Elsõ pillanatra úgy nézett ki, mint egy Wang szövegszerkesztõ - Wang billentyûzete és Wang burkolata volt. Richard Hagstrom csak a második pillantásra vette észre, hogy a burkolatot fölfeszítették (nem is túl finoman; mintha egy fûrészlappal csinálták volna), és belehelyeztek egy valamivel nagyobb IBM-katódcsövet. Az ásatag lemezek, amelyek ezzel a fura korccsal érkeztek, korántsem voltak hajlékonyak; keménységük Richardot a kölyökkorában látott 45-ös bakelitokéra emlékeztette.
- Isten szent nevére, mi ez? - kérdezte Lina, amikor õ és Mr. Nordhoff darabonként átcipelték a dolgozószobájába. Mr. Nordhoff Richard Hagstrom bátyja és családja - Roger, Belinda és a fiuk, Jonathan - szomszédságában lakott.
- Jon építette - felelte Richard. - Mr. Nordhoff szerint nekem szánta. Leginkább egy szövegszerkesztõhöz hasonlít.
- Ó igen - mondta Nordhoff. Túl járt már a hatvanas évein, a cipekedés alaposan kifárasztotta. - Ezt mondta a szegény kölyök... nem tehetnénk le egy percre, Mr. Hagstrom? Kivagyok.
- Dehogynem - felelte Richard, aztán a fiát, Setht hívta, aki épp az alagsorban csiholt ki különös, atonális hangokat Fender gitárjából. Azt a szobát Richard annak idején, amikor a burkolómunkákat végezte rajta, ,,családi helyiségnek" szánta, ehelyett azonban a fia rendezte be ,,próbateremnek".
- Seth! - kiáltotta. - Gyere, segíts!
Odalent Seth tovább facsarta az akkordokat a Fenderbõl. Richard Mr. Nordhoffra nézett, és vállat vont, nem tudta elrejteni szégyenkezését. Nordhoff is megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná: Kölykök! Mi mást várhat tõlük az ember manapság? Csak hát mindketten tudták, hogy Jon - szegény szerencsétlen Jon Hagstrom, bolond bátyjának a fia - más volt.
- Kedves öntõl, hogy segített - mondta Richard.
Nordhoff vállat vont.
- Mi mást kezdhetne egy vénember az idejével? És azt hiszem, ez a legkevesebb, amit megtehettem Johnnyért. Ingyen lenyírta mindig a füvemet, tudta ezt? Én ki akartam fizetni neki, de a kölyök sosem fogadta el. Remek fiú volt. - Nordhoff még mindig nem kapott rendesen levegõt. - Nem kaphatnék egy pohár vizet, Mr. Hagstrom?
- Dehogynem. - Maga hozott neki, mert a felesége nem mozdult a konyhaasztal mellõl, ahol valami puhafedelû erotikus regény olvasásába merült, és közben egy Twinkie-t rágcsált. - Seth! - kiáltotta a férfi újra. - Gyere föl segíteni, oké?
Seth azonban tovább játszotta halk, keserû futamait a Fenderen, amelynek részleteit Richard még mindig fizette.

Meghívta Nordhoffot vacsorára, de az öreg udvariasan visszautasította. Richard bólintott, ismét zavarba jött, ez alkalommal azonban jobban titkolta. Egy olyan rendes fickónak, mint te, miért van ilyen családja? - kérdezte egyszer Bernie Epstein, egy barátja, Richard pedig csak megcsóválta a fejét, ugyanazt a tompa szégyenkezést érezve, mint most. Õ tényleg rendes fickó volt. És mégis, valahogy ez jutott neki - egy túlsúlyos, komor feleség, aki meg volt gyõzõdve róla, hogy az élet minden jó dolgából kihagyták, hogy rossz lóra tett (ám ezt sohasem vallotta volna be õszintén), és egy zárkózott, tizenöt éves fiú, aki évrõl évre bukdácsolt végig abban az iskolában, ahol Richard is tanult valamikor... egy fiú, aki fura akkordokat játszott a gitárján reggel, délben, este (de legfõképpen éjjel), azzal a szent meggyõzõdéssel, hogy az életben ezzel is elbodogul majd.
- És mit szólna egy sörhöz? - kérdezte Richard. Nem akarta még elengedni Nordhoffot - Jonról szeretett volna még egyet-mást hallani.
- Az most nagyon jólesne - szólt Nordhoff, és Richard hálásan bólintott.
- Remek - mondta, azzal visszament két Budért.

Dolgozószobája egy apró, fészerszerû épjtményben volt, mely a háztól teljesen külön állt - akárcsak a család lakhelye, ez is az õ keze munkáját dicséri. Attól eltérõen azonban ezt a helyet csak magának szánta - ahonnan kizárhatja azt az idegent, aki feleségül vett, és a másik idegent, akinek az elõbbi adott életet.

Lina persze nem egyezett bele, hogy neki saját kuckója legyen, megakadályozni azonban nem tudta - ez egyike volt a felesége fölött aratott apró gyõzelmeinek. Úgy gondolta, bizonyos szempontból az asszony rossz lóra tett - amikor tizenhat éve összeházasodtak, mindketten azt hitték, a férfi csodálatos, jól jövedelmezõ regényeket fog írni, és hamarosan mindegyikõjük a saját Mercedes-Benzével furikázik majd. Egyetlen megjelent regénye azonban nem jövedelmezett túl jól, és mint azt a kritikusok sietve kimutatták, csodálatosnak nem volt mondható. Lina álláspontja megegyezett a kritikusokéval, és ezzel kezdõdött az õ eltávolodásuk.

Így lett az a középiskolai tanári állás - amelyet mindketten csupán elsõ lépcsõfoknak képzeltek a hírnév, dicsõség és gazdagság felé vezetõ úton - már tizenöt éve legjelentõsebb bevételi forrásuk; rohadt nagy egy lépcsõfok, gondolta egyszer. De az álmait sosem adta fel teljesen. Novellákat írt, és alkalmanként egy-egy cikket. Az írószövetség elismert tagja volt. Évente körülbelül 5000 dollár pluszt keresett meg az írógépével, és akármennyit zsörtölõdött is miatta Lina, ezért igazán megérdemelte a saját dolgozószobát... különösen, mióta az asszony nem volt hajlandó tovább dolgozni.

