Sidley kisasszonynak hívták, és tanításból élt.

     Aprócska nő volt, így mindig - akárcsak most is - nyújtóznia kellett, ha a tábla felső szélére akart írni. Egyik gyerek sem vihogott vagy sustorgott, vagy majszolt dugi cukorkát a háta mögött. Ahhoz túl jól ismerték a kisasszony halálbiztos ösztöneit. Sidley kisasszony mindig meg tudta állapítani, ki rágózik a hátsó padban, ki hordoz csúzlit a zsebében, és ki megy csak azért a vécére, hogy matricát csereberéljen, ahelyett hogy rendeltetésszerűen használná a helyiséget. Akárcsak Istené, úgy tűnt, az ő szeme is mindent lát.

     Őszült, és a nyomott mintás ruháján jól kivehetően átlátszott gyengélkedő gerincét támasztó fűzője. Pici, állandóan szenvedő, kancsal nő volt. Mégis féltek tőle. Az iskolaudvaron legendákat meséltek róla. Ha szemét egy vihogó vagy pusmogó diákra vetette, még a legszilárdabb térdek is reszkető kocsonyává váltak.

     Ahogy az aznapi nyelvtanleckét rótta föl a táblára, felötlött benne, hogy hosszú tanítói pályafutásának sikere összefoglalható, lemérhető és igazolható egyetlen mindennapos dologgal: nyugodtan hátat fordíthatott a diákjainak.

     - Vakáció - mondta, ahogy biztos, gondos kézzel felírta a szót. - Edward, kérlek, foglald mondatba a vakáció szót.

     - New Yorkba mentem vakációra - fuvolázta Edward. Aztán, ahogy Sidley kisasszony tanította, megismételte: - Va-ká-ci-ó.

     - Jól van, Edward.

     A következő szóra tért rá.

     Kis trükkökkel is élt természetesen, szilárd meggyőződése volt, hogy sikere nagyban köszönhető a nagyobb dolgokon kívül a kisebbeknek is. Az osztályban következetesen tartotta magát ehhez az alapelvhez, és nem is vallott soha kudarcot.

     - Jane - mondta csöndesen.

     Jane, aki suttyomban az olvasókönyvét böngészgette, bűntudatosan felkapta a fejét.

     - Csukd be a könyvet, de azonnal.

     A könyv becsukódott. Jane gyűlölettől elhomályosult pillantást vetett Sidley kisasszony hátára.

     - És a kicsöngetés után még bent maradsz a padban tizenöt percig.

     - Igenis, Sidley kisasszony - mondta Jane, és remegett a szája széle.

     A kisasszony egyik kis trükkjéhez a szemüvegét alkalmazta. A vastag lencsékben visszatükröződött az egész osztály, és mindig mulattatta bűntudatos, ijedt arcuk, ha rajtakapta őket kisded játékaikon. Látta, ahogy az első padban ülő Robert kísértetszerű, torz tükörképe fintorog. Nem szólt rá. Még nem. Ha még egy kicsit hagyja Robertet, annál jobban megszégyenítheti később.

     - Holnap - mondta fennhangon. - Robert, ismételd a holnap szót egy egész mondatban.

     Robert összeráncolt homlokkal töprengett a feladványon. Az osztályterem csöndesen és álmosan ásítozott a késő szeptember délutáni napsütésben. Az ajtó fölött az elektromos órán már csak félórányi messzeségben volt a három órai kicsöngetés, és az ifjú fejeket csak Sidley kisasszony hangtalanul fenyegető háta tartotta vissza attól, hogy elbóbiskoljanak munkafüzetük felett.

     - Rád várunk, Robert.

     - Holnap valami szörnyűség fog történni - mondta Robert. Teljesen ártalmatlan szavak, de Sidley kisasszony, minden pedagógusok hetedik érzékével megáldva, elégedetlenkedett.

