FRITZ LEIBER
-
A FÜSTKÍSÉRTET


(Fritz Leiber (1910-1992) hatszoros Hugo-díjas és kétszeres World Fantasy-díjas szerző egyike azon keveseknek, akiknek hatása elvitathatatlan a science fiction, a fantasy és a horror terén. A klasszikus fantasy nem egy témája, motívuma az ő műveiben nyert korszerű értelmezést. Vegyük például a Conjure Wife(Idézz feleséget) című, 1943-ban megjelent regényét, amely a mágiát a felsőbb matematika egyik megnyilvánulási formájaként magyarázza, vagy a szintén 1943-ban megjelent Gather, Darkness! (Gyűlj, Sötétség!) címűt, amelyben egy eljövendő, apokalipszis utáni világ tudósai misztikus vallási köntösbe bújva igyekeznek érvényesülni. Az 1941-ben született Smoke Ghostban (A füstkísértet), amely a nagyvárosi horror klasszikusainak - a You're All Alone (Teljesen egyedül vagy, 1950) és az Our Lady of Darkness (Sötétség Miasszonyunk, 1977) - egyik előfutára, Leiber napjaink nagyvárosi környezetébe telepítette a horror legősibb természetfölötti figuráját.)

 

Miss Millick azon tűnődött, vajon mi lelte mostanában Mr. Wrant. Diktálás közben folyton-folyvást meghökkentő megjegyzéseket fűzött mondandójához. Ma reggel is váratlanul megpördült, és azt kérdezte: Látott-e már kísértetet, Miss Millick? - Mire a titkárnő izgatottan kacarászva azt felelte: - Kislány koromban, amikor a manzárdszobában aludtam, valami fehér lebegett ki a beépített szekrényből és huhogott. Csak képzelődtem, semmi kétség. Akkoriban annyi mindentől riadoztam. - Mr. Wran erre azt válaszolta: Nem ilyen kísértetre gondoltam. Hanem egy jelenkori szellemalakra, akinek gyárkémények füstje lepi be az arcát, a lelkéből pedig gépek dohogása árad. Olyasfélére, amelyik széntelepeken kísért, vagy éjszakánként ilyen irodaépületekben kódorog magányosan, mint a miénk Igazi kísértetre. Nem afféle mesebeli fantomra.

Miss Millick nem tudta, mit feleljen. Mr. Wran sosem viselkedett még így. Persze lehet, hogy csak viccelődött, de nem úgy hangzott. Miss Millickben halvány sejtelem ébredt, hátha főnöke az érzései felől próbál ilyenformán puhatolózni. Mr. Wrannek természetesen felesége és egy kisfia is volt, ám ez nem tartotta vissza titkárnőjét attól, hogy ábrándozzon. Az ábrándjai nem voltak valami kalandosak, mégis féltőn dédelgette magában őket. Mr. Wran viszont újabb hajmeresztő kérdéssel állt elő.

- Gondolkodott-e már azon, Miss Millick, miféle külsőt öltene korunk kísértete? Képzelje csak el! Kormos ábrázatán keveredne a munkanélküli korgó gyomrú sóvárgása, a céltalanul ődöngő csavargó neurotikus nyughatatlansága, a rámenős nagyvárosi munkás görcsös feszültsége, a sztrájkoló szorongó sértettsége, a sztrájktörő nyakas opportunizmusa, a koldus tolakodó szűkölése, a bombázott települések lakóinak bénult rettegése és ezernyi más, torz érzelmi megnyilvánulás. Mindez egymásra rakódva, egymásba olvadva ülne a képén, akár egy halom félig áttetsző álarc.

Miss Millick kissé kényeskedve megborzongott, majd így felelt: - Szörnyű volna! Rémes még csak gondolni is rá.

A titkárnő lopva főnökére sandított az íróasztal fölött. Rebesgettek valamit, jutott eszébe, valami rendkívül szokatlant Mr. Wran gyermekkoráról, de sehogy sem tudta felidézni, mi volt az. Bárcsak tehetne valamit - kacaghatna a férfi sötét komorságán, vagy megkérdezhetné, mi nyomja a lelkét. Aztán bal kezébe fogta a pótceruzáit, s gépiesen átfutott néhány cikornyás gyorsírással lejegyzett sort a noteszében.

- Úgy bizony, Miss Millick, éppen így festene ez a kísértet, ez a megelevenedett, kivetült szellemkép folytatta Mr. Wran fanyar mosollyal. - A való világból kinőtt teremtmény lenne. Tükröződne rajta napjaink minden zűrzavara, kuszasága, szennyes és bűnös árnyoldala. És tetőtől talpig mocskos lenne. Nem fehér és lenge, amelyik a temetőkben jár. És nem huhogna, hanem érthetetlen mormogással csimpaszkodna az ember karjába. Akár egy undok, mogorva majom. S vajon mit akarhat egy ilyen attól, akit megkísért? Áldozatot? Hódolatot? Vagy csak meg akarja félemlíteni? Mivel tudná az ember elhessegetni magától?

Miss Millick idegesen nevetgélt. Valami számára megfoghatatlan kifejezés ült Mr. Wran átlagos, kerek, harmincas képén, ahogy ott állt a porlepte ablak előtt. Aztán a férfi elfordult, és kibámult az alant elterülő vasúti pályaudvarok és üzemek fölött terjengő szürkeségbe. Amikor ismét megszólalt, a hangja távolinak tűnt.

