NATHANIEL HAWTHORNE
-
ELTŰNNEK

 

Priscilla azonnal jelentkezett a hívásra, s a budoár ajtaján bejött a szobába.
Azt hittem, Zenobia valamilyen módon megakadályozza majd, hogy beszéljek azzal a lánnyal, akinek szívbeli érdekei annyira keresztezik az ő érdekeit, hogy ebből Priscillára vagy őrá csak nagy bánat, sőt katasztrófa származhat. Most rájöttem, milyen ostoba feltételezés volt ez. Hisz Priscilla csupán az események sötét árján sodródó levél, akarata vagy tervei nem befolyásolhatják az eseményeket - valószínűleg nem is sejti, merre hajtja az ár, tán nem is érzi ellenállhatatlan sodrását -, s így nem áll fenn az a veszély, hogy Zenobia szándékairól bármit is eláruljon nekem.
Amikor meglátott, az érzelmek minden különösebb jele nélkül jött felém. Kezet nyújtottam, mire ő olyanformán viszonozta mozdulatomat, mintha egészen gyenge delejes erőre reagálna.
- Örülök, hogy látom magát, kedves Priscillám - üdvözöltem, s megfogtam a kezét -, de manapság, ha bármit látok, azon tűnődöm, vajon ébren vagyok-e? Magát meg mindig is amolyan álombéli lénynek láttam, s most még inkább, mint valaha.
- Ó, az ujjaim valóságosak - válaszolta, s épp csak viszonozva kézszorításomat, máris elengedte a kezemet. - De miért nevez álombéli lénynek? Zenobia nálam sokkal álomszerűbb, hisz olyan gyönyörű, olyan gyönyörű! És azt hiszem - tette hozzá, mintha hangosan gondolkodna -, ezt mindenki látja.
Ami engem illet, én e pillanatban Priscilla és nem Zenobia szépségén tűnődtem. Priscilla ahhoz a típushoz tartozott, amelynek szépségét a meg nem felelő öltözet teljesen elhomályosítja. Bája nem volt eléggé határozott és szembeszökő, hogy például egy rosszul megválasztott színt vagy szabást kiállt volna. Az ő esetében az volt a legbiztonságosabb, ha nem is próbálkozik semmiféle cicomával, mert igazán hozzáillő díszt csak tökéletes ízlés vagy szerencsés véletlen nyújthatott neki. Ezúttal tiszta fehérbe volt öltözve, valamilyen fátyolszerű anyaggal ékesítve, amely - ahogy most, a tovatűnt hosszú évek után emlékezetembe idézem alakját, sötét haja halvány csillogását, szemérmesen rám emelt fekete szemét - mint valami köd lengedezett körülötte. Azon töprengtem, vajon mi indította arra Zenobiát, hogy ezt a szegény lányt ilyen gyönyörűvé varázsolja? Ilyesmit csak kevés nő engedhet meg magának, hisz ahogy az egyikről a másikra pillantottam, Zenobia tündöklő fénye egyáltalán nem csökkentette Priscilla szelídebb varázslatát, sőt talán még inkább fokozta.
- Hogy tetszik magának? - kérdezte Zenobia.
Nem értettem azt a szomorkásán nyájas pillantást, amelyet Priscillára vetett. Egy lépést tett előre, magához intette a lányt, megcsókolta arcát, majd egy kis elbocsátó mozdulattal a szoba másik felébe ment. Követtem.
- Csodálatos teremtés - válaszoltam. - Mióta közénk jött, halványan mindig is éreztem épp azt a bájt, amit most maga kihozott belőle. De eddig sosem volt ilyen szembeszökő. Olyan gyönyörű, mint egy virágszál!
- Hasonlítsa virághoz, ha úgy tetszik - mondta Zenobia. - Maga költő, vagy legalábbis manapság költőszámba megy, s így joga van rá, hogy képzeletben mintegy színházi látcsővel nézegesse a nőket. Csodálom, hogy a szerelemnek abban a nemrégiben élvezett árkádiai szabadságában nem jutott eszébe, hogy Priscillába szeressen. A társasági életben egy ízig-vérig amerikai persze álmában se gondolna rá, hogy átlépje azt a láthatatlan határt, amely az egyik társadalmi osztályt a másiktól elválasztja. De mit érdekelte a társadalmi rang a derűvölgyi telepeseket?
- Nem azért követtem volna el nagy szamárságot, ha beleszeretek Priscillába - jegyeztem meg. - Egyébként Hollingsworth látta már ebben a ruhában?
- Miért emlegeti őt unos-untalan? - kérdezte Zenobia halkan, és rosszalló pillantása arcomról Priscilláéra vándorolt. - Maga nem tudja, mit cselekszik! Higgye el nekem, uram, veszélyes dolog puszta léhaságból és szórakozásból így játszogatni komoly emberi érzelmekkel. Ezt nem tűröm tovább! Ilyesmi többé ne forduljon elő! Figyelmeztetem!
- Igazságtalan, sőt nagyon igazságtalan velem - válaszoltam. - Valamilyen meghatározhatatlan kötelességérzet kényszerít rá, hogy gondolataim, és ezért a szavaim is, minduntalan erre a témára térjenek vissza.