     - Hol-nap - fejezte be Robert. Kezét illedelmesen összekulcsolta a padon, és megint fintorgott. Még egy mosolyt is megengedett magának a szája szögletéből. Sidley kisaszonynak hirtelen az a biztos érzése támadt, hogy Robert tud a kis szemüveges trükkjéről.

     Na jó, rendben van.

     Nekiállt egy újabb szónak a táblán, Robertre még megjegyzést sem tett, remélte, testtartása épp elég sokatmondó. Erősen figyelte fél szemmel. Robert mindjárt kiölti a nyelvét, vagy gusztustalankodó mozdulatot tesz az ujjával, ahogy azt mostanában már mindenki tudja (még a kislányok is), csak hogy felmérje, tényleg látja-e. És akkor megbünteti.

     A tükörkép kicsi volt, kísérteties és elmosódott. A kisasszony pedig éppen csak a szeme sarkából nézte már, amit írt.

     Robert megváltozott.

     Csak egy villanásnyit kapott el belőle, ahogy Robert arca hirtelen ijesztő módon valami... egészen másmilyenné vált.

     A tanítónő sápadtan hátrafordult, szinte észre sem vette a gerincébe hasító ellenkezést.

     Robert bambán, kifejezéstelenül bámult vissza rá. Kezét illedelmesen egymásba kulcsolta. Tarkóján egy rakoncátlan hajtincs ágaskodott felfelé. Nem ijedt meg egyáltalán.

     Csak képzelődtem, gondolta. Figyeltem valamit, és mikor nem következett be, az agyamat elragadta a képzelet. Milyen figyelmes dolog tőle. Bár...

     - Robert! - Fensőbbségesnek akart hangzani, amit mondott, kimondatlan követelésnek, hogy a fiú színt valljon. De nem úgy sikerült.

     - Igen, Sidley kisasszony?

     Robert szeme mélybarna volt, mint lassú folyású patak mélyén az iszap.

     - Semmi, semmi.

     Visszafordult a táblához. Sustorgás futott végig az osztályon.

     - Csend legyen - dörrent rájuk, és megint megfordult. - Még egy pisszenés, és mind bent maradunk Jane-nel tanítás után!

     Az egész osztálynak szánta a fenyegetést, de egyenesen Roberthez címezte. A fiú gyermeki ártatlansággal nézett vissza rá: Még hogy én? Nem kérem, Sidley kisasszony.

     Visszafordult a táblához, írni kezdett, és nem figyelt a szeme sarkából. Az utolsó félóra elmúlt végre, és úgy látta, mintha kifelé menet Robert különös pillantást vetett volna rá, mintha azt mondaná vele: nekünk van egy közös titkunk, igaz-e!

     A pillantás később sem ment ki a fejéből. Megragadt, mint egy húscafat két őrlőfog között - apróság, de akkorának érződik, mint egy villanyoszlop.

     Mikor öt órakor leült magányos vacsorájához (tükörtojás egy szelet pirítóson), még mindig ezen rágódott. Tudta, öregszik, és nyugalommal fogadta a tényt. Belőle nem lesz olyan vénkisasszony tanítónő, akit szinte rúgkapálva és visítozva kell kivonszolni az osztályból, mikor nyugdíjba megy. Az ilyenek arra a szerencsejátékosra emlékeztették, aki nem képes felállni az asztaltól, míg vesztésben van. De ő nem volt vesztésben. Mindig nyert.

     Lenézett a tükörtojásra.

     Vagy talán mégsem?

     A jól ismert arcokra gondolt a harmadikos osztályban, és úgy találta, Robert kilóg közülük.

     Felkelt, és felkapcsolt még egy villanyt.

     Később, kicsivel azelőtt, hogy elnyomta az álom, Robert arca lebegett a szeme előtt, ahogy kellemetlenül mosolyog rá a sötétben, lehunyt szemhéja mögött. Aztán az arc lassan átváltozott...