- Természetesen - minthogy anyagtalan - fizikailag nem tudná bántalmazni az embert… elem e. Ahhoz is különleges érzékenység kell, hogy egyáltalán lássa, érzékelje valaki. Csak annyit lehetne észlelni, hogy befolyásolni kezdi az ember cselekedeteit. Rá kényszeríti erre, megakadályozza abban… Hiába kivetült kép csupán, a karmait fokozatosan belemélyeszti a létező világba. A kellőképpen együgyű elméket akár egészen hatalmába is kerítheti. Akkor aztán kénye-kedve szerint bántalmazhat, akit csak akar.

Miss Millick feszengve ült a helyén, majd a beállt szünetben visszaolvasta - ahogy az a nagykönyvben meg van írva - amit lejegyzett. Sötétedik, döbbent rá, s magában azért fohászkodott, bárcsak Mr. Wran felszólítaná, hogy kattintsa fel a villanyt. Viszketés tört rá, mintha pernye potyogott volna a bőrére.

- Romlott a világ, Miss Millick - jegyezte meg Mr. Wran, még mindig az ablak felé fordulva. - Táptalaja lett a babona újbóli kóros elburjánzásának. Megint olyan idők járnak, amikor kísértetek - vagy nevezzük, aminek akarjuk őket - törnek ránk és tartanak rettegésben minket. És semmivel sem rosszabbak az embereknél.

- De hiszen - rándult görcsbe Miss Millick gyomra, amitől idétlen vihogás buggyant ki belőle - nincsenek is kísértetek!

Mr. Wran hátrafordult.

- Hát persze, hogy nincsenek, Miss Millick! - emelte fel a hangját a férfi lehengerlően, mintha eddig nem ő vitte volna a prímet. - A tudomány, a józan ész és a pszichiátria is mind ezt bizonygatja.

Miss Millick lehorgasztotta a fejét, s talán el is pirult volna, ha nincs olyan mélységes zavarban. Elmacskásodott lába legszívesebben futásnak eredt volna, de nem állt szándékában felpattanni. Szórakozottan dörzsölgette az asztal szélét.

- Nahát, Mr. Wran, ide nézzen! - mutatta, milyen fekete kosz tapadt a kezére az asztallapról. - Nem csoda, hogy az aláírandó iratokat mindig maszatosan kapom vissza. - Hangjában félszeg, ugrató rosszallás bujkált. - Valaki letolhatná végre a takarítónőket. Slendrián módon bánnak a maga szobájával.

Miss Millick arra számított, főnöke valami tréfával üti el a dolgot, ehelyett Mr. Wran hátrahőkölt és elkomorodott.

- Nos, akkor folytassuk - reccsent rá élesen titkárnőjére, s újra diktálni kezdett.

Alig tette ki azonban Miss Millick a lábát, Mr. Wran talpra szökkent, ujjával megpöcögtette a bepiszkolódott részt, aztán gondterhelt ábrázattal meredt a majdhogynem koromfekete szutyokra. Kirántott egy fiókot, előkapott belőle egy porrongyot, sietve letörölte az asztalt, majd a csomóba gyűrt törlőkendőt, visszagyömöszölte a fiókba, három-négy hasonlóan kormos csutak mellé.

Ezután az ablakhoz ballagott, s aggódó tekintetét a szürkületbe fúrva végigpásztázta a háztetők rengetegét, meg-megállapodva minden egyes kéményen és víztornyon.

- Kész idegbaj. Mi más. Kényszerképzetek… Hallucinációk… - mormogta az orra alatt fáradt, meggyötört hangon. Miss Millicknek tátva maradt volna a szája, ha hallja. - Nyilván az az átkozott mentális rendellenességem jelentkezik ismét, csak megújult formában. Mi egyébbel magyarázhatnám? Csak ne lenne olyan pokolian valóságos! Még a korom is jó, hogy épp a pszichiáterhez készülök. Ma este képtelen volnék felszállni a magasvasútra - szorult el a torka. Megdörgölte a szemét, s agyában peregni kezdtek a közelmúlt eseményei.

Az egész a magasvasútón kezdődött. Miközben hazafelé zötykölődött a zsúfolt szerelvényen, egy bizonyos kanyar után szokásává vált, hogy felpillantson és végigmérje a háztetők tengerének egy adott cikkelyét. Kátránypapír, kavicsos bitumenburkolat és füstös téglafalak alkotta gyászos, sivár világ terült el a szeme előtt. A csúcsos süvegű, rozsdás bádogkémények fura, elhagyatott őrbódékra emlékeztettek. A legközelebbi falon valami ósdi gyógyszerkülönlegesség megfakult hirdetése árválkodott. Ránézésre ez a környék sem különbözött a többi unalmasan közönséges háztetőtől. Mr. Wran azonban mindig esti szürkületben látta: vagy füstös félhomályban, vagy a lenyugvó nap laposan beeső sugarainak piszkosvörös fényében, némelykor lomha, loncsos esőfüggönyön át, máskor szennyes hófoltoktól tarkítottan. S e határtalanul vigasztalan kép mégis oly nagyon szuggesztív volt, rútságában már szinte gyönyörű, bár semmiképpen sem festői. Nyomasztó, ám markánsan jellegzetes. Catesby Wrannek öntudatlanul is saját reményvesztett, riadt századának ellenszenves vonásait juttatta eszébe, a gyűlölet, a nehézipar és a totális háborúk kaotikus évszázadát. Életének szerves részévé vált e mindennapos röpke pillantás az alkonyi sötétségbe. Reggel sosem látta, akkor ugyanis szokása szerint a kocsi túloldalán ült, beletemetkezve újságjába.