- Szép kis hely ez - szólt Nordhoff, körülnézve az apró szobában, melynek falait régimódi nyomatok díszítették. A korcs szövegszerkesztõ az asztalon trónolt, a központi memóriaegység pedig alatta. Richard öreg Olivetti elektromos írõgépét egyelõre félrerakták, az egyik iratszekrény tetejére.
- A célnak megfelel - mondta Richard. A szövegszerkesztõ felé bólintott. - Ugye nem gondolja komolyan, hogy ez valóban mûködik? Jon még csak tizennégy éves volt.
- Furán néz ki, nem?
- Furán bizony - hagyta rá Richard.
Nordhoff fölnevetett.
- Maga még a felét se látta - szólt. - Bekukucskáltam hátul a monitorba. Pár drót az IBM-tõl van, mások meg a Radio Shackbõl. Egy Western Electric telefon nagy része is be lett építve. És akár hiszi, akár nem, egy kis motor egy Erector Set építõjátékból. - Belekortyolt a sörébe, aztán, mintha csak most jutott volna eszébe, hozzátette: - Tizenöt. Betöltötte a tizenötöt. Pár nappal a baleset elõtt. - Szünetet tartott, aztán megismételte, a sörösüvegbe bámulva: - Tizenöt. - Nem mondta túl hangosan.
- Erector Set? - Richard az öregre kacsintott.
- Úgy van. Az Erector Set egy elektromos modelljáték. Jonnak is volt egy, mióta is... ó, talán hatéves kora óta. Éntõlem kapta egyszer karácsonyra. Már akkor bolondult az ilyen mütyürkékért. Mindenféle mütyürkéért, úgyhogy az Erector Set kis motorjai is alighanem fölkeltették az érdeklõdését. Csaknem tíz éven át megtartotta. Nem sok kölyök teszi ezt meg, Mr. Hagstrom.
- Nem - felelte Richard, Seth játékosdobozaira gondolva, amelyeket az évek során elhajigált, megunta, elfelejtette vagy egyszerûen csak tönkretette õket. A szövegszerkesztõre pillantott. - Szóval nem mûködik.
- Nem merném lefogadni, amíg ki nem próbálja - mondta Nordhoff. - Az a kölyök szinte már elektronikai zseni volt.
- Ez azért, azt hiszem, kissé túlzás. Tudom, imádott szerelni, és hatodikos korában nyert az Állami Tudományos Fesztiválon...
- Ott sokkal idõsebb kölyköket fõzött le, néhányuk végzõs középiskolás volt - mondta Nordhoff. - Legalábbis az anyja ezt mondta.
- Így van. Mind nagyon büszkék voltunk rá. - Ez persze nem volt egészen igaz. Richard volt büszke rá, és Jon anyja; az apja nem is törõdött vele. - De azért a Tudományos Fesztivál pályamûvei és aközött, hogy valaki egy saját, hibrid szófacsarót épít... - Vállat vont.
Nordhoff lerakta a sörét.
- Volt egy kölyök, még az ötvenes években - mondta -, aki részecskegyorsítót épített két levesporos dobozból meg vagy öt dollár értékû elektromos szerelékbõl. Jon mesélt róla. Meg arról, hogy egy új-mexikói kisvárosban élõ kölyök fölfedezte a tachionokat - azokat a negatív töltésû részecskéket, melyek állítólag visszafelé haladnak az idõben -, méghozzá 1954-ben. Egy kölyök a connecticuti Waterburyben pedig tizenegy évesen robbanóanyagot készített egy pakli kártya hátoldaláról lehámozott celluloidból. Levegõbe röpített vele egy üres kutyaházat. A kölykök furák néha. Különösen a szuperokosak. Meglepõdne, mikre képesek.
- Talán. Talán meg is fogok.
- Rendes fiú volt, szó se róla.
- Egy kicsit szerette õt, ugye?
- Mr. Hagstrom - mondta Nordhoff -, én nagyon szerettem õt. Rendkívül belevaló kölyök volt.
És Richard arra gondolt, milyen furcsa - a bátyja, aki már hatéves kora óta nagy szemétláda volt, remek nõt vett el feleségül, és egy remek fia született. Õ pedig, aki mindig igyekezett kedves és jó lenni (bármit jelentsen is a ,,jó" ebben a bolond világban), elvette Linát, akibõl hallgatag, disznószerû asszony lett, majd életet adott Sethnek. Nordhoff õszinte, fáradt arcába nézve azon vette észre magát, igyekszik rájönni, hogy is történhetett meg mindez, és mennyi volt belõle a saját hibája, az õ csöndes gyengeségének természetes következménye.
- Igen - mondta Richard. - Csakugyan az volt.
- Nem lepne meg, ha ez mûködne - szólt Nordhoff. - Egyáltalán nem lepne meg.

Miután Nordhoff elment, Richard Hagstrom bedugta a szövegszerkesztõt és bekapcsolta. Az zümmögni kezdett, és õ várta, hogy megjelenjen az IBM felirat a képernyõn. De nem jelent meg. Helyette hátborzongatóan, mint egy sírból szóló hang, ezek a szavak úsztak elõ zöld kísértetekként a sötétségbõl:

BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! JON.