     De mielőtt megláthatta volna, pontosan mivé is, elborította a sötétség.

  Sidley kisasszony rosszul aludt, így másnap elég türelmetlenül ébredt. Várt, szinte esdekelve egy pusmogóért, egy vihogóért, esetleg egy levelezgetőért. De az osztály csendesen viselkedett - nagyon is csendesen. Valamennyien kifejezéstelen arccal meredtek rá, úgy érezte magán a tekintetüket, mint megannyi vakon botorkáló hangyát.

     Elég ebből, szólt rá önmagára. Úgy viselkedek, mint egy ijedős kezdő, aki most lépett ki a főiskoláról.

     A nap nehezen telt el, és úgy érezte, a kicsöngetéstől jobban megkönnyebbül, mint a gyerekek. Akik szabályosan felsorakoztak az ajtó előtt, fiúk és lányok külön, magasság szerint, kötelességtudóan egymás kezét fogva.

     - Oszolj - mondta, és keserűen hallgatta, ahogy sivítva lezúdulnak a folyosón át a ragyogó napsütésbe.

     Mi lehetett, amit láttam, mikor átváltozott? Valami hagymafejszerű. Valami reszketeg dolog. Valami, ami rám meredt, rám meredt és vigyorgott, és a legkevésbé sem gyerekre hasonlított. Vénséges volt, és gonosz, és...

     - Sidley kisasszony!

     Felkapta a fejét, és meghökkent hang szökkent ki akaratlanul is a torkából. Mr. Hanning volt az. Bocsánatkérően mosolygott.

     - Nem akartam megijeszteni.

     - Semmi baj - mondta, kurtábban, mint ahogy szánta. Mi is járt a fejében? Mi zavarta őt?

     - Megnézné a lánymosdóban, hogy van-e kéztörlő?

     - Ja, persze.

     Felkelt, kezét tomporára szorítva. Mr. Hanning együttérzően nézett rá. Nyugi, gondolta, az öreg gondnok nem nevet ki. Nem is érdekli.

     Elhúzott Mr. Hanning mellett, és végigsietett a folyosón a lánymosdóig. Az összekarcolt és kopott baseballszerelésben feszítő fiúk kacarászása elhalt, ahogy megpillantották, s bűntudatosan kiódalogtak az ajtón, de odakint újra rázendítettek.

     Sidley kisasszony utánuk küldött egy grimaszt, felidézve, hogy mikor ő fiatal volt, másképpen viselkedtek a gyerekek. Nem is udvariasabban - erre a gyerekek sohasem szakítottak időt -, nem is éppen tisztelettudóbban az idősebbekkel szemben, de ez most olyan képmutatás, amihez még nem volt fogható. Soha nem tapasztalt hallgatagság a felnőttek jelenlétében. Csendes rosszallás, amely egyszerre idegesítő és elbátortalanító. Mintha csak...

     Álarcok mögé rejtőznének? Ez lenne az?

     Félresöpörte a gondolatot, és belépett a mosdóba, egy kis, L alakú helyiségbe. A vécéfülkék a hosszabbik rész egyik fala mentén sorakoztak, a mosdók a rövidebbik rész átellenes végein.

     Ahogy ellenőrizte a papír kéztörlőket, megpillantotta magát az egyik tükörben, és úgy megdöbbent, hogy közelebbről is szemügyre vette magát. Nem a puszta kép izgatta föl. Az arckifejezése változott két nappal ezelőtthöz képest, riadtan figyelővé vált. Sokkcsapásként érte a felismerés, hogy Robert sápadt, tisztelettudó arcának torz tükörképe szemüvegéről befészkelte magát a lelkébe, és ott üszkösödni kezdett.

     Kinyílt az ajtó, és hallotta, ahogy két lány lép be. Titokzatoskodva vihorásztak. Már majdnem elindult, hogy kimenjen mellettük, mikor elkapta a saját nevét. Visszafordult a mosdókagylókhoz, és nekiállt újra ellenőrizni a tartókat.