Egy este, télelőn, alaktalan fekete zsáknak látszó valakit vett észre a vágányoktól számított harmadik háztetőn. Nem törődött vele, emlékezete csupán lajstromba vette, adalékképpen a már jól ismert látképhez. Másnap este azonban arra a megállapításra jutott, hogy egy apró részletben tévedett. Az a valami egy tetővel közelebb volt, mint hitte. A színe, a formája és a körötte feketéllő szutyok alapján arra gyanakodott, esetleg szénporral van tele, ami ugyan elég valószínűtlennek tűnt. Ráadásul a következő estén mintha egy rozsdás szellőzőnyíláshoz sodorta volna a szél, ami ugye a súlyát tekintve képtelenség lett volna. Ki tudja, nem hullott avarral volt-e tele. Catesby azon kapta magát, hogy némi rossz előérzettel tekint a másnap elébe. Volt valami baljós annak a zsáknak a külalakjában, ami nem hagyta nyugodni mintha egy idomtalan fejnek tetsző kidudorodás kandikált volna ki a szellőző mögül. Balsejtelme beigazolódott, ugyanis azon az estén már a legközelebbi tetőn kuporgott, a túlsó szélén ugyan, de úgy tűnt, mintha egyszerűen odahuppant volna, át az alacsony téglafalon.

Másnapra nyoma veszett. Catesbyn megkönnyebbülés futott át, amitől bosszúság töltötte el. Egy ilyen említésre sem méltó semmiség miatt! Na és, kit izgat, hogy káprázott a szeme, és azt képzelte, az a micsoda lassacskán közelebb araszolt a háztetőkön át? Az ember fantáziája már csak így működik. Szándékosan figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy az ő képzelőerejéről bizony okkal mondható el, hogy csöppet sem hétköznapi. Ahogy hazafelé ballagott az állomásról, újfent a zsákon morfondírozott, hogy vajon igazán elkotródott-e onnan. Rémlett, mintha látott volna valami halvány, piszkos csíkot, ami a kavicsos tető mellvéddel lezárt innenső széléig húzódott. Egyszerre visszataszító kép villant az agyába: egy fekete, púpos figuráé, amint a mellvéd mögött meglapul és leskelődik.

Következő alkalommal, amikor fülét megütötte a kanyarban meglóduló szerelvény ismerős sikkantása, vonakodott, hogy kitekintsen az ablakon. Dühbe gurult, amint erre ráébredt. Hirtelen odakapta a fejét. Ám amikor ismét menetirányba fordult, dermedt vonásain tagadhatatlanul sápadtság ült. Csupán futó pillantást vethetett hátrafelé az elsuhanó háztető irányába, mégis mintha egy kikandikáló fej elmosódott domborulatát látta volna a mellvéd pereménél. Badarság, korholta magát. De még ha látott is valamit, ezer más magyarázata lehet, aminek semmi köze sincs, se a természetfölöttihez, se az igazi hallucinációhoz. Holnap majd alaposan szemügyre veszi és tisztázza a dolgot. Ha kell, felmászik még a tetőre is, bár fogalma sem volt, megtalálná-e, egyébként is nevetségesnek tartotta, hogy efféle bárgyú félelmeken rágódjon.

Catesbynek nem esett jól az aznap esti séta hazáig a magasvasúttól, a gyanús figura rémképe még álmában is zaklatta, s másnap az irodában is szüntelenül körülötte kalandoztak a gondolatai. A szorongása akkor kezdett valamicskét oldódni, amikor a természetfölötti jelenségekről tartott vicces-komoly eszmefuttatásával sikerült tökéletesen összezavarnia Miss Millicket. Ugyanezen a napon figyelt föl arra is, milyen fokozódó ellenszenvvel viseltetik a füst és a korom iránt. Amihez csak hozzáért, mindent szutykosnak érzett, s azon vette észe magát, hogy beteges félelemmel - akár egy bacilusoktól rettegő vénasszony - megállás nélkül törölgeti, csutakolja az íróasztalát. Hiába győzködte magát, hogy az irodájában semmi sem változott, hogy csak mostanában háklis a piszokra, ami mindig is ott volt, a feszültség tagadhatatlanul nőttön-nőtt benne. Tekintetét már jóval a kanyar előtt az alkonyi félhomályba fúrta, s eltökélte, alaposan megfigyel minden apró részletet.

Nyilván fojtott kiáltás szakadhatott ki belőle, döbbent rá, mert a mellette ülő férfi kíváncsian, az előtte ülő hölgy viszont rosszalló pillantással meredt rá. Tudván, hogy elsápadt és leküzdhetetlen reszketés lett úrrá rajta, sóvárogva bámult vissza rájuk, hátha általuk visszakaphatná végleg elvesztett biztonságérzetét. Mindketten azok a megnyugtatóan szokványos fapofák voltak, akikkel az ember nap mint nap hazafelé tart a magasvasúton. Mi lenne, ha egyiküknek megmutatná, mit látott: azt a torz, szénporral kitömött, kifejezéstelen zsákvászon pofát, ahogy csonttalap mancsával félreérthetetlenül feléje integet, mintha emlékeztetni akarná valami jövőbeni találkára… önkéntelenül lehunyta a szemét. Gondolatai előrefutottak a másnap estére. Maga elé képzelte ugyanezt a négyszögletes fényablakot és a kanyarban meglóduló, egymáshoz préselődött embertömeget… majd azt a sötét, ocsmány alakot, amint lomhán elrugaszkodik a tetőről s a vonatra veti magát… azt az elmondhatatlanul iszonyú ábrázatot, ahogy az üvegnek préselődik s összekeni nedves szénporral… az óriási mancsokat, amik undorító, nyálkás nyomokat hagynak az ablakon…

