de Houppeville uraság meg az új ismerősök: Onfroy patikus, Varin úr és Mathieu kapitány náluk kártyáztak, szárnyaival az ablakot verdeste és olyan éktelen ricsajt csapott, hogy odabent egy szót sem lehetett hallani.

Bourais ábrázatát alkalmasint rémítő furcsának találta. Amint meglátta, elkezdett torkaszakadtából kacagni. Harsány hangja bejárta az udvart, a falak visszaverték, a szomszédok az ablakokra tódultak és ők is nevettek; Bourais úr úgy rettegett a madártól, hogy a falhoz lapulva, szemére húzott kalappal leosont a folyóhoz és a kertajtón át ment be hozzájuk; és pillantásai, melyeket a madárra lövelt, nem voltak nyájasnak mondhatók.

A mészároslegény egyszer megcibálta Lulut, mert belekapott a húsoskosarába; a papagáj attól fogva mindíg az ingébe csimpaszkodott. Fabu fenyegetőzött, hogy kitekeri a nyakát, pedig ő tetovált karjai és vastag pofaszakálla ellenére sem volt szívtelen ember. Sőt! Inkább szerette azt a haszontalant, még káromkodásokra is tanította, olyan jó cimborája volt. Félicité elszörnyedt az ilyen beszédektől és Lulut bevitte a konyhába. Láncát lekapcsolta és szabadjára engedte a házban.

Ha leszállt a lépcsőn, csőrét a kőhöz nyomta és fölemelte jobb lábát, azután a balt; Félicité aggódott, hogy e testgyakorlat nem okoz-e szédülést neki? Lulu beteg lett, nem evett és nem beszélt. Daganata támadt a nyelve alatt, amilyent néha a tyúkok kapnak. Félicité meggyógyította úgy, hogy körmével kitépte a vadhúst. Paul úr egyszer vigyázatlanul szemébe fújta a szivarja füstjét; egyszer meg Lormeauné napernyője hegyével ingerelte s a szegény kis jószág beleharapott; végtére meg elveszett.

Félicité letette a fűre, hogy kissé felfrissüljön és egy percre magára hagyta, de mire visszajött, nem lelte a papagájt. Először is a bokrokban kereste, a víz partján, a háztetőn s nem is figyelt asszonyára, aki ezt kiáltotta feléje: - Vigyázz az Istenért! Megbolondultál! - Aztán sorra felkutatta Pont l'évêque kertjeit; megállította a járókelőket. - Kérem szépen, nem látták véletlenül az én papagájomat? Azoknak, akik nem ismerték, leírta a madarat. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy a malom mögött, a domb alján valami zöldszínű jószág repked. De a dombtetőn semmi! Egy házaló azt állította, hogy csak az imént látta a papagájt... Simon anyó boltjában. Félicité rohanvást ment oda. Ott meg sem értették, amit mondott. Végre hazakerült, kimerülve, kiszakadt cipőben halálra válva; és a pad közepén ülve, az asszonyság mellett elmondta, hol mindenütt járt, de egyszerre csak könnyű nyomást érzett a vállán. Lulu volt! Hol az ördögben kószált? Bizonyosan a határban csavargott! Nehezen gyógyult fel bajából, azaz, hogy nem is gyógyult föl többé soha.

Meghűtötte magát és torokgyulladást kapott, amihez csakhamar fülfájás szegődött. Három év múlva teljesen megsiketült; és mindíg nagyon hangosan beszélt, még a templomban is.

Ámbár bűnei az egyházkerület minden zugába elmehettek volna, anélkül, hogy ő szégyenbe kerülhetett s mások megütköztek volna rajta, a plébános úr illendőnek tartotta, hogy azontúl csak a sekrestyében gyóntassa meg.

A fülzúgásoktól végkép megzavarodott. Úrnője sűrűn mondta: Uramisten! milyen ostoba vagy te! Mire azt felelte: - Igenis asszonyság - és keresgélni kezdett valamit körülötte.

Kicsiny gondolatköre még szűkebbre szorult; már a harangok se zúgtak, az ökörbőgés is megszűnt. Csupa néma kísértet járt-kelt körülötte. Csak egy zörej jutott el a füléhez; a papagáj hangja.

Hogy szórakoztassa, Lulu utánozta a pecsenyeforgató sercegést, a halaskofák átható kiáltásait, a szemben lakó asztalos fűrészelését; és ha csengettek, Aubainnét utánozta. - Félicité! ajtót nyiss! ajtót nyiss!