     - És azután az a fiú...

     Halk kuncogás.

     - A tanárnő tudja, hogy ...

     Megint kuncogás, puha és ragadós, mint az olvadó szappan.

     - Sidley kisasszony...

     Csönd legyen! Csöndet!

     Ahogy elmozdult, láthatta árnyékukat, amint kislányos viháncolással egymásba karolnak, elmosódottan és bizonytalanul az átlátszatlan ablakokon át beszűrődő szórt fényben.

     Újabb gondolat fészkelte be magát az elméjébe.

     Tudták, hogy ott van.

     Úgy van. Igenis tudták. Tudták a kis ribancok.

     Legszívesebben kirázta volna belőlük a lelket. Addig rázta volna őket, míg foguk összekoccan, és kuncogásukból nyöszörgés lesz, és a falhoz koppantotta volna a fejüket, és bevallatta volna velük, hogy tudtak róla.

     Ekkor az árnyékok megváltoztak. Megnyúltak, csöpögő faggyúgyertyaként elfolytak, és különös, púpos alakot vettek föl, amitől Sidley kisasszony hátratántorodott a porcelánkagylókhoz, és szíve majd kiugrott a mellkasából.

     De ők csak vihogtak tovább.

     A hangjuk megváltozott, nem tűnt többé kislányosnak, inkább nem nélkülien lelketlennek és igencsak gonosznak. A lelketlen nevetés lassú, hömpölygő hangja úgy ért el hozzá a sarkon túlra, mint szennyvízáradat.

     A púpos hátú árnyakra meredt, és rájuk sikoltott. A sikoly egyre folytatódott aztán, duzzadt a fejében, míg el nem érte az őrülettel határos csúcspontot. Aztán elájult. A vihogás, akár démonok kacaja, kísérte őt a sötétség mélyére.

     Persze nem mondhatta el az igazat. Sidley kisasszony ezt már akkor tudta, mikor kinyitotta a szemét, és Mr. Hanning és Mrs. Crossen aggódó arcát megpillantotta. Mrs. Crossen a tornatermi elsősegélykészletben talált repülősós üvegcsét tartotta az orra alá. Mr. Hanning megfordult, és hazaküldte azt a két kislányt, akik furcsálkodva néztek Sidley kisasszonyra.

     Rámosolyogtak - cinkos mosollyal, mint akiknek közös titkuk van vele -, és távoztak.

     Na jó, megőrzi a titkukat. Egy ideig. Nem akarta azt a benyomást kelteni másokban, hogy megőrült, vagy hogy jelentkeztek nála a szenilitás első tünetei. Belement a játékba. Míg fel nem deríti a pimaszság gyökerét, és ki nem tépi tövestül.

     - Azt hiszem, megcsúszhattam - mondta nyugodtan, fittyet hányva gerince gyötrő fájdalmára. - Egy nedves folton.

     - Micsoda szörnyűség - sopánkodott Mr. Hanning. - Rettenetes. De máskülönben...

     - Nem ütötted meg a hátadat, Emily? - vágott közbe Mrs. Crossen. Mr. Hanning hálásan sandított rá.

     Sidley kisasszony feltápászkodott, gerince szinte visított a testében.

     - Nem - válaszolta. - Sőt mintha egy csontkovács rendelte volna az esést, kifejezetten jót tett. Évek óta nem volt ilyen jól a hátam.

     - Hívhatunk orvost esetleg... - vetette föl Mr. Hanning.

     - Nem szükséges - mosolygott rá hűvösen Sidley kisasszony.

     - Akkor hívok egy taxit az irodából.

     - Ne tegyen ilyesmit - mondta Sidley kisasszony, a mosdóajtóhoz sétált, és kinyitotta. - Mindig busszal járok.