Nagy nehezen sikerült kibújnia felesége unszoló faggatózása alól. Másnap reggel elszánta magát, s még aznap estére bejelentkezett egy pszichiáterhez, akit egy barátja említett. Catesbynek komoly erőfeszítésébe került, ugyanis joggal irtózott minden olyasmitől, aminek köze lehetett bárminemű pszichés rendellenességhez. Azzal, hogy pszichiáterhez fordult, múltjának olyan epizódjában lesz kénytelen újra vájkálni, amit még a feleségének sem tárt fel teljes egészében. Mihelyt azonban elhatározásra jutott, jelentős mértékben megkönnyebbült. Majd a pszichiáter tisztába teszi a dolgokat, biztatta magát. Szinte hallotta, mit fog mondani: "Enyhe idegfeszültség csupán. Fáradjon el azért ehhez a szemorvoshoz, tessék, leírtam a nevét, és négy óránként kapjon be egyet ezekből a tablettákból…" - és így tovább. Szinte megvigasztalódott, nem tartott már annyira a rá váró kényszerű kitárulkozástól.

Amint azonban a füstös szürkület rátelepedett a városra, Catesby zaklatottsága visszatért, s hiába lovalta bele magát Miss Millick ugratásába, ráébredt, csak magát riogatta vele, senki mást.

Jobban kordában kéne tartania a képzelőerejét, korholta magát, miközben továbbra is nyugtalanul meresztgette a szemét a belvárosi irodaházak komor, masszív tömbjei felé. A csodába is, az egész délutánt azzal töltötte, hogy megfogalmazza a babona neoközépkori kozmológiáját! Ez nem mehet így tovább. Rádöbbent, mily régóta ácsorog már az ablak előtt, az üvegezett ajtón túl sötét volt az előtér, semmi nesz nem hallatszott. Miss Millick és a többiek nyilván hazamentek már.

Akkor észrevett valamit, amiből megértette, ma éjjel nincs miért rettegnie attól a bizonyos kanyartól. Rémisztő felfedezést tett. Az utca túloldalán ugyanis, négy emelettel lejjebb, az árnyékba borult háztetőn megpillantotta az ott kuporgó árnyat, majd látta, ahogy odébbhemperedik a kavicsos bitumenburkolaton, és beleolvad a víztartály alatti feketeségbe.

Miközben sietve összekapkodta a holmijait és legyűrte páni félelmét, amitől legszívesebben lélekszakadva rohant volna a liftig, már-már azt kívánta, bárcsak hallucináció és enyhe pszichózis lenne a diagnózisa. Bármint legyen is, minden reményét a pszichiáterbe vetette.

 

- Szóval fokozódó szorongás kínozza és… hm… rémeket lát, mint mondja - mosolygott Dr. Trevethick kedélyes méltósággal. - Észlelt-e más, határozottan testi tünetet? Fájdalmat, fejfájást, emésztési zavart?

Catesby a fejét csóválta és megnyalta az ajkát. Különösen akkor vagyok ideges, amikor a magasvasúton olvasgatok - dünnyögte hadarva.

- Értem. Erre még visszatérünk. Előbb azonban szeretném, ha valami olyasmiről beszélne, amit korábban említett. Azt mondta, még gyermekkorában érte valami, ami esetleg prediszponálhatta efféle ideggyengeségre. Bizonyára tudja, a korai évek döntő fontosságúak az egyén viselkedésformájának kialakulásában.

Catesby a mattüveg lámpaburák sárgán tükröződő fényét vizsgálgatta az íróasztal sötét lapján. Bal tenyerével szórakozottan dörgölte a fotel vastagon párnázott karfáját. Kis idő múlva felemelte a fejét, s egyenesen a doktor apró barna szemébe nézett.

- Nagyjából három és kilenc éves korom között kezdte, gondosan megválogatva szavait - úgymond rendkívüli szenzoriális képességekkel rendelkező csodagyereknek tartottak.

A doktor meg sem rezzent. - Igazán? - kérdezte udvariasan.

- Úgy értem, állítólag képes voltam átlátni a falakon, elolvasni leveleket a borítékon, könyveket a fedelükön át, bekötött szemmel vívni és pingpongozni, elásott holmikat megtalálni, s belelátni az emberek gondolataiba. - Dőlt belőle a szó:

- És valóban képes volt rá? - kérdezte a doktor semleges tónusban.

- Nem tudom. Nem hiszem - válaszolt Catesby megrendülten, rég elfeledett érzelmektől átitatott hangon. - Már nem emlékszem tisztán. Akkor azt hittem, igen, hiszen szakadatlan ösztönzésnek voltam kitéve. Az anyámat… nos… érdekelték a pszichés jelenségek. Mutogatott… mint valami kiállítási tárgyat. Rémlik, mintha érzékeltem volna olyasmiket is, amit mások nem. Mintha egy csomó átlátszatlan tárgy számomra átlátszó lett volna. De túl fiatal voltam még. Semmiféle tudományos érvényű kritériumot nem tudtam felhozni a magam igazolására.