Hosszas párbeszédeik voltak egymással. A papagáj három mondatból álló tudományát kerepelte naphosszat, ő pedig összefüggéstelen szavakat felelgetett, de azokban egész lelkét kiöntötte. Magányában Lulu majdnem a fia volt, a szeretője. Ujjain mászkált, ajkait harapdálta, vállkendőjét cibálta; és minthogy Félicité fejét lehajtotta és dajkák módjára ingatta, főkötőjének két széle és a madár két szárnya együtt rezegtek.

Ha összegyülemlettek a felhők és dörgött az ég, a papagáj nagyokat rikkantott, talán visszagondolt az őserdők zivatarjaira. A víz csobogásától megrészegült, féktelenül csapongott, felszállt a tetőzetre, tört-zúzott a szobában, kiszökött az ablakon és a kertben lubickolt; de gyorsan bent termett megint és a tűzhely előtt ugrándozva szárogatta tollát, miközben egyszer a farkát, másszor a csőrét fordította feléje.

Az 1837-iki borzalmas télen, mikor a nagy hideg miatt kalitkájában a tűzhely elé állította, egy reggel halva találta, lecsüngő fejjel és karmaival a vaslécekbe kapaszkodva. Vértódulás ölte volna meg? Félicité azt tartotta, hogy kutyatejjel megmérgezték; és bár semmi bizonyítéka nem volt, gyanúja Fabura irányult.

Úgy sírt-rítt, hogy úrnője megsajnálta.

- Hát legyen! Kitömetjük az istenadtát!

Félicité a patikustól kért tanácsot, aki mindíg jó volt a papagájhoz.

Onfroy Havre-ba írt. Egy Fellacher nevezetű ember vállalkozott a munkára. De tekintve, hogy a postakocsin néha elkallódtak a csomagok, Félicité jobbnak látta, ha maga viszi Honfleursig.

Az országút szélén kopasz almafák következtek egymásra. Az árkokat jég borította, kutyák ugattak a tanyák körül; és az út közepén Félicité szaporán lépkedett, kabátja alá dugott kezekkel, fekete facipőjében és ócska kalapjában.

Keresztülment az erdőn, elhagyta a Haut-Chêne-t, beért Saint-Gatienbe.

Mögötte porfelhőbe temetkezve postakocsi robogott le az úton, vad iramban, mint egy hullámhegy. A kocsi tetején a vezető felpattant a helyéről, mikor észrevette, hogy az úton zavartalanul ballag egy asszony, a postakocsis ordítozott, nem bírt a négy lóval, melyek még eszeveszettebb futásnak eredtek, az első kettő már Félicitét súrolta, a kocsis egy ostorcsapással az út szélére röpítette őket, de mérgében felkapta a nagy ostort és tetőtől-talpig végigvágott Félicitén, hogy az menten hanyattesett.

Mikor magához tért, első mozdulatával kibontotta a kosarat. Lulunak hál' Isten, nem történt baja. Jobb arca égett, keze piros lett, amint hozzányúlt, ömlött a vére.

Leült egy mérföldkőre, zsebkendőjével bekötözte az arcát, megevett egy falat kenyeret, amit előrelátásból a kosarába tett és hogy enyhítse fájdalmát, hosszasan nézte a madarat.

Fölért az ecquemauville-i dombtetőre és megpillantotta a honfleurs-i lámpásokat, melyek úgy szikráztak az éjszakában, mint egy csillag; odább a tenger homálylott. Egyszerre megállította a gyengeség; és gyermekkorának nyomora, kedvese hűtlensége, öccse utolsó útja, Virginie halála elözönlötték, mint a tenger hullámverése és a torkát fojtogatták.

Aztán a hajó kapitányához kéretőzött és lelkére kötötte a csomagját, anélkül, hogy megmondta volna, mi van benne.

Fellacher sokáig magánál tartogatta a papagájt. Mindíg a jövő hétre ígérte; hat hónap múlva tudatta, hogy postára tette és többé nem volt szó róla.

Úgy látszott, hogy Lulu már soha nem kerül haza. - Ellopták a madarat! - gondolta Félicité.

Végre-valahára megérkezett, és csodaszép volt az ébenfatalpú faágon, fejét kissé ferdén tartva és szájában egy dióval, melyet a pazar stílus kedvéért bearanyozott az állattömő.

Félicité a szobájába rejtette.

