STEPHEN KING
-
A MUMUS


- Azért jöttem magához, hogy beszélhessek végre - mondta a páciens dr. Harper díványán. Lester Billings a Connecticut állambeli Waterburybõl származott, egy New York-i iparvállalat alkalmazásában állt, huszonnyolc éves volt, és három gyermek apja. A gyermekei mind meghaltak. Ennyit jegyzett Vickers nõvér a kórtörténetbe.
- Paphoz nem mehetek, mert nem vagyok katolikus, ügyvédhez sem fordulhatok, mert nem csináltam olyasmit, ami ügyvédre tartozna. Csak éppen megöltem mind a három gyerekemet. Egyenként. Mindhármat.

Dr. Harper bekapcsolta a magnót.
Billings deszkamereven feküdt a díványon, pillanatra sem engedte el magát. Lábfeje derékszögben mutatott fölfelé. A kényszerû megaláztatást tûrõ férfiú szobra volt. Kezét összekulcsolta a mellén, mintha a ravatalon feküdne, arca szándékoltan kifejezéstelen. Tekintete nem mozdult az egyszínû fehérre meszelt mennyezetrõl, talán emlékeinek epizódjai rajzolódtak ki ott...
- Úgy érti, valóban megölte õket, vagy...
- Dehogy - legyintett a beteg türelmetlenül. - De én vagyok a felelõs. Denny 1967-ben halt meg, Shirl 1971-ben, Andy meg az idén. Errõl akarok beszélni. Dr. Harper nem válaszolt., Öregnek, elnyûttnek találta Billingset. Gyérült a haja, arca sárgás volt, szeme a whisky gyakori élvezetérõl árulkodott.
- Megölték õket, érti? Csak senki nem hiszi el! Ha bárki hinne nekem, mindjárt más volna!
- Miért?
- Mert... - Billings elnémult és hirtelen könyékre emelkedett fektébõl. A szoba túlsó felébe bámult. - Mi az ott? - kérdezte nyersen, szeme fekete résnyire szûkült.
- Micsoda?
- Az az ajtó!
- A szekrény - válaszolta dr. Harper -, ahová a kabátomat és a sárcipõmet teszem.
- Nyissa ki! Látni akarom!

Dr. Harper szó nélkül fölkelt, és kinyitotta az ajtót. Belül barnás esõkabát lógott, meg néhány üres vállfa. Alattuk egy pár fényes kalucsni. Az egyik cipõbõl kiállt egy New York Times. Ennyi volt az egész.
- Rendben? - kérdezte dr. Harper.
- Rendben - felelte Billings, és visszaereszkedett.
- Azt mondta - kezdte dr. Harper, visszaülve a székre -, hogy ha magára bizonyítanák a gyermekei megölését, megszûnnének a problémái. Miért?
- Mert lecsuknának - vágta rá Billings. - Életfogytot kapnék. És a börtöncellában nincsenek sötét zugok. Teljesen átlátható. - A semmibe mosolygott.
- Hogyan haltak meg a gyerekei?
- Ne próbálja kihúzni belõlem!
Billings váratlanul megfordult, és dühödten meredt dr. Harperra.
- Ne izguljon, majd elmondom. Én nem vagyok dilis, mint a maga betegei, akik itt teszik az eszüket, hogy "Én vagyok Napóleon", meg "Azért szoktam rá a heroinra, mert anyuci nem törõdött velem"! Látom, hogy úgyse hisz nekem. De nem izgat Nem számít. Már az is elég, ha elmondom.
- Kérem. - Dr. Harper elõkotorta a pipáját.
- 1965-ben vettem el Ritát. Huszonegy éves voltam, õ meg tizennyolc, és terhes volt. Dennyvel. - Ajka félelmetes vigyorba torzult, de szempillantás alatt elsimult. - Ott kellett hagynom a fõiskolát, hogy valami állást kerítsek, de nem bántam. Imádtam mind a kettõjüket. Nagyon boldogok voltunk.
Denny születése után Rita újból hamar teherbe esett. Shirl '66 decemberében lett meg, aztán Andy '69 nyarán. Denny akkor már nem élt. Andy tulajdonképpen csak úgy becsúszott, legalábbis Rita azt mondta. Néha mondogatta, hogy nem használ fogamzásgátlót. De szerintem nem volt az véletlen. A gyerek leköti az embert, a nõk meg pontosan ezt szeretik, fõleg, ha az ember okosabb náluk. Maga szerint nem így van?