Újra átélte a hajdani eseményeket. Eszébe jutottak az elsötétített szobák. A szájtáti, kíváncsi felnőttek buzgó gyülekezetei. Ő maga, ahogy fekete selyemkendővel a szemén egymagában, gyámoltalanul ücsörög egy kis emelvényen, egy túl meredek támlájú faszéken. Hallotta anyja állhatatos, unszoló kérdéseit. A sutyorgást. A hüledezést. Emlékezett, mennyire utálta az egészet, miközben mohón vágyott a felnőttek elismerésére. Visszagondolt a tudósokra az egyetemről, a kísérleteikre, majd a döntő próbára. Az éles, eleven emlékképek olyannyira megrohanták, hogy átmenetileg meg is feledkezett arról, ami miatt mindezt egy idegen elé tárta.

- Ha jól értem, az édesanyja önt médiumnak akarta használni, hogy kommunikálhasson a… hogy is mondjam… túlvilággal, igaz?

Catesby lelkesen bólogatott.

- Megpróbálta, de nem sikerült. Valahányszor arra került a sor, hogy kapcsolatot teremtsünk a holtakkal, mindig felsültem. Mindössze arra voltam képes gondoltam akkor -, hogy az átlagember szemével nem érzékelhető, de valóságos, létező, háromdimenziós dolgokat lássak meg. Tárgyakat, amiket - ha nagyobb távolság, valami akadály vagy a sötétség nem gátolta volna meg - bárki más is észlelt volna. Anyám mindig szörnyen csalódott lett.

Catesbynek a fülébe csengett anyja gügyögő duruzsolása: "Próbáld újra, kincsem, csak még egyszer! Katie a nénikéd volt. Szeretett téged. Hátha meghallod, mit mond." - Amire ő azt felelte: "Egy kék ruhás nőt látok, ott áll Dickék háza mögött." - Mire az anyja: "Tudom, kincsem, hogyne. De az nem Katie. Katie már szellem. No, próbáld meg újra! Csak még egyszer, drágám!" - A doktor hangja szelíden visszazökkentette Catesbyt a tompán megvilágított rendelőbe.

- Említette a tudományos érvényű kritériumot, Mr. Wran. Legjobb tudomása szerint próbálkozott-e valaki azzal, hogy ilyesmivel támassza alá a jelenséget?

Catesby hevesen bólogatott.

- Hát hogyne! Nyolc éves lehettem, amikor két ifjú pszichológus az egyetemről foglalkozni kezdett velem. Eleinte alighanem jó mókának tartották, és emlékszem, milyen elszántam be akartam bizonyítani nekik, mi mindenre vagyok képes. Máig előttem van, hogyan hámlott le róluk fokozatosan az udvarias fölényesség és a csipkelődő gunyorosság álarca. Ha jól sejtem, először ravasz trükkre gyanakodtak, de sikerült kicsikarniuk anyám beleegyezését, hogy próbára tegyenek ellenőrzött körülmények között. Számtalan tesztet végeztettek el velem, ami roppant szakszerű eljárásnak tűnt anyám sekélyes szeánszai után. Végül oda lyukadtak ki, hogy szerintük spiritiszta távolbalátó vagyok - legalábbis erre a meggyőződésre jutottak. Ettől egészen lázba jöttem, az idegeim pattanásig feszültek. A két ifjú elhatározta, rendkívüli szenzoriális képességeimet bemutatja az egyetem pszichológiai fakultása előtt. Ekkor - életemben először - izgulni kezdtem, vajon a várakozásnak megfelelően fogok-e szerepelni. Nem is tudom, talán túl erős tempót diktáltak, mindenesetre amikor a demonstrációra került a sor, belesültem. Minden elhomályosult előttem. Elkeseredésemben találomra blöfföltem. Hazudtam. Végül csúfosan megbuktam, s azt hiszem, a két fiatal pszichológusnak is súlyos kellemetlenségei származtak az esetből.

Most is a fejében zengett a szakállas férfi nyers kirohanása: - Magukat csőbe húzta egy kölyök, Flaxman, egy pisis kölyök! Felháborító! Közönséges sarlatánok szintjére süllyedtek! Uraim, verjék ki a fejükből ezt az egész szennyes epizódot! Egyetlen szót se halljak róla többé! - A bűntudattól Catesbynek ennyi idő után is elszorult a szíve. Ugyanakkor mintha kezdett volna fellélegezni, szinte felderült. Azáltal, hogy könnyített a lelkén, kibeszélte rég elfojtott emlékeit, más szemszögből kezdte mérlegelni a dolgokat. A magasvasúton történteket is nagyjából a megfelelő arányaiban kezdte szemlélni, nem tulajdonította egyébnek, mint túlfeszített idegei és szuggesztióra fogékony elméje torz szüleményeinek. Majd a doktor megfejti a kusza, tudat alatti indítékokat, morfondírozott bizakodóan, akármik legyenek is. Hamar lerendezi az egész ügyet, amilyen hamar pont került immár kissé nevetségesnek tűnő - gyermekkori szárnypróbálgatása végére is.

- Attól a naptól - folytatta Catesby - semmi jelét nem adtam állítólagos képességeimnek. Az anyám őrjöngött, és be akarta perelni az egyetemet. Én idegösszeroppanást kaptam. A szüleim elváltak, s engem apámnak ítéltek. Apa mindent elkövetett, hogy elfelejtsem az egészet. Nyaranta hosszú túrákra mentünk a szabadba, rengeteget sportoltunk, józan, gyakorlatias emberekkel érintkeztünk. Végül is a kereskedelmi főiskolán kötöttem ki. A reklámszakmában tevékenykedem. De - Catesby megakadt - most, hogy ideges panaszok jelentkeztek nálam, tudni szeretném, a baj esetleg nem a múltamban gyökerezik-e. Nem az a lényeg, igazán távolbalátó voltam-e vagy sem. Nagy valószínűséggel az anyám tanított meg öntudatlanul is jó néhány - ezek szerint bravúros megtévesztő trükkre, amiknek még az ifjú pszichológia szakos egyetemi oktatók is bedőltek. De nem gondolja, hogy mégis lehet valami lényeges összefüggés a jelenlegi állapotommal?