- Krisztusom - suttogta Richard, és lehuppant a székre. A baleset, amelyben életét vesztette a bátyja, a felesége és a fiuk, két héttel ezelõtt történt - valami kirándulásból jöttek hazafelé, és Roger részeg volt. Roger Hagstrom életében a részegség teljesen mindennapos dolognak számított. Ez egyszer azonban cserbenhagyta a szerencséje, és poros, vén furgonját egy kilencven láb mély szakadékba kormányozta. Az összezúzódott és kiégett. Jon tizennégy éves volt - nem, tizenöt. Pár nappal a baleset elõtt töltötte be a tizenötödiket, mondta az öreg. Még három év, és megszabadult volna attól a nagydarab, ostoba vadállattól. És nem sokkal az õ születésnapja után... jön az enyém.
Mához egy hétre. A szövegszerkesztõ lett volna Jon ajándéka a számára.
Ez még tovább rontotta a helyzetet. Richard nem tudta volna megmondani, hogyan vagy miért, de rontotta. Nyúlt, hogy kikapcsolja a monitort, aztán visszahúzta a kezét.
Egy kölyök részecskegyorsítót csinált két konzervdobozból meg öt dollár értékû elektromos autóalkatrészbõl.
Igen, és New York csatornarendszere tele van aligátorokkal, a légierõ meg Nebraskában rejtegeti egy idegen lény jégbe fagyasztott testét. Halljunk még valamit. Marhaság. De talán nem is akarom biztosan tudni.
Fölkelt, körbesétált a monitor háta mögé, és bekukkantott a szellõzõréseken. Igen, épp ahogy Nordhoff mondta. Drótok RADIO SHACK MADE IN TAIWAN felirattal. Drótok WESTERN ELECTRIC, WESTREX és ERECTOR SET felirattal, a védjegyet jelzõ, körbe zárt kis r-rel. És látott valami mást is, valamit, amit Nordhoff vagy nem vett észre, vagy nem akart megemlíteni. Egy Lionel villanyvasút-transzformátor is volt odabent, úgy körbedrótozva, mint Frankenstein menyasszonya.
- Krisztusom - mondta nevetve, mégis a sírással küzdve. - Johnny, mit hittél, mit csinálsz?
Pedig nagyon jól tudta. Évek óta álmodozott és beszélt arról, milyen jó lenne egy saját szövegszerkesztõ, és amikor Lina gúnyos kacagását már nem bírta elviselni, inkább Jonnak mesélt róla.
- Gyorsabban írhatnék vele, gyorsabban javíthatnék vele, több munkát vállalhatnék - emlékezete szerint ezt mondta tavaly nyáron Jonnak; a fiú komolyan nézett rá világoskék, intelligens, de mindig annyira óvatos szemével, melyet fölnagyított a szemüveg. - Csodálatos lenne... igazán csodálatos.
- Akkor miért nem szerzel egyet, Rich bácsi?
- Mert azt nem ám csak úgy osztogatják - válaszolta Richard mosolyogva. - A Radio Shack-féle típus is háromezer dolcsi. Az árak onnan haladnak fölfelé, egészen tizennyolcezerig.
- Hát akkor majd építek neked egyet - mondta Jon.
- Még azt is megérhetjük - felelte Richard, hátba veregetve õt. És Nordhoff hívásáig nem is gondolt az esetre többet.
Drótok hobbibolti elektromos modellekbõl.
Egy Lionel villanyvasút-transzformátor.
Krisztusom.
Visszasétált elõre, ki akarta kapcsolni, mintha az, ha valamit megpróbálna írni rajta, és nem sikerülne, bepiszkítaná az õ komoly, törékeny
(szerencsétlen)
unokaöccsének szándékát.
Ehelyett azonban megnyomta a VÉGREHAJT gombot a billentyûzeten. Mulatságos, apró ijedelem csiklandozta végig a gerincét, amikor megtette - VÉGREHAJT, fura egy szó, ha az ember jobban belegondol. Ez a szó nem az írás fogalmához társítható; inkább a gázkamrához és a villamosszékhez... és talán az út szélérõl elrugaszkodó poros vén furgonokhoz.
VÉGREHAJT.
A központi memóriaegység hangosabban zúgott, mint bármelyik, amit bolti nézelõdései során kipróbált; szinte már bömbölt. Mi van a memóriaegységben, Jon? töprengett. Ágyrugók? Egy sor villanyvasút-transzformátor? Levesporos dobozok? Megint eszébe jutott Jon szeme, nyugodt, finom vonású arca. Vajon csak furcsa vagy egyenesen beteges dolog az, ha valaki féltékeny egy másik ember fiára?
Õ az enyém kellett volna legyen. Én tudtam... és azt hiszem, õ is. Aztán ott volt Belinda, Roger felesége. Belinda, aki túl gyakran viselt napszemüveget borús idõben is. Méghozzá hatalmasakat, mert a szem körüli lila foltok rossz szokása, hogy nagyra nõnek. Õ pedig néha ránézett, amint az asszony nyugodtan, mégis éberen meghúzódott Roger harsány otrombasága mögött, és ugyanaz a gondolat ötlött az eszébe: Õ az enyém kellene hogy legyen.
Rettenetes gondolat volt ez, mert a középiskolában mindketten ismerték Belindát, sõt randizgattak is vele. Közte és Roger közt két év volt a korkülönbség, Belinda pedig pontosan kettejük közé esett, Richardnál egy évvel idõsebb, Rogernél egy évvel fiatalabb volt. Voltaképp Richard ismerkedett meg elõször a lánnyal, aki aztán Jon anyja lett. De közbelépett Roger, az idõsebb és nagyobb, Roger, aki mindig megkapta, amit akart, Roger, aki elintézte, aki az útjába állt.
Megijedtem. Megijedtem, és elengedtem õt. Valóban ilyen egyszerûen történt? Édes Istenem, segíts, azt hiszem, igen. Szeretném máshogy fölidézni, de talán jobb, ha legalább a gyávaságomat illetõen nem próbálom átverni magam. No meg a szégyenérzetet illetõen.
De még ha ez mind igaz lenne is - ha Lina és Seth valamiképp az õ semmirekellõ bátyjához tartozott volna. Belinda és Jon pedig hozzá -, mit bizonyítana? Különben is, hogy keveredhet egy józanul gondolkodó ember efféle abszurd spekulációkba? Nevettél? Sikítottál? Lelõtted magad egy sárga kutya miatt?
Nem lepne meg, ha mûködne. Egyáltalán nem lepne meg.
VÉGREHAJT.
Ujjai sebesen futottak végig a billentyûkön. A képernyõre nézett, és ezeket a betûket látta zölden ott lebegni:
A BÁTYÁM EGY SEMMIREKELLÕ RÉSZEGES ALAK VOLT.
Ott lebegtek, és Richardnak hirtelen eszébe jutott egy gyermekkori játékszere. Bûvös golyó volt a neve. Az ember kérdezett tõle valamit, amire igennel vagy nemmel lehetett felelni, aztán megfordította a bûvös golyót, hogy megtudja, mi a véleménye a dologról - hamisan csengõ, mégis elbûvölõen rejtélyes válaszai között ilyenek voltak, mint: CSAKNEM BIZONYOS, NEM VENNÉK RÁ MÉRGET vagy KÉRDEZD MEG KÉSÕBB.
Roger irigyelte tõle a játékát, és végül, miután egyszer rákényszerítette, hogy odaadja neki, teljes erõbõl a járdához vágta, darabokra törte. Aztán csak röhögött. Miközben most itt ült, hallgatva a Jon által összetákolt központi memóriaegység furcsán ingadozó bömbölését, Richard visszaemlékezett, hogyan rogyott le a járdára zokogva, nem tudta elhinni, hogy a bátyja valóban ilyet tett.
- Bõgõmasina, bõgõmasina, micsoda egy bõgõmasina! - gúnyolódott Roger. - Hisz az egész csak egy olcsó, szaros kis játék volt, Richie. Idesüss, pár cédula meg egy jó adag víz, ennyi volt benne.
- MEGMONDALAK! - visította Richard teli tüdõbõl. Érezte, a feje átforrósodik. Az orra is bedugult a megszégyenültség könnyeitõl. - BEÁRULLAK, ROGER! MEGMONDALAK A MAMÁNAK!
- Ha megteszed, eltöröm a karod - felelte Roger, és hátborzongató vigyorából Richard megértette, hogy komolyan gondolja. Nem árulta be.
A BÁTYÁM EGY SEMMIREKELLÕ RÉSZEGES ALAK VOLT.
Hát, akármilyen furán eszkábálták is össze, a képernyõre mindenesetre írt. De hogy a központi memóriaegység el is tárolja-e az információkat, az még a jövõ zenéje, a Jon által összekapcsolt Wang billentyûzet és IBM-monitor azonban valóban mûködött. Véletlenül néhány fölöttébb kellemetlen emléket is fölidézett benne, de ez már nem Jon hibája.
Körülnézett a dolgozószobában, és tekintete végül azon az egyetlen fényképen akadt meg, amelyet nem õ választott ki ide, és nem is szeretett. Lina egy mûtermi portréja volt, az asszony két évvel ezelõtti karácsonyi ajándéka a számára. Szeretném, ha a dolgozószobádban akasztanád ki, mondta, és õ persze engedelmeskedett. Azt gondolta, az asszony így tartja rajta a szemét akkor is, ha épp nincs itt. El ne feledkezz rólam, Richard. Itt vagyok. Talán rossz lóra tettem, de azért még itt vagyok. Erre jobb lesz, ha emlékszel.
A mûtermi portré a maga természetellenes színárnyalataival különösmód beilleszkedett a Whistler-, Homer- és N.C. Wyeth-nyomatok szeretetreméltó körébe. Lina félig lehunyta a szemét, szája görbülete mintha egy befejezetlen mosolyt formázott volna. Még itt vagyok, Richard, ezt mondta a szája. El ne felejtsd.
Begépelte:
A FELESÉGEM FÉNYKÉPE A DOLGOZÓSZOBÁM NYUGATI FALÁN LÓG.
A szavakra nézett, de nem tetszettek jobban neki, mint maga a kép. Rácsapott a TÖRÖL gombra. A szavak eltûntek. A képernyõn semmi sem maradt, csak az egyenletesen villogó kurzor.
Fölnézett a falra, és azt látta, a felesége képe is eltûnt.

Nagyon hosszú ideig ült ott - legalábbis neki úgy tûnt -, és a falat bámulta, ahol azelõtt a kép lógott. Ami végül is visszarántotta a valóságba hitetlenkedésének sokkjából, a központi memóriaegységbõl áradó szag volt - egy szag, amelyre ugyanolyan tisztán emlékezett gyermekkorából, mint a bûvös golyóra, amit Roger összetört, csak mert nem az övé volt. Ez a szag egy villanyvasút-transzformátorból jött. Azt jelenti, gyorsan ki kell kapcsolni, hogy lehûlhessen.
Ki is kapcsolja mindjárt.
Csak egy perc.
Fölkelt, és bár lába mintha megbénult volna, odament a falhoz. Végigfuttatta ujjait az Armstrong-faburkolaton. Itt volt a kép, igen, pontosan itt. De most eltûnt, és az akasztója is eltûnt, sõt a lyukat sem látta a falon, ahova az akasztót becsavarozta.
Eltûnt.
A világ hirtelen elsötétült, és õ hátratántorodott, miközben agyán tompán átsuhant, hogy most el fog ájulni. Összeszorította a fogát, mígnem minden újra kitisztult elõtte.
Lina képének hûlt helyérõl a szövegszerkesztõre pillantott, amit halott unokaöccse eszkábált neki össze.
Meglepõdne, mikre képesek, hallotta a fejében Nordhoff hangját. Meglepõdne, mikre képesek, meglepõdne, mikre képesek, ó igen, ha egy kölyök az ötvenes években olyan részecskéket fedezett föl, amelyek visszafelé haladnak az idõben, meglepõdne, mire képes a maga zseni unokaöccse pár kidobott szövegszerkesztõ-alkatrésszel, egy kis dróttal és néhány elektronikai szerelékkel. Annyira meglepõdne, hogy úgy érezné, megõrült.
A transzformátor szaga áthatóbbá, erõsebbé vált, és most már füstcsíkokat is látott elõkunkorodni a monitor hátuljának szellõzõnyílásain. A központi memóriaegység zaja is tovább erõsödött. Ki kéne már kapcsolni - akármilyen okos volt is Jon, ennek az õrült masinának minden gyengéjét nem maradt ideje kijavítani.
De vajon tudta, hogy így mûködik?
Úgy érezve magát, mintha csak a saját képzeletében létezne, Richard visszaült a monitor elé, és begépelte:
A FELESÉGEM KÉPE A FALON LÓG.
Egy pillanatig nézegette a szöveget, aztán a billentyûzet felé fordult, és leütötte a VÉGREHAJT gombot.
A falra nézett.
Lina képe ismét ott lógott, ahol mindig is.
- Jézusom - suttogta. - Jézus Krisztus.
Kezével végigtörölte arcát, a képernyõre nézett (megint üres volt a kurzortól eltekintve), és begépelte:
A PADLÓN NINCS SEMMI.
Aztán megérintette a BETOLD gombot, és hozzátette:
KIVÉVE TIZENKÉT DARAB HÚSZDOLLÁROS ARANYPÉNZT EGY APRÓ SZÖVETZACSKÓBAN.
Megnyomta a VÉGREHAJT gombot.
A padlóra nézett, ahol egy kis fehér szövetzacskó feküdt, zsinórral összekötött szájjal. Kifakult fekete tintával ezt pecsételték rá: WELLS FARGO.
- Jézusom - hallotta a saját hangját, mely mégis valahogy idegennek tûnt. - Jézusom, édes Jézusom...