Ez a helyiség, ahová nem sok embert bocsátott be, kápolnára, de bazárra is emlékeztetett, annyi szent tárggyal és annyi tarka-barka holmival volt teleaggatva.

Egy nagy szekrénytől alig lehetett benyitni. Az ablakkal szemben, mely a kertre nézett alá, kis kerek nyílás szolgált az udvarra; a vaságy melletti asztalon volt a mosdótál és két fésű meg egy csorba bögrében kockaalakú kék szappan. Szerte a falakon kis kalapok, képecskék. Mária-képek, meg egy kókuszdióból készült szenteltvíztartó lógott; a fekete posztóval bevont oltárhoz hasonló fiókszekrény tetején a gyöngyházdoboz, melyet Viktortól kapott, továbbá egy öntözőkanna, egy gumilabda, egy csomó irka, a képes földrajz, egy pár gyerekcipő és szalagjával a tükröt tartó szögre erősítve a Virginie kicsi plüsskalapja lógott!

Félicité áhítatos tisztelete e tekintetben oly rendkívüli volt, hogy az úr egyik redingotját is ereklye gyanánt őrizte. A szobájába cipelt minden ócska limlomot, ami Aubainnénak már útjában volt. Így aztán a fiókszekrény szélén csináltvirágok hevertek és a padlásablak fülkéjében Artois gróf arcképe díszlett.

Egy deszkalap segítségével Lulu elhelyezést nyert a kandalló csövén, amely keresztülhúzódott a szobán. Minden reggel, amikor fölébredt, megpillantotta a hajnali napfényben és ilyenkor visszagondolt az elmúlt időkre és jelentéktelen események a legapróbb részletekig eszébe jutottak, fájdalom nélkül, tele nyugalommal.

Nem érintkezvén senkivel, állandó tompultságban élt, mint az alvajáró. Az úrnapi körmenet felélénkítette. Gyertyát és szalmafonatokat koldult a szomszédoktól, hogy feldíszítse az oltárt, melyet az utcán emeltek.

A templomban a Szentlélek nézésébe merült. Hasonlatosságot fedezett fel közte és a papagáj között. Hasonlatosságuk még jobban megkapta egy épinali képen, amely a mi Urunk megkeresztelését ábrázolta.

Bíbor szárnyaival és smaragdzöld testével Lulunak szakasztott mása volt.

Megvásárolta és Artois gróf helyére akasztotta s ily módon egyszerre láthatta mindkettőjüket. Képzelete összekapcsolta őket, a papagáj szentté magasztosult a Szentlélek révén, ez pedig elevenebb és kézzelfoghatóbb alakot öltött. Az Atyaisten bizonyára nem galambképében nyilatkozott meg, mert azoknak az állatoknak nincsen hangjuk, hanem inkább Lulu egyik ősének képében. Félicité a képre tekintve, imádkozott, de közbe-közbe a madárra is rápillantgatott. Szeretett volna a Mária-nővérek közé belépni. Aubainné lebeszélte.

Nagyfontosságú esemény adta elő magát. Paul megházasodott.

Miután egy darabig segédjegyző volt, aztán sorban kereskedő, vámtisztviselő, adóellenőr, sőt még víz- és erdőbiztossággal is megpróbálkozott, harminchat esztendős korában egyszerre csak égi sugallatra megtalálta az útját: iktató lett! Csakhamar olyan kiváló képességeket árult el, hogy ellenőre fölajánlotta neki leánya kezét és megígérte, hogy támogatni fogja.

Paul ekkép megkomolyodva bemutatta édesanyjának a feleségét.

A fiatalasszony leszólta a pont-l'évêque-i szokásokat, adta a hercegnőt, megbántotta Félicitét. Aubainné fellélegzett, amikor elment.

Egy héttel később hallották, hogy Bourais elhalálozott alsó Bretagne valamelyik fogadójában. Az öngyilkosságról suttogó pletyka igaznak bizonyult; kételyek merültek fel a becsületességét illetőleg. Aubainné átvizsgálta számadásait és hamar megismerkedett gazságainak végtelen sorozatával. Járadéksikkasztások, titkos faeladások, hamis nyugták stb. kerültek napvilágra. Ráadásul törvénytelen gyerek volt és egy dozuléi nőszeméllyel barátkozott.

Bourais aljassága Aubainnét nagyon lesujtotta. Az 1853. év márciusában mellfájása támadt, nyelve párás volt, a piócák nem enyhítették mellgörcseit és a kilencedik napon kimúlt, éppen hetvenkét éves korában.