A doktor hivatásszerűen töprengő ábrázattal hosszan méregette Catesbyt, aztán csöndesen megszólalt: - Van esetleg valami… hm… még jellemzőbb összefüggés a hajdani és a mostani tapasztalásai között? Véletlenségből nem érezte úgy mostanában, mintha újra… hm… látna bizonyos dolgokat?

Catesby nagyot nyelt. Fokozódó türelmetlenséggel vágyott arra, hogy kiöntse a szívét, kibeszélje a félelmeit, de nem volt könnyű belevágnia, s a doktor ravasz kérdésétől zavarba jött. Igyekezett összeszedni a gondolatait. A tetőn látni vélt ijesztő valami meg hökkentő elevenséggel rajzolódott ki lelki szemei előtt. Mégsem rémült meg tőle.

Már a szavakat keresgélte, hogy megszólaljon, amikor arra figyelt fel, hogy a doktor nem rá, hanem a háta mögé néz. A pszichiáter arcából kifutott a vér, s apró szeme tágra nyílt. Aztán talpra szökkent, Catesby mellett az ablakhoz rontott, feltépte, és kibámult a sötétbe.

Catesby alig emelkedett fel ültéből, a doktor máris visszacsapta az ablakot, s a korábbi higgadtságát felváltó enyhe zaklatottsággal így szólt: - Remélem, nem ijesztettem meg. Egy arcot… hm… egy néger csavargó arcát pillantottam meg a tűzlétrán. Nyilván elriasztottam, olyan sebesen elillant, hogy mire kinéztem, már eltűnt a szemem elől. Ne is törődjön vele! Az orvosokat gyakorta zaklatják efféle voyeurök… hm… más szóval kukkolók.

- Egy néger? - nyalta meg az ajkát Catesby.

A doktor idegesen felnevetett. - Azt hiszem, habár az első benyomásom furcsamód az volt, mintha egy fekete képű fehér férfit láttam volna. Semmi barnás árnyalat nem volt az arcán. Koromfekete volt, akár a halál.

Catesby az ablakhoz lépett. Az üvegre kormos szennyeződés tapadt. - Akkor hát minden a legnagyobb rendben, Mr. Wran. - A pszichiáter hangjában ingerült türelmetlenség rezgett, ahogy hivatali tekintélyét igyekezett görcsösen összekaparni. - Térjünk vissza előbbi beszélgetésünkhöz. Éppen az iránt érdeklődtem, vajon… - fintorodott el - lát-e mostanában is különös dolgokat.

Catesby zaklatottsága megcsendesedett, lassan megzabolázta kavargó gondolatait. - Nem, semmi olyasmit, amit mások ne láthatnának. De most már ideje indulnom. Így is túl sokáig raboltam a drága idejét. - Majd figyelmen kívül hagyva a doktor lagymatag elhárító kézmozdulatát, így folytatta: - Telefonon értesítem, ha meglesznek a laboratóriumi vizsgálat eredményei. Bizonyos fokig máris segített, nagy kő esett le a szívemről- mosolygott szenvtelenül. - Jó éjszakát, Dr. Trevethick.

 

* * *

 

Catesby Wran sajátságos lelkiállapotban leledzett. Nemigen volt tudatában annak, merre is tart, szeme minduntalan az árnyékos szegleteket fürkészte, be-besandított minden tátongó sikátorba és sivár alagsori átjáróba, s lopva a háztetők szabálytalan sorát vizslatta. Félresöpörté gyanakvó gondolatait, s szedte a lábát, ahogy csak bírta. Amikor befordult egy megvilágított utcába, ahol emberek, magas házak és villogó fényreklámok vették körül, némiképp lecsillapodott. Kis idő múlva ismerős épületben találta magát: saját irodaházuk sötét előcsarnokában. Akkor világosodott meg előtte, miért nem tudott - miért nem mert hazamenni azok után, ami Dr. Trevethick rendelőjében történt.

- Nahát, Mr. Wran! - képedt el az éjszakás liftkezelő, egy kezeslábast viselő tagbaszakadt fickó, és félrehúzta előtte a régimódi szállítókas rácsos ajtaját. Nem is tudtam, hogy most már éjszakánként is dolgozik.

Catesby gépies mozdulattal belépett. - Megszaporodtak a sürgős megrendelések - mormogta szárazon. - Egyet s mást ki kell még postáznom.

A lift csikorogva megállt a legfelső emeleten. - Sokáig szándékozik maradni, Mr. Wran?

Catesby aprót bólintott, figyelte, ahogy az alácsusszanó fülke eltűnik a szeme elől, majd előkotorta a kulcsát, sebes léptekkel átvágott az irodája előterén és belépett a szobájába. Kinyúlt a villanykapcsoló felé, de meggondolta magát, eszébe jutott, hogy a két kivilágított ablakszem túl feltűnő lenne az épület sötét tömbjében, egyenesen csalogató célpont, hogy bárki vagy bármi felkússzon, felmásszon odáig. A székét támlával a falhoz állította, s letelepedett a félhomályban. A felöltőjét sem vetette le.

Hosszú ideig gubbasztott mozdulatlanul, hallgatta a saját lélegzését és az utcák felől felszűrődő távoli neszeket: a városon átbumlizó villamos fémes csikorgását, s a magasvasút még messzebbről fel-felhangzó tompa sikkantásait, füttyentéseit, alig kivehető zakatolását. A Miss Millicknek előadott túlfűtött szellemeskedése mostanra keserű igazsággá lett, ahogy visszatekintett akkori szavaira. Ráébredt, képtelen józanul és következetesen mérlegelni, gondolatai önálló életre keltek a fejében, át- meg átrendeződtek, s keringtek lassú, örökérvényű örvényléssel, akár a bolygók.

Szellemi világképe fokozatosan átalakult. Nem úgy gondolt többé a világra, mint atomok és üres terek alkotta anyagi valóságra, hanem mint olyanra, amiben létezik a testetlen értelem, s a maga rejtélyes, kiismerhetetlen törvényei és indítékai szerint él és mozog. Ez az új látásmód döbbenetes elevenséggel világított rá bizonyos tényekre, amelyek mindig nyugtalanították, sőt rémületbe ejtették, s amelyek elől folyton kitérni igyekezett: a gyűlölet és a háború elkerülhetetlenségére, az ördögien időzített véletlenekre, amik az ember legnemesebb törekvéseit is meghiúsítják, a szándékos viszálykeltésre, ami falakat emel ember és ember közé, valamint a kegyetlenség, a tudatlanság és a mohóság kimeríthetetlen erőtartalékaira. Most beleillettek a képbe, mint annak szükséges alkotóelemei, amik közt a babona csupán a tudás egy szeletét képviselte.

Aztán ismét önmagán kezdett töprengeni, valamint azon, amit Miss Millicktől kérdezett: "Vajon mit akarhat egy ilyen lény attól, akit megkísért? Áldozatot? Hódolatot, vagy csupán meg akarja félemlíteni? Mivel tudná az ember elhessegetni magától?" - Ez immár gyakorlati jellegű kérdéssé vált.

A telefon éktelen csörömpöléssel megszólalt. Cate, már mindenütt kerestelek! - szólt bele a felesége. - Eszembe nem jutott volna, hogy az irodában lehetsz. Mit csinálsz? Már aggódtam.

Catesby dünnyögött valamit a sürgős elintéznivalójáról.

- Ugye, jössz mindjárt? - kérlelte az asszony félős hangon. - Kicsit nyugtalan vagyok. Ronny az imént megrémült valamitől. Fel is ébredt rá. Folyton az ablakra mutogatott, és azt hajtogatta: - Fekete bácsi, fekete bácsi! - Valószínűleg álmodta, de akkor is meg vagyok ijedve. Ugye, indulsz haza? Ott vagy, drágám? Hallod, amit mondok?

- Indulok. Máris - felelte Catesby. Kiviharzott az irodájából, nekifeküdt a hívócsengőnek, s merőn bámult lefelé a liftaknába.

Akkor, három emelettel lejjebb, a sötét liftakna mélyén megpillantotta a vasrácsnak préselődő, felfelé kandikáló zsákvászon ábrázatot. Látta, amint döbbenetes gyorsasággal, csusszanó léptekkel megindult fel a lépcsőn, majd átmenetileg eltűnt a szeme elől az első emeleti fordulóban.

Catesby hátraszökkent, belecsimpaszkodott az irodaajtó kilincsébe, de ráeszmélt, hogy nem zárta kulcsra, erre belökte, becsapta maga mögött, ráfordította a kulcsot, majd behátrált a szoba másik végébe, s bebújt a kartotékszekrény és a fal közé. Vacogó fogakkal lapult meg. Fülét megütötte a közeledő felvonófülke nyikorgása. Az ajtó mattüvegén sötét árnyalak rajzolódott ki, s félig eltakarta a társaság nevének visszájáról olvasható groteszk feliratát. Kis idő múlva az ajtó feltárult.

A nagy, gömbölyű lámpabura meggyulladt, s a küszöbön ott állt - kezét a kapcsolón tartva - Miss Millick.

- Jé, Mr. Wran - hebegte butuska képpel a titkárnő -, nem tudtam, hogy itt van! Csak beugrottam még mozi után, hogy legépeljek valamit. Én nem… de hát fel se kapcsolta a villanyt! Mit keres itt…?

Catesby rámeredt Miss Millickre. Megkönnyebbülésében szerette volna megölelni, legszívesebben összevissza kiabált, fecsegett volna. Azon kapta magát, hogy hisztérikusan vigyorog.

- Nahát, Mr. Wran, mi ütött magába? - kérdezte Miss Millick feszengve, s a végére éretlen vihogást kanyarított. - Rosszul érzi magát? Tehetek önért valamit?

Catesby tétován megrázta a fejét, majd összeszedte magát annyira, hogy kinyögje: - Nem, épp indulóban voltam. Magam is túlóráztam.

- De tényleg rosszul néz ki - hajtogatta a titkárnő, és közelebb lépett. Catesby mellékesen megállapította, Miss Millick nyilván sárba léphetett, magas sarkú cipője ugyanis takaros fekete foltokat hagyott a padlón.

- Igen, maga biztosan beteg. Iszonyúan sápadt. A nő úgy viselkedett, mint valami lelkes, önjelölt ápolónő. Az arca felragyogott, s hirtelen ötlettől vezérelve kijelentette: - Van is a táskámban valami, amitől nyomban helyrejön. Emésztési zavarra van.

Miss Millick hosszúkás retikülje zárjával babrált. Catesby azon tanakodott, vajon miért szorítja össze szórakozottan az egyik kezével, miközben a másikkal kinyitni igyekszik. Aztán ott, a szeme láttára Miss Millick úgy feszítette hátra a vastag fémcsatokat, mintha csak sztaniolból volnának, vagy mintha az ujjai acél harapófogóvá váltak volna.

Catesbynek abban a minutában eszébe villantak az aznap délután mondott szavai: "Fizikailag nem tudná bántalmazni az embert… eleinte… a karmait fokozatosan mélyeszti bele a létező világba… a kellőképpen együgyű elméket akár egészen hatalmába is kerítheti. Akkor aztán kénye-kedve szerint bántalmazhat, akit csak akar." - Jeges émelygés lett úrrá rajta. Oldalazni kezdett az ajtó felé.

Miss Millick azonban sietve elébe vágott.

- Ne várjon tovább, Fred! - szólt ki a liftkezelőnek. - Mr. Wran úgy döntött, marad még egy darabig.

A felvonófülke rácsos ajtaja nagy csörgés-zörgés közepette becsukódott. A szállítókas csikorogva megindult. Ekkor Miss Millick visszafordult az ajtóból.

- Szó sem lehet róla, Mr. Wran - nyihogott a titkárnő szemrehányóan -, egyszerűen nem hagyhatom, hogy ilyen állapotban menjen haza. Rémesen néz ki, higgye el. Még az hiányzik, hogy elájuljon az utcán! Maradjon csak itt addig, amíg jobban nem lesz.

A csikorgás elhalt. Catesby a szoba közepén állt, mozdulatlanul. Tekintete Miss Millick szénfekete lábnyomaira szegeződött, s követte egészen odáig, ahol a nő a kijáratot eltorlaszolva állt. Akkor éles, rikoltásszerű hang szakadt ki belőle, ugyanis azt vette észre, mintha a feketeség felkúszott volna Miss Millick lábszáraira is a vékony harisnyája alatt.

- Ejnye, Mr. Wran - korholta a titkárnője -, ne bolondozzon már! Feküdjön le egy kicsit! Mindjárt kihámozom a kabátjából.

Az émelyítően bárgyú és vernyogó tónus ugyanaz volt, csak még erőteljesebb lett. Catesby megpördült, majd kitérve a közeledő titkárnő elől, átrohant a raktárhelyiségen át a másik, folyosóra nyíló ajtóhoz, és elkeseredett csörgéssel igyekezett beletalálni a kulccsal a zárba.

- Nicsak-nicsak, Mr. Wran - nyervogott Miss Millick -, csak nem valami roham tört magára? Ugyan, hadd segítsek!

Az ajtó kinyílt, Catesby pedig kirontott a folyósóra, és azonnal megindult rohanvást felfelé a lépcsőn. Már csak akkor kapott észbe, amikor a súlyos acélajtó elé ért, hogy az kifelé vezet a tetőre. Félrerántotta a reteszt.

- Ugyan már, Mr. Wran, ne fusson előlem! Úgyis utolérem!

Catesby kivágódott a kavicsos bitumennel burkolt tetőre. Az éjszakai égbolt sötét volt és borongós, csak a neonfények keltettek némi halvány, rózsaszínes derengést körben az ég alján. A gyárak felett, a messze

Bégben kísérteties lángcsóvák törtek a magasba. Catesby a tető széléhez futott. Az utcai lámpák vakítóan világítottak felfelé a szemébe. Odalent két kerek kalap, alatta vállak - ennyi volt két járókelő. Catesby hátrapördült.

A lény ott állt az ajtónyílásban. Amikor megszólalt, a hangja nem volt már negédesen gondoskodó, inkább gügyén incselkedő, és minden mondat végén felvihogott.

- No de ilyet, Mr. Wran, mit keres idefönt? Egy lélek sincs itt rajtunk kívül. Gondolja meg, akár le is lökhetném.

A szörny lassan közelített. Catesby addig hátrált, amíg a sarka neki nem ütközött az alacsony mellvédnek. Akkor önkívületben, azt sem tudva, mit miért cselekszik, térdre hullott. Tekintetét nem merte a közeledő rémalak arcára emelni, melyben ott sűrűsödött a világ minden borzalma és ártó szándéka. Elméjét egészen betöltötte a rettegés, s ajka szóra nyelt:

- Meghajlok előtted. Te vagy az Isten - nyögte. Mindenekfölött való vagy, uralkodsz minden ember, állat és gépezet fölött. Te vagy az ura ennek a városnak és az összes többinek is. Engedelmeskedem.

A vinnyogó röhögcsélés már egészen közelről hallatszott. - Ejha, Mr. Wran, komolyan mondja? Még sosem hallottam így beszélni.

- A világ sorsa a te kezedben van, megkíméled vagy elpusztítod, a te akaratodtól függ - válaszolta Catesby alázattal, önkéntelenül enyhén liturgikus modorban. - Engedelmeskedem. Téged dicsőítelek, neked áldozok. Téged imádlak füstben és koromban, örökkön-örökké.

Nem jött válasz. Catesby felpillantott. Csak Miss Millick imbolygott előtte holtsápadtan, lehunyt szemmel, mintha részeg volna. Akkor a nő megtántorodott, de Catesby elkapta. Ám az aláhanyatló test súlyától Catesby térde megroggyