1

Ahogy a végére ért az előadásának John C. Lendvay, a Santa Monica-i Santa Cecilia Egyetem kriminalisztikai tanszékének tanára, a katedrára támaszkodott és levette a szemüvegét. Két ujjával megmasszírozta az orrát, aztán várakozva nézett ránk.

Ezeknek a pénteki előadásoknak sajátos koreográfiája volt. A kriminalisztikai előadás utána Lendvay – engedve rimánkodásunknak –, előadott egy-egy tanulságos történetet, amelyeknek természetesen ő volt a  főszereplője, még azokban az időkben, amikor mint reményteljes magánnyomozó gyarapította bankszámláját.

Lendvay történeteinek fergeteges híre volt, s olyanok is szívesen látogatták előadásait, akiknek különben semmi közük nem volt a kriminalisztikához.

Nos ezen az esős, fülledt délutánon sem voltak kevesebben, mint máskor szoktak. Néhányan papírt, ceruzát készítettek elő, mások a szendvicsüket. Mi, az első sorokban inkább lebilincselő előadásmódját élveztük és vaslogikáját, amellyel kibogozta a legkacifántosabb ügyeket is.

Ledvay prof. megsimogatta ősz, kefére nyírt haját, megvárta, amíg elül a mocorgás, mindenki megtalálja a helyét, aztán végigtekintve hallgatóságán, beszélni kezdett.

2

– Ez az ügy, amely akkoriban alaposan felkavarta a közvéleményt, mint a „Láp lidérce” vonult be a kriminalisztika történetébe, pedig – ha jól meggondoljuk –, az a negyven mérföld hosszú, mocsaras, zsombékos mezőség nem is volt igazából láp. Elsüllyedni is csak ritkán lehetett benne: szavahihető szemtanúk szerint emberemlékezet óta csak az öreg William Bradford felesége süllyedt el a környéken, valamikor a húszas évek elején, de ő is szégyenében, amikor Bradford rajtakapta egy magasra nőtt zsombék mögött a közeli katonai támaszpont őrmesterével. Az öreg Bradford már rég az örök vadászmezőket jártja felesége és zsombék után kutatva, hacsak meg nem unta. A kacér és csapodár Minnie–ről senki nem tud semmit: házuk lakatlanul, betört ablakokkal roskadozik a mezőség szélén – egyedül a katonai támaszpont él és virágzik jó mérföldnyire a háztól. Rossz nyelvek szerint a támaszpontot egyszerűen itt felejtették: nem szerepel már semmiféle katonai térképen, s a drótkerítés mögött fel-feltűnő egyenruhások nem is igaziak, talán kísértetkatonák, akik minden hónap elején kísértetpénzben veszik fel a zsoldjukat.

Akkoriban valami ártatlan dolgom volt a környéken, nem komoly ügy: valakit elkapott a szomszédja, feldarabolta és felakasztotta a kandallója kéményébe. Mire megtaláltam, nem kellett attól tartani, hogy megromlik. Egy szakavatott hentesmester sem füstölhette volna meg jobban.

Amíg az eltűnt Samuel Pittet kerestem, volt szerencsém összebarátkozni Vincent van Moewe felügyelővel, a helyi nyomozócsoport vezetőjével. Nagydarab, komor, buldogszívósságú fickó volt, akkora tenyerekkel, mint egy-egy teniszütő. Ismerkedésképpen kaptam is tőle egy akkora pofont, hogy behorpasztottam annak az autónak a karosszériáját, amely mellett álltam. Van Moewe felügyelő ki nem állhatta a magánzsarukat; saját bevallása szerint égő viszketés árasztotta el a bőrét, ha egy ilyen fickó ötlépésnyi távolságnál jobban megközelítette.

Miután megkaptam a magam pofonját, óvakodtam átlépni ezt a demarkációs vonalat. Így egy hosszú rúddal voltam kénytelen nyomozás közben, mintegy véletlenül, beletaszítani a külváros messze legbüdösebb latrinájába. Ettől a perctől fogva van Moewe megbékült velem, sőt a barátságába fogadott. Még a tisztítószámlát sem nekem kellett kifizetnem.

Ezen a kellemes derűs estén van Moewe kertjében heverésztem a tábortűzbe lógatott nyársakról áradó finom illatok között, s úgy tettem, mintha nem vettem volna észre, hogy a legkisebb van Moewe-csemete, akit úgyszintén Vincentnek hívtak, lelopja a rablóhúst a nyársamról.

Sóhajtottam és éppen új adagot húztam volna az üresen maradt vasra, amikor valaki megütögette a vállamat.

Tíz év körüli, mélynövésű, élénk szemű fickó állt mögöttem, olyan vörös hajjal, mintha a nyársamtól kapott volna lángra.

– Te vagy Mr. Lendvay?

– Én.

– Norman azt mondja, magánzsaru vagy.

Fogalmam sem volt róla ki az a Norman, de azért beleegyezően bólintottam.

– Norman azt is mondja, hogy a magánzsaruk okosabbak, mint a rendes zsaruk. Igaz, ez?

Óvatosan van Moewe felé pislantottam, aki szerencsére hallótávolságon kívül vedelte a whiskyt.

– Kétségkívül, így van.

– Azt mondod, hogy a rendes zsaruk a magánzsarukhoz képest balfácánok?

Van Moewe még mindig a whiskyjét itta.

– Azt.

– Akkor gyere velem!

Megfogta a kezem, megvárta míg felkelek, és maga után húzott.

Megkerültünk két padot, aztán a gyerekek külön kis tábortüzénél kötöttünk ki. Felnőtt nem volt a közelben, gyerek annál több. Legalább tízen-tizenöten ülték körül a lángokat.

A kis vörös elengedte a kezem, és a tűzhöz tuszkolt.

– Figyelsz, Norman? Idehoztam a magánzsarut.

Minden arc felém fordult: fehérek, indiánok, feketék vegyesen. Norman, egy nagyra nőtt, rövidnadrágos kamasz rám villantotta ezüstösen csillogó fogszabályzóját.

– Fontos kérdésekről vitatkozunk – mondta. – Önnek bizonyára vannak tapasztalatai.

Leguggoltam, hogy szembenézhessünk egymással.

– Úgy általában? – kérdeztem. – Kétségkívül vannak. Megtudhatnám, miről folyik a vita?

Csokoládébőrű kislány cihelődött fel a tűz túlsó oldaláról, s ujját a szájába véve odaoldalgott hozzánk. Óriási szemei kerekre tágultak, ahogy a komoly képű Normant figyelte.

– Az a helyzet – mondta Norman –, hogy nem tudjuk eldönteni… végül is vannak-e, vagy nincsenek.

Minden erőmet megfeszítve megpróbáltam koncentrálni.

– Vannak-e, vagy nincsenek? Mik?

A kislány kivette a szájából az ujját, és Normant megelőzve felém suttogta.

– Hát… boszorkányok…

– És lidércek – mondta Norman.

– Esetleg a mocsári rém – tette hozzá ifjabb Vincent van Moewe.

Látva a feszült figyelmet, amellyel válaszomat várták, komolyságot erőltettem a képemre. Jó, ha a jövendő állampolgárai már a kiskorukban megszokják, hogy kérdéseikre szakszerűen érvelő válaszokat kapjanak.

– Kérdeztétek Mr. van Moewe-t is? – tudakoltam óvatosan.

Norman szomorúan legyintett.

– Kérdeztük. Azt mondta, hülyék vagyunk és a saját dolgunkkal törődjünk. A hivatásosak mind ilyenek. De te magánzsaru vagy!

Most már kétszeresen is okosan kellett viselkednem, hiszen nemcsak a saját, hanem a magánzsaruk testületének jó híre is kockán forgott.

Eltátották a szájukat és várták tőlem a kinyilatkoztatást. Elhatároztam, hogy óvatos és diplomatikus leszek.

– Régen talán voltak. De ma már nincsenek. Kihaltak, mint a mamutok, vagy a dinoszauruszok. A tudósok bebizonyították, hogy egy sem maradt belőlük. A régi–régi emberekkel együtt a boszorkányok, a lidércek és a rémek is meghaltak. És nem is támadnak fel soha többé.

– Ez nem igaz!

A kis, fekete lány odaállt az orrom elé. Felháborodottan csillogott a szeme a tűz fényében.

– Én láttam, igenis láttam!

– Mit?

– Boszorkányt! Amikor tegnap este összevesztem a mamával és világgá akartam menni, kint maradtam a lápon. Elfáradtam és lefeküdtem… és nem gondoltam a farkasra. Mert aki rágondol, annak megjelenik.

– Ez nagyon bölcs dolog volt – dicsértem meg.

– De azért nem mertem elaludni. Akkor láttam meg.

– Mit?

– A boszorkányt. Fent repült az égen és… egyszerre csak nagyot kiáltott.

– A boszorkány?

– Ő. És leesett. Egészen oda, mellém. A zsombék másik oldalára. Csak úgy puffant. És melléje esett a szárnya is.

– Szárnya is volt? Úgy tudtam, a boszorkányok söprűn járnak.

– Ennek szárnya volt. És eltörött a szárnya. A boszorkány akkor nagyon csúnyákat mondott. Olyan csúnyákat, hogy még neked sem ismételhetem el. Apa azzal fenyegetett egyszer, amikor mondtam valamit, pedig az félig sem volt olyan csúnya, mint amit a boszorkány kiáltozott, hogy odaszegezi a nyelvem a narancsfához, ha még egyszer ilyet mondok.

Megvolt ugyan a véleményem a kicsi apjának pedagógiai elveiről, de befogtam a számat. Végül is, ki tudja mikor, mi a legcélravezetőbb nevelési módszer?

– Biztos álmodtál – mondtam, és megsimogatta a haját. – Néha velem is előfordul. Sokat eszem este, és éjszaka boszorkányt látok. Reggel pedig azt hiszem, hogy valóban láttam.

– Te is szoktál utána találni ezt-azt?

– Találni ezt-azt…?

Szoknyácskája alá nyúlt, és kiráncigált a fodrok közül egy megtermett, fekete tárgyat.