Harper csak hümmögött.
- Persze ez se számít. Így is, úgy is szerettem! - csattant fel újból Billings. Mintha egyenesen a felesége bosszantására szerette volna a gyerekét.
- És ki ölte meg a gyerekeket?
- A mumus - válaszolta Lester Billings habozás nélkül. - A mumus ölte meg õket, aki a szekrényben rejtõzött. - Megfordult, és elvigyorodott. Most megint azt hiszi, hogy dilis vagyok. Rá van írva az arcára. Azt képzeli, érdekel? Csak el akarom mondani az egészet, aztán eltûnök.
- Hallgatom - mondta dr. Harper.
- Akkor kezdõdött, amikor Denny már majdnem kétéves volt, Shirl meg még csecsemõ. Denny lefekvés után bõgni kezdett. A saját szobájában aludt, a kislány meg a mi szobánkban, egy bölcsõben. Eleinte azt hittem, azért sír, mert nem viheti már az ágyba a cumisüvegét. Rita mondta. ne csináljuk ügyet belõle, adjuk neki oda és kész, majd leszokik róla magától. Na de ebbõl származik a baj. Az ember mindent megenged a kölyköknek, elkényezteti õket, aztán rossz útra tévednek! Felcsinálnak egy kislányt, majd narkósok lesznek. Vagy striciskednek. El tudja képzelni, hogy egy szép nap arra ébred, hogy a sráca, a tulajdon fia,
strici?!
Egy darabig így ment ez; úgyhogy esténként nekem kellett ágyba dugni. Ha nem hagyta abba a bõgést, hát elvertem a fenekét. Rita meg kitalálta, hogy a gyerek egyre azt hajtogatja: lámpa. Én nem is tudom. Ilyen kis kölyköknél nem nagyon lehet tudni, mit mondanak. Csak az anyjuk érti....
Rita be akart tenni a szobába valami kis éjjeli lámpát, tudja, olyan konnektorba dugható jelzõfényt, Miki egérrel, Foxi Maxival vagy mi a fenével rajta. Én meg nem engedtem. Ha a srác kicsi korában nem tanulja meg elviselni a sötétet, késõbb se szokik hozzá...
Szóval, a Shirl születése utáni nyáron halt meg. Aznap este én tettem le. Egybõl bõgni kezdett, de akkor megértettem a szavát. "Mumus - bõgte -, papa, ott a mumus" - és a szekrényre mutogatott. Leoltottam a villanyt, átmentem a mi szobánkba, és megkérdeztem Ritát, mi a fenének tanít a gyereknek ilyen szavakat. Viszketett is alaposan a tenyerem, de végül nem bántottam. Azt mondta, sose tanított neki effélét. Erre ráfogtam, hogy hazudik, mintha könyvbõl olvasná.

Tudja, szörnyû nyaram volt. Csak egy raktárban sikerült valami melót szereznem, pepsi-colás teherautókra rakodtunk, állandóan hulla voltam. Persze Shirl is minden áldott éjjel fölébredt és ordított, Rita meg fölkelt hozzá, és fölvette, ringatta. Én mondom magának, néha úgy éreztem, kivágom mindkettõt, hogy a lábuk nem éri a földet. Hát istenem, néha bedilizik a kölyköktõl az ember, és olyankor legszívesebben kitekerné a nyakukat.

Na, a srác is menetrendszerûen fölvert hajnali háromkor a bõgésével. Kitámolyogtam a fürdõszobába úgy félálmomban, Rita szólt, hogy nézzem már meg Dennyt. Azt feleltem, nézze õ, és visszakúsztam az ágyba. Már majdnem elaludtam, amikor egyszer csak hallom, hogy sikoltozni kezd.