Fiatalabbnak nézték barna hajfonatai miatt, melyek az ólomszínű, himlőhelyes archoz tapadtak. Ismerősei között kevesen sajnálták; gőgös modora elidegenítette az embereket.

Félicité megsiratta, ahogy nem szokták megsiratni a gazdákat. Hogy az asszonyság ő előtte halhatott meg, teljesen megzavarta az eszét, szemében ez ellenkezett a világ rendjével, megengedhetetlen és természetellenes dolog volt.

Tíz nap múlva - annyi ideig tartott, amíg Besançonból odaértek - megjöttek az örökösök. A fiatalasszony vájkált a fiókokban, válogatott a bútorokból, a többit eladta, azután visszahajtattak a közjegyzőhöz.

Elvitték az asszonyság karosszékét, varróasztalkáját, lábmelegítőjét és mind a nyolc székét! A rézmetszetek helyén sárga kockák látszottak a falakon. A két kis ágyat is elhurcolták ágyneműstől és a faliszekrényben mi sem maradt Virginie apró holmijaiból. Félicité bánattól mámorosan ment föl a lépcsőn.

Másnap hirdetményt függesztettek ki az ajtóra; a patikus Félicité fülébe ordította, hogy a házat dobra ütik.

Félicité megtántorodott és egy székre roskadt.

Leginkább az keserítette, hogy el kell hagynia szobáját, ahol szegény Lulunak olyan kényelmes lakása volt. Szorongva nézte őt, míg a Szentlélekhez fohászkodott, majd bálványimádó szenvedélyének engedve, letérdelt a papagáj elé és hozzá imádkozott. A padlásablakon betáncoló napfény olykor-olykor a madár üvegszemére esett és nagy, fényes sugárban szökött vissza, ami elbűvölte Félicitét.

Úrnője háromszáznyolcvan frank évdíjat hagyott rá. A kert ellátta főzelékkel. Élete végéig volt miből ruházkodnia és alkonyatkor ment aludni, amivel megtakarította a világítást.

A házból soha nem mozdult ki, mert nem akarta látni a zsibárus boltját, ahol néhány régi bútoruk hevert. Sebesülése óta féllábára sántított és ereje fogytán újabban Simon anyó a tönkrejutott fűszeresné járt hozzá fát aprítani és vizet merni a kútról.

Szemei meggyengültek. Többé nem nyíltak ki a zsaluk. Egymásután múltak az évek. És a háznak nem akadt se bérlője, se gazdája.

Félicité attól való félelmében, hogy kikergetik a házból, sohasem kívánt tatarozást.

A tetőgerendák megrohadtak; az ágya melletti falból egy egész télen át szivárgott a víz. Húsvét után vért köpött.

Simon anyó erre orvost hívott. Félicité tudni szerette volna, hogy mi a baja. De süket fülével nem értette, hogy mit mondanak, csak egy szó jutott el a füléhez: tüdőgyulladás. Ezt a szót ismerte és csendesen felelt rá:

- Éppen mint az asszonyságnak - mondta, rendén valónak találta, hogy követi úrnőjét.

Eljött a körmenet napja.

Az első oltárt rendszerint a domb lábánál állították fel, a másodikat a posta előtt, a harmadikat nyílt utcán. Ez utóbbi miatt vita támadt; a plébánia végül Aubainné udvarát jelölte ki.

Félicité fulladozásai és lázai kevesebbek lettek. Emésztette magát, hogy az oltárért nem tehet semmit. Ha legalább odahelyezhetné valamijét! Eszébe jutott a papagáj. A szomszédok ellenkeztek. Ez nem való - mondották. De a plébános megadta az engedelmet; és oly nagy volt Félicité boldogsága, hogy kérlelni kezdte a papot, Lulut, egyetlen kincsét tartsa meg magának, ha ő már meghalt.

Keddtől szombatig egyre sűrűbben köhögött. Szombat este arca eltorzult, ajka ínyéhez tapadt, halkan nyöszörgött, másnap - Úrnapján - szürkületkor nagyon rosszul lett és papot hivatott. Három öreg nénike fogta körül, mikor az utolsó kenetet fölvette. Azután Fabuval óhajtott beszélni.

Vasárnapi ünneplőben jött, kelletlenül erre a gyászos helyre.

- Bocsásson meg - mondta Félicité és erőlködött, hogy kinyujtsa karját. - Én azt hittem, hogy maga volt a gyilkosa!