Még perceken vagy órákon át ismételgette volna a Megváltó nevét, ha a szövegszerkesztõ nem kezd el egyenletesen csipogni. A képernyõ tetején a TÚLTERHELÉS szó jelent meg villogva.
Richard sietve kikapcsolt mindent, és úgy viharzott ki a dolgozószobájából, mintha a pokol minden ördöge õt üldözné.
Elõbb azonban még fölkapta az apró, összekötözött szájú zacskót, és a nadrágzsebébe süllyesztette.

Amikor aznap este fölhívta Nordhoffot, odakint hideg novemberi szél dudált dallamtalanul a fák lombjai között. Seth bandája odalent gyilkolt egy Bob Seger-számot. Lina egy jótékonysági összejövetelre ment tombolázni.
- Mûködik a gép? - kérdezte Nordhoff.
- Meghiszem azt - felelte Richard. - A zsebébe nyúlt, és elõvett egy érmét. Nehéz volt - nehezebb, mint egy Rolex óra. Egyik oldalát egy sas szigorú profilja díszítette, mellette a dátum: 1871. - El se hinné, mennyire mûködik.
- Talán mégis - mondta Nordhoff nyugodtan. - Nagyon eszes fiú volt, és nagyon szerette önt, Mr. Hagstrom. De legyen óvatos. Egy gyerek csak gyerek, akármilyen okos is, és félreértelmezheti a szeretetet. Érti, mit akarok mondani?
Richard egyáltalán nem értette. Forrónak érezte magát, lázasnak.
 Az aznapi újság unciánkénti 514 dollárban határozta meg az arany aktuális árfolyamát. Levélmérlegének tanúsága szerint az érmék átlagsúlya 4,5 uncia volt. Az aktuális árfolyamot figyelembe véve az összesen 27 756 dollár. És meg volt róla gyõzõdve, ez csak mintegy negyede annak az összegnek, amit akkor kaphat, ha mint érméket értékesíti õket.
- Mr. Nordhoff, át tudna jönni? Most? Ma este?
- Nem - mondta Nordhoff. - Nem, azt hiszem, nem szívesen mennék át, Mr. Hagstrom. Úgy vélem, jobb, ha ez ön és Jon között marad.
- De...
- Csak emlékezzen, mit mondtam. Az Isten szerelmére, legyen óvatos. - Apró kattanás hallatszott, Nordhoff letette.
Félórával késõbb már újra a dolgozószobájában volt, a szövegszerkesztõt bámulta. Megérintette a kapcsolót, de még nem kapcsolta be. Amikor másodszor mondta Nordhoff, már eljutott Richard tudatáig. Az Isten szerelmére, legyen óvatos. Igen. Óvatosnak kell lennie. Egy gép, amely ilyen dolgokra képes...
De hogy lehet képes egy gép ilyen dolgokra?
Fogalma sem volt... bár tulajdonképpen ez tette számára ezt az egész õrültséget elfogadhatóvá. Angoltanár volt, és néha író, nem pedig technikus, régóta nem tudott már kibékülni a különbözõ berendezésekkel: lemezjátszókkal, benzinmotorokkal, telefonokkal, televíziókkal, a vécéöblítõvel. Egész életében jobban érdekelte mûködésük eredménye, mint az alapelve. Itt is csupán fokozatbeli különbségekrõl volt szó.
Bekapcsolta a gépet. Az, mint legelõször, most is kiírta:
BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! JON.
Megnyomta a VÉGREHAJT gombot, és unokaöccse üzenete eltûnt.
Ez a gép nem fog sokáig mûködni, gondolta hirtelen. Biztosra vette, hogy Jon még mindig dolgozott rajta, amikor meghalt, mert minden bizonnyal azt hitte, rengeteg ideje van még, hisz Richard bácsi születésnapja csak három hét múlva esedékes...

De Jon ideje lejárt, így ez az abszolút lenyûgözõ szövegszerkesztõ, amely nyilvánvalóan beiktat, illetve kitöröl tárgyakat a való világban, olyan bûzt árasztott, mint egy égõ villanyvasút-transzformátor, és már pár perc után füstölni kezdett. Jon nem tudta már tökéletesíteni. Megakadályozta benne...
Meg volt gyõzõdve róla, hogy van ideje?
De ez nem igaz. Egyáltalán nem igaz. Richard jól tudta. Jon nyugodt, éber arca, józan tekintete a szemüveg mögött... nyoma sem volt ott meggyõzõdésnek, se hitnek az idõ bõségében. Mi is az a szó, ami aznap már egyszer eszébe jutott? Szerencsétlen. Ez nem csupán jól illett Jonra: csak ez illett rá. A szerencsétlenség elõérzete olyan kézzelfoghatóan függött a fiú feje fölött, hogy Richard néha legszívesebben magához ölelte volna, megmondta volna neki, hogy legyen egy kicsit vidámabb, hisz minden jóra fordulhat még, a jók nem feltétlenül halnak meg mind fiatalon.

Aztán eszébe jutott Roger, amint a járdához vágja a bûvös golyót, teljes erejébõl; hallotta, mint törik szilánkokra a mûanyag, és látta, a varázsfolyadék - csupán víz, semmi más - miként folyik végig a járdán. És ez a kép elvegyült egy másikkal, melyen Roger szörnyszülött furgonja, oldalán a HAGSTROM TEHERFUVAROZÓ felirattal, elrugaszkodik egy poros, málladozó sziklaszirt peremérõl valami elhagyatott vidéken, aztán orral elõre becsapódik a mélyben, olyan kis zajjal, amely akárcsak Roger, említésre sem méltó. Látta - bár igazán nem akarta - bátyja feleségének vérré és csonttá széthulló fejét. Látta, mint ég Jon a roncsban, sikoltozva, lassan megfeketedve.