Erre persze fölkeltem. A gyerek a hátán feküdt, holtan. Fehér volt, mint a mész, kivéve, ahol a vér... összegyûlt a testében. A combja tövében, a nyakán, a se... fenekén. A szeme tágra nyílva. Az volt a legszörnyûbb, tudja? Ahogy olyan üvegesen nézett, mint a kandallók fölé rakott kitömött szarvas... vagy mint a halott vietnami gyerekek, ahogy a képeken láttam. De egy amerikai kissrác? A hátán feküdt; rajta a pelenka meg a gumibugyi, mert néhány hét óta megint bepisilt... Szörnyû. ...hogy imádtam azt a gyereket!

Billings lassan megcsóválta a fejét, arcán ismét megjelent a félelmetes gumimosoly.

- Rita sikoltozott, ahogy a torkán kifért. A karjába akarta venni Dennyt, de nem hagytam, mert a zsaruk nem szeretik, ha az ember a holttesthez nyúl...
- És akkor már tudta, hogy a mumus volt az? - kérdezte Harper halkan.
- Dehogy, akkor még nem. Csak észrevettem valamit, persze akkor eszembe se jutott, hogy fontos lehet, de az agyam elraktározta.
- Mit?
- A szekrényajtó nyitva volt. Éppen csak egy kicsit. Résnyire. Csakhogy én tisztán emlékszem, hogy bezártam, érti? A nejlonzsákokat tartjuk ott, amikben a holmit a tisztítóba visszük. Ha egy ilyen a gyerek kezébe kerül játék közben, akkor annyi. Fejére húzza, és megfullad.
- Persze. És mi történt aztán?
- Hát, eltemettük - vont vállat Billings. Sötét tekintettel meredt a kezére, amely három apró koporsóra szórta a göröngyöt.
- Halottkémi tárgyalás volt?
- De volt ám! - Billings szeme rosszindulatúan villant. - Valami isten tudja honnan szalajtott seggfej szakértõvel, aki egy sztetoszkóppal, egy zacskó mentolos cukorral meg a lódoktor diplomájával volt fölszerelve! És aszongya, csecsemõhalál! A kölyök meg majdnem hároméves volt! Hallott már ekkora emeletes baromságot?!
- Csecsemõhalálnak rendszerint az elsõ életévben bekövetkezõ exitust nevezik - magyarázta. Harper higgadtan -, de jobb híján a diagnózis egytõl az ötéves gyermekek halotti bizonyítványában is alkalmazható...
- Lószart! - fortyant föl Billings.
Harper ismét pipára gyújtott.