- Ó, ez az elcsépelt hivatkozás a kötelességre! - suttogta Zenobia gúnyos hangon, amely akár a kígyó sziszegése mart belém. - Számtalanszor hallottam ezt már olyanoktól, akik bele akartak avatkozni ügyeimbe, s így pontosan tudom, mit jelent. Bigottságot, önhittséget, pimasz kíváncsiskodást, tolakodást, félig felfogott dolgok sekélyes értelmezésére alapított, hidegvérű kritikát, szörnyű szkepticizmust mindenki más lelkiismeretessége vagy bölcsessége iránt, kivéve a saját magáét, tiszteletlen hajlamot, hogy a gondviselést semmibe vegye, s e szentség helyébe önmagát ültesse - ezekből és ezekhez hasonló hitvány indítékokból ered a maga kötelességérzete! De vigyázzon, uram! Minden képzelt éleslátása ellenére is vakon avatkozik bele ezekbe az ügyekbe. És beavatkozásának minden káros következményéért magát fogom felelőssé tenni!
Ez a nőstény oroszlán, mint láttam, olyan kedélyállapotban van, hogy ha tovább bőszítem, vagy talán már anélkül is -, menten rám veti magát. Meghajoltam, s mivel nemigen tudtam, mi egyebet tehetnék, indulni készülődtem. De ekkor újból Priscillára pillantottam, aki közben egy sarokba húzódott, mire szívemen elviselhetetlen csüggedés vett erőt, nem tudtam, miért, csak azt éreztem, Priscillával van valamilyen kapcsolatban. Hozzáléptem, kezemet nyújtottam, ő azonban nem mozdult. Mindig is sajátságai közé tartozott, hogy még a legbarátibb érintéstől is viszolygott, kivéve ha Zenobiáról vagy Hollingsworthről volt szó. Zenobia egész idő alatt figyelt minket, de olyan közömbös arckifejezéssel, mintha nem is érdekelné, mit beszélünk.
- Priscilla - kérdeztem lehalkítva hangomat -, mikor megy vissza Derűvölgybe?
- Ha majd visszavisznek - válaszolta.
- Saját akaratából jött el onnan? - faggattam.
- Én csak sodródom, mint a levél - felelte -, nincs szabad akaratom.
- Hollingsworth tudja, hogy itt van? - kérdeztem.
- Ő mondta, hogy jöjjek ide - válaszolta Priscilla.
Meglepetten nézett rám, mintha egyenesen elképzelhetetlen lett volna, hogy Hollingsworth beleegyezése nélkül ilyen lépésre szánja el magát.
- Micsoda hatalma van ennek az embernek Priscilla egész lénye felett - dünnyögtem a fogaim között. - Nos, ahogy Zenobia olyan nyájasan tudomásomra hozta, itt nincs több keresnivalóm. Mosom kezeimet. A következmények szálljanak Hollingsworth fejére! Priscilla - tettem hozzá fennhangon -, nem tudom, találkozunk-e még valaha. Isten áldja!
E szavaim közben egy kocsi dübörgött végig az utcán, és megállt a ház előtt. Megszólalt az utcai csengő, s rögtön ezután a lépcsőn léptek hangzottak. Zenobia egy kendőt dobott magára.
- Mr. Coverdale - mondta hűvös udvariassággal -, bocsásson meg nekünk. Programunk van, elmegyünk hazulról.
- Hová? - kérdeztem.
- Nem gondolja, hogy ez már kissé illetlen kérdés? - jegyezte meg mosolyogva. - De akárhogy is van, választ nem kap rá.
Nyílt a szalon ajtaja, s Westervelt jelent meg. Választékosan volt öltözve, mint aki előkelő társaságba indul. Végtelen ellenszenvet éreztem iránta. Ellenszenvem ezúttal abban nyilvánult meg, hogy a hátam borsódzott, mintha egy sötét helyen tapogatózva valamilyen hideg és nyálkás dolgot érintettem volna meg; s azt kérdezném magamtól, mi ez a titokzatos utálatosság. Azt azonban el kellett ismernem, hogy szépség, csiszolt modor, úriemberhez illő külsőségek dolgában Westerveltnek aligha akadhatott párja. Miután meghajolt Zenobia előtt, és elegáns mozdulattal üdvözölte a sarokba húzódott Priscillát, egy könnyed, de udvarias főhajtással engem is köszöntött.
- Jöjjön, Priscilla - mondta Zenobia -, ideje, hogy induljunk. Jó estét, Mr. Coverdale.
Priscilla lassan megindult, de a szalon közepén megállítottam.
- Priscilla - kérdeztem a többiek füle hallatára -, tudja, hová megy?
- Nem tudom - válaszolta.
- Jól teszi, hogy elmegy? - faggattam. - És saját jószántából megy? Ha nem, mondja meg nekem, én a maga barátja vagyok és Hollingsworth barátja. Feleljen, kérem, azonnal.

- Priscilla valószínűleg régebbi barátjának tart engem, mint akár Mr. Coverdale-t, akár Mr. Hollingswortht - jegyezte meg mosolyogva Westervelt. - De a magam részéről átengedem neki a döntést.

E szavak közben nyájasan magához intette Priscillát, aki könnyedén, mint egy tündér, elsuhant mellettem, s a férfi feléje nyújtott karjába karolt. Másik karját Westervelt Zenobiának nyújtotta, aki azonban büszke, szépséges arcát félrefordítva olyan pillantást vetett rá, amely - Zenobia profiljából ítélve - halálra sújtotta volna a férfit, ha lett volna szíve, vagy ha e pillantás elért volna odáig. De így csak visszapattant udvarias ábrázatáról, akár a nyíl a sima acélról. Hármasban lementek a lépcsőn, s mire én a kapuhoz értem, a kocsijuk már elindult.