BEVEZETÕ:

'James Dickey Deliverance címû regényében van egy jelenet, amelyben egy vidéki pasas, aki egy isten háta mögötti helyen él, autójavítás közben rácsap a kezére egy szerszámmal. A városban néhány fickó egy pár olyan embert keres, akik levezetnék a kocsijaikat a folyó mentén, és közülük az egyik megkérdezi ezt a Griner nevû pasast, hogy megsérült-e. Griner ránéz a véres kezére, aztán azt motyogja: "Nem… nem is olyan rossz, mint hittem."

Én is így éreztem, miután jónéhány év elteltével újra elolvastam az Üvegpadlót, az elsõ történetet, amelyért pénzt kaptam. Darrell Schweitzer, a Weird Tales szerkesztõje felajánlotta, hogy ha akarok, megváltoztathatok pár dolgot a novellában, de úgy döntöttem, hogy ez elég rossz ötlet lenne. Két-három szó átírásán és egy bekezdés kijavításán kívül (ami valószínûleg elsõsorban nyomdahiba volt) úgy hagytam a történetet, ahogy volt. Ha valóban elkezdtem volna megváltoztatni dolgokat, akkor az eredmény egy teljesen új történet lett volna.

Amennyire vissza tudok emlékezni, az Üvegpadlót 1967 nyarán írtam, két hónappal a huszonegyedik születésnapom elõtt. Már két éve próbáltam eladni egy történetet Robert A. W. Lowndes-nek, aki két horror/fantasy magazint is szerkesztett a Health Knowledge-nál (The Magazine of Horror és Startling Mystery Stories), valamint egy sokkal nagyobb népszerûségnek örvendõ kivonatot, a Sexology-t. Néhány beadványomat udvariasan visszautasította (végül az egyik, ami mellesleg jobb volt, mint az Üvegpadló, a The Magazine of Fantasy and Science Fiction-ben jelent meg A tigris éjszakája címmel), míg végül ezt az egyet elfogadta, amikor végre rászántam magam, hogy elküldjem. Az elsõ csekk harmincöt dollárról szólt. Azóta már jóval nagyobb összegeket is bezsebeltem, de egyik sem töltött el ekkora elégedettséggel; valaki végre valódi pénzt adott nekem olyasmiért, ami a fejembõl származott!

 A történet elsõ néhány oldala ügyetlenül és rosszul van megírva – világosan lehet látni, hogy egy még kiforratlan elbeszélõ szellemi termékérõl van szó –, de a vége jobban megfizet ezért, mint emlékeztem rá; van abban valami õszintén örömteli borzongás, ami Mr. Wharton-ra vár a Keleti Szobában. Azt hiszem, legalább részben ez az oka annak, hogy annyi év után ismét beleegyeztem ennek a jobbára jelentéktelen mûnek az újbóli kinyomtatásába. És talán az, hogy a történetben megjelennek az olyan karakterek alkotására irányuló törekvések jelei, akik már többek papírból kivágott alakoknál; Wharton és Reynard ellenfelek, de egyikük sem "a jó fiú" vagy "a rossz fiú". A valódi cselszövõ amögött a befalazott ajtó mögött van. És az Üvegpadló egy furcsa visszhangját szintén felfedezni vélem a Könyvtári nyomozó címû, nem régi munkámban. Ez a kisregény idén õsszel fog megjelenni egy kisregényekbõl álló kötetben, melynek címe A Napkutya, és ha majd elolvasod, tudni fogod, mire gondolok. Elbûvölõ volt annyi idõ után ismét ugyanazt a képet felbukkanni látni.

 Leginkább azért egyeztem bele a történet újbóli megjelentetésébe, hogy üzenetet küldjek vele a fiatal íróknak, akik most is kint élnek a nagyvilágban, publikálni szeretnének, és elutasító cetliket gyûjtenek olyan magazinoktól, mint az F&SF Midnight Graffiti, és (természetesen) a Weird Tales, amelyik mindegyik szülõatyja. Az üzenet egyszerû: képes vagy tanulni, képes vagy egyre jobbá válni és meg is tudod jelentetni az írásaidat.

 Ha az a kis szikra ott van, valaki elõbb vagy utóbb valószínûleg észre fogja venni, amint bizonytalanul pislákol a sötétben. És ha táplálod a fellángolásnak e szikráját, az egy igazán nagy, lobogó tûzzé válhat. Velem megtörtént, és itt kezdõdött.

 Emlékszem, hogyan jutott eszembe a történet ötlete, és az ötlet úgy támadt bennem, ahogy ma is támadnak – véletlenszerûen, harsonázó trombiták nélkül. Egy földúton sétáltam éppen, útban egy barátom felé, és minden ok nélkül azon kezdtem el tûnõdni, milyen lenne egy olyan szobában állni, aminek a padlója tükörbõl van. A kép olyan érdekes volt, hogy mindenképpen meg kellett írnom a történetet. Nem pénzért írtam, hanem hogy jobban megértsem. Persze nem értettem meg úgy, ahogy reméltem; még mindig hiány van aközött, amit remélem hogy véghez fogok vinni, és aközött, amit valójában csinálok. Mégis, két értékes dologra azért szert tettem vele: egy eladható történetre öt évnyi visszautasítás után, és egy kis tapasztalatra. Itt van hát, és ahogy az a Griner nevû fickó mondja Dickey regényében: nem is olyan rossz, mint hittem.

Stephen King"

Üvegpadló
 

 Wharton lassan lépdelt fel a széles lépcsõkön, kalappal a kezében, nyakát nyújtogatva próbálta jobban szemügyre venni azt a viktoriánus borzadályt, amiben a húga meghalt. Úgy vette észre, hogy egyáltalán nem ház volt az, hanem inkább egy mauzóleum – egy hatalmas, terpeszkedõ síremlék. Olyan volt, mintha a domb tetején nõtt volna ki, mint valami túlméretezett, elátkozott mérges gomba, teletûzdelve oszlopokkal és ormokkal és kifordult, elsötétített ablakú kupolákkal. Egy bronz szélkakas, legyõzve az összevissza zsindelyezett tetõ nyolcvan fokos dõlésszögét, ült fent, fakó képû kisfiút ábrázolva, aki egyik kezével napellenzõt csinál a szeme fölé, Wharton pedig örült, hogy nem látta.

A következõ pillanatban már ott állt a verandán, és a ház egésze eltûnt a szeme elõl. Meghúzta a régimódi csengettyût és hallgatta a belsejében keletkezett tompa visszhangot. Az ajtó fölött volt egy rózsaárnyalatú kis szellõzõablak, és Wharton alig tudta kivenni az üvegbe csiszolt dátumot: 1770. "Ez tényleg egy sír", gondolta.
Az ajtó hirtelen kivágódott.
– Igen, uram?
A házvezetõnõ rosszallóan tekintett rá. Öreg volt, rettenetesen öreg. Az arca puha tésztaként lógott a koponyáján, és a keze az ajtón a lánc fölött groteszk módon tele volt köszvénnyel.
– Anthony Reynard-hoz jöttem – mondta Wharton. Úgy tetszett, mintha a rothadás édeskés szagát érezné, ami a nõ formátlan fekete selyemruhája alól szivárgott elõ.
– Mr. Reynard nem fogad senkit. Gyászol.
– Engem majd beenged – mondta Wharton. – Charles Wharton vagyok. Janine bátyja.
– Ó… – Szemei kissé kitágultak, és szájának laza görbéje rángatózott az ínyén.
– Egy perc. – Eltûnt, az ajtót félig nyitva hagyva.
Wharton belesett a fakó mahagóni árnyékába, ahol nagy háttámlájú székeket, lószõrrel kárpitozott díványokat, magas, keskeny polcú könyvszekrényeket, cirkalmas, túldíszített faburkolatot vett ki.
"Janine", gondolta. "Janine, Janine, Janine. Hogyan tudtál itt élni? Hogy a fenébe bírtad ki?"
Hirtelen egy magas alak lépett ki a homályból, válla csapott, fejét elõretolja, szemei mélyen ülnek és levertek.
Anthony Reynard kinyúlt az ajtóláncért és kiakasztotta.
– Jöjjön be, Mr. Wharton – mondta fáradtan.
Wharton belépett a ház bizonytalan homályába, érdeklõdéssel figyelve azt az embert, aki feleségül vette a húgát. Beesett szemei alatt táskák ültek, szomorúnak és törõdöttnek látszott. A ruhája gyûrött volt és lazán lógott rajta, mintha most adott volna le jópár kilót. "Fáradtnak látszik", gondolta Wharton. "Fáradtnak és öregnek."
– Máris eltemették a testvéremet? – kérdezte Wharton.
– Igen. – Reynard lassan becsukta az ajtót, bebörtönözve Whartont a gyászos hangulatú házba.
– A legõszintébb részvétem, uram. Wharton, nagyon szerettem a testvérét. – Bizonytalan kifejezés ült ki az arcára. – Sajnálom.
Úgy tûnt, hogy még mondani akar valamit, de aztán meggondolta magát. Amikor újra megszólalt nyilvánvaló volt, hogy akármit is akart mondani, már lenyelte.
– Nem ülne le? Biztosan van pár kérdése.
– Van. – Wharton ezt valahogy sokkal kurtábban mondta ki, mint ahogy szerette volna.
Reynard sóhajtott és lassan bólintott. Mutatta az utat a nappaliba és egy fotel felé intett. Wharton mélyen belesüllyedt és úgy érezte, hogy a fotel felfalja, nem pedig kényelmet nyújt neki. Reynard a kandalló mellé ült és cigarettát bányászott elõ. Szótlanul megkínálta Whartont, aki megrázta a fejét.
Wharton megvárta, míg Reynard meggyújtja a cigarettáját, majd megkérdezte:
– Pontosan hogyan is halt meg? A levele nem árult el errõl túl sokat.
Reynard elfújta a gyufát és bedobta a kandallóba. A csonk egy vízköpõt formáló ébenfekete kandallóvasra esett, ami varangyszemeivel Whartont nézte.
– Leesett. – mondta. – Az egyik szobában porolta le a csurgót. Festeni szerettünk volna, és õ azt mondta, hogy jó lenne elõtte alaposan kitakarítani. Egy létrán állt. Az pedig megcsúszott. Kitört a nyaka.
Ahogy nyelt egyet, egy kattanó hang hallatszott a torkából.
– Azonnal… meghalt?
– Igen. – Lehajtotta a fejét és egyik kezével eltakarta az arcát. – Megszakadt a szívem.
A kandallónál lapító, kormos fejét behúzó vízköpõ most gúnyosan nézett rá. A szája furcsa, vidám vigyorra görbült, és a szemeit mintha befordította volna, hogy egy titkos tréfán mulasson. Wharton nehezen, de levette róla a szemét.
– Látni akarom, hol történt.
Reynard elnyomta a félig elszívott cigarettáját.
– Nem lehet.
– Attól tartok, muszáj – mondta Wharton hidegen. – Hiszen a testvérem…
– Nem azért – mondta Reynard. – A szobát elkülönítettük. Már rég meg kellett volna tenni.
– Ha csak az a gond, hogy le kell szedni pár deszkát egy ajtóról…
– Nem ért engem. A szobát teljesen bevakoltuk, nincs ott semmi, csak egy fal.
Wharton tekintete akaratlanul is visszavándorolt a kandallóvasra. Mi a fenén vigyorog ez?
– Ezen nem segíthetek. Látni akarom a szobát.
Reynard hirtelen felállt, Wharton fölé tornyosulva.
– Lehetetlen.
Wharton is felállt.
– Kezdek azon tûnõdni, hogy nem rejteget-e ott valamit – mondta nyugodtan.
– Mire céloz?
Wharton kissé kábán megrázta a fejét. Mire célzott? Talán arra, hogy Anthony Reynard megölte a húgát ebben a szabadságharc-korabeli kriptában? Arra, hogy van itt valami sokkal baljóslatúbb, mint sötét sarkok és ocsmány kandallóvasak?
– Nem tudom mire célzok – mondta lassan -, hacsak arra nem, hogy Janine-t pokoli gyorsan elásták, és maga most baromi furcsán viselkedik.
Egy pillanatra düh öntötte el Reynard arcát, aztán tovatûnt, csak reménytelenséget és bánatos hallgatást hagyva maga után.
– Hagyjon békén – dörmögte. – Kérem hagyjon békén, Mr. Wharton.
– Nem lehet. Tudnom kell…
Megjelent az öreg házvezetõnõ, arcára rávetült az elõszoba árnyéka.
– Kész a leves, Mr. Reynard.
– Köszönöm, Louise, de nem vagyok éhes. Talán Mr. Wharton… ?
Wharton megrázta a fejét.
– Rendben. Talán késõbb harapunk valamit.
– Ahogy akarja, uram. – Azzal indult volna kifelé.
– Louise?
– Igen, uram?
– Jöjjön ide egy percre.
Louise lassan visszacsoszogott a szobába, megereszkedett nyelvével egy pillanatra megnyalva ajkait.
– Uram?
– Azt hiszem, Mr. Wharton-nak van pár kérdése a húga halálával kapcsolatban. Elmondana neki mindent, amit tud róla?
– Igen, uram. – Szemei hirtelen felragyogtak.
– Éppen takarított, igen. A Keleti Szobában törölgette a port. Lázba jött a festés miatt, úgy ám. Mr. Reynard-ot asszem nem nagyon érdekelte, mert…
– Térjen a lényegre, Louise – mondta türelmetlenül Reynard.
– Ne – mondta Wharton. – Miért nem érdekelte?
Louise habozva nézett egyikrõl a másikra.
– Tovább – mondta Reynard fáradtan. – Ha itt nem, majd a faluban megtudja.
– Igen, uram.
Wharton újra látta a csillogást, és elkapta a pillanatot, amikor a száján a laza húst mohón összehúzta, ahogy a történet folytatásához készülõdött.
– Mr. Reynard nem szerette, ha valaki a Keleti Szobába ment. Aszonta veszélyes.
– Veszélyes?
– A padló – mondta. – A padló üvegbõl van. Egy tükör. Az egész padló egy nagy tükör.
Wharton Reynard-hoz fordult és érezte, hogy arcát elönti a vér.
– Úgy érti, hogy maga hagyta, hogy felmásszon egy létrán egy olyan szobában, aminek üvegbõl van a padlója?
– A létrán gumitalpak voltak – kezdte Reynard. – Nem emiatt…
– Maga istenverte bolond – suttogta Wharton. – Maga egy bolond, egy istenverte gyilkos.
– Mondom, hogy nem ez volt az oka! – kiáltotta hirtelen Reynard. – Szerettem a testvérét! Senki sem sajnálja jobban hogy meghalt, mint én! De én figyelmeztettem! Isten a tanúja, én figyelmeztettem õt a padlóról!
Wharton-ban homályosan tudatosult, hogy Louise mohón lesi õket, hogy fejében összegyûjtsön minden pletykát, mint ahogy a mókus gyûjti össze a mogyorókat.
– Õt küldje ki innen – mondta tompán.
– Igen – mondta Reynard. – Menjen, figyeljen a levesre.
– Igen, uram.
Louise kelletlenül az elõszoba felé vette az irányt, aztán elnyelték az árnyak.
– Nos – mondta Wharton csendesen. – Nekem úgy tûnik, hogy tartozik néhány magyarázattal, Reynard. Ez az egész nagyon furcsán hangzik. Volt egyáltalán valamilyen vizsgálat?
– Nem – mondta Reynard. Gyorsan visszasüppedt a székébe, és vakon bámult a magas, boltozatos mennyezet sötétjébe. – A környéken ismerik a… Keleti Szobát.
– És mit kell róla tudni? – kérdezte Wharton feszülten.
– A Keleti Szoba balszerencsét hoz – mondta Reynard. – Néhányan még azt is beszélik, hogy átkozott.
– Most idehallgasson – mondta Wharton, rossz kedve és leplezetlen fájdalma teáskannában lévõ gõzként tört fel. – Nem megyek innét, Reynard. Minden szó, ami elhagyta a száját csak még jobban ösztönöz, hogy megnézzem azt a szobát. Beleegyezik ebbe, vagy arra kényszerít, hogy lemenjek a faluba és… ?
– Kérem. – Valami a szó halk reménytelenségében arra késztette Whartont, hogy felnézzen. Reynard elõször nézett egyenesen a szemébe, és azok ijedtek és elgyötörtek voltak.
– Kérem, Mr. Wharton. Higgye el, hogy a húga természetes körülmények között halt meg, és menjen el. Nem akarom látni meghalni magát! – Hangja közeledett a síráshoz. – Nem akartam hogy bárki is meghaljon!
Wharton valamiféle halk fuvallatot érzett maga fölött. Levette tekintetét a kandalló vigyorgó vízköpõjérõl és a poros, üresszemû Cicero mellszoborra irányította, ami egy furcsa faragásokkal díszített burkolatú sarokban állt. És egy hangot hallott mögüle: "Menjen innen." Úgy tûnt, hogy ezernyi élõ, de élettelen szem nézi õt a sötétbõl, és a hang újra megszólalt…
– Menjen innen.
Csak most Reynard volt az.
– Menjen innen – ismételte. – A húgának már nincs szüksége gondoskodásra, és nem is lehet megbosszulni a halálát. A szavamat adom…
– A francba a szavával! – mondta Wharton élesen. – Lemegyek a sheriffhez, Reynard. És ha a sheriff nem segít nekem, akkor elmegyek a megyei biztoshoz. És ha a megyei biztos sem fog segíteni…
– Jól van. – Szavai úgy hangzottak, mint egy temetõ harangjának távoli kondulása. – Jöjjön.
Reynard elvezette a hallba, elmentek a konyha mellett, elhagyták az ebédlõt, aminek csillárján a nap utolsó sugarai tükrözõdtek, el az éléskamra mellett, a folyosó végén lévõ vak gipszvakolat irányába.
"Ez az", gondolta Wharton, és a gyomra hirtelen összerándult.
– Én… – kezdte akaratlanul.
– Igen? – kérdezte Reynard, és remény csillogott a szemében.
– Semmi.
Megálltak a hall végében, a homályos szürkületben. Úgy tûnt, nincs elektromos világítás. A még mindig nyirkos fal mellet, a padlón Wharton észrevette a Reynard által használt vakolókanalat, amivel befalazta az ajtót, és egy töredék zengett fel fejében Poe Fekete macskájából:
"Befalaztam a sírba ezt a szörnyeteget is… "
Reynard vakon átnyújtotta a kanalat.
– Tegye azt, amit tennie kell, Wharton. Én nem veszek részt benne. Mosom kezeim.
Wharton, kezével a kanál nyelét markolászva nézte, amint Reynard kétségbeesve elhagyja a hallt. A szélkakas kisfiújának, a kandallóvas vízköpõjének, a ráncos cselédnek az arca mind elõtte kavarogtak, vigyorogva valamin, amit õ nem érthet. Menjen innen…
Egy hirtelen, keserves káromkodással megtámadta a falat, addig kaparva a puha, új gipszet, amíg a vakolókanál nem kezdte el karcolni a Keleti Szoba ajtaját. Eltávolított még annyi gipszet, hogy elérje az ajtógombot. Forgatta, majd addig rángatta, amíg homlokán ki nem dagadtak az erek. A vakolat megrepedt, szétszakadozott és végül kettéhasadt. Az ajtó nehézkesen nyílt ki, mintha a gipsz halott bõrként vedlene le róla.
Wharton belesett az ezüstösen csillogó terembe.
Úgy látszott, hogy magától izzik a sötétségben, éterien és tündérien. Belépett, félig attól tartva, hogy egy meleg, simulékony folyadékba süllyed.
De a padló szilárd volt.
A tükörképe saját maga alatt lógott, csak a lábaik értek össze, mintha a másik légüres térben a fején állna. Már abba is beleszédült, ha ránézett.
Lassan körbejártatta tekintetét a szobában. A létra még mindig ott volt, a tükör csillogó mélysége fölött nyújtózkodott. A szobát magasnak látta. Elég magasnak ahhoz, hogy ha valaki leesik (ettõl megrezzent) – belehaljon.
Körben üres könyvespolcok álltak a kiegyensúlyozatlanság határán, és úgy tûntek, mintha Wharton fölé dõlnének. Csak növelték a szoba furcsa, torz hatását.
Elment a létráig és lenézett a lábaira. Gumitalpúak voltak, ahogy Reynard mondta, és elég szilárdnak tûntek. De ha a létra nem csúszott meg, hogyan esett le Janine?
Valahogy azt vette észre, hogy megint keresztülnéz a padlón. "Nem", javította ki magát. "Nem a padlón keresztül. A tükrön néz át, a tükörbe néz bele… "
Elképzelte, hogy már egyáltalán nem is a padlón áll. A ritkás levegõben lebegett félúton ugyanaz a tetõ és padló között, attól az idióta ötlettõl tartva fönn magát, hogy a padlón áll. Bárki láthatja, hogy ostobaság azt hinni, hogy alatta van a padló, hogy van lent valami…
"Ezt verd ki a fejedbõl!" – ordította magának hirtelen. A padlón volt, és nem volt ott semmi, csak a plafon ártatlan tükörképe. "A padló miatt lenne, ha a fejemen állnék, de nem állok; a másik én áll a saját fején… "
Szédülni kezdett és hirtelen elkapta a hányinger. Próbált a tükör higanyosan csillogó mélységeibõl másfelé nézni, de nem tudott.
Az ajtó… merre volt az ajtó? Hirtelen nagyon gyorsan ki akart kerülni innen.
Wharton ügyetlenül körbefordult, de nem látott mást, csak õrülten hajladozó könyvespolcokat és a görcsös létrát és a borzasztó szakadékot a lába alatt.
– Reynard! – ordította. – Zuhanok!
Reynard futva érkezett, az aggodalom már szürke seb volt a szívén. Megtörtént, már megint megtörtént.
Megállt a küszöbön és a két-tetõs, padlónélküli szobában egymást bámuló sziámi ikreket nézte.
– Louise – krákogta, torkában a betegség száraz csomójával. – Hozza a horgot.
Louise kicsoszogott a sötétbõl és átnyújtotta a kampóvégû rudat Reynard-nak. Õ becsúsztatta az ezüstösen tündöklõ tavacskába és elkapta az üvegen álló roggyant testet. Lassan az ajtó felé húzta, és amikor elég közel ért hozzá, kihúzta a szobából. Lenézett az eltorzult arcra és lassan becsukta a szemét.
– Gipszre lesz szükségem – mondta csendesen.
– Igen, uram.
Louise távozott, és Reynard komoran nézett a szobába. Nem elõször eltûnõdött azon, hogy milyen lenne, ha odabent tényleg tükör lenne. A szobában, a padlón és a mennyezeten egy apró vértócsa látszott, melyek látszólag középen találkoztak; vércsepp, amely csendesen függött ott, és az ember örökké várhatta, hogy lecsöppenjen.