Semmi meggyõzõdés, semmi remény. Mindig a fogyatkozó idõ érzetét keltette az emberben. És végül igaza is lett.
- Vajon mit jelenthet ez? - mormolta Richard az üres képernyõre meredve.
Hogy válaszolna erre a bûvös golyó? KÉRDEZD MEG KÉSÕBB? A VÁLASZ BIZONYTALAN? Vagy talán EGÉSZEN BIZTOSAN ÍGY VAN?
A központi memóriaegység zaja megint hangosabbá vált, még gyorsabban, mint délután. Máris érezte a Jon által a képernyõ mögé beépített villanyvasút-transzformátorok forrósodó szagát.
Az álmok bûvös masinája.
Hát az lenne? Valóban annak szánta Jon a bácsikája születésnapi ajándékát? A csodalámpa vagy a kívánságokat teljesítõ kút ûrkorszaki mása?
Hallotta, hogy a ház hátsó ajtaja kivágódik, aztán fölhangzott Seth és a banda többi tagjának hangja. Túl hangosan, túl érdesen szóltak. Ezek vagy ittak, vagy füvet szívtak.
- Hol az öreged, Seth? - hallotta egyiküket.
- Azt hiszem, megint a dolgozószobájában szarakodik, mint mindig - felelte Seth. - Szerintem... - A szél újra felerõsödött, elnyomva a mondat folytatását, de nem az utána következõ egyhangú, gonosz röhejt.
Richard csak ült, és hallgatta õket, fejét kissé féloldalt billentve, aztán hirtelen gépelni kezdett:
A FIAM SETH ROBERT HAGSTROM.
Ujja már a TÖRÖL gomb fölött lebegett.
Mit csinálsz? ordított rá a tudata. Komolyan gondolod ezt? Meg akarod ölni a saját fiadat?
- Biztos csinál valamit odabent - mondta az egyik bandatag.
- Ez egy átkozott seggfej - válaszolta Seth. - Kérdezzétek meg egyszer anyámat. Majd õ elmondja. Ez...
Nem ölöm meg. Csupán... KITÖRLÖM.
Ujja lecsapott a gombra.
- ... soha nem csinál semmit, csak...
A szavak: A FIAM SETH ROBERT HAGSTROM eltûntek a képernyõrõl.
Odakint Seth szavai is elhaltak velük.
Semmi sem hallatszott már, csak a hideg novemberi szél, mely már a tél zord híreit hozta.
Richard kikapcsolta a szövegszerkesztõt, és kiment. A kocsibejáró üres volt. A szólógitáros, valami Norm, egy rémséges és valamiképp baljóslatú vén LTD kombit vezetett, abban hordták a banda cuccait meglehetõsen ritka fellépéseikre. Most azonban nem állt a kocsibejárón. Talán valahol máshol van épp a világban, egy autópályán furikázik, vagy valami ocsmány hamburgeres parkolójában áll, és Norm is valahol egész máshol van épp, csakúgy, mint Davey, a basszusgitáros, akinek félelmetesen kifejezéstelen szeme van, és egyik fülébe szúrva egy biztosítótût visel; csakúgy, mint a dobos, akinek elöl egy foga sincs. Mind valahol máshol vannak a világban, valahol, de nem itt, mert Seth sincs itt, mert nem is volt itt soha.
Setht KITÖRÖLTE.
- Nincs fiam - mormolta Richard. Hányszor olvasta ezt a színpadias frázist olcsó regényekben? Százszor? Kétszázszor? Sosem csengett igazon a fülében. De itt igaz. Most igaz. Ó igen.
A szél felerõsödött, és Richardot hirtelen iszonyú gyomorgörcs kapta el, kétrét görnyedt, és levegõért kapkodott. Robbanásszerûen távozott belõle a szél.
Mikor a görcs elmúlt, belépett a házba.
Odabent elsõként azt vette észre, hogy Seth koszlott teniszcipõi - négy párja volt belõlük, de egyiket sem volt hajlandó kidobni - eltûntek az elõszobából. A lépcsõ karfájához lépett, és egyik részén végigfuttatta a hüvelykujját. Tízéves korában (addigra már megjöhetett volna az esze, de Lina még ennek ellenére sem engedte meg Richardnak, hogy kezet emeljen rá) Seth mélyen belevéste ebbe a karfába a neve kezdõbetûit, abba a fába, amin Richard csaknem egy teljes nyáron át dolgozott. Õ ugyan aztán lecsiszolta, kitöltötte és átfényezte, a kezdõbetûk helye azonban mégiscsak érezhetõ maradt.
Most viszont eltûntek.
Föl az emeletre. Seth szobája. Takaros, tiszta és lakatlan, száraz, minden személyiséget nélkülözõ. Csak egy táblácska hiányzott a kilincs fölül: VENDÉGSZOBA.
Le az alagsorba. Richard itt idõzött el a leghosszabban. A kábelkötegek eltûntek; az erõsítõk és mikrofonok eltûntek; a Sethnél örök idõkre megjavításukat váró magnók darabjai is eltûntek (neki nem volt meg sem Jon kézügyessége, sem türelme). Ehelyett a szoba Lina személyiségének mély (ha nem is különösebben kellemes) lenyomatát viselte magán - súlyos, túldíszített bútorok, giccses bársony faliszõnyegek (egyik az utolsó vacsorát ábrázolta, melyen Krisztus úgy festett, akár Wayne Newton, egy másik pedig egy szarvast az alaszkai naplemente háttere elõtt) és egy rikító szõnyeg, melynek színe leginkább az arteriális vérre emlékeztetett.

A leghalványabb nyoma sem volt, hogy valaha egy Seth Hagstrom nevû fiú lakta volna ezt a szobát. Akár ezt, akár a ház többi szobáját.
Richard még mindig a lépcsõ alján állt nézelõdve, amikor meghallotta, hogy egy kocsi fordul be a kocsibejáróra.
Lina, gondolta, és szinte eszelõs bûntudat hatotta át. Lina az, hazajött a tomboláról, és mit szól majd, ha látja, hogy Seth eltûnt? Mit... mit...
Gyilkos! hallotta az asszony sikolyát. Meggyilkoltad a fiamat!
De hát õ nem gyilkolta meg Setht.
- Én KITÖRÖLTEM õt - mormolta, és fölment a lépcsõn, hogy majd a konyhában találkozzanak.

Lina kövérebb lett.
Amikor elindult a tombolára, lehetett vagy nyolcvan kiló. Az asszony, aki visszajött, legalább százharminc volt, de lehet, hogy még több; kissé oldalt fordulva tudott csak belépni a hátsó ajtón. Ormótlan csípõje és combja csak úgy hullámzott a bõ mûszálas nadrágban, melynek színe leginkább a túlérett olajbogyóéra emlékeztetett. Bõre, amely három órája még csupán fakó volt, mostanra betegesen sápadt színt öltött. Nem volt ugyan orvos, Richard mégis tisztán láthatta, vagy komoly májbetegségrõl, vagy szívbajról lehet itt szó. Súlyos szemhéjai mögül az asszony egyenletes, nyugodt megvetéssel méregette.
Egyik petyhüdt kezében egy gigantikus pulyka fagyott tetemét fogta. Az olyan lehetetlen helyzetbe csavarodva nyúlt el celofánburkában, akár egy bizarr öngyilkosság áldozata.
- Mit bámulsz, Richard? - kérdezte az asszony.
Téged, Lina. Téged bámullak. Mert így nézel ki egy olyan világban, ahol nem született gyerekünk. Így nézel ki egy olyan világban, ahol nem volt kit elkényeztess - ahol magadat mérgezted csak a szereteteddel. Így néz hát ki Lina egy olyan világban, ahol magába fojtott energiáit nem tudja kin kiélni. Téged, Lina. Téged bámullak. Téged.
- Azt a madarat, Lina - szólalt meg végül. - Ez a leghatalmasabb pulyka, amit életemben láttam.
- Hát ne csak bámuld, te idióta! Inkább segíts!
A férfi elvette a pulykát, és a pultra fektette, érezte a belõle áradó komor hideget. Úgy koppant, mint egy fadarab.
- Ne oda! - kiáltotta az asszony türelmetlenül, és a kamra felé intett. - Ott nem fér el! Tedd a hûtõládába!
- Bocs - mormolta a férfi. Azelõtt sosem volt hûtõládájuk. Abban a világban, ahol Seth létezett.
Bevitte a pulykát a kamrába, ahol a neonvilágítás hideg fehér fényében egy hosszú Amana hûtõláda trónolt, akár egy hûvös, fehér koporsó. Berakta a kriogenikusan tartósított más madarak és vadak hullái mellé, aztán visszament a konyhába. Lina kivette a szekrénybõl a Reese-féle mogyorókrémes sütemények üvegét, és módszeresen kezdte magába tömködni õket, egyiket a másik után.
- Ez a hálaadás-napi tombola volt - mondta. - Egy héttel elõbb tartottuk meg, mert a jövõ héten Phillips atyának be kell feküdnie a kórházba, hogy kivegyék az epehólyagját. Én nyertem a fõdíjat. - Elmosolyodott. Csokoládé és mogyoróvaj barna keveréke csöppent le a fogairól.
- Lina - mondta a férfi -, sosem sajnáltad, hogy nem lett gyerekünk?
Az asszony úgy nézett rá, mintha azt hinné, elment az esze.
- Az Isten szerelmére, minek akarnék egy púpot a hátamra? - kérdezte. Visszalökte a mogyorókrémes sütik félig már sikeresen kiürített üvegét a szekrénybe. - Most lefekszem. Jössz te is, vagy visszamész még álmodozni az írógéped mellé?
- Azt hiszem, még egy kicsit visszamegyek - felelte a férfi. Hangja meglepõen nyugodtan csengett. - Nem maradok sokáig.
- Mûködik az a szerkentyû?
- Mi... - Aztán megértette, és ismét beléhasított a bûntudat. Az asszony tudott a szövegszerkesztõrõl, hát persze hogy tudott. Seth KITÖRLÉSE nem befolyásolta Roger családjának életútját. - Ó. Ó, nem. Semmit sem csinál.
Az asszony elégedetten bólintott.
- Ez a te unokaöcséd. Örökké a felhõkben jár. Akárcsak te, Richard. Ha nem vagy ilyen pipogya alak, lehet, hogy másnál kötöttél volna ki tizenöt évvel ezelõtt. - Nyersen, meglepõen erõteljesen fölnevetett - egy korosodó, cinikus kuplerájosnõ nevetése volt ez -, és egy pillanatig a férfi majdnem a torkának ugrott. Aztán megérezte a saját ajkán formálódó mosolyt - ez a mosoly olyan keskeny volt, fehér és hideg, mint az Amana hûtõláda, amely ezen az idõsíkon Seth helyébe lépett.
- Nem maradok sokáig - mondta. - Csak szeretnék még lejegyezni pár dolgot.
- Miért nem írsz már egy Nobel-díjas elbeszélést vagy valami ilyesmit? - kérdezte az asszony közönyösen. Az elõszoba padlódeszkái megnyikordultak, fölnyögtek alatta, amint hatalmas testét végighintáztatta a lépcsõ felé. - A szemorvosnak még mindig tartozunk az olvasószemüvegemért, és a Betamax gép egy részletével is elmaradtunk. Miért nem tudsz valamennyi nyavalyás pénzt keresni már?
- Hát - mondta Richard -, nem is tudom, Lina. De ma este van pár jó ötletem. Komolyan.
Az asszony feléje fordult, mintha valami gúnyos megjegyzésre készülne - arról, hogy az õ fényes ötletei eddig sem könnyítették meg az életüket, de hát számára most már nincs visszaút ebbõl a házasságból -, aztán mégis meggondolta magát. Talán elriasztotta valami a férje mosolyában. Fölment az emeletre. Richard csak állt odalent, mennydörgõ lépteit hallgatta. Érezte, hogy homlokát kiveri a veríték. Egyszerre fogta el a rosszullét és az öröm.
Sarkon fordult, és visszament a dolgozószobájába.

Ez alkalommal a bekapcsolás után a központi memóriaegység nem is zúgott, nem is bömbölt; nyugtalanítóan vonítani kezdett. A forrósodó villanyvasút-transzformátorok szaga is csaknem rögtön eléõkúszott a képernyõ mögül, és amint lenyomta a VÉGREHAJT gombot, letörölve a BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, RICHARD BÁCSI! üzenetet, a berendezés füstölni kezdett.
Nincs sok idõm, gondolta. Nem... nem igaz. Egyáltalán nincs idõm. Jon tudta ezt, és most már én is tudom.
Két választása maradt: vagy visszahozza Setht a BEIKTAT gombbal (biztosra vette, hogy sikerülne; ugyanolyan könnyû lenne, mint a spanyol dublonok elõteremtése), vagy befejezi, amit elkezdett.
A szag egyre erõsebbé vált, egyre sürgetõbbé. Néhány pillanat múlva, biztosan nem telik többe, a képernyõn pislogni kezd a TÚLTERHELÉS felirat.
Begépelte:
A FELESÉGEM ADELINA MABEL WARREN HAGSTROM.
Megnyomta a TÖRÖL gombot.
Begépelte:
TELJESEN EGYEDÜL ÉLEK.
Most jelent meg a képernyõ jobb felsõ sarkában a villogó szócska:

TÚLTERHELÉS. TÚLTERHELÉS. TÚLTERHELÉS.
Kérlek. Kérlek, hadd fejezzem be. Kérlek, kérlek, kérlek...

A monitor szellõzõnyílásaiból áradó füst egyre sûrûbb és szürkébb lett. Lepillantott a már visító központi memóriaegységre, és látta, annak szellõzõnyílásaiból is füst szivárog... lent a füst mögött meglátta a tûz fenyegetõ, vörös szikráját.
Bûvös golyóm, egészséges leszek, gazdag és bölcs? Vagy egyedül fogok élni, és talán meg is ölöm magam bánatomban? Lesz elég idõm?
NEM LÁTOM TISZTÁN. KÉRDEZD MEG KÉSÕBB.
Csakhogy nincs már késõbb.
Lecsapott a BEIKTAT gombra, és a képernyõ elsötétült, eltekintve a folyamatos TÚLTERHELÉS jelzéstõl, mely immár õrült vibrálással pislogott.
Begépelte:
NEM SZÁMÍTVA A FELESÉGEMET, BELINDÁT, ÉS A FIAMAT, JONATHANT.
Kérlek. Kérlek.
Rácsapott a VÉGREHAJT gombra.
A képernyõ kiürült. Végtelennek tûnõ ideig üres is maradt, csupán a TÚLTERHELÉS villogott olyan sebesen, hogy egy apró fényerõ-ingadozástól eltekintve mintha egyfolytában égett volna; mint mikor a komputer egy zárt parancsciklusnak engedelmeskedik. Valami a központi memóriaegység belsejében pukkant egyet, és sisteregni kezdett, mire Richard fölnyögött.
Aztán zöld betûk jelentek meg a képernyõn, misztikusan lebegve a fekete háttér elõtt:
TELJESEN EGYEDÜL ÉLEK, NEM SZÁMÍTVA A FELESÉGEMET, BELINDÁT, ÉS A FIAMAT, JONATHANT.
Kétszer is rácsapott a VÉGREHAJT gombra.
Most, gondolta. Most begépelem: ENNEK A SZÖVEGSZERKESZTÕNEK MINDEN GYENGÉJÉT KIKÜSZÖBÖLTÉK, MIELÕTT MÉG MR. NORDHOFF ÁTHOZTA IDE. Vagy azt, hogy: LEGALÁBB HÚSZ SIKERES REGÉNYÖTLETEM VAN. Vagy azt, hogy: A CSALÁDOMMAL BOLDOGAN ÉLÜNK ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ. Vagy azt, hogy...
De semmit sem gépelt be. Ujjai sután táncoltak a billentyûk fölött, és érezte - szó szerint érezte -, hogy agyának minden áramköre úgy összetorlódik, mint a kocsik a belsõ égésû motorok korszakának legrettenetesebb manhattani dugójában.
A képernyõt hirtelen betöltötték a szavak:

TERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉSTÚLTERHELÉS

Újabb pukkanás hallatszott, aztán egy robbanás a központi memóriaegységbõl. Lángok böffentek elõ a burkolat alól, aztán ellobbantak. Richard hátradõlt a székén, eltakarva az arcát, hátha a képernyõ is fölrobban. De nem robbant föl. Csupán elsötétült.
Õ meg csak ült ott, és a képernyõ sötétjébe bámult.
NEM MONDHATOK BIZTOSAT. KÉRDEZD MEG KÉSÕBB.
- Apa?
Megpördült a székén, a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellébõl.
Jon állt ott, Jon Hagstrom, az arca ugyanolyan volt, mégis valahogy más - nem volt nagy a különbség, de észrevehetõ. Talán, az ok a két testvér eltérõ nevelési módszerében keresendõ, gondolta Richard. Vagy egyszerûen csak az az óvatos, gyanakvó kifejezés tûnt el a szemekbõl, melyeket kissé fölnagyított a vastag szemüveg (ez drótkeretes, nem az a ronda szabvány-szarukeretes, amilyet Roger mindig vett a fiának, mert az tizenöt dolcsival kevesebbe került).
Vagy talán valami még egyszerûbbrõl volt szó: a fiú szemébõl sugárzó baljós elõérzet tûnt el.
- Jon? - szólalt meg rekedten, azon gondolkozva, vajon még többet akart-e ennél. Akart? Nevetségesnek tûnt bár, de úgy gondolta, igen. Valószínûleg mindig minden ember ugyanígy érezne. - Jon, ugye te vagy az?
- Hát ki más lenne? - A szövegszerkesztõ felé biccentett. - Ugye nem sérültél meg, mikor a kicsi fölszállt a komputermennyországba?
Richard elmosolyodott.
- Nem. Jól vagyok.
Jon bólintott.
- Sajnálom, hogy nem mûködött. Nem tudom, mi a csuda szállt meg, hogy azt a sok szemetet fölhasználjam. - Megcsóválta a fejét. - Istenre esküszöm, nem tudom. Csak úgy éreztem, muszáj. Gyerekes dolog.
- Hát - mondta Richard a fiához lépve, és karjával átölelte a vállát -, legközelebb talán majd jobbat csinálsz.
- Talán. Vagy megpróbálkozom valami mással.
- Úgy is jó lesz.
- Mama azt mondja, fõzött neked kakaót, ha kérsz.
- Naná - mondta Richard, és mindketten elindultak a ház felé, ahová soha senki nem vitt be tombolán nyert fagyasztott pulykát. - Egy csésze kakaó most tényleg nagyon jólesne.
- Kibányászok mindent abból a roncsból holnap, amit még érdemes, aztán kidobom a szemétbe - mondta Jon.
Richard bólintott.
- Kitöröljük az életünkbõl - mondta, és beléptek a házba, a forró kakaóillatba együtt, kacagva.