Egy 45-ös, Colt Army revolvert.

A hadsereg tagjai számára rendszeresített forgópisztolyt.

3

Vincent van Moewe az asztalra könyökölt és megcsóválta a fejét.

– Maga tényleg hisz a boszorkányokban?

– Hát… mindeddig határozott nemmel válaszoltam volna rá. Mától kezdve azonban lehet, hogy hiszek bennük. Mi a helyzet a fegyverrel?

Megdörzsölte a szemét, aztán megadóan biccentett.

– Hát jó. Maga úgyis kezdettől fogva részt vett a buliban. Nem titkolok el maga elől semmit. Ez az a stukker, amivel Samuel Pittet kinyírták.

– Egészen biztos?

– Holtbiztos. A fegyverszakértők megvizsgálták.

– Mi van Rogersszel?

Rogers volt Samuel Pitt szomszédja, akinek a kandallókéményébe akasztva megtaláltuk Pitt holtestét.

– Röhög. És azzal fenyegetődzik, hogy akkora balhét csinál, amekkorát még nem látott a világ. Szerinte a napnál is világosabb, hogy nem ő a tettes. Hiszen már letartóztattuk, amikor a „boszorkány” elveszítette a revolverét. Vigye el az ördög! Eddig is ez volt a sztori leggyengébb pontja. A fegyver! Nem találtuk meg a fegyvert.

– Most megvan.

– Csakhogy éppen az ellenkezőjét bizonyítja, mint amit szeretnénk. Nem Rogers lőtte le Pittet, hanem valaki más.

– A boszorkány.

–Úgy van. A boszorkány. Aki seprűnyélen röpdös a láp felett?! Maga elhiszi ezt a marhaságot?

– Kénytelen vagyok.

– Nézze csak, Mr. Lendvay… rendben van, hogy a kislány kiszökött a mocsárba. Az is oké, hogy elaludt. Amikor később felébredt, megtalálta a stukkert, amit Rogers korábban eldobott. Így került a fegyver hozzá. A boszorkányt csak álmodta. Rogers maga dobta el a 45-öst, mielőtt még letartóztattam volna. Na, mit szól hozzá?

– Nem is tudom. Figyeljen ide, felügyelő… Futólag megnéztem reggel azt a helyet, ahol a kislány elbújt a boszorkány elől. Éppen az út szélén fekszik. Azt a zsombékot legalább tízszer átvizsgáltuk az elmúlt héten, fegyver után kutatva; arról nem is beszélve, hogy naponta százak járnak arrafelé. Kizárt dolognak tartom, hogy ne találták volna meg. Sajnos… egyre inkább kezdem elhinni, hogy Rogers valóban ártatlan.

– Igen? És akkor ki a tettes?

– Hát… egyelőre nem tudok másra gondolni, mint hogy a boszorkány!

4

Alkonyodott, amikor ráértem a lápon átvezető keskeny útra. Az óriási, vörös napkorong a nádas felett ült, és mintha sajnálkozva bámult volna rám. Lassan lépkedtem, gyakran megállva, hogy kellőképpen kigyönyörködhessem magam a táj vad szépségében.

Nem volt nehéz rátalálnom a kislány zsombékjára. Igazából nem is zsombék volt, hanem alacsony bokor, amelyet minden oldalról beborítottak a vastag fűcsomók.

Nem messzire tőle, talán öt-hat lépésnyire, tiszta vízfelület csillogott.

Leballagtam a vízhez és beledugtam az ujjam. Kellemesen hűvös volt és egészen átlátszó. Vidáman csillogó ezüsthalak cikáztak a fű– és nádtorzsák között; apró, vörös házú csiga mászott a sás levelén. Felettem az égen ragadozó madár rikkantott: talán attól félt, hogy eleszem a vacsoráját.

Éppen felálltam volna, miután búcsút intettem a törekvő csigának, amikor valami furcsára esett a tekintetem. Mélyen, a halak alatt, a víz fenekén, szokatlan rajzolatot láttam. Vízszintes és függőleges vonalak fonódtak össze tarkának látszó, de mégis szabályos összevisszaságban, s az egészet ívelt, keret fogta össze. Mintha egy kiváló művészi érzékkel megáldott rák húzott volna mintákat a tócsa fenekére.

Annyira rácsodálkoztam, hogy majd beleestem a vízbe. Annál is inkább, mert talán harminc-negyven centiméterrel beljebb, újabb rajzolatot láttam. Aztán távolabb még egyet.

Levettem a cipőm, madzagjánál összekötözve a vállamra dobtam – nem is gondoltam, hogy ez bölcs előrelátás volt! – aztán feltűrtem a nadrágom szárát, és nem törődve az esetleges veszélyekkel, beléptem a vízbe. Csak amikor már jó húsz-harminc lépésnyire voltam az úttól, nyilallt belém a félsz, hogy mi lesz, ha egy pióca belekapaszkodik a nagyujjamba…

Egyszerre csak vége szakadt a rajzolatoknak. S ott, ahol vége szakadt, ott volt a legtisztább. A többi csak elmosódott, kontúrtalan rajz volt, értelmetlen minta, mintha valóban rákok rendeztek volna rajzversenyt a fövenyen.

Ez a legutolsó rajz azonban más volt.

Egy mintás talpú bakancs semmivel össze nem téveszthető lenyomata.

5

Egészen addig bámultam, amíg le nem bukott a nap. Különösképpen nem keserített el, hiszen úgysem tudtam volna mit kezdeni a rajzolattal. Egy víz alatti, homokba ágyazott cipőlenyomatról még laboratóriumban sem könnyű mintát venni, nemhogy egy mocsár közepén. Sóhajtottam és elindultam, hogy visszatocsogjak az útra.

Úgy hullt rám a sötétség, mintha a trópusokon lettem volna. A napkorong lebukott a nádszálak mögött, a hold viszont még nem volt sehol. Elfelejtett felkelni ezen az éjszakán.

Aztán tettem vagy száz óvatos lépést visszafelé, megálltam és tájékozódni próbáltam. Mintha egészen jobbra láttam volna az utacskát, sőt a bokor-zsombék is felém integetett. Elfordultam és ismét léptem százat előre. Felemeltem a fejem: sem út, sem a bokor-zsombék nem volt semerre.

Éreztem, hogy egyre hidegebb lesz a víz, és lassan, de biztosan mélyült is alattam a meder. Bármerre fordultam, nem láttam semmit. Még békák sem brekegtek. Csend honolt a láp felett: csak egy nagy madár szárnyának a suhogását hallottam.

Akkor kezdtem igazán ideges lenni, amikor éreztem, hogy jéggé fagynak a lábujjaim. Ha nem érek rövidesen szilárd talajt, ki tudja mi lesz a vége az éjszakai kalandnak. Ellenkező irányba fordultam és mentem, mentem, mentem… Aztán megálltam és feladtam a reményt.

Fogalmam sem volt róla, hol vagyok.

6

Órám világító számlapjára néztem: tizenegy múlt néhány perccel. Ezek szerint már vagy két órája taposom a vizet… Öt óra körül világosodik, ez pedig annyit jelent, hogy legalább hat órát kell még a vízben állnom. A kérdés csupán az, hogy mit szólna az ujjaim mindehhez.

Magam lepődtem meg a legjobban, amikor néhány percnyi kétségbeesett bolyongás után, száraz töltésbe ütközött a lábam. Legszívesebben felkiáltottam volna az örömtől. Talán csak az tartott vissza, hogy még mindig baljóslatú csend ülte meg a környéket: nem hallottam sem a vízimadarak, sem pedig a békák hangját.

A töltés fekete épületként magasodott fölém. Szerencsére vastag ágú bokrokkal ültették be az oldalát, így még összefagyva és holtfáradtan is fel tudtam vonszolni magam a tetejére. Ott aztán elterültem, mint maratoni futó a célban. Úgy gondoltam, fel sem kelek, amíg meg nem világosodik.

Fél órát tölthettem a hátamon fekve, amikor éreztem, hogy pokolian fázom. Most tört ki rajtam a vízben töltött órák dermedtsége: remegtem, mint a falevél a szélben; fogam vacogott; szemem előtt feketéslila karikák ugráltak.

A töltés, bármerre is néztem, végtelen feketeségbe veszett. Mehettem jobbra, de balra is. Beleszimatoltam a levegőbe, felhúztam a cipőmet, és elindultam jobbra. Egészen addig, amíg ki nem szélesedett előttem a tér. Csípőre tettem a kezem, és igyekeztem áttörni a körülölelő sötétséget. Egy fekete, mozdulatlan, fenyegető rém magasodott előttem…

Lekushadtam a földre, és kinyújtottam a nyakam. Az óriási, formátlan tömb, mintha megmoccant volna. Rémülten lesunytam a fejem, várva, hogy történjék valami, de nem történt. Amikor kinyitottam a szemem, a hatalmas, sötét test még mindig mozdulatlanul állt, vagy ült a sötétség mélyén, csak hosszú, előrenyúló ormányát nyújtotta felém.

Ötpercnyi mozdulatlan félelem után, tettem néhány lépést előre. A fekete tömeg meg sem moccant. Később azt is mozdulatlanul tűrte, hogy végigsimítsam hideg oldalát és belekapaszkodjak az ormányába.

Ekkor már nem féltem tőle, hiszen pontosan tudtam micsoda.

Egy kimustrált, sorsára hagyott páncélos.

7

Arra gondoltam, az lesz a legjobb, ha a tank belsejébe húzódva várom meg a reggelt. Oldalról próbáltam meg felkapaszkodni a tetejére. Akkoriban még nem okozott különösebb nehézséget az ilyesmi. Felléptem a lánctalpra, megkerestem a tetőnyílást, és mielőtt lemásztam volna a páncélos belsejébe, még egyszer végigpillantottam a tájon.

Nem láttam el messzire, hiszen fekete volt minden, mintha tintával öntötték volna le a világot. Annak a másik fekete fickónak a körvonalait azonban még ki tudtam venni, amelyik ugyancsak kinyújtott ormánnyal álldogált alig húsz-harminc lábnyira. Aztán egy egészen távoli, feketébe olvadó kontúr, mintha egy harmadik páncélost sejtetett volna.