Mit jelenthetett ez a zagyva beszéd? Emberöléssel gyanúsítani egy olyan embert, mint ő! Fabu feldühödött, pattogni kezdett.

- Szegényke már nem tudja, mit beszél, hisz láthatja!

Félicité időnként látomásaival beszélt. A nénikék eltávoztak. Simon anyó megebédelt.

Kicsit később fogta Lulut és odavitte Félicitéhez.

- Búcsúzz el tőle!

Lulut, bár nem volt hulla, alaposan megrágták a férgek, egyik szárnya hiányzott és hasából kilógott a kóc. De Félicité már nem látott, homlokon csókolta és arcához szorította sokáig. Simon néni elvette és az oltárhoz vitte.


5

A kaszálók nyári illatot leheltek; legyek döngicséltek; napfény csillámlott a folyó vizén és tüzelt a háztetőn. Simon anyó visszajött és szundikált.

Harangzúgásra ébredt föl; vége volt a vecsernyének. Félicité önkívületéből egyszerre magához tért. A körmenetre gondolt és olyan tisztán látta maga előtt, mintha ő is köztük lenne.

Iskolás gyerekek, énekesek és tűzoltók valamennyien a járdán haladtak, az út közepén pedig legelől ment a sekrestyés alabárdjával felfegyverkezve, nagy keresztjével az egyházfi, a mester, aki a nebulókra vigyázott, meg az apáca, aki a kisleányokért reszketett; a három legszebb leányka, úgy fésülve, mint az angyalok, rózsaszirmokat szórt a levegőbe, a kántor vezényelte a zenét; két tömjénszóró minden lépésnél hátrafordult a szent oltárhoz, melyet négy tanácstag vitt egy bíborbaldachin alatt és mögöttük pompás miseruhájában a plébános úr lépegetett. Hátul hullámzott és tolongott a sokaság.

Hideg verejték ütött ki Félicité halántékán. Simonné vászonronggyal törölgette.

A tömeg moraja erősödött, egy pillanatig nagyon hangos volt, aztán mind messzibbről hallatszott.

Sortűz reszkettette meg az ablaktáblákat. Félicité szemei forogtak és alig hallható hangon mondta:

- Nem történt baja? - úgy féltette a papagájt.

Halálhörgése egyre hevesebben és hevesebben rázta az oldalát. Szája széle tajtékos volt és egész teste remegett.

Nemsokára külön-külön hallatszott a kürtök rivallása, a gyermekek csengő és a férfiak mély, dörgő hangja. Időközönként mind elhallgattak és a lépések dobogása, melyet a rengeteg virág elnyelt, olyan nesszel járt, mint a juhnyáj odakinn a mezőn.

A papság bevonult az udvarra, Simonné fölmászott egy székre és kinézett a tetőablakon, ahonnan jól láthatta az oltárt.

Zöld lombfüzérek lógtak le a csipkékkel, fodrokkal díszített oltárról, közepén kis tartó állott az ereklyékkel, két sarkára két kis narancsfa volt állítva és hosszában végig ezüst gyertyatartók és porcellánvázák, melyekből napraforgók, liliomok, pünkösdirózsák, gyűszűvirágok, hortenziabokréták szöktek a magasba. A kiáltó színek e tömege ferdén húzódott le az első lépcsőfokról a szőnyegig és tovább folytatódott a kövezeten; és tömérdek ritka holmi tárult a nézők szeme elé. Volt ott egy aranyozott cukortartó ibolyával koszorúzva, alençoni kőből való fülbevalók csillogtak moha között, két kínai ernyő tájképeket mutatott. Lulut eltakarták a rózsák, csak kék homloka látszott ki, mint egy darab lápisz.

Templomszolgák, énekesek, gyerekek felsorakoztak az udvar három oldalán. A pap lassan hágott föl a lépcsőfokokon és letette a csipketerítőre a nagy arany napot, mely fényben sugárzott. Mind letérdepeltek. Nagy csendesség lett. És a füstölők nekilendülve szöktek fel láncocskáikon.

Kék füst szállt Félicité szobájába. Orrcimpáit nyujtotta feléjük s misztikus kéjjel szívta be, aztán Félicité lecsukta szempilláit. Ajkai mosolyogtak. Szíve dobogása mindegyre gyengült, ahogy kiapad a forrás és elenyészik a visszhang; és mikor kilehelte végső lehelletét, úgy rémlett neki, hogy a kitárult egekben egy óriási papagájt lát trónolva feje fölött.