- Azért jöttem magához, hogy beszélhessek végre - mondta a páciens dr. Harper
díványán. Lester Billings a Connecticut állambeli Waterburybõl származott, egy
New York-i iparvállalat alkalmazásában állt, huszonnyolc éves volt, és három
gyermek apja. A gyermekei mind meghaltak. Ennyit jegyzett Vickers nõvér a
kórtörténetbe. -
Paphoz nem mehetek, mert nem vagyok katolikus, ügyvédhez sem fordulhatok, mert
nem csináltam olyasmit, ami ügyvédre tartozna. Csak éppen megöltem mind a három
gyerekemet. Egyenként. Mindhármat.
Dr.
Harper bekapcsolta a magnót. Billings deszkamereven feküdt a díványon, pillanatra sem
engedte el magát. Lábfeje derékszögben mutatott fölfelé. A kényszerû
megaláztatást tûrõ férfiú szobra volt. Kezét összekulcsolta a mellén, mintha a
ravatalon feküdne, arca szándékoltan kifejezéstelen. Tekintete nem mozdult az
egyszínû fehérre meszelt mennyezetrõl, talán emlékeinek epizódjai rajzolódtak ki
ott... - Úgy
érti, valóban megölte õket, vagy... -
Dehogy - legyintett a beteg türelmetlenül. - De én vagyok a felelõs. Denny
1967-ben halt meg, Shirl 1971-ben, Andy meg az idén. Errõl akarok beszélni. Dr.
Harper nem válaszolt., Öregnek, elnyûttnek találta Billingset. Gyérült a haja,
arca sárgás volt, szeme a whisky gyakori élvezetérõl
árulkodott. -
Megölték õket, érti? Csak senki nem hiszi el! Ha bárki hinne nekem, mindjárt más
volna! -
Miért? -
Mert... - Billings elnémult és hirtelen könyékre emelkedett fektébõl. A szoba
túlsó felébe bámult. - Mi az ott? - kérdezte nyersen, szeme fekete résnyire
szûkült. -
Micsoda? - Az az
ajtó! - A
szekrény - válaszolta dr. Harper -, ahová a kabátomat és a sárcipõmet
teszem. -
Nyissa ki! Látni akarom!
Dr.
Harper szó nélkül fölkelt, és kinyitotta az ajtót. Belül barnás esõkabát lógott,
meg néhány üres vállfa. Alattuk egy pár fényes kalucsni. Az egyik cipõbõl kiállt
egy New York Times. Ennyi volt az
egész. -
Rendben? - kérdezte dr. Harper. -
Rendben - felelte Billings, és visszaereszkedett. - Azt
mondta - kezdte dr. Harper, visszaülve a székre -, hogy ha magára bizonyítanák a
gyermekei megölését, megszûnnének a problémái. Miért? - Mert
lecsuknának - vágta rá Billings. - Életfogytot kapnék. És a börtöncellában
nincsenek sötét zugok. Teljesen átlátható. - A semmibe
mosolygott. -
Hogyan haltak meg a gyerekei? - Ne
próbálja kihúzni belõlem! Billings váratlanul megfordult, és dühödten meredt dr.
Harperra. - Ne
izguljon, majd elmondom. Én nem vagyok dilis, mint a maga betegei, akik itt
teszik az eszüket, hogy "Én vagyok Napóleon", meg "Azért szoktam rá a heroinra,
mert anyuci nem törõdött velem"! Látom, hogy úgyse hisz nekem. De nem izgat Nem
számít. Már az is elég, ha elmondom. -
Kérem. - Dr. Harper elõkotorta a pipáját. -
1965-ben vettem el Ritát. Huszonegy éves voltam, õ meg tizennyolc, és terhes
volt. Dennyvel. - Ajka félelmetes vigyorba torzult, de szempillantás alatt
elsimult. - Ott kellett hagynom a fõiskolát, hogy valami állást kerítsek, de nem
bántam. Imádtam mind a kettõjüket. Nagyon boldogok voltunk. Denny
születése után Rita újból hamar teherbe esett. Shirl '66 decemberében lett meg,
aztán Andy '69 nyarán. Denny akkor már nem élt. Andy tulajdonképpen csak úgy
becsúszott, legalábbis Rita azt mondta. Néha mondogatta, hogy nem használ
fogamzásgátlót. De szerintem nem volt az véletlen. A gyerek leköti az embert, a
nõk meg pontosan ezt szeretik, fõleg, ha az ember okosabb náluk. Maga szerint
nem így van?