Lecsúsztam a szörny belsejébe. Körülnéztem, s megállapítottam, aligha fenyeget az a veszély, hogy a masina önállósítja magát, s amíg szundikálok, bevisz a mocsár közepébe. Ez a harckocsi már megette a kenyere javát, ahogy mondani szokás. Műszerfalán, a műszerek helyén fekete lyukak sorakoztak, kilógó, tépett kábelekkel. Nem volt vitás: kimustrált harckocsik temetőjébe jutottam.

Ekkor emlékeztem csak vissza rá, hogy térképeim szerint, valahol a láp környékén katonai tábornak kell elterülnie. Mivel a mocsár közepén húzódott a közigazgatási határ, nem volt mit keresnünk egy másik rendőrség illetékességi területén. Nekitámasztottam a hátam a páncélnak, amely szerencsémre egyáltalán nem volt hideg. Olyannyira magába szívta a napsugarakat, hogy még éjfél után is maradt benne elég kisugározni való.

Rövid időre elszundíthattam – a kéményben füstölt hullára gondolva – amikor mintha megremegett volna a páncélos a fenekem alatt. Először arra gondoltam, hogy álmodom, és álmomban mozog a harckocsi, de egyre rémültebben konstatáltam, hogy ébren vagyok, és az óriási fémkolosszus úgy inog–ingadozik, mintha a helyiek ősi szokásának megfelelően, feltöltötte volna magát néhány dupla whiskyvel.

Amikor pedig a robbanás dörejét is meghallottam, rádöbbentem, hogy ennek már a fele sem tréfa. Viharos múltam során egyszer tanúja voltam egy közeli vulkán kitörésének, még abban az időben, amikor a féleszű Kis Kövér Kecskét hajszoltam fél Amerikán át. A tűzhányó kitörését közvetlenül megelőző percek voltak hasonlatosak ahhoz, ami itt történt. Hallottam a föld alatt tomboló iszonyú erők morgását. A talajt egyszerűen kirántották a lábam alól; s a következő pillanatban záporozni kezdtek a kőgolyók a vulkán kráteréből. Éppen csak annyi időm maradt, hogy rárakjam a bilincseket az eszelős Kis Kövér Kecskére, s máris húzhattuk a csíkot ellenkező irányba. A dolog pikantériája, hogy később kiderült, nem a Kis Kövér Kecske követte el a disznóságokat, hanem a Sánta Bölény, a testvére, aki könyvelő volt a navaho rezervátumban. De ez már egy másik történet.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok futkároztak az agyamban, miközben igyekeztem kimászni a himbálózó vaskolosszusból. Kétszer is visszaestem, míg végre sikerült megkapaszkodnom a fedelében. Kidugtam a fejem, s kerestem a krátert, ahonnan már ömleni kellett volna a lávának.

Egyelőre azonban csak néhány messze lobogó lángnyelvet tudtam felfedezni: mintha lidércfény lobogott volna az éjszakában. Füst csapta meg az orrom: inkább égett gumiabroncsok bűzére emlékeztetett, mint az alvilág kénes leheletére.

Leugrottam a tank mellé és igyekeztem tisztába jönni azzal, mi történhetett. Hogy nem én csináltam a balhét, abban biztos voltam, hiszen nem nyúltam semmihez. És még ha nyúltam volna is… Ebből a tankból nem volt mit kilőni.

Olyan éles és kellemetlen volt a moraj után beállott csend, hogy szinte fájt. Éreztem, a csend mélyén alig titkolt fenyegetés rejtőzik, mintha ébredező őslény mocorgott volna a vackán. Előredugtam férfiasan metszett, kemény állam és megpróbáltam kiszagolni, mi játszódhat le a környéken. Egyelőre azonban csak a gumibűzt éreztem.

Aztán egyszerre csak meghallottam az éles sivítást. Egészen magas, fütyülő hanggal kezdődött, amely tized másodpercek alatt több oktávval mélyült. Felnéztem a levegőbe, bár ennyi erővel, akár a fekete anyaföldet is bámulhattam volna.

Hirtelen pillantottam meg a fénycsíkot az égen. A hosszúkás fényfarok akár egy üstökös csóvája is lehetett volna. De nem az volt.

Tátott szájjal, jéggé dermedve figyeltem, ahogy a fényjelenség egyre közelebb ér, majd mintha megállt volna a fejem felett. Annyi erőm sem volt, hogy bemásszak a páncélos alá. Álltam bénán, mint a halálra ítélt, aki csak arra vár, hogy a hóhér a nyakára tegye a kötelet.

A fény, és az előtte úszó fekete valami mintha megtorpant volna a fejem felett. Láthatóan azon töprengett, hogy hova essen. Rám, vagy a másik harckocsira.

Rövid habozás után döntött: elcsúszott fölülem, és a szomszédos páncélosra zuhant.

A következő néhány pillanat maga volt a pokol. A robbanás megemelt és a lánctalphoz vágott. Sikerült erősen bevernem a fejem egy fémkerékbe, s alighanem néhány pillanatra elveszítettem az eszméletemet is. A tank megemelkedett, ugrott egyet-kettőt, aztán visszaesett a földre; néhány centiméternyire az egyik lábamtól.

Félvakon, félsüketen és félhülyén evickéltem ki a lánctalpak közül. Megpróbáltam megállapítani, mi történt a másik páncélossal, de lehetetlenre vállalkoztam. A mellettünk árválkodó acélkolosszus nyomtalanul eltűnt. Akkora hamukupac maradt csak a helyén, hogy elfért volna a tenyeremben. Legnagyobb megdöbbenésemre még csak krátert sem vágott a robbanás.

Aztán ismét meghallottam a semmihez nem hasonlítható sivítást. A betlehemi csillagocska feltűnt az égen, és gyorsan közeledett. Minden erőmet összeszedve eltaszítottam magam a páncélfaltól, de azonnal térdre estem. Lábszáram nyilallott, mintha kést forgattak volna benne. Mivel a fekete valami, mögötte a fénycsóvával, már újra a fejem felett ült, nem bajlódhattam azzal, hogy felállok. Négykézláb, mint egy játékos családi sportvetélkedő résztvevője, igyekeztem eltűnni a környékről.

A csillagcsóva megtorpant felettem. Néhány méterre távolodtam még csak el a páncélostól, és nem kellett nagy képzelőerő hozzá, hogy kitaláljam, mi lesz belőlem pillanatok alatt.

A levegőben száguldó lidérc azonban ezúttal is megkönyörült rajtam. Arra a páncélosra zuhant, amelynek a körvonalait éppen csak ki tudtam venni a sötétségben. Robbanás, fehér fény, hőség, repülés, fájdalom a lábamban.

Hátat fordítottam a tenyérnyi örömtűznek, és igyekeztem továbbmászni. Mire sikerült tíz-tizenöt lépésnyire elvonszolnom magam, már ismét ott süvített a lidérc a levegőben.

Ez a csillagfarok már nem kímélte a páncélosomat. Úgy gyulladt ki körülöttem a levegő, mintha karácsonyfát gyújtottak volna sötét szobában. Égett az arcom, mintha hozzámvágtak volna egy kandallót. Megemelkedtem és elkezdtem repülni. Még csapdostam is a karjaimmal.

Annyi ideig repültem, hogy már kezdtem megszokni. Éppen azon gondolkodtam, hogy tudnám kormányozni magam, amikor egyszerre csak elfogyott a hajtóanyag a rakétáimból, s óriási loccsanás kíséretében belehullottam a mocsárba.

8

A hideg víz némiképpen magamhoz térített. Tettem néhány úszómozdulatot, aztán rájöttem, hogy feleslegesen strapálom magam. Térdig érő latyakban nehéz úszóversenyt rendezni.

Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy a hideg víz jót tesz a lábamnak. Mivel a verejték csorgott az arcomról, lehajoltam és lemostam.

Valahol a távolban, a töltés túlsó oldalán, ismét megvilágosodott néhány másodpercre az ég. A fénylidérc végigvágtatott az égen, majd belehullott a semmibe. A morajló robbanás apró hullámokat vert a víz felszínén.

Amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok már járni, felkapaszkodtam a töltésre. Az sem zavart, hogy egészen messziről éles, visító hangot hallottam: mintha figyelmeztető szirén vijjogott volna. Furcsán és meglehetősen tompán érzékeltem a világot. Mindenről tudtam, hogy micsoda, de valahogy kívülállóként szemléltem a tárgyakat. Biztos voltam benne, hogy enyhe légnyomást kaptam.

Sóhajtottam és elindultam a töltés közepén előre. Egészen addig tántorogtam ruganyos rogyadozó léptekkel, amíg csak valami meg nem bökte a mellem közepét.

Egy vadászpuska csöve.

9

Meg sem lepődtem túlságosan, amikor felemeltem a fejem és szembetaláltam magam a boszorkánnyal. Feltehetően azzal, aki seprűnyélen vagy szárnyakon repdes a láp felett.

Bár nem folytattam komolyan tanulmányokat a boszorkányológia területén, azzal tisztában voltam, hogy a boszorkányok a valóságban nem feltétlenül olyanok, mint amilyeneknek a meseírók elképzelik. A középkorban férfiak is lehettek boszorkányok, akárcsak gyönyörű, fiatal lányok.

Az én boszorkányom ez utóbbiak közé tartozott. Égővörös haja, sildes bőrsapkája alól kiszabadulva, beborította a vállát. Egészen valószerűtlenül zöld volt a szeme, s egészen valószerűtlenül és fenyegetően foszforeszkált, ahogy szembenézett velem.

A hold ezekben a pillanatokban bukkant fel a nádas mögül: s mivel említettem már, hogy nem vagyok képzett boszorkányológus, csak tépelődhettem rajta, jó-e ez nekem, vagy rossz. Bizonyos másodrendű irodalmi emlékeim azt sugallták, hogy a holdfény kifejezetten a kísértetek és kóbor lelkek segítője.

Zöld szeméhez csodálatosan illő zöld overallt viselő boszorkányom megbökdösött a fegyver csövével.