     Mr. Hanning felsóhajtott, és Mrs. Crossenre nézett. Mrs. Crossen lehunyta a szemét, és nem szólt semmit.

  Másnap Sidley kisasszony bent tartotta Robertet iskola után. A fiú nem tett semmit, amivel kiérdemelhette volna a büntetést, így hamisan vádolta meg. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, hiszen ez nem egy kisfiú, hanem egy szörnyeteg. És ezt be kell vallja neki.

     Gerince kikészült. Érezte, ezt Robert is tudja, és azt is remélte, ez megmentheti. Pedig nem. Előnyére szolgált a kisasszonynak, hogy a háta az elmúlt tizenkét évben folyamatosan fájt, és sokszor fájt már ennyire is - legalábbis majdnem ennyire.

     A tanítónő becsukta az ajtót, ketten maradtak.

     Egy pillanatig csak állt, farkasszemet nézett Roberttel. Arra számított, hogy behunyja ettől a szemét. De nem. Állta a tekintetét, és még egy kis mosoly is játszadozott a szája szegletében.

     - Miért mosolyogsz, Robert? - kérdezte kedvesen.

     - Nem tudom - felelte Robert, és tovább mosolygott.

     - Áruld el, kérlek.

     Robert nem válaszolt.

     És tovább mosolygott.

     Az odakint játszadozó gyerekek hangja távolian és álomszerűen szűrődött be. Csak a falióra hipnotikus ketyegése hangzott valódinak.

     - Csak kevesen vagyunk - mondta hirtelen Robert, mintha csak az időjárásra tenne megjegyzést.

     Ezúttal Sidley kisasszony hallgatott el.

     - Tizenegyen ebben az iskolában.

     Milyen gonosz, gondolta a kisasszony álmélkodva. Hihetetlenül gonosz.

     - A hazudozós kisfiúk a pokolra jutnak - szögezte le világosan. - Tudom, hogy manapság sok szülő elmulasztja ezt a tényt közölni... a porontyaival... de én biztosíthatlak róla, hogy tény, Robert. A hazudozós kisfiúk a pokolra jutnak. És ami azt illeti, a kislányok is.

     Robert szélesebben elmosolyodott, szinte farkasszerűen.

     - Akarja, hogy átváltozzak, Sidley kisasszony? Tényleg akar egy klassz kis látványt?

     Sidley kisasszony érezte, hogy háta megbizsereg.

     - Takarodj - mondta kurtán. - És holnap hozd be a papádat vagy a mamádat is az iskolába. Tisztázzuk ezt az ügyet.

     Ez az. Szilárd talajon újra. Várta, hogy a fiú elkámpicsorodik, várta a könnyeket.

     Ehelyett viszont Robert mosolya csak egyre szélesedett, már a fogai is kilátszottak.

     - Mint a most-mutasd-meg-ben, ugye, Sidley kisassszony? Robert szereti a most-mutasd-meg-et - a másik Robert. Itt rejtőzik, bent a fejemben.

     A mosoly szenesedő papírként kunkorodott a szája sarkában:

     - Néha körbe szaladgál... csiklandoz. Azt akarja, hogy engedjem ki.

     - Takarodj - mondta tompán Sidley kisasszony. Az óra mintha rettentő hangosan ketyegett volna.

     Robert átváltozott.

     Arca összefutott, mint az olvadó viasz, szemei kitágultak és szétfolytak, mint a késsel kipukkasztott tojássárgája, orra tátongva kiszélesedett, szája eltűnt. Feje megnyúlt, haja sem volt haj többé, hanem vonagló, kapálódzó kinövések tömege.

     Robert kuncogni kezdett.

     A lassú, öblös hang az orra helyén tört elő, ahol orrába már beleolvadt arca alsó fele, orrlyukai összeértek, és egy hatalmas szájként ordító fekete lyukká álltak össze középen.

     Robert felállt, még mindig kuncogva, és láthatóvá váltak a másik Robert szétfoszló maradványai, az idegen által bitorolt kisfiútest, eszelős rémületében vonyítva, sivítva, hogy kijuthasson.

     A kisasszony elrohant.

     Sikítva száguldott végig a folyosón, és a néhány még bent maradt diák tágra nyílt és értetlen szemmel bámulta. Mr. Hanning kitárta az ajtaját, és épp akkor nézett ki rajta, mikor a tanítónő veszettül hadonászó madárijesztőként kiviharzott a széles üvegkapun a ragyogó szeptemberi napsütésbe.

     Utánarohant, fel-le hintázó ádámcsutkával:

     - Sidley kisasszony! Sidley kisasszony!!

     Robert kilépett az osztályteremből, és kíváncsian bámult utánuk.

     Mint aki se lát, se hall, Sidley kisasszony ledübörgött a lépcsőkön, átvágott a járdán, és lerohant az úttestre, sikoltása hosszan lebegett utána a levegőben. Felbődülő kürtszót hallatva egy busz közeledett felé, a sofőr arca szinte gipszálarccá torzult az ijedségtől. A légfékek dühödt sárkányként nyüszítettek és sziszegtek.

     Sidley kisasszony elesett, és a hatalmas kerekek füstölögve fékeződtek le, mindössze pár centiméternyire gyarló, fűzőbe zárt testétől. Reszketve feküdt a betonon, és hallotta, ahogy összegyűlnek körülötte a bámészkodók.

     Megfordult, és gyerekek bámultak vissza rá. Szoros kis gyűrűt formáltak körülötte, mint nyitott sír felett a gyásznép. A sír fejénél Robert állt, mint egy józan kis sírásó, aki kész, hogy az első lapát földet az arcába zúdítsa.

     Távolról a buszvezető tétova dadogása jutott el a füléig:

     - ...bedilizett talán... istenem, csak fél méter, és...

     Sidley kisasszony a gyerekekre meredt. Árnyékuk beborította őt. Arcuk szenvtelen maradt. Néhányuk titkos kis mosollyal mosolygott, és Sidley kisasszony érezte, mindjárt sikítani fog megint.

     Aztán Mr. Hanning törte át szorosra fogott gyűrűjüket, elhessegette őket, és Sidley kisasszony hüppögni kezdett.

    Egy hónapig nem tért vissza a harmadikosaihoz. Nyugodtan megmondta Mr. Hanningnek, hogy nem érzi jól magát, és Mr. Hanning azt javasolta, hogy keressen föl panaszával egy közismert orvost. Sidley kisasszony egyetértett, hogy ez az egyetlen ésszerű és helyes teendő. Azt is mondta, hogy ha az iskolaszék a nyugdíjaztatása mellett döntene, ő abba is belemenne azonnal, bár nagyon fájdalmasan érintené. Mr. Hanning kényelmetlenül fészkelődve azt felelte, kétli, hogy szükség volna erre. Végül úgy lett, hogy Sidley kisasszony október végén tért vissza, megint felkészülve, hogy belemegy a játékba. De ezúttal azt is tudta, hogyan fog játszani.

     Az első héten hagyta, hogy minden a rendes kerékvágásban folyjon. Szemlátomást az egész osztály lesütött szemmel, ellenségesen figyelte. Robert távolian mosolygott rá az első padból, és a tanítónőnek nem volt mersze bármilyen feladatot is rá osztani.

     Egyszer aztán, mikor Sidley kisasszony játszótéri ügyeletet látott el, Robert odasétált hozzá, kezében tiki-takival, és mosolygott:

     - Nem is hinné, milyen sokan vagyunk - mondta. - És más sem hinné el. Már ha, ugye, elmondaná nekik.

     A tanítónő őszinte meglepetésére végtelenül félénken rá is kacsintott.

     A hintázó lányok a játszótér túloldaláról ránéztek, és kinevették.

     Sidley kisasszony higgadtan visszamosolygott Robertre:

     - Mi az, Robert? Nem értelek.

     De Robert csak tovább mosolygott, és visszament játszani.

     Sidley kisasszony a retiküljében hozta magával a pisztolyt az iskolába. A bátyjáé volt még, aki egy halott némettől vette el a bulge-i ütközet után. Jim már tíz évvel ezelőtt meghalt. A dobozt, amelyben Jim a pisztolyt tartotta, jó ötéve ki sem nyitotta, azóta ott csillogott tompán benne. A lőszerek is megvoltak, így óvatosan megtöltötte a fegyvert, ahogy Jim mutatta.

     Kedvesen az osztályra mosolygott, különösképpen Robertre. Robert visszamosolygott, és láthatóvá vált a benne lakozó idegen, ahogyan sötéten úszkál a bőre felszíne alatt, iszaposan és mocskosan.

     Arról fogalma sem volt, vajon mi lakozik Robert bőre alatt, de nem is érdekelte, csak azt remélte, hogy az igazi kisfiúból már semmi sem maradt belőle. Nem akart gyilkossá válni. Úgy határozta el magát, hogy az igazi Robert már nyilván meghalt vagy megtébolyodott, ahogy bent él abban a koszos, féregszerű izében, amely rávihogott az osztályteremben, és kikergette sikítozni az utcára. Így hát, ha még mindig él is, könyörületes cselekedet lesz ettől a borzalomtól megszabadítani.

     - Ma vizsgázni fogunk - mondta Sidley kisasszony.

     Az osztály nem nyögött föl, és nem is kezdett neheztelően fészkelődni, csak rábámult. Érezte a tekintetük súlyát. Nehéz volt, fullasztóan nehéz.

     - Nagyon különleges vizsga. Egyenként lehívlak benneteket a másolószobába, ott vizsgázunk, utána mindenki kap egy cukorkát, és hazamehet. Jó lesz így?

     Üres mosolyok, hallgatás...

     - Robert, lejönnél elsőnek?

     A fiú felállt, aprócska mosollyal az ajkán. Nyíltan a szemébe fintorgott:

     - Igenis, Sidley kisasszony.

     Sidley kisasszony vette a retiküljét, és végigballagtak a visszhangzó, üres folyosón, a zárt ajtók mögül kiszűrődő duruzsolás mellett. A másolószoba a folyosó végén nyílt, túl a mosdókon. Hangszigetelték két évvel korábban, mert a gép nagyon ósdi volt, és nagy zajt csapott.

     Sidley kisasszony becsukta maguk mögött az ajtót, és kulcsra zárta.

     - Senki nem hall majd semmit - mondta nyugodtan. Elővette a pisztolyt a táskájából: - Se téged, se ezt.

     Robert ártatlanul mosolygott:

     - Nagyon sokan vagyunk. Sokkal többen, mint itt.

     Egyik vézna kis kezét a fénymásológép adagolójára tette:

     - Akarja látni megint, ahogy átváltozom?

     Mielőtt a tanítónő szólhatott volna, Robert arca beleolvadt az alatta örvénylő formátlanságba, és Sidley kisasszony belelőtt. Egyet a fejébe. A fiú hátrabukott a papírral teli polcoknak, és lecsúszott a padlóra. Halott kisfiú kerek fekete lyukkal a jobb szeme fölött.

     Ünnepélyes arcot vágott.

     Sidley kisasszony reszketve állt meg fölötte. Elsápadt.

     Az összerogyott alak nem moccant.

     Ember volt.

     Robert.

     Nem!

     Csak képzelődtél, Emily. Képzelted az egészet.

     Nem, nem, nem! Nem!

     Visszament a terembe, és egyenként levezette őket. Már tizenkettőjüket megölte, és minddel végzett volna, ha Mrs. Crossen nem tér be egy csomag írólapért.

     Mrs. Crossen igencsak elámult: kezét a szájához emelte és befogta. De aztán mégis sikított, és még akkor sem hagyta abba, amikor Sidley kisasszony kinyújtotta a kezét, és a vállára tette:

     - Meg kellett lennie, Margaret - mondta a sikítozó Mrs. Crossennek. - Borzasztó, de muszáj volt. Ezek szörnyetegek.

     Mrs. Crossen a tarkába öltözött kis testekre meredt, ahogy ott hevertek a fénymásológép körül, és megint felsikított. A kislány, akinek Sidley kisasszony a kezét fogta, monoton hangon elsírta magát:

     - Hüpp... hüpp... hüpp.

     - Változz át - parancsolt rá Sidley kisasszony. - Változz át Mrs. Crossen előtt. Mutasd meg neki, hogy muszáj volt megtennem.

     A kislány csak sírt tovább teljes értetlenségben.

     - A fene essen beléd, változz már át! - ordított rá Sidley kisasszony. - Rohadt kis kurva, rohadt, mocskos, földönkívüli ribanc! Változz át! Változz már át, az isten verjen meg!

     Felemelte a pisztolyt. A kislány összerezzent, és ekkor Mrs. Crossen tigrisként a tanítónőre vetette magát, és Sidley kisasszony háta felmondta a szolgálatot.

     Nem volt tárgyalás.

     A lapok nyüszítettek érte, az elárvult szülők égre-földre esküdöztek Sidley kisasszony ellen, de a város döbbent bénultságban ült fenekén. Végül a meggondoltság diadalmaskodott, és a tárgyalás elmaradt. Az állam törvényhozása szigorúbb tanári vizsgáztatást követelt, a Nyári Nyilvános Iskola gyászheti szünetet tartott, Sidley kisasszony pedig csendben elutazott az augustai Juniper Hill Szanatóriumba. Mélyanalízisnek vetették alá, a legmodernebb gyógyszerekkel kezelték, és naponta munkaterápiás foglalkozásokon kellett részt vennie. Egy évvel később Sidley kisasszonyon, szigorúan ellenőrzött körülmények között, kipróbáltak egy kísérleti szembesítésterápiát.

    Buddy Jenkinsnek hívták, és pszichiátriából élt.

     Egyoldalú tükör mögött ült, kezében jegyzettömbbel, és egy gyerekszobának berendezett helyiséget figyelt. A túlsó falon egy tehén ugrotta át épp a holdat, és egy egér szaladt fel a faliórára. Sidley kisasszony tolószékben ücsörgött egy mesekönyvvel, és egy csapatnyi bizalommal telt, mosolygó, nyálcsorgató, reménytelenül visszamaradott gyerek vette körül. Rámosolyogtak, és nyálzottak, és tapogatták nedves kis ujjaikkal, míg a felvigyázók az ablakon át lestek az első agresszív mozdulatra várva.

     Egy darabig Buddynak úgy tűnt, a kisasszony jól reagál. Hangosan felolvasott, egy kislány buksiját cirógatta, megvigasztalt egy kisfiút, mikor az orra bukott egy építőkockában. Aztán meglátott valamit, ami megzavarta: összeráncolta a homlokát, és elfordult a gyerekektől.

     - Vigyenek el innen, kérem - mondta Sidley kisasszony sután és színtelen hangon, de senkihez nem címezve a kérést.

     Így hát elvitték. Buddy Jenkins figyelte, ahogy a gyerekek követik szemükkel a távozását, tágra nyílt, üres, de mégis - valahogy meleg szemekkel. Egyikük mosolygott, egy másik bátortalanul a szájába vette a kezét. Két lány összefogódzott és vihogott.

     Aznap éjjel Sidley kisasszony elvágta a torkát egy törött tükörcseréppel, és ettől kezdve Buddy Jenkins egyre több figyelmet fordított a gyerekekre. Végül már le se tudta venni róluk a szemét.