Harper
csak hümmögött. -
Persze ez se számít. Így is, úgy is szerettem! - csattant fel újból Billings.
Mintha egyenesen a felesége bosszantására szerette volna a
gyerekét. - És ki
ölte meg a gyerekeket? - A
mumus - válaszolta Lester Billings habozás nélkül. - A mumus ölte meg õket, aki
a szekrényben rejtõzött. - Megfordult, és elvigyorodott. Most megint azt hiszi,
hogy dilis vagyok. Rá van írva az arcára. Azt képzeli, érdekel? Csak el akarom
mondani az egészet, aztán eltûnök. -
Hallgatom - mondta dr. Harper. - Akkor
kezdõdött, amikor Denny már majdnem kétéves volt, Shirl meg még csecsemõ. Denny
lefekvés után bõgni kezdett. A saját szobájában aludt, a kislány meg a mi
szobánkban, egy bölcsõben. Eleinte azt hittem, azért sír, mert nem viheti már az
ágyba a cumisüvegét. Rita mondta. ne csináljuk ügyet belõle, adjuk neki oda és
kész, majd leszokik róla magától. Na de ebbõl származik a baj. Az ember mindent
megenged a kölyköknek, elkényezteti õket, aztán rossz útra tévednek!
Felcsinálnak egy kislányt, majd narkósok lesznek. Vagy striciskednek. El tudja
képzelni, hogy egy szép nap arra ébred, hogy a sráca, a tulajdon fia,
strici?! Egy
darabig így ment ez; úgyhogy esténként nekem kellett ágyba dugni. Ha nem hagyta
abba a bõgést, hát elvertem a fenekét. Rita meg kitalálta, hogy a gyerek egyre
azt hajtogatja: lámpa. Én nem is tudom. Ilyen kis kölyköknél nem nagyon lehet
tudni, mit mondanak. Csak az anyjuk érti.... Rita be
akart tenni a szobába valami kis éjjeli lámpát, tudja, olyan konnektorba dugható
jelzõfényt, Miki egérrel, Foxi Maxival vagy mi a fenével rajta. Én meg nem
engedtem. Ha a srác kicsi korában nem tanulja meg elviselni a sötétet, késõbb se
szokik hozzá... Szóval,
a Shirl születése utáni nyáron halt meg. Aznap este én tettem le. Egybõl bõgni
kezdett, de akkor megértettem a szavát. "Mumus - bõgte -, papa, ott a mumus" -
és a szekrényre mutogatott. Leoltottam a villanyt, átmentem a mi szobánkba, és
megkérdeztem Ritát, mi a fenének tanít a gyereknek ilyen szavakat. Viszketett is
alaposan a tenyerem, de végül nem bántottam. Azt mondta, sose tanított neki
effélét. Erre ráfogtam, hogy hazudik, mintha könyvbõl olvasná.
Tudja,
szörnyû nyaram volt. Csak egy raktárban sikerült valami melót szereznem,
pepsi-colás teherautókra rakodtunk, állandóan hulla voltam. Persze Shirl is
minden áldott éjjel fölébredt és ordított, Rita meg fölkelt hozzá, és fölvette,
ringatta. Én mondom magának, néha úgy éreztem, kivágom mindkettõt, hogy a lábuk
nem éri a földet. Hát istenem, néha bedilizik a kölyköktõl az ember, és olyankor
legszívesebben kitekerné a nyakukat.
Na, a
srác is menetrendszerûen fölvert hajnali háromkor a bõgésével. Kitámolyogtam a
fürdõszobába úgy félálmomban, Rita szólt, hogy nézzem már meg Dennyt. Azt
feleltem, nézze õ, és visszakúsztam az ágyba. Már majdnem elaludtam, amikor
egyszer csak hallom, hogy sikoltozni kezd.