– Hé! Ébredjen már, jóember! Honnan a fenéből került ide?

Ismét tanultam valamit. A boszorkányok földjén is angolul beszélnek, egészen érezhetően közép-nyugati kiejtéssel.

Meglendítettem a karom, s határozatlanul a világegyetem körülöttem elterülő részére mutattam.

– Innen.

– Aha. Világos. És mit keres errefelé?

– Gondoltam sétálok egyet.

Egészen finoman bökött egyet rajtam.

– Sétál? Itt? Egyáltalán, hogy került ide a félszigetre?

Csodálkozva néztem körül. Nem is tudtam, hogy félszigeten vagyok.

– Gyalog.

Ismét megbökött. Most már jóval erősebben és fenyegetőbben.

– Nincs tanúnk, és én nyugodtan meghúzhatom a ravaszt. Tudja mit jelent ez?

Bólintottam és megvontam a vállam.

– Akkor sem mondhatok mást. A vízen át jöttem.

– De hiszen a part legalább három mérföldnyire van innen!

– Isten tudja, én többnek gondoltam.

Fürkészve az arcomat figyelte, aztán alaposan végigmustrált.

– Én inkább úgy veszem észre, hogy nem vízből, hanem tűzből szabadult… Amint látom megégette a ruháját.

Gyorsan végigpillantottam magamon. A pokoli sötétségben észre sem vettem, hogy a csillagsugár leperzselte az ingem egyik ujját.

– Nagy csinnadratta volt arrafelé az előbb – mondtam és a hátam mögé mutattam.

– Milyen csinnadratta?

– Nem tudom. Találtam egy tankot, beköltöztem éjszakára, de amilyen pechen van, nem sokáig élvezhettem a nyugalmat. Apropó, nem tudja véletlenül, miért nem brekegnek errefelé a békák?

Láthatóan elsápadt, és megremegett a kezében a fegyver.

– Jézusom, maga bement a gyakorlótérre?

– Nem tudom hova mentem, nem volt kiírva semmi. Találtam egy tankot, és bemásztam. Aztán egyszerre csak jött valami lidérc, és hamut csinált a házamból!

Szabad kezével a homlokához kapott.

– Maga… Maga… nem normális. Közveszélyes őrült! Tudja mi az, ahol maga járt?

– Én a meseországnak gondoltam.

– Uramisten! Az a hadsereg kísérleti telepe! Ott próbálják ki az infrakeresővel ellátott tanelhárító rakétákat. A tank, amelyikbe volt szíves belemászni, célpont. Azért van, hogy telibe találják. Ekkora szerencséje nem lesz még egyszer ebben az életben!

Hallgattam és megfordult valami a fejemben, annak a jeleként, hogy lassan, de biztosan visszatér a jó közérzetem. Hümmögtem, aztán megcsóváltam a fejem.

– Szóval katonai kísérletek éjszakai, infravörös érzékelővel. Gondolom, szupertitkosak.

– Mint általában az ilyesmi!

– Igen? – kérdeztem enyhe vigyorral – Akkor maga honnan tud róla?

Megdermedt, majd a gyomromba vágta a puska csövét.

– Forduljon meg! Gyerünk, előre! Csak semmi trükk, mert keresztüllövöm!

Nem volt okom kételkedni benne, hogy komolyan gondolja, amit mond.

10

Rövid kellemes séta következett a gát tetején. A hold közben teljes terjedelmével kiemelkedett a zsombékok közül, s akár romantikusnak is nevezhettem volna az estét, ha nem zavar a derekamnak nyomott puskacső.

Mindketten mély hallgatásba burkolóztunk, egészen addig, amíg fel nem tűnt az orrunk előtt egy fehér falú épület. Mintha békés tehén legelészett volna a holdfényben.

– Ez mi?

– Ne törődjön vele! Különben őrház. – Berúgta az ajtaját, és megbökdösött a fegyver csövével. – Indíts, befelé!

Odabent sötét volt, csak a fürgébb holdsugaraknak sikerült beszökniük, az ablak elé húzott függöny résein át.

– Üljön le!

Leültem egy kemény, faragott székre. Egyetlen, kerek faasztal, három szék, s egy, az ablak alá húzott sezlon alkotta a szoba egész bútorzatát.

– Kicsoda maga egyáltalán?

– John C. Lendvaynak hívnak. Gondolom, úgysem mond magának a nevem semmit.

– Hogy került a lápba?

– Kirándultam és eltévedtem. Éppen sötétedett, amikor begyalogoltam a vízbe egy virágért. Olyan hirtelen hullott rám az éjszaka, hogy nem találtam vissza. Bizonyára eltévesztettem az irányt. A többit már tudja. Megkérdezhetem, hogy maga kicsoda?

Nem tudom miért, de libabőrt csalt a hátamra zöld szemének ragyogása.

– Én a gátőr vagyok.

– Nem is tudtam, hogy nőket is alkalmaznak gátőrnek.

Egészen váratlanul és egyszerre hallottuk meg a közeledő gépkocsi dübörgését.

Zöldszemű felugrott és az ablakhoz lépett. A puska csövét azonban egyetlen pillanatra sem vette el rólam.

– Az ördögbe is! Mi ez? Ide figyeljen… észrevették, amikor a tankok körül csalinkázott?

– Mintha szirénát hallottam volna.

– A fenébe is, ember, előbb is mondhatta volna! Gyerünk!

A szoba sötétbe burkolózó sarkához osont, kitárt egy eleddig láthatatlan ajtót, és rám dörrent.

– Befelé! És ha jót akar, tartsa a száját! Nincs időm…

Idő valóban nem volt. Ebben a pillanatban ugyanis abbamaradt a gépkocsi berregése, és erőteljesen megzörgették az ablakot.

– Hé, Bennet! Itt vagy, Charlie?

Az ajtó becsapódott mögöttem. Kulcs csikordult, és magamra maradtam a sötétben.

Felemelkedtem, hogy megkeressem a villanykapcsolót. Meg is találtam, aztán mégsem gyújtottam fényt. A türelmetlen hangok gazdái ugyanis bejöttek a házba.

Fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam. Még az a kezén-lábán összebilincselt fickó sem zavart, aki a sarokban ült, és nagy szemeket meresztett rám. Nyögdécselt, és azt próbálta belém szuggerálni, hogy húzzam ki a belegyömöszölt rongyot a szájából.

11

Egyelőre nem törődtem vele, csak a hangokra koncentráltam.

Volt egy dörmögő, mély; egy vékony; és egy színtelen, mintha száraz fát döngettek volna gumikalapáccsal.

– Hát te ki vagy, kincsem? – kérdezte a basszushang.

– Te ki vagy?

– Csak nyugi, hé! És tedd el azt a vacakot! A katona bácsik nem félnek az ilyen verébriogatótól… Hol van Charlie?

Ezt a fahangú kérdezte.

– Charlie bácsi?

– Szóval a rokona vagy?

– Az unokahúga. Nora Bennet.

– Hol van Charlie?

– El kellett utaznia pár napra. Családi problémák. Meghalt egy távoli rokonunk. Charlie bácsi örökölt néhány dollárt.

– Hogy ennek a vén iszákosnak milyen mázlija van…! Remélem sokáig elmarad?

– Eljárhatnánk esténként hozzád elszórakoztatni. Mit szólnál hozzá, kincsem!

– Foglalt vagyok.

– Vigye el az ördög, ilyen a mi szerencsénk! Különben nem láttál a környéken egy csellengő fickót!

– Reggel óta vagyok itt, azóta nem járt erre senki. Történt valami?

– Azt mi is szeretnénk tudni.

Az összebilincselt pasas feldobta magát a levegőbe, és diszkrét puffanással visszahullott a földre. Közben forogtak a szemei, mint a ringlispíl. Nyilvánvalóan azt akarta, hogy húzzam ki a rongyot a szájából. Addig–addig vacakolt, hogy kénytelen voltam lazán oldalba rúgni. Erre elhallgatott, de sajna, amit elmulasztottam a kinti beszédből, nem tudtam visszajátszani.

Odakint csattant az ajtó, a kocsi felberregett, s mi egyedül maradtunk az őrházban.

12

Mivel úgysem volt jobb dolgom, kirántottam a rongyot a szájából.

– Mi a hézag, Charlie bácsi?

– Dögölj meg!

Megvontam a vállam, és visszadugtam a dugót. Csak akkor húztam ki újra, amikor lággyá szelídült a szeme, mint egy kisbárányé.

– Ne dugja vissza, kérem!

– Oké, kezdjük elölről az ismerkedést! Kicsoda maga?

– Charlie Bennet.

– És a lány?

– Mit tudom én! Nem mutatkozott be, csak morgott valamit. Aztán lecsapott a puskájával. Mire felébredtem, itt találtam magam összebilincselve. Nem tudna valahogy kiszabadítani?

Megvizsgáltam a bilincseit, aztán szomorúan megráztam a fejem.

– Kulcs nélkül nem megy.

Hangos sopánkodásától kísérve az ajtóhoz mentem, és megpróbáltam kilesni a kulcslyukon. Örömmel láttam, hogy a kulcs a zárban maradt.

– Mit akart magától az a lány?

– Semmit. Az a röhej hogy semmit. Reggel hatkor jött, puskával a vállán. Mondtam neki, hogy alighanem eltévesztette az irányt, mert errefelé nem szabad lövöldözni: száz méterrel odébb már a hadsereg az úr. Odajött hozzám és mosolygott azzal az átkozott zöld szemével, én meg voltam olyan marha, hogy bedőltem neki, pedig ott volt a stukkerom a kezem ügyében. Mire rájöttem volna, hogy hézag van, már a földön feküdtem. Összebilincselve.

– Kié a bilincs?

– Hát az enyém nem! Gátőr vagyok nem börtönőr. Miért fontos ez?

– Mert ez annyit jelent, hogy előre készült az akcióra. Hozott magával bilincset, hogy ártalmatlanná tehesse magát.

– Uramjézus, miért?

– Ez a kérdés. Mit őriz egyáltalán?

– Mondom, hogy a gátat. És az utat, a gát tetején.

– Közelebbről?

– Az a helyzet, hogy ellenőrzöm a katonai táborból kifelé tartó forgalmat is. A kormányzó és a hadsereg megállapodásának értelmében jogom van bekukkantani a ponyvák alá.

– Miért?

– Kicsoda maga, hogy kérdéseket tesz fel nekem?

– Egy névtelen senki, aki kihúzott egy rongyot a szájából, de azonnal visszadugja, ha…

– Nyert. Beszélek, csak hagyja a francba a rongyot!

– A maga dolga tehát, hogy alánézzen az úton végighaladó kocsik ponyvájának, nem csempésznek-e ki valamit a kísérleti telepről. Így van?

– Így.

– Na és?

– Semmi. Két éve, mióta itt vagyok, nem találtam semmit. Pedig éles a szemem, mint a sasé.

Kezdett valami összeállni a fejemben. A tisztességes gátőr, aki megakadályozza a fegyvercsempészést…

– Nem próbálták még megkörnyékezni?

– Micsodálni?

– Azt kérdezem, nem próbálták-e megkenni néhány dolcsival, hogy ne nézzen a ponyvák alá? Vagy ha alá is néz, ne lássa, mi van ott?

Felpattant volna, ha tudta volna mozgatni a lábát. Így azonban csak vonaglott, mint kígyó a terráriumban.

– Ide figyeljen, én nem tudom, kicsoda maga, de ha feltételezi, hogy én… én…

Sóhajtottam. Emberem maga a becsület és tisztesség megbilincselt szobra.

– Tehát nem. Nem próbálkoztak.

– Nem és nem!

– Akkor nyilván rájöttek valamire. Hol dolgozott, mielőtt gátőr volt?

– A katonai rendőrségnél…

– Hm. Érdekes. Van telefonja?

– A másik… szobában.

Régi, primitív trükköt alkalmaztam, hogy megszerezzem a kulcsot. Szerencsére találtam egy újságot a sarokba hajítva; igaz, hogy gyűrött volt, de gondosan kisimítottam, és kidugtam az ajtó alatt. Pontosan a zár alá. Elégedetten láttam, hogy az ajtószárny és a padló között éppen akkora a rés, hogy be tudom rántani rajta. Előzúztam zsebemből a ceruzámat, belenyomtam a kulcslyukba, s addig–addig ügyeskedtem, forgattam a ceruzát, amíg sikerült vele kitolnom a kulcsot a zárból. A diszkrét zörgés, ami azt jelezte, hogy a kulcs már a papíron hever, mennyei muzsika volt a lelkemnek. Óvatosan megfogtam az újság szélét és behúztam a szobába. Az újsággal együtt természetesen a kulcs is bevitorlázott közénk.

– A francba is! – háborgott a megbilincselt. – Gyanús maga nekem, ember!

Felemeltem a kulcsot, elfordítottam a zárban, aztán a nyitott ajtón át kilestem a másik szobába. Őnagysága a főboszorkány, nem volt sehol.

A telefon azonban ott volt. Egy háromlábú, fáradtlilára festett asztalkán, s mintha hívogatóan nyújtogatta volna felém a kagylóját.

Felvettem, belehallgattam, aztán letettem. Méghozzá nem is túlságosan finoman.

Ahogy egy olyan telefonnal bánik az ember, amelyiknek hiányzik a kábeléből legalább három méter.

13

Visszamentem a kamrába, emberem hóna alá nyúltam, és kitámogattam a szobába. Majd, mint egy kirakati próbababát, nekitámasztottam a falnak.

– Nem tudná leszedni ezeket a rohadt bilincseket rólam?

– Mivel?

– Akármivel?

– A barátnője magával vitte a kulcsokat.

Előhúztam az igazolványomat és az orra alá dugtam. Rápillantott, de ennyi érdeklődéssel, akár egy zacskó sült gesztenyére is nézhetett volna. Sokkal jobban izgatták a bilincsei, amit meg tudtam érteni.

– Mi ez?

– Magánzsaru vagyok. Egy gyilkossági ügyben nyomozok.

– Itt?

– A városban. Lake Cityben. Nem ismer véletlenül egy Pitt nevű ember?

– Samuel Pittet? Dehogynem. Mi van az öregfiúval?

– Legyen erős, felfüstölték.

Összehúzta a szemét és pokolian erőltette az agyát, hogy felfogja, amit mondok.

– Hogyhogy felfüstölték?

– Mint a disznót szokás. Megölték, kettévágták, és beakasztották egy kandalló kéményébe.

Olyan sápadt lett az arca, hogy öröm volt nézni.

– Marháskodik, ember?

– Eszemben sincs. Samuel Pittet tényleg megölték. Meg is találtuk a hulláját egy Rogers nevű ember kéményében.

– William Rogers?

– Őt is ismeri?

– Ismerem.

Valahogy nem tetszett a hangja. Olyan hang volt, amely mögött nagyon sok minden rejtőzhetett.

– Honnan ismeri Samuel Pittet?

Hallgatott néhány másodpercig, nyelt kettőt-hármat, aztán a szemembe nézett.

– Ez már nem tartozik magára. Ehhez a dologhoz a magánzsaruknak semmi közük.

– Igazán?

– Igazán.

Bementem a kamrába és visszatértem a ronggyal. Úgy követte minden mozdulatomat, mintha nagykéssel hadonásztam volna a fütyije körül.

– Mit akar?

– Azt bízza csak rám!

Mivel általában az erőteljesebb módszerek híve vagyok, nem vártam meg, hogy tovább tiltakozzék, hanem betömtem a rongyot a szájába. Morgott, forgatta a szemét, hánykolódott, s szorgalmas igyekezetében még egy apró asztalkát is felborított.

Kinyitottam az ajtót, kinéztem a holdfényre, majd amikor úgy láttam, hogy sehonnan sem fenyeget veszély, visszamentem hozzá, és egyetlen jól irányzott mozdulattal a hátamra hajítottam.

Bár magam is nehézsúlyú vagyok, megroggyant a térdem alatta. Nyögtem néhányat, aztán kiléptem vele az ajtón, miközben éreztem, hogy egyre gyorsuló ütemben rugdossa a vesém tájékát.

Átosontam az úton, lebotorkáltam vele a töltésen. Leültettem egy zsombék partjára, s a holdra bámulva kifújtam magam. Nyögött, nyöszörgött, dobálta magát, de én ügyet sem vetettem rá. Úgy tettem, mint akiben már acéllá keményedett az elhatározás; csak a végrehajtáshoz kell még egy kis erőt gyűjtenem.

– Imádom a rákokat – mondtam és bedugtam az ujjam a holdfényverte vízbe. – Nem tudja, vannak ebben az izében rákok?

Morgott–hörgött valamit, amit akár igenlésnek is vehettem.

– Állítólag a rákok imádják a vízihullákat. Az a legkedvesebb csemegéjük. Hja, ez az élet örök körforgása! Halálunk után másokat táplálunk romló testünkkel. Na, jöjjön szépen!

Bármennyire is hánykolódott, visszavettem a hátamra, és bár undorodtam a nedvességtől, belecaplattam vele a vízbe. A forma kedvéért mentem vagy tizenöt-húsz lépést előre, aztán lehajítottam a vállamról. Úgy, hogy arccal befelé feküdjön.

Öröm volt nézni, ahogy fuldoklott. Karba tettem a kezem, és a holdat néztem. Barátságos fényét rám vetette, és egyáltalán nem látszott, hogy haragudna azért, amit teszek. Így nézhette sok–sok ezer évvel ezelőtt, azokat a kőkori embereket is, akik társaik nyakára rénszarvasszíjból font kötelet szorítva, belefojtották őket valamelyik dániai mocsárba.

Amikor úgy éreztem, hogy már eléggé megpuhulhatott, hóna alá nyúltam, és felültettem. Úgy folyt a víz a szájából, mint az eső a vízköpőből. Kékesszürke arca máris többnapos vízihullára emlékeztetett.

Megszabadítottam a rongytól, megvártam, amíg kilihegi magát, aztán föléje hajoltam.

– Ide figyeljen, Bennet! Kap még egy esélyt. Egy utolsó esélyt. Ha elpackázza, vegye úgy, hogy öngyilkos lett. Maga nyírta ki saját magát. Velem nem lehet szórakozni… Tehát… Megpróbálták már megvesztegetni?

– Nem...

– Honnan ismeri Samuel Pittet?

– Mondtam már…, hogy a katonai rendőrségtől.

– Még nem mondta, de nem baj. Mi volt Samuel Pitt?

– Őr… mester.

– Leszerelt?

– Ki… rúgták.

– Miért?

– Lopá… sért.

– Mit lopott?

– Mindent.

– Mi mindent?

– Villany… körtét, szap…pant, borotva… pengét.

– És Rogers

– Őt… is.

– Úgy érti, hogy ő is a katonai rendőrségnél szolgált?

Heves bólintás és gyors tüsszögés.

– Őt is kirúgták?

– Ki.

– Miért?

– Lopá… sért. Ő is lopott, mint… Pitt. Csak sokkal… többet.

– És ez a vörös hajú lány?

– Most láttam… életemben… először

Mintha messziről, nagyon messziről, robbanás zaját hozta volna felénk a lágy, nádszagú szellő.

– Milyen időközönként van éjszakai lövöldözés?

– Havonta… általában… egyszer, két éjszakán…

– Meddig szokott tartani?

– Hajnalig.

Kirántottam a vízből, felhajítottam a vállamra és elindultam vele az őrház felé.

Mindent tudtam már, amire kíváncsi voltam.

14

A hold éppen az ég csúcsán ült, amikor Vöröshajú, halk fütyörészés kíséretében, hazatért. Olyan ruganyosan lépkedett, mintha nem is több mérföldnyi út lett volna a háta mögött. Megvártam, amíg bejön a szobába, felkattintja a villanyt; és csak akkor emeltem rá a stukkeromat, amikor nekikezdett, hogy lehúzza az overállját.

– Szép jó estét! Merre járt, kicsikém?

Az ezután következő mozdulatai csodaszépen voltak koreografálva, és feltehetően eredményesek is lettek volna, ha nem velem áll szemben. Csakhogy engem sem a vak postások egyesületéből szalasztottak.

Amikor meghallotta a hangom, megperdült, féltérdre dobta magát, és kétségbeesett kísérleteket tett, hogy a derekáig engedett overallból kibányássza a revolverét. Mielőtt azonban elérhette volna, mellette termettem, és viszonylag finoman rálöktem a fal melletti díványra.

– Csak semmi elhamarkodott mozdulat… Adja ide a stukkerét!

Rendes kis 38-as volt, nem női kézbe való.

Hogy mi játszódott le ezekben a pillanatokban az arcán, az egész tanulmányt igényelne. Mindenesetre, ha megkértem volna a kezét, aligha mondott volna – gondolkodás nélkül – igent.

Oldalába nyomtan a stukkerom csövét és kikotortam overallja zsebéből a bilincsek kulcsát. Odavezényeltem a kamra ajtajához. Büntetésből végig kellett néznie, amint kiszabadítom Bennetet. Levettem a lábáról a bilincset s összekattintottam a lány kezén. Majd, mint aki jól végezte a dolgát, elindultam kifelé.

Bennet utánam vetette magát és – összebilincselt kezei ellenére is – megpróbált feldönteni.

– Nem így szólt a megállapodásunk, maga csirkefogó!

– Bűnözőkkel kötött minden megállapodás érvénytelen!

– Anyád a bűnöző, te görény!

Mivel nem óhajtottam céltalan szópárbajt vívni, eltaszítottam magamtól, és kirántottam a lányt a kamrából. Bennet estében még utánam rúgott, de szerencsére nem talált el.

Leültettem a dühös vörös hajút, és mintegy véletlenül, ráfogtam a stukkert.

– Mielőtt megpróbálkozna valami vidám kis trükkel, szeretném felhívni a figyelmét, hogy a tengerészgyalogságnál szolgáltam és Fort Braggben képeztek ki. Tudja, mit jelent ez?

Ha zöld szemekkel ölni lehetett volna, holtan hullottam volna a szőnyegre.

– Szeretném tudni, mi folyik itt, a nádas alján?

Szikrázott a szeme, megrándult az ajka, de nem szólt egyetlen szót sem.

Elővettem az igazolványomat és az orra alá dugtam.

– Ebből kiderül, hogy magánzsaru vagyok. Egy fickó meggyilkolásának ügyében nyomozok Lake Cityben. Úgy hívják, hogy Samuel Pitt. Mond ez magának valamit?

Nézett rám mereven, egyetlen szó nélkül.

– Maga kicsoda?

Elfordította a szemét, és a falakat vizsgálta nagy igyekezettel. Aztán villámgyorsan az órájára pillantott.

Megértettem, hogy vár valakit.

15

Ő viszont csak akkor értette meg, hogy elárulta magát, amikor leoltottam a villanyt és elkezdtem visszatuszkolni a kamrájába. Rúgott, harapott; megpróbált a bilincsekkel a fejemre csapni. Kénytelen voltam letépni a függönyhúzó rúdról a kötelet és összekötözni vele a lábát. Sajnos nincs módomban elismételni, hogy eközben miket vagdosott a fejemhez: egyetlen szava sem tűri a nyomdafestéket.

Általában nem szeretem kínozni a foglyaimat: ennél csak azt utálom jobban, ha én vagyok a fogoly és engem kínoznak, mégis kénytelen voltam betömni a száját. Szolgáljon mentségemül, hogy saját, alig használt zsebkendőmet áldoztam fel a nemes cél érdekében.

Néhány perccel egy óra előtt, halk dörmögéssel egy kocsi fékezett az őrháznál. Ajtó csapódott, majd óvatosan megzörgették az ablakot.

– Darling… Ébredj, darling, megjött a nyuszikád!

Vigyorogtam és leheletnyit odébbhúztam a függönyt. Éppen csak annyira, hogy látni lehessen odakintről.

A pasas lenyomta a kilincset és bedugta a fejét az ajtón.

– Halihó, darling! Merre van a kis ágyikód?

Bebotorkált a szobába és a kapcsolót kereste.

Megvártam, míg ráteszi az ujját, és csak akkor csaptam rá egy csattanósat.

Nagyot ordítva oldalfegyvere után kaparászott. Meglódultam és akkorát taszítottam rajta, hogy végigvágódott a szőnyegen.

Odaálltam fölé, megbökdöstem a derékszíja felett a stukkerom csövével.

– Állj csak fel, nyuszika! És szép illedelmesen kulcsold össze a két mellső lábacskád a tarkód mögött!

Feltápászkodott és engedelmeskedett. Közben aggódva pillantott rám, keze fejével az orrát törölgetve.

– Maga kicsoda?

– Én a farkas vagyok, nyuszika! És azért jöttem, hogy megegyelek!

16

Sajnos nyuszikának, a cirka másfél mázsás tizedesnek már nem jutott bilincs. Kénytelen voltam letépni egy újabb függönyt és feltrancsírozni. Összekötöztem vele, majd behúztam a kamrába. A másik kettő nem fogadta valami nagy lelkesedéssel.  Mint ahogy engem sem. Bennet is, és a Vöröshajú is átkozódó szemforgatással köszöntött.

Becsuktam az ajtót, megkerestem nyuszika kocsiját, beültem és lekormányoztam a töltés oldalára. Tisztában voltam vele, ha valaki nagyon keresi, könnyen felfedezheti, ezért csak abban bízhattam, hogy nem keresik majd nagyon.

Visszamentem a szobába, benyitottam a kamrába és kihúztam Vöröshajút. Leültettem a pamlagra és komoly képpel eléje ültem.

– Beszélni szeretnék magával – mondtam megszabadítva a zsebkendőtől. Tartottam ugyan tőle, hogy szemrehányások és átkozódások tengerét zúdítja majd rám, de tévedtem. Tisztán csengett a hangja: minden indulat nélkül.

– Engedjen szabadon!

– Hm. Miért tenném?

– Nem mondhatom meg.

– Ez meglehetősen egyoldalú ajánlat.

– Ez nem ajánlat, ez követelés!

– Oké. Tehát, miért tenném?

– Mert ha nem, fel fogják akasztani!

– Na, ne mondja!

Indulat nélküli fenyegetés áradt a hangjából.

– Ingoványos talaj, amire rálépett, miszter! Ez nem közönséges gyilkossági buli… Magának, mint magánhekusnak tudnia kellene, hogy annak, aki katonai ügyekbe dugja az orrát, könnyen rámehet a nagyujjára egy tank.

– Szeretném tudni, kicsoda maga!

– Engedjen szabadon!

– Eszemben sincs!

– Szerencsétlen hülye! Nem mondhatok mást, mint azt, hogy ami itt történik, az tizenöt ember kétévi munkájának az eredménye. Ha elszúrja, nincs az a hatalom, amely kihúzná magát a sittről. Még maga az elnök is kevés lenne hozzá.

Jeges hideg futkározott a hátamon, de most már nem volt visszaút.

– Nem érdekel – mondtam látszólag könnyedén. – Én is egy megbízást teljesítek…

Amennyire tudott felemelkedett, és a szemembe nézett.

– Nyúljon a blúzom alá!

– Tessék?!

– Nem azt akarom, hogy fogdosson, maga idióta! Nyúljon oda!

Engedelmesen odanyúltam, ahova parancsolta.

– Ne oda, és legyen szíves, ne tapogasson…!

Ekkor már beleakadt a kis fémlapocska a kezembe.

– Mi ez?

– Gordon százados vagyok a katonai rendőrségtől. Titkos megbízatással. Éppen a legjobb úton vagyunk afelé, hogy egy eszeveszett magánzsaru elszúrja kétévi kemény munkámat. Az előbb valami ajánlatról beszélt. Rendben van… valóban teszek önnek egy ajánlatot. Elmondok bizonyos dolgokat, aztán döntsön maga.

Eleresztettem a fémlapocskát, miközben arra gondoltam, hogy egy ilyen akármit, bárki a nyakába akaszthat, aki megölte érte jogos tulajdonosát.

– Halljam!

– Rövidesen ide fog érkezni egy autó… pontosabban, el fog haladni tompított fénnyel a ház előtt. Akik a kocsin vannak, azt hiszik, hogy ezzel a kövér, undorító hájtömeggel hetyegek. Ha elpasszoljuk a kocsit, lőttek a munkámnak. Ezért az az ajánlatom, megesküszöm bármire, hogy nem lesz semmi bántódása, sőt, hajnalhasadtával kilépek az életéből, ha segít megállítani és átkutatni. Áll az alku?

Villámsebesen száguldoztak a gondolatok a fejemben.

– Mikor kell jönnie a kocsinak?

– Bármelyik pillanatban itt lehet!

Nem volt idő habozásra. Előkaptam a kulcsot, levettem róla a bilincset és elvágtam a zsinórt a lábán a vadászkésemmel.

– Tud menni?

– Pár másodperc és rendben vagyok.

Tisztában voltam vele, hogy óriási kockázatot vállalok, mégsem tehettem mást. Előhúztam a sarokból a vadászpuskáját és a kezébe nyomtam.

– Itt a fegyvere.

Vártam, hogy rám fogja, vagy legalábbis szemrehányó szavakban törjön ki, de nem tette. Végigrántotta jéghideg tekintetét rajtam és az ajtó felé intett.

– Gyerünk!

Alighogy kiléptünk az ajtón, meghallottam a közeledő nehéz teherkocsi dübörgését. Felém intett a vadászpuska csövével.

– Állítsa meg!

Ő maga lehempergett a töltés oldalán és eltűnt a szemem elől.

Bár gyerekkorom óta ódzkodom a gondolattól, hogy katonai teherautókat állítgassak le, nem volt mit tennem. Kihúztam a stukkeromat, és a közeledő kocsi vezetőfülkéjére fogtam.

– Megállni!

Azt hittem, hogy az óriási teherkocsi beleprésel a sárba. Az utolsó métereken állapodott csak meg, s egy fekete arc hajolt ki az ablakon.

– Mi az ördög van magával, ember?

– Gátőrség! – mondtam és a szemem sarkából láttam, hogy a Vöröshajú is feltűnik a háttérben.

– Mit akar tőlem? Hol van Bennet?

– Én vagyok a helyettese – mondta mögöttem egy kemény hang. – Ő a segédem. Itt a papírom. Át kell kutassam a kocsiját, tizedes.

– A francba is! – káromkodott a fekete pasas. – Akkor csak igyekezz, kicsikém. Reggelre már vissza is kell jönnöm Lake Cityből!

– Mit szállít?

– Konzervet. Lejárt a szavatosságuk.

Vöröshajú oldalba taszított.

– Nyomás! Lebbentse fel a ponyvát.

Hátramentem és fellebbentettem. Előbb két csizmát pillantottam meg, aztán egy katonai nadrágot, végül egy éppen abban a pillanatban ébredő fickó fejét. Gyorsan ébredt, úgy látszik, volt benne gyakorlata, mert mielőtt bármit is tehettem volna, szembenéztem egy géppisztoly csövével.

– Lassan a testtel, cimborám! Mi az isten folyik itt?

– Nyugalom, Zinzermann – szállt ki a vezetőfülkéből a nagy, fekete sofőr. – Ez a mai éjszaka a gátőröké. Csak azt akarják megnézni, mi van a segged alatt.

– Hogyhogy mi van? Konzervek.

– Szállj ki, haver!

Zinzermann lemászott és közben elvette rólam a géppisztoly csövét. Amikor megpillantotta Vöröshajút, felderült a képe.

– Mi a franc? Újabban vízitündérek őrzik a gátat?

A fekete elrántotta a takaróponyvát, és a töméntelen konzervdobozra mutatott.

– Mit akarnak csinálni velük? Megeszik, vagy csak megszagolják?

Úgy döntöttünk, hogy megszagoljuk. Vöröshajú lent maradt, én pedig megmarkoltam egy konzervet és felvágtam a bicskámmal. Alig vágtam bele a késsel, spriccelni kezdett belőle valamilyen rossz szagú, ragacsos folyadék.

Zinzermann elfintorította az orrát és ügyesen kiköpött a ponyva résén át.

– Paradicsom. Megbuggyant.

– Gyakran előfordul?

– Hogy megbuggyan a paradicsom? Elég gyakran. Legalább olyan gyakran, mint az őrmesterek. Most mi legyen?

– Várjon egy kicsit… Hány doboz van a kocsin?

– Négyezer.

– Várjon.

Leugrottam a szekérről és odasétáltam Vöröshajúhoz.

–Most mi lesz? Valami azt súgja, hogy nem jött be, amire számított.

– Itt kell lennie a kocsin…! Jézusom, tudom, hogy itt kell lennie! Kutassuk át az egészet…

Átkutattuk. Fogtam a vadászpuskát, és mintha főzőkanállal rántást kavargatnék, megforgattam a dobozokat. Fél óráig vacakoltam minden eredmény nélkül. Végül leugrottam a platóról és megvártam, amíg Vöröshajú befejezi a vezetőfülke átkutatását.

A fekete sofőr bevágódott a kormány mögé és barátságosan búcsút intett.

– Sajnálom. Igazán nem tudom, hogy mit keresnek, de ezen a kocsin nincs semmi rajtunk és a konzerveken kívül. Ha akarnak belőlük néhány darabot, csak szedjék meg magukat.

Vöröshajú csüggedten félreállt, és reménytelenül meglengette a kezét.

– Mehetnek.

A katonák integettek, a sofőr gázt adott és lassan belevesztek a sötétségbe.

– Most mi a helyzet? – érdeklődtem hátamra csapva a vadászpuskát. – Mit csinálunk?

– Hogy maga mit csinál, azt nem tudom – mondta Vöröshajú sírással küszködve. – Én mindenesetre beugrom a vízbe és belefojtom magam.

17

Szerencsére sikerült lebeszélnem róla. Már csak azért is, mert torkig voltam a vízben való mászkálással. Ha viszont valóban beleugrik, kénytelen lettem volna utánaugrani, ennek minden nedves következményével együtt.

Visszasétáltunk az őrházba, hónom alatt két paradicsomkonzervvel. Lehajítottam őket az asztalra, aztán szabadon engedtem Bennetet. A gátőr megdörzsölte a csuklóját és megcsóválta a fejét.

– Igazság szerint darabokra kéne szaggatnom magukat…

Előhúztam a késem, és felvágtam az egyik konzervet. Olyan szag töltötte be a szobát, hogy Bennet hátratántorodott tőle.

– Atyaisten! Mi ez?

– Ha tovább fenyegetőzik, magához vágom!

– Tegye le az istenért! Nyert, csak nehogy kiborítsa a szőnyegre!

Odasétált a telefonhoz, felemelte, aztán káromkodva visszahajította a kagylót.

– Ki tette tönkre?

– Én – mondta sóhajtva Vöröshajú és tenyerébe temette az arcát.

– Mintha valami magyarázattal tartozna nekem – mondta Bennet a tarkóját simogatva.

– Alighanem nekem is – csatlakoztam hozzá.

– Hát, jó – sóhajtott Vöröshajú és beszélni kezdett.

18

– Margaret Gordon hadnagy vagyok a katonai rendőrségtől – kezdte. – Évekkel ezelőtt tudomásunkra jutott, hogy bizonyos terrorista csoportok – elsősorban Libanonban – bevetéseik során olyan fegyvereket használnak, amelyek még nem is kerültek szériagyártásra. Tudják, hogy mit jelent ez?

– Hogy valamelyik kísérleti telepről fújták meg őket – bólintottam.

– Pontosan így van. Ügynökeink megállapították, hogy infravörös érzékelőkkel ellátott elhárító rakétákról van szó, amelyek sötét éjszakában is „látnak”. Továbbá távcsövekről, hőérzékelős tankelhárító-rakétákról, s a többi. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kísérleti telepek raktáraiból kelt lábuk.

Mivel négy nagyobb kísérleti telepünk jöhetett csak szóba… az illetékes szervek megbíztak néhány különlegesen kiképzett személyt, hogy próbálják kinyomozni, kik fújták meg a fegyvereket.

– Ezek közé tartozik maga is, ha nem tévedek – morogta Bennet.

– I…gen. Személyesen nem dolgoztam ugyan a táborban, de volt ott egy megbízottam. Sajnos, olyan ügyesen csinálták a fickók a dolgukat, hogy megbízottam nem tudott rájönni, miként viszik ki a motyót a telep területéről. Mert mondanom sem kell, két év kemény munkájával rájöttünk, hogy csak erről a telepről csempészhetik ki a fegyvereket.

– Erre igazán nem lehetett nehéz rájönniük. – morogta Bennet. – Csak el kellett rendelni a leltározást. Vagy rendben van a leltár, vagy nincs.

– A leltár mindig rendben volt.

Felkaptam a fejem. Ettől a pillanattól kezdett érdekelni a dolog. Eddig sima lopási ügy volt, az is a primitívebbek közül való.

– Ez meg hogyan lehetséges?

– Sokat gondolkodtam rajta, aztán rájöttem… A fegyvereket azokon az éjszakákon tulajdonították el, amikor kísérleti céllal felhasználták őket.

Én viszont most kezdtem érteni.

– Hányszor van egy hónapban éjszakai lőgyakorlat? – kérdeztem.

– Általában egyszer. Két éjszaka.

– Ekkor lopták a rakétákat – biccentettem.

– A fenébe is! Nem beszélnének világosabban? – fortyant fel Bennet.

– Dehogynem. Valaki – talán benne volt a buliban, talán nem – kivételezte a kísérleti lövéseknél felhasználandó mennyiséget. A leltárkönyvből kiírták a rakétákat. Felhasználni azonban nem használták fel őket…, vagy legalábbis csak egy részüket. De azt jelentették, hogy valamennyit felhasználták. Gondolom, meghamisították a találati jegyzőkönyvet is. A jegyzőkönyvek szerint tehát valamennyi eszköz felhasználásra került, következésképpen leltárhiány sem léphetett fel.

– Bennet sápadtan nézett velünk szembe.

– A rohadtak…

– A kérdés most már csak az, hogyan szállították ki az ellopott árut a telepről? Ha jól tudom, csak ez az egyetlen út vezet Lake Citybe…

– Jól tudja – biccentett Bennet.

– Eszerint csak úgy lehetséges… ha megfizették magát!

Bennet sápadtan dőlt hátra a székén.

– Engem nem fizetett meg senki! Még csak nem is próbált!

– A mi vizsgálatunk is erre az eredményre jutott – bólintott Vöröshajú. – Legalábbis kilencvenkilenc százalékban. Ön tiszta, Mr. Bennet.

– Akkor miért vágott fejbe?

– A hiányzó egy százalék miatt.

– Mióta lopják a fegyvereket? – kérdeztem.

Vöröshajú széttárta a karját.

– Ki tudja? Három éve vettük észre. Lehetséges, sőt nagyon valószínűnek látszik, Mr. Bennet, hogy az ön elődje benne volt a dologban. Akkor nem volt nehéz kijuttatni a lopott fegyvereket a telepről. Felrakták egy kocsira, és az ön elődjének tudtával elfuvarozták. Csakhogy… a mi közreműködésünkkel leváltották és ön került a helyére. Ön tökéletesen megbízhatónak látszott, korábban a katonai rendőrség tagja volt.

– Már mondtam…

– Csak nyugalom. Embereink ugyancsak elkeseredhettek, amikor meglepetten tapasztalták, hogy bedugult a csatornájuk. Nem tudják átvinni a fegyvereket maga miatt. A lápon átcsempészni pedig túlontúl körülményes. A kocsi elsüllyed, rohamcsónaknak alacsony a víz, gyalogosan bonyolult, és ráadásul könnyen elkaphatják őket. Gondolom, megvitatták azt a lehetőséget is, hogy megpróbálják beszervezni önt. Végül, valami miatt, kénytelenek voltak elállni tőle.

– Hát… két évvel ezelőtt néhányan ugyancsak a nyakamra jártak – tűnődött Bennet. – Aztán elmaradtak.

– Megszondázták magát, majd úgy döntöttek, hogy nem kockáztatnak. Más utat választottak.

– Milyet? – kérdeztük egyszerre.

– Nem tudom – suttogta Vöröshajú. – Én a kocsira tippeltem…

– Hogyhogy?

– Arra gondoltam, hogy vagy mégis beszervezték magát, vagy… átverik. Márpedig akármelyikről is legyen szó, azon az éjszakán kell eltüntetniük a telepről a „megspórolt” hadianyagot, amelyen a kísérlet folyik. Ma éjszaka kell a rakétáknak elhagyniuk a támaszpontot. Éppen ezért – megvallom, feletteseim tudta nélkül – magánakcióba kezdtem…

– Jézusom! – morogta Bennet, és megtapogatta a tarkóját. – ezek szerint én egy magánakció áldozata vagyok…

– Elkaptam magát és… vártam a teherkocsit. Amikor valamelyik fickó… ez a kövér disznó ajánlatot tett – bár egyáltalán nem volt rám nézve hízelgő dolog –, arra gondoltam, hogy a tervezett pásztoróra is az akció része. Amíg mi a lefüggönyözött ablakok mögött hetyegünk, a kocsi átviszi a gáton a fegyvereket.

– De nem vitte – mondta Bennet.

– Nem… Vagy ha vitte is…

– Nyugodt lehet, hogy nem vitte – mondtam. – Végigtúrtam mindent. Egy egérfogó nem fért volna a konzervek alá, nemhogy rakéták!

– Most mi lesz? – kérdezte rövid hallgatás után Bennet.

– Mi lenne? – mondtam és kinyitottam az ajtót. – Tovább keressük őket!

19

Még mindit csak fél négy volt. A hold láthatóan lejjebb ballagott az égi domboldalon, de még mindig erős volt a fénye. Lágy szél borzolta a nádszálakat, enyhén fodrozta a nyílt vízterület felszínét. Felmorajlott valami a táborban, s meglepetve láttam, hogy tüzes csík húzódik végig a horizonton.

– Ez mi? – kérdeztem és a kísérleti telep felé mutattam.

Vöröshajú az órájára nézett.

– Most kezdődik a második menet. Általában két részletben lőnek. Másfél órás szünettel a kettő között.

Ismét felvillant valami a horizonton. A vékony csík végigszáguldott az égen, s eltűnt messze-messze a nádszálak között.

– Lidércfény! Átkozott lidércfény! – morogta Bennet.

– A láp lidérce – mondta a vörös hajú lány szomorúan. – Miatta fokoznak le. Merthogy ebbe belebuktam, az biztos.

Felugrottam a fűről, ahol eddig békésen üldögéltem, és izgatottan megragadtam a karját.

– Mit mondott?

– Hogy belebuktam.

– Nem azt! Előtte mit mondott?

– Jézusom, mit is mondtam? Hogy a láp lidérce. Van valami könyv, vagy vers, mit tudom én…

– Ez az! Lidérc… boszorkány… Megvan!

Óvatosan hátrébb lépett, és mintha véletlenül tenné, pisztolytáskája felé csúsztatta a kezét.

– Mi van meg?

– Hisz maga a lidércekben?

– Ember, hogy jön ez…

– A boszorkányokban?

– Boszorkányokban? Miért?

– Mert nekik köszönje, ha nem fogják lefokozni, sőt, talán még ki is tüntetik.

– Maga megbolondult!

Ekkor már se láttam, se hallottam.

– Mit akar csinálni?

– Rendezünk egy vidám kis boszorkányvadászatot. Benne vannak?

20

Kitoltuk a személykocsit a töltés árnyékából és belepréselődtünk. A hold ragyogott, igazán nem volt nehéz a töltésen maradnom.

Bennet kinyújtotta a karját, és a holdvilágtól fénylő vízre mutatott.

– Arra van Lake City. Kerülünk egy nagyot… és… Jézusom, vigyázzon…!  Nem tudna lassabban hajtani?

Százas tempóban szedtem a kanyarokat a keskeny töltés tetején. Ha időben akartam érni, nem volt vesztegetnivaló időm. Útközben többször is megpróbáltak szóra bírni, de végül is belátták, hogy vagy mesedélutánt tartok, vagy vezetek. A kettő együtt nem megy.

Félórás nyaktörő robogás után megérkeztünk oda, ahol az este eltévedtem. A távolból, a vakító holdvilág ellenére is, idelátszottak Lake City fényei.

Bekormányoztam a kocsit egy hatalmas, szétterülő ágú fa alá, és kiszállítottam őket.

– Most mi lesz?

– Fegyvereket előkészíteni! – vezényeltem. – Rövidesen kezdetét veszi a boszorkányvadászat.

Felemeltem az ujjam; lágy, kellemes, de mégis erős szél fújt.

– Figyeljen csak ide – fordultam Bennethez. – Amikor ellenőrizni szokta a kocsikat, nem látott hébe-hóba befelé menet alumíniumcsöveket a platójukon.

– Alumíniumcsöveket? – ámult el. – Befelé nemigen szoktam ellenőrizni… Várjon csak! Dehogy nem! Most, ahogy mondja… nem is egyszer. Valami szerelési anyag lehetett. Ahhoz nem volt jogom, hogy kérdezősködjek. Én csak engedély nélküli hadianyag, kábítószer…

– Oké – intettem le. – Van a bázison valami magas torony, vagy épület?

– Az ejtőernyős ugrótorony – biccentett.

– Rendben – bólintottam és ellenőriztem a stukkeromat. – Rövidesen meg kell érkezniük…

– Kiknek, ember?

– A lidércek urainak: a boszorkányoknak.

21

Fél órája hasaltunk már a bokrok között anélkül, hogy valami is történt volna. Lassan kezdtem elveszíteni a türelmemet és magabiztosságomat. Hátha tévedek? Hátha csak túl élénk fantáziám dolgozott gőzerővel?!

Éppen válaszolni akartam szemrehányó tekintetükre, amikor rövidke pillanatra árnyék borult ránk. Felpillantottam az égre. Mintha óriási, kiterjesztett szárnyú madár körözött volna a nádas felett.

– Nyugalom – morogtam és lesunytam a fejem. – Készítsék a fegyvereiket! Megérkeztek.

– Jézusom, kik?

– A boszorkányok.

A következő másodpercben egy nehéz tárgy hangos csobbanással belemerült a vízbe. Néhány szempillantás múlva egy másik követte.

– Megvagy, Ron? – kérdezte egy ismerős basszus.

– Oké – kiáltotta a fahangú. – Hol van Kelly?

– Remélem, fennakadt egy fán – röhögött a basszus.

– Itt vagyok, fiúk – nyögte a harmadik, nem messzire tőlünk, a bokrok közül. – Megrándult a bokám.

– Rá se ránts, haver! Húzd ki azt a nyavalyás sárkányt a partra… Itt a rakéta! Ne nyomd a víz alá, te tökkelütött…! Jól van csomagolva, de sose lehessen tudni…

Intettem Bennetnek, hogy kerülje meg őket, magam behúzódtam egy fa alá s megvártam, amíg Vöröshajú hadnagy négykézlábra ereszkedve elzárja menekülésük útját.

– Szétszedtétek? – hallottam a basszus magabiztos orgánumát. – Ide a sárkányokkal! Reggel beviszi őket a kocsi. A csomagokat erre rá…! Még az éjszaka értük jönnek. Egészségünkre fiúk! Azt hiszem, megérdemeljük.

Örömmel láttam, hogy kézről kézre adnak egy üveget, s a kezük ugyancsak messzire került az oldalfegyverüktől.

Ezen az éjszakán már nem is került közelebb hozzá.

22

Van Moewe felügyelő kilépett az ügyészség épületének ajtaján és elégedetten megcsóválta a fejét.

– Ez aztán nagy fogás volt, Mr. Lendvay.

– Magáé az érdem, felügyelő.

– Hol van Gordon hadnagy?

– Szolgálati ügyben távol.

Nem akartam megmondani neki, hogy estére randevúm van Vöröshajúval. Ez már igazán nem tartozik van Moewe-re.

Leültünk egy söröző teraszára és rendeltünk két kriglivel.

– Minden bebizonyosodott – mondta a felügyelő, miután egyetlen húzásra leeresztett fél korsóval a torkán. – Eredetileg Samuel Pitt is benne volt a buliban... csak éppen ki akart szállni belőle. A szomszédjának és cinkosának, Rogersnek jutott a feladat, hogy gyengéden rábeszélje, ne tegye. Az ő dolguk volt összegyűjteni a kicsempészett fegyvereket, és elrejteni egészen addig, amíg a megbízók értük nem jöttek. Ha szükséges volt, a sárkányrepülőket is elrejtették. Rogers a nagy rábeszélésben megölte Pittet, majd jobb híján felakasztotta a kéményébe. Nem is lett volna semmi baj, ha Pitt húga nem fordul magához, Mr. Lendvay. Maga előbb találta meg a holttestet, mint ahogy Rogers eltüntethette volna. Ámbátor még így is megúszta volna a dolgot, ha maga nem göngyölíti fel a láp lidérceinek a rejtélyét…

Estefelé találkoztam Gordon hadnaggyal. Előbb még feltűnően katonásan viselkedett: csak messziről engedte megszemlélni új kitüntetését, amelyet a délután folyamán tűztek a zubbonyára. Később hozzájárult, hogy még egyszer megnézzem azt a fémlapocskát is, amely a nyakában lóg.

Még később le is vette, mert túl katonásnak tűnt ahhoz, ami ezután következett…

23

Amikor John C. Lendvay befejezte történetét, elmosolyodott, összerakta a papírjait és meghajolt.

– Jövő pénteken találkozunk, hölgyeim és uraim. Akkor talán egy másik történettel is szolgálhatok. Addig is kellemes hétvégét mindenkinek.

Csodálatunk és tiszteletünk jeléül addig kopogtunk a padokon, amíg csak el nem hagyta az előadótermet.

(Vége)