Egy hónappal a temetés után Shirlt átköltöztettük Denny szobájába. Rita persze foggal-körömmel harcolt ellene, de enyém lett az utolsó szó. Nem mintha nekem jólesett volna. Istenkém, hát hogyne szerettünk volna egy szobában aludni vele, de csak nem tarthatom örökösen szemmel! Az tönkreteszi a gyereket. Amikor én kiskölyök voltam, anyám gyakran vitt a tengerpartra, aztán rekedtre ordította a torkát: "Ne ússz olyan messzire!", "Oda ne menj!", "Ott örvény van!" "Még csak egy órája ettél!" meg "Ne merülj a víz alá!" Még a cápáktól is óvott, isten bizony. És mi lett belõle? Közel se birok menni a vízhez! Higgye el! Olyan víziszonyom van; hogy ha csak strandot látok, már görcsöt kapok! Rita egyszer kikönyörögte, hogy menjünk el Savin Rockba. Ez még Denny életében történt. Én úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya. Szóval, láthatja, tapasztalatból beszélek; nem lehet a széltõl is óvni a srácokat. Meg saját magát se sajnálhatja örökké az ember. Az élet megy. tovább. Shirl megkapta Denny ágyát és kész. A régi matracot azért kidobtuk, mert féltem, hogy bacilusok vannak benne. Eltelt egy év. Egyik este, amikor leteszem, hát nem elkezd nyafogni? "Mumus, papa, mumus, mumus!" - visít meg bõg nekem...
Fölállt a szõr a hátamon, mit mondjak. Pont, mint Denny. Egyszerre eszembe jutott a résnyire nyílt szekrényajtó is. Be akartam vinni Shirlt a mi szobánkba arra az éjszakára.
- És bevitte?
- Nem. - Billings megint a kezére bámult. Rángatózott az arca. - Hogyan néztem volna Rita szemébe? Mondtam volna, hogy neki volt igaza? Erõsnek
kellett lennem. Õ úgyse valami nagy jellem... ha tudná, milyen könnyen bújt ágyba velem még mielõtt a feleségem lett volna...
- Miért,
maga talán nem könnyen bújt ágyba vele? - kérdezte Harper.
Billings az ujjait tördelte, de hirtelen megmerevedett a pózban.
- Most mit okoskodik, mi?
- Ugyan, ugyan, kérem.
- Akkor hagyja végigmondanom! - reccsent rá Billings. - Azért jöttem, hogy végre könnyítsek a lelkemen, és beszélhessek. Hiába is várja, hogy kiteregessem a házaséletemet! Rita meg én teljesen normális házaséletet éltünk, nem volt ott semmi rendkívüli. Ne is várjon valami disznóságot. Tudom; hogy vannak olyanok, akiket földob, ha ilyesmirõl beszélhetnek, de én nem tartozom közéjük.
- Helyes - mondta Harper.
- Helyes - visszhangozta Billings pimaszul, de feszengve. Úgy tûnt, kizökkent a gondolatmenetbõl, pillantása a szorosra zárt szekrényajtóhoz kalandozott.
- Kinyissam? - kérdezte Harper
- Nem kell! - vágta rá Billings. - Mit képzel, kíváncsi vagyok a kalucsnijára? - nevetgélt idegesen.
- Õt is a mumus vitte el - folytatta. A halántékát dörzsölte, mintha fel akarná frissíteni az emlékeit. - Egy hónappal késõbb. De valami még történt elõtte. Egyik éjjel zajt hallottam a gyerekszobából. Aztán Shirl visítani kezdett. Azonnal fölrántottam az ajtót, a folyosón égett a villany... a gyerek ült a rácsos ágyban, sírt, és... valami mozgást láttam... a szekrénybe, ahová nem világított a lámpa... valami
beslisszolt.
- Nyitva volt a szekrényajtó?
- Egy kicsit. Résnyire. - Billings megnyalta kiszáradt ajkát. - Shirl egyre azt bömbölte: "mumus", meg valamit, ami úgy hangzott, hogy "karom". Csak hát nem nagyon értettük, mert még selypített. Rita berohant, kérdezte, mi baja, én meg azt válaszoltam, biztos csak a faágak mozgó árnyékától ijedt meg.
- ...akarom? - kérdezte dr. Harper.
- Mi?
- Talán rosszul értették, és azt akarta mondani: "Nem akarom!"
- Lehet - mondta Billings -, lehet. De nem hiszem. Szerintem karom volt. - Pillantása ismét a szekrényajtóra tévedt. - Hosszú, horgas karmok. - Hangja suttogásba csuklott.
- Be is nézett a szekrénybe?
- I-igen. - Billings oly szorosan kulcsolta egymásba kezeit, hogy kézfején kifehéredtek a csontok.
- És látott valamit? Látta a...
-
Nem láttam semmit! - ordított fel Billings. Mintha kihúzták volna lelke fekete dugója, úgy ömlöttek belõle a szavak. - Én találtam rá, mikor meghalt, érti? Fekete volt, teljesen fekete az egész teste, feketébb a négernél! És egyenesen rám nézett az üveges tekintetével... fénylett a szeme, mint a kitömött állatoké, és azt mondta: "Elkapott, papa, hagytad, hogy elkapjon, megöltél, segítettél neki..." - Szavai lassan elhaltak. Egyetlen óriási könnycsepp gördült le az arcán.

Azt mondták, agyérgörcs, és hogy néha gyerekeknél is elõfordul. Valami téves jelzés az agyban... A hartfordi gyûjtõkórházban csinálták a boncolást, és azt mondták, az agyérgörcs következtében a nyelvétõl fulladt meg. Egyedül kellett hazamennem, mert Ritát nyugtatókkal tömték. Egyszerûen nem volt magánál. Egyedül kellett visszamennem abba a házba... nem igaz, hogy egy kölyök csak úgy agyérgörcsöt kap, mert az agya bemondja az unalmast! Attól kapott agyérgörcsöt, mert halálra rémült valamitõl! És nekem vissza kellett mennem abba a házba, ahol az a valami volt!
- Égve hagytam a lámpát, és a díványon aludtam - suttogta.
- És történt valami?
- Azt átmondtam, hogy egy sötét szobában vagyok... és valami ...mozog a szekrénybér, de nem látom, hogy mi... Csak mocorgott, és... tocsogós hangot hallatott: Nem emlékszik a
Túlvilági történetek címû képregényre? Kölyökkoromban olvastam, és ezt juttatta eszembe a hang. Még a rajzolójára is emlékszem, Graham Inglesnek hívták, az aztán minden létezõ és nem létezõ rémséget le tudott rajzolni! Olyasmi volt a történet, hogy egy asszony megöli a férjét, nagy köveket köt a lábára, és beledobja a bányatóba. Csakhogy az ürge visszajön, félig elrohadva, zöldesfeketén, a halak megették a fél szemét, a haja tele hínárral... szóval visszajön, és megöli a nõt. Amikor éjjel fölébredtem, úgy éreztem, ez a lény hajol fölém... a keze éles karmokban végzõdik...

Dr. Harper az asztalába épített digitális órára pillantott. Lester Billings már majdnem félórája beszélt.
- Amikor a feleségét hazaengedték a kórházból, hogyan viselkedett magával?
- Hát szeretett! - mondta Billings büszkén. - Tette, amit mondtam, sose ellenkezett. Ez az asszony dolga, nem igaz? Ez a nagy egyenjogúság csak meghülyíti az embereket. Az a legfontosabb, hogy az ember tisztában legyen a helyével. A... hogy is mondják...
- Az életben betöltött szerepével?
- Ez az! - csettintett Billings. - Pontosan! Az asszonynak az a kötelességei hogy kitartson a férje mellett. Persze elég vérszegény volt utána négy-öt hónapig, csak járt-kelt a házban, mint- egy árnyék, nem énekelt, nem nézett tévét, el se mosolyodott. De tudtam, majd túl lesz rajta: Ilyen kicsi gyerekhez még nem kötõdik annyira az ember... egy idõ után már elõ kell szedni a fiókból a fényképüket, hogy pontosan emlékezzen...

- Még egy gyereket akart - tette hozzá sötéten. - Azt mondtam, õrültség. Na, nem úgy gondoltam, hogy soha többé ne legyen gyerekünk, csak megmagyaráztam neki, hogy most túl kell esnünk ezen a dolgon, és egy darabig egymással törõdnünk. Azelõtt úgysem volt erre módunk. Ha moziba akartunk menni, baby-sittert kellett keríteni, még egy meccset se nézhettünk meg a városban, ha csak Rita családja nem vigyázott a srácokra, mert az én anyám ránk se bagózott. Azt mondta, Rita egy kis lotyó, közönséges utcalány. Mindig így nevezte õket: utcalány. Hát nem röhej? Néha leültetett, és az ut... a prostituáltaktól szerzett betegségekrõl magyarázott: Hogy elõször csak egy kis seb van az ember far... péniszén, aztán meg máris lerohad az egész. Még az esküvõnkre se jött el, képzelje el!

Billings a mellkasán dobolt az ujjaival.
- A nõgyógyász meggyõzte Ritát, használja ezt a... spirált. Azt mondta, bombabiztos, és csak fel kell rakni a nõ... szóval a nõbe, és kész, mert ha valami van ott, a pete nem bír megtermékenyülni. És nem is érezni, hogy ott van. - Gonoszul vigyorgott a mennyezetre. - Akkor meg honnan tudjam, hogy ott van? A következõ évben persze megint terhes lett! Méghogy bombabiztos!

- Semelyik fogamzásgátló módszer nem tökéletes - mondta Harper. - A tabletta. is csak kilencvenkilenc százalékos biztonságot nyújt. A spirált elmozdíthatja helyérõl egy átlagnál erõsebb görcs, a menstruációs vér, kivételes esetekben még a székelés is.
- Ja. Vagy ki lehet venni.
- Természetesen.
- Szóval mit látok? Apró holmikat kötöget, énekel a zuhany alatt, és kilószámra eszi a savanyúságot. Meg az ölembe ül, és azt mondogatja, hogy biztos Isten akarata volt. Jó vicc!
- A Shirl halálát követõ év végén született?
- Ahogy mondja. Kisfiú lett, Rita az Andrew nevet adta neki. Én hozzá se akartam nyúlni, legalábbis elõször. Rita rendezte így az egészet, csinálja is egyedül, ez volt a-véleményem. Tudom, rémesen hangzik, de ne felejtse el, min mentem keresztül.
De aztán megszerettem ám, de még hogy! A kölykeim közül egyedül õ hasonlított rám: Denny az anyjára ütött, Shirl meg senkire, ha csak nem az én Ann nagyanyámra. De Andy aztán kiköpött az apja volt!

Amikor hazajöttem a melóból, mindig eljátszottam vele a járókában. Megmarkolta az ujjamat, mosolygott meg gügyörészett. Kilenchetes korában már rávigyorgott az öregére! Na, mit szól?

Úgy levett a lábamról, hogy még valami gumiállatot is vettem neki, és odaakasztottam a kiságyára! Én! Pedig az a véleményem, hogy a kölykök nem értékelik ám az ajándékot, amíg meg nem tudják köszönni! És tessék ész nélkül veszem neki a marhaságokat. Rájöttem, hogy mind közül ezt szeretem a legjobban. Akkor már a Cluett and Sonsnál dolgoztam, jó kis állás volt, fúrófejeket árultam. Elég rendesen kerestem, és mikor Ady egyéves lett, elköltöztünk Waterburybe. A régi ház tele volt rossz emlékekkel.
- És szekrényekkel...
- Nagyon boldogan telt az az év. A fél kezem odaadnám, ha még egyszer úgy élhetnénk! Persze tartott még a vietnami háború, meg pucéran futkostak a hippik, és a niggerek is sokat jártatták a szájukat, de mi nem törõdtünk vele. Egy csöndes utcában laktunk, rendes szomszédokkal. Boldogok voltunk - foglalta össze egyszerûen. - Egyszer megkérdeztem Ritát, nem aggódik-e. Tudja, a balszerencse háromszor látogatja meg az embert... ez járt a fejemben. De azt felelte, ugyan, Andy burokban született, és Isten külön gondot visel rá.
Billings ismét a mennyezetet bámulta sötét tekintettel.
- A tavalyi év már nem volt olyan jó. Valami megváltozott körülöttünk. Rászoktam arra, hogy a csizmámat a folyosón tároljam, mert nem szívesen nyitogattam a szekrényt. És ha ott bent van?, ez járt mindig a fejemben. Elképzeltem, hogy ott lapul ugrásra készen, csak az ajtónyitásra vár. Mintha megint tocsogós zajokat hallottam volna, mintha valami zöldesfekete, nyálkás izé mocorogna odabent.