Erre
persze fölkeltem. A gyerek a hátán feküdt, holtan. Fehér volt, mint a mész,
kivéve, ahol a vér... összegyûlt a testében. A combja tövében, a nyakán, a se...
fenekén. A szeme tágra nyílva. Az volt a legszörnyûbb, tudja? Ahogy olyan
üvegesen nézett, mint a kandallók fölé rakott kitömött szarvas... vagy mint a
halott vietnami gyerekek, ahogy a képeken láttam. De egy amerikai kissrác? A
hátán feküdt; rajta a pelenka meg a gumibugyi, mert néhány hét óta megint
bepisilt... Szörnyû. ...hogy imádtam azt a gyereket!
Billings lassan megcsóválta a fejét, arcán ismét
megjelent a félelmetes gumimosoly.
- Rita
sikoltozott, ahogy a torkán kifért. A karjába akarta venni Dennyt, de nem
hagytam, mert a zsaruk nem szeretik, ha az ember a holttesthez
nyúl... - És
akkor már tudta, hogy a mumus volt az? - kérdezte Harper
halkan. -
Dehogy, akkor még nem. Csak észrevettem valamit, persze akkor eszembe se jutott,
hogy fontos lehet, de az agyam elraktározta. -
Mit? - A
szekrényajtó nyitva volt. Éppen csak egy kicsit. Résnyire. Csakhogy én tisztán
emlékszem, hogy bezártam, érti? A nejlonzsákokat tartjuk ott, amikben a holmit a
tisztítóba visszük. Ha egy ilyen a gyerek kezébe kerül játék közben, akkor
annyi. Fejére húzza, és megfullad. -
Persze. És mi történt aztán? - Hát,
eltemettük - vont vállat Billings. Sötét tekintettel meredt a kezére, amely
három apró koporsóra szórta a göröngyöt. -
Halottkémi tárgyalás volt? - De
volt ám! - Billings szeme rosszindulatúan villant. - Valami isten tudja honnan
szalajtott seggfej szakértõvel, aki egy sztetoszkóppal, egy zacskó mentolos
cukorral meg a lódoktor diplomájával volt fölszerelve! És aszongya,
csecsemõhalál! A kölyök meg majdnem hároméves volt! Hallott már ekkora emeletes
baromságot?! -
Csecsemõhalálnak rendszerint az elsõ életévben bekövetkezõ exitust nevezik -
magyarázta. Harper higgadtan -, de jobb híján a diagnózis egytõl az ötéves
gyermekek halotti bizonyítványában is alkalmazható... -
Lószart! - fortyant föl Billings. Harper
ismét pipára gyújtott.
Egy
hónappal a temetés után Shirlt átköltöztettük Denny szobájába. Rita persze
foggal-körömmel harcolt ellene, de enyém lett az utolsó szó. Nem mintha nekem
jólesett volna. Istenkém, hát hogyne szerettünk volna egy szobában aludni vele,
de csak nem tarthatom örökösen szemmel! Az tönkreteszi a gyereket. Amikor én
kiskölyök voltam, anyám gyakran vitt a tengerpartra, aztán rekedtre ordította a
torkát: "Ne ússz olyan messzire!", "Oda ne menj!", "Ott örvény van!" "Még csak
egy órája ettél!" meg "Ne merülj a víz alá!" Még a cápáktól is óvott, isten
bizony. És mi lett belõle? Közel se birok menni a vízhez! Higgye el! Olyan
víziszonyom van; hogy ha csak strandot látok, már görcsöt kapok! Rita egyszer
kikönyörögte, hogy menjünk el Savin Rockba. Ez még Denny életében történt. Én
úgy hánytam, mint a lakodalmas kutya. Szóval, láthatja, tapasztalatból beszélek;
nem lehet a széltõl is óvni a srácokat. Meg saját magát se sajnálhatja örökké az
ember. Az élet megy. tovább. Shirl megkapta Denny ágyát és kész. A régi matracot
azért kidobtuk, mert féltem, hogy bacilusok vannak benne. Eltelt egy év. Egyik
este, amikor leteszem, hát nem elkezd nyafogni? "Mumus, papa, mumus, mumus!" -
visít meg bõg nekem... Fölállt
a szõr a hátamon, mit mondjak. Pont, mint Denny. Egyszerre eszembe jutott a
résnyire nyílt szekrényajtó is. Be akartam vinni Shirlt a mi szobánkba arra az
éjszakára. - És
bevitte? - Nem.
- Billings megint a kezére bámult. Rángatózott az arca. - Hogyan néztem volna
Rita szemébe? Mondtam volna, hogy neki volt igaza? Erõsnek
kellett lennem. Õ úgyse valami nagy jellem...
ha tudná, milyen könnyen bújt ágyba velem még mielõtt a feleségem lett
volna... -
Miért, maga talán nem könnyen bújt ágyba
vele? - kérdezte Harper. Billings az ujjait tördelte, de hirtelen megmerevedett a
pózban. - Most
mit okoskodik, mi? -
Ugyan, ugyan, kérem. - Akkor
hagyja végigmondanom! - reccsent rá Billings. - Azért jöttem, hogy végre
könnyítsek a lelkemen, és beszélhessek. Hiába is várja, hogy kiteregessem a
házaséletemet! Rita meg én teljesen normális házaséletet éltünk, nem volt ott
semmi rendkívüli. Ne is várjon valami disznóságot. Tudom; hogy vannak olyanok,
akiket földob, ha ilyesmirõl beszélhetnek, de én nem tartozom
közéjük. -
Helyes - mondta Harper. -
Helyes - visszhangozta Billings pimaszul, de feszengve. Úgy tûnt, kizökkent a
gondolatmenetbõl, pillantása a szorosra zárt szekrényajtóhoz
kalandozott. -
Kinyissam? - kérdezte Harper - Nem
kell! - vágta rá Billings. - Mit képzel, kíváncsi vagyok a kalucsnijára? -
nevetgélt idegesen. - Õt is
a mumus vitte el - folytatta. A halántékát dörzsölte, mintha fel akarná
frissíteni az emlékeit. - Egy hónappal késõbb. De valami még történt elõtte.
Egyik éjjel zajt hallottam a gyerekszobából. Aztán Shirl visítani kezdett.
Azonnal fölrántottam az ajtót, a folyosón égett a villany... a gyerek ült a
rácsos ágyban, sírt, és... valami mozgást láttam... a szekrénybe, ahová nem
világított a lámpa... valami beslisszolt. -
Nyitva volt a szekrényajtó? - Egy
kicsit. Résnyire. - Billings megnyalta kiszáradt ajkát. - Shirl egyre azt
bömbölte: "mumus", meg valamit, ami úgy hangzott, hogy "karom". Csak hát nem
nagyon értettük, mert még selypített. Rita berohant, kérdezte, mi baja, én meg
azt válaszoltam, biztos csak a faágak mozgó árnyékától ijedt
meg. -
...akarom? - kérdezte dr. Harper. -
Mi? - Talán
rosszul értették, és azt akarta mondani: "Nem akarom!" - Lehet
- mondta Billings -, lehet. De nem hiszem. Szerintem karom volt. - Pillantása
ismét a szekrényajtóra tévedt. - Hosszú, horgas karmok. - Hangja suttogásba
csuklott. - Be is
nézett a szekrénybe? -
I-igen. - Billings oly szorosan kulcsolta egymásba kezeit, hogy kézfején
kifehéredtek a csontok. - És
látott valamit? Látta a... -
Nem
láttam semmit! - ordított fel Billings. Mintha kihúzták volna lelke
fekete dugója, úgy ömlöttek belõle a szavak. - Én találtam rá, mikor meghalt,
érti? Fekete volt, teljesen fekete az egész teste, feketébb a négernél! És
egyenesen rám nézett az üveges tekintetével... fénylett a szeme, mint a kitömött
állatoké, és azt mondta: "Elkapott, papa, hagytad, hogy elkapjon, megöltél,
segítettél neki..." - Szavai lassan elhaltak. Egyetlen óriási könnycsepp gördült
le az arcán.
Azt
mondták, agyérgörcs, és hogy néha gyerekeknél is elõfordul. Valami téves jelzés
az agyban... A hartfordi gyûjtõkórházban csinálták a boncolást, és azt mondták,
az agyérgörcs következtében a nyelvétõl fulladt meg. Egyedül kellett hazamennem,
mert Ritát nyugtatókkal tömték. Egyszerûen nem volt magánál. Egyedül kellett
visszamennem abba a házba... nem igaz, hogy egy kölyök csak úgy agyérgörcsöt
kap, mert az agya bemondja az unalmast! Attól kapott agyérgörcsöt, mert halálra
rémült valamitõl! És nekem vissza kellett mennem abba a házba, ahol az a
valami volt! - Égve
hagytam a lámpát, és a díványon aludtam - suttogta. - És
történt valami? - Azt
átmondtam, hogy egy sötét szobában vagyok... és valami ...mozog a szekrénybér,
de nem látom, hogy mi... Csak mocorgott, és... tocsogós hangot hallatott: Nem
emlékszik a Túlvilági történetek címû képregényre? Kölyökkoromban
olvastam, és ezt juttatta eszembe a hang. Még a rajzolójára is emlékszem, Graham
Inglesnek hívták, az aztán minden létezõ és nem létezõ rémséget le tudott
rajzolni! Olyasmi volt a történet, hogy egy asszony megöli a férjét, nagy
köveket köt a lábára, és beledobja a bányatóba. Csakhogy az ürge visszajön,
félig elrohadva, zöldesfeketén, a halak megették a fél szemét, a haja tele
hínárral... szóval visszajön, és megöli a nõt. Amikor éjjel fölébredtem, úgy
éreztem, ez a lény hajol fölém... a keze éles karmokban
végzõdik...
Dr.
Harper az asztalába épített digitális órára pillantott. Lester Billings már
majdnem félórája beszélt. -
Amikor a feleségét hazaengedték a kórházból, hogyan viselkedett
magával? - Hát
szeretett! - mondta Billings büszkén. - Tette, amit mondtam, sose ellenkezett.
Ez az asszony dolga, nem igaz? Ez a nagy egyenjogúság csak meghülyíti az
embereket. Az a legfontosabb, hogy az ember tisztában legyen a helyével. A...
hogy is mondják... - Az
életben betöltött szerepével? - Ez
az! - csettintett Billings. - Pontosan! Az asszonynak az a kötelességei hogy
kitartson a férje mellett. Persze elég vérszegény volt utána négy-öt hónapig,
csak járt-kelt a házban, mint- egy árnyék, nem énekelt, nem nézett tévét, el se
mosolyodott. De tudtam, majd túl lesz rajta: Ilyen kicsi gyerekhez még nem
kötõdik annyira az ember... egy idõ után már elõ kell szedni a fiókból a
fényképüket, hogy pontosan emlékezzen...
- Még
egy gyereket akart - tette hozzá sötéten. - Azt mondtam, õrültség. Na, nem úgy
gondoltam, hogy soha többé ne legyen gyerekünk, csak megmagyaráztam neki, hogy
most túl kell esnünk ezen a dolgon, és egy darabig egymással törõdnünk. Azelõtt
úgysem volt erre módunk. Ha moziba akartunk menni, baby-sittert kellett
keríteni, még egy meccset se nézhettünk meg a városban, ha csak Rita családja
nem vigyázott a srácokra, mert az én anyám ránk se bagózott. Azt mondta, Rita
egy kis lotyó, közönséges utcalány. Mindig így nevezte õket: utcalány. Hát nem
röhej? Néha leültetett, és az ut... a prostituáltaktól szerzett betegségekrõl
magyarázott: Hogy elõször csak egy kis seb van az ember far... péniszén, aztán
meg máris lerohad az egész. Még az esküvõnkre se jött el, képzelje el!
Billings a mellkasán dobolt az
ujjaival. - A
nõgyógyász meggyõzte Ritát, használja ezt a... spirált. Azt mondta, bombabiztos,
és csak fel kell rakni a nõ... szóval a nõbe, és kész, mert ha valami van ott, a
pete nem bír megtermékenyülni. És nem is érezni, hogy ott van. - Gonoszul
vigyorgott a mennyezetre. - Akkor meg honnan tudjam, hogy ott van? A következõ
évben persze megint terhes lett! Méghogy bombabiztos!
-
Semelyik fogamzásgátló módszer nem tökéletes - mondta Harper. - A tabletta. is
csak kilencvenkilenc százalékos biztonságot nyújt. A spirált elmozdíthatja
helyérõl egy átlagnál erõsebb görcs, a menstruációs vér, kivételes esetekben még
a székelés is. - Ja.
Vagy ki lehet venni. -
Természetesen. -
Szóval mit látok? Apró holmikat kötöget, énekel a zuhany alatt, és kilószámra
eszi a savanyúságot. Meg az ölembe ül, és azt mondogatja, hogy biztos Isten
akarata volt. Jó vicc! - A
Shirl halálát követõ év végén született? - Ahogy
mondja. Kisfiú lett, Rita az Andrew nevet adta neki. Én hozzá se akartam nyúlni,
legalábbis elõször. Rita rendezte így az egészet, csinálja is egyedül, ez volt
a-véleményem. Tudom, rémesen hangzik, de ne felejtse el, min mentem
keresztül. De
aztán megszerettem ám, de még hogy! A kölykeim közül egyedül õ hasonlított rám:
Denny az anyjára ütött, Shirl meg senkire, ha csak nem az én Ann nagyanyámra. De
Andy aztán kiköpött az apja volt!
Amikor
hazajöttem a melóból, mindig eljátszottam vele a járókában. Megmarkolta az
ujjamat, mosolygott meg gügyörészett. Kilenchetes korában már rávigyorgott az
öregére! Na, mit szól?
Úgy
levett a lábamról, hogy még valami gumiállatot is vettem neki, és odaakasztottam
a kiságyára! Én! Pedig az a véleményem, hogy a kölykök nem értékelik ám az
ajándékot, amíg meg nem tudják köszönni! És tessék ész nélkül veszem neki a
marhaságokat. Rájöttem, hogy mind közül ezt szeretem a legjobban. Akkor már a
Cluett and Sonsnál dolgoztam, jó kis állás volt, fúrófejeket árultam. Elég
rendesen kerestem, és mikor Ady egyéves lett, elköltöztünk Waterburybe. A régi
ház tele volt rossz emlékekkel. - És
szekrényekkel... -
Nagyon boldogan telt az az év. A fél kezem odaadnám, ha még egyszer úgy
élhetnénk! Persze tartott még a vietnami háború, meg pucéran futkostak a hippik,
és a niggerek is sokat jártatták a szájukat, de mi nem törõdtünk vele. Egy
csöndes utcában laktunk, rendes szomszédokkal. Boldogok voltunk - foglalta össze
egyszerûen. - Egyszer megkérdeztem Ritát, nem aggódik-e. Tudja, a balszerencse
háromszor látogatja meg az embert... ez járt a fejemben. De azt felelte, ugyan,
Andy burokban született, és Isten külön gondot visel rá. Billings ismét a mennyezetet bámulta sötét
tekintettel. - A
tavalyi év már nem volt olyan jó. Valami megváltozott körülöttünk. Rászoktam
arra, hogy a csizmámat a folyosón tároljam, mert nem szívesen nyitogattam a
szekrényt. És ha ott bent van?, ez járt mindig a fejemben. Elképzeltem, hogy ott
lapul ugrásra készen, csak az ajtónyitásra vár. Mintha megint tocsogós zajokat
hallottam volna, mintha valami zöldesfekete, nyálkás izé mocorogna
odabent.
Rita
kérdezte, nem dolgozom-e túl sokat, én meg ráripakodtam, mint azelõtt.
Összeszorult a gyomrom, ha munkába menet egyedül kellett hagynom õket a házban,
de valójában boldog voltam, ha kitehettem onnan a lábam, isten bizony,
megkönnyebbültem. Amikor elköltöztünk, azt hittem, hogy az az izé szem elõl
tévesztett minket. De csak egy darabig. Vadászott ránk, szimatolt utánunk az
utcán, a csatornában csúszott-másutt, egy évébe telt, de a nyomunkra akadt. És
most újból itt van. Szemet vetett Andyre meg rám. Ha hosszú ideig gondol
valamire az ember, és hisz benne, az valóra válik. Talán a szörnyek is valódiak
voltak, akikkel gyerekkorunkban ijesztgettek minket, Frankenstein, a Farkasember
meg a Múmia! Talán tényleg ezek ölték meg a sóderbányákba esett, tavakba fulladt
vagy egyszerûen eltûnt srácokat... Talán... - Ne
visszakozzon, Mr. Billings, mondja csak! Billings hosszan hallgatott, a digitális óra két teljes
perc elmúlását jelezte. Ekkor hirtelen kibökte: - Andy
februárban halt meg. Rita nem volt odahaza. Telefonált az apja, hogy az anyja
január másodikán autóbalesetet szenvedett, amirõl azt hitték, halálos, úgyhogy
Rita hazautazott még aznap. Az
anyja nem halt meg, de hosszú ideig élet-halál között lebegett, vagy két hónapon
keresztül. Napközben egy nagyon rendes asszony vigyázott Andyre, esténként meg
otthon ültünk. A szekrényajtók akkor már folyton kinyíltak. Billings megnyalta a szája szélét. - A
gyerek velem egy szobában aludt. Fura, mi? Amikor már kétéves volt, Rita
megkérdezte, nem akarom-e másik szobába költöztetni. Spock vagy valami más
sarlatán szerint nem tesz jót a gyereknek, ha együtt alszik a szüleivel.
Állítólag megrázkódtatást okoz neki a szex látványa, vagy ilyesmi. De amikor
ébren volt, sose csináltunk semmit. És nem akartam másik szobába rakni, Denny
meg Shirl után féltem... - De
aztán mégis átrakta, nem? - De -
mondta Billings. - Át. - Arcán halvány, kínlódó mosoly jelent
meg. Billings birkózott az ismét rájuk telepedõ
csenddel. -
Muszáj volt! - nyögte ki végül. - Muszáj! Míg Rita el nem ment hazulról, nem
történt semmi, de utána az az izé fölbátorodott. Elkezdett... - fogcsikorgató
dühvel bámult dr. Harperra. - Úgyse fogja elhinni! Tudom, mire gondol! Azt
gondolja, itt van még egy dilis, majd írhat róla cikket! Úgyis tudom! Csak éppen
maga nem volt ott, maga nyomorult, beképzelt lélekbúvár!
Egyik
éjjel a ház összes ablaka kivágódott. Aztán máskor meg fölkeltem- reggel, és
kosz- meg sárnyomokat találtam a bejárati ajtó, a folyosó és a ruhásszekrény
kõzött. Kiment? Bejött? Nem tudom! Istenemre, nem tudom! A lemezek mind
összekarcolva, és valami undorító nyálka borította õket... a tükrök
összetörve... és a hangok... azok a hangok... Beletúrt a hajába.
-
Minden éjjel háromkor fölébredtem. Csak bámultam a sötétbe, és azt mondogattam
magamnak, nyugi, csak az óra, de közben hallottam a motoszkálást. Még csak nem
is lopva motoszkált, mert azt akarta, hogy halljam! A nyálkás, cuppogós hang
mintha a mosogató lefolyójából jött volna... meg a kopogás... a karmok kopogása,
kaparászása a lépcsõkorláton. Behunytam a szemem, mert hallani is rossz volt, de
látni... És az
örökös rettegés... a zajok abbamaradtak egy kicsit, aztán közvetlen közelrõl
valami beleröhögött az arcomba, a lehelete akár a rohadt káposzta, a keze a
torkomon. Billings sápadtan remegett. -
Szóval átvittem a gyereket a másik szobába, mert tudtam, õ a gyengébb, csak érte
mehet elõször. Így is lett. Éjszaka Andy visítani kezdett. Nagy sokára
összeszedtem magam, és bementem hozzá, állt az ágyában, és ordított: "Mumus,
papa, mumus... papához akajok menni, papához..." - Billings hangja
elvékonyodott, mint egy gyereké. Szeme óriásira tágult, szinte az egész arcát
betöltötte, teste pedig összezsugorodott.
-
Képtelen voltam fölvenni - folytatta reszketeg fejhangon -, egyszerûen képtelen
voltam. Egy óra múlva a sikoltását hallottam, szörnyû, gurgulázó sikolyt, úgy
rohantam át, mintha azén életemrõl volna szó, még a villanyt se gyújtottam fel,
csak rohantam, de akkor már megfogta, édes jó Istenem, csak úgy rázta,
ráncigálta, mint egy kutya egy rongydarabot, és ...valami roggyant vállú,
madárijesztõ fejû lényt láttam az ágyánál... olyan szagot árasztott, mint a
döglött patkány... ...és
hallottam... - Elhalt a hangja, majd visszatért. - ...Andy nyakcsigolyáinak
roppanását. - Hangja most üresen, hidegen kongott. - ...mint amikor az ember
korcsolyázás közben egy gallyra fut. - És
azután mi történt? -
Elrohantam - válaszolta Billings továbbra is tompán, üresen. - Egy egész éjjel
nyitva tartó gyorsbüfébe menekültem. Fölhajtottam vagy hat csésze kávét. Aztán
hazamentem. Már hajnalodott. Mielõtt fölértem volna az emeletre, hívtam a
rendõrséget. Andy a padlón feküdt. Rám bámult, szemrehányón. Egyik fülén apró
vércsepp száradt. Egyetlen csepp. A szekrényajtó nyitva volt... éppen csak
résnyíre.û Elhallatott. Harper a digitális órára nézett. Ötven perc
múlt el. -
Beszéljen meg idõpontot a nõvérrel - mondta. - Többet. Keddenként és
csütörtökönként megfelel? - Én
csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam - mondta Billings. - Hogy megszabaduljak
tõle. Hazudtam a rendõrségnek is, érti? Azt mondtam nekik, hogy a gyerek biztos
ki akart mászni a kiságyból... és bevették. Naná, hogy bevették. Pontosan úgy
festett a dolog. De Rita tudta... Rita... már... tudta... Jobb
karjával eltakarta a szemét. Zokogni kezdett. - Mr.
Billings, azt hiszem, nagyon sok mindent kell megbeszélnünk - mondta dr. Harper
némi szünet után. - Úgy vélem, megszabadulhat a magában hordott bûntudattól,
legalábbis részben, de ehhez elsõsorban akaraterõre van
szüksége. - Talán
azt hiszi, nem akarok megszabadulni tõle?! - kiáltotta Billings. Kivörösödött
szeme elkínzottan pislogott. - Még
nem - felelte Harper halkan. - Akkor kedd és csütörtök
megfelel? Hosszas
hallgatás után Billings megszólalt. - Meg,
meg. Nyavalyás kuruzsló - motyogta. -
Iratkozzon fel a nõvérnél, Mr. Billings. Minden jót! Billings tompán felnevetett, és gyorsan kiment a
szobából. Hátra se nézett. A nõvér
asztala üres volt. Az üzenettömbön ez állt: Rögtön jövök. Billings visszafordult, és benyitott a
rendelõbe. -
Doktor úr, az asszisztense... A
rendelõ is üres volt. De a
szekrényajtó nyitva állt. Éppen csak résnyire. -
Milyen kedves - szólt egy hang a szekrénybõl -, igazán milyen kedves. - Mintha
iszapos, rohadt hínár alól hallatszott volna minden szó. A
szekrényajtó kitárult. Billings lába földbe gyökerezett. Valami langyos-meleget
érzett az ágyékánál; összevizelte magát. -
Milyen kedves - szólt a mumus, ahogy elõkúszott a szekrénybõl. Oszladozó, görbe karmai között még ott tartotta dr.
Harper álarcát.
|