Rita kérdezte, nem dolgozom-e túl sokat, én meg ráripakodtam, mint azelõtt. Összeszorult a gyomrom, ha munkába menet egyedül kellett hagynom õket a házban, de valójában boldog voltam, ha kitehettem onnan a lábam, isten bizony, megkönnyebbültem. Amikor elköltöztünk, azt hittem, hogy az az izé szem elõl tévesztett minket. De csak egy darabig. Vadászott ránk, szimatolt utánunk az utcán, a csatornában csúszott-másutt, egy évébe telt, de a nyomunkra akadt. És most újból itt van. Szemet vetett Andyre meg rám. Ha hosszú ideig gondol valamire az ember, és hisz benne, az valóra válik. Talán a szörnyek is valódiak voltak, akikkel gyerekkorunkban ijesztgettek minket, Frankenstein, a Farkasember meg a Múmia! Talán tényleg ezek ölték meg a sóderbányákba esett, tavakba fulladt vagy egyszerûen eltûnt srácokat... Talán...
- Ne visszakozzon, Mr. Billings, mondja csak!
Billings hosszan hallgatott, a digitális óra két teljes perc elmúlását jelezte. Ekkor hirtelen kibökte:
- Andy februárban halt meg. Rita nem volt odahaza. Telefonált az apja, hogy az anyja január másodikán autóbalesetet szenvedett, amirõl azt hitték, halálos, úgyhogy Rita hazautazott még aznap.
Az anyja nem halt meg, de hosszú ideig élet-halál között lebegett, vagy két hónapon keresztül. Napközben egy nagyon rendes asszony vigyázott Andyre, esténként meg otthon ültünk. A szekrényajtók akkor már folyton kinyíltak.
Billings megnyalta a szája szélét.
- A gyerek velem egy szobában aludt. Fura, mi? Amikor már kétéves volt, Rita megkérdezte, nem akarom-e másik szobába költöztetni. Spock vagy valami más sarlatán szerint nem tesz jót a gyereknek, ha együtt alszik a szüleivel. Állítólag megrázkódtatást okoz neki a szex látványa, vagy ilyesmi. De amikor ébren volt, sose csináltunk semmit. És nem akartam másik szobába rakni, Denny meg Shirl után féltem...
- De aztán mégis átrakta, nem?
- De - mondta Billings. - Át. - Arcán halvány, kínlódó mosoly jelent meg.
Billings birkózott az ismét rájuk telepedõ csenddel.
- Muszáj volt! - nyögte ki végül. - Muszáj! Míg Rita el nem ment hazulról, nem történt semmi, de utána az az izé fölbátorodott. Elkezdett... - fogcsikorgató dühvel bámult dr. Harperra. - Úgyse fogja elhinni! Tudom, mire gondol! Azt gondolja, itt van még egy dilis, majd írhat róla cikket! Úgyis tudom! Csak éppen maga nem volt ott, maga nyomorult, beképzelt lélekbúvár!

Egyik éjjel a ház összes ablaka kivágódott. Aztán máskor meg fölkeltem- reggel, és kosz- meg sárnyomokat találtam a bejárati ajtó, a folyosó és a ruhásszekrény kõzött. Kiment? Bejött? Nem tudom! Istenemre, nem tudom! A lemezek mind összekarcolva, és valami undorító nyálka borította õket... a tükrök összetörve... és a hangok... azok a hangok...
Beletúrt a hajába.

- Minden éjjel háromkor fölébredtem. Csak bámultam a sötétbe, és azt mondogattam magamnak, nyugi, csak az óra, de közben hallottam a motoszkálást. Még csak nem is lopva motoszkált, mert azt akarta, hogy halljam! A nyálkás, cuppogós hang mintha a mosogató lefolyójából jött volna... meg a kopogás... a karmok kopogása, kaparászása a lépcsõkorláton. Behunytam a szemem, mert hallani is rossz volt, de látni...
És az örökös rettegés... a zajok abbamaradtak egy kicsit, aztán közvetlen közelrõl valami beleröhögött az arcomba, a lehelete akár a rohadt káposzta, a keze a torkomon.
Billings sápadtan remegett.
- Szóval átvittem a gyereket a másik szobába, mert tudtam, õ a gyengébb, csak érte mehet elõször. Így is lett. Éjszaka Andy visítani kezdett. Nagy sokára összeszedtem magam, és bementem hozzá, állt az ágyában, és ordított: "Mumus, papa, mumus... papához akajok menni, papához..." - Billings hangja elvékonyodott, mint egy gyereké. Szeme óriásira tágult, szinte az egész arcát betöltötte, teste pedig összezsugorodott.

- Képtelen voltam fölvenni - folytatta reszketeg fejhangon -, egyszerûen képtelen voltam. Egy óra múlva a sikoltását hallottam, szörnyû, gurgulázó sikolyt, úgy rohantam át, mintha azén életemrõl volna szó, még a villanyt se gyújtottam fel, csak rohantam, de akkor már megfogta, édes jó Istenem, csak úgy rázta, ráncigálta, mint egy kutya egy rongydarabot, és ...valami roggyant vállú, madárijesztõ fejû lényt láttam az ágyánál... olyan szagot árasztott, mint a döglött patkány...
...és hallottam... - Elhalt a hangja, majd visszatért. - ...Andy nyakcsigolyáinak roppanását. - Hangja most üresen, hidegen kongott. - ...mint amikor az ember korcsolyázás közben egy gallyra fut.
- És azután mi történt?
- Elrohantam - válaszolta Billings továbbra is tompán, üresen. - Egy egész éjjel nyitva tartó gyorsbüfébe menekültem. Fölhajtottam vagy hat csésze kávét. Aztán hazamentem. Már hajnalodott. Mielõtt fölértem volna az emeletre, hívtam a rendõrséget. Andy a padlón feküdt. Rám bámult, szemrehányón. Egyik fülén apró vércsepp száradt. Egyetlen csepp. A szekrényajtó nyitva volt... éppen csak résnyíre.
Elhallatott. Harper a digitális órára nézett. Ötven perc múlt el.
- Beszéljen meg idõpontot a nõvérrel - mondta. - Többet. Keddenként és csütörtökönként megfelel?
- Én csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam - mondta Billings. - Hogy megszabaduljak tõle. Hazudtam a rendõrségnek is, érti? Azt mondtam nekik, hogy a gyerek biztos ki akart mászni a kiságyból... és bevették. Naná, hogy bevették. Pontosan úgy festett a dolog. De Rita tudta... Rita... már... tudta...
Jobb karjával eltakarta a szemét. Zokogni kezdett.
- Mr. Billings, azt hiszem, nagyon sok mindent kell megbeszélnünk - mondta dr. Harper némi szünet után. - Úgy vélem, megszabadulhat a magában hordott bûntudattól, legalábbis részben, de ehhez elsõsorban akaraterõre van szüksége.
- Talán azt hiszi, nem akarok megszabadulni tõle?! - kiáltotta Billings. Kivörösödött szeme elkínzottan pislogott.
- Még nem - felelte Harper halkan. - Akkor kedd és csütörtök megfelel?
Hosszas hallgatás után Billings megszólalt.
- Meg, meg. Nyavalyás kuruzsló - motyogta.
- Iratkozzon fel a nõvérnél, Mr. Billings. Minden jót!
Billings tompán felnevetett, és gyorsan kiment a szobából. Hátra se nézett.
A nõvér asztala üres volt. Az üzenettömbön ez állt: Rögtön jövök.
Billings visszafordult, és benyitott a rendelõbe.
- Doktor úr, az asszisztense...
A rendelõ is üres volt.
De a szekrényajtó nyitva állt. Éppen csak résnyire.
- Milyen kedves - szólt egy hang a szekrénybõl -, igazán milyen kedves. - Mintha iszapos, rohadt hínár alól hallatszott volna minden szó.
A szekrényajtó kitárult. Billings lába földbe gyökerezett. Valami langyos-meleget érzett az ágyékánál; összevizelte magát.
- Milyen kedves - szólt a mumus, ahogy elõkúszott a szekrénybõl.
Oszladozó, görbe karmai között még ott tartotta dr. Harper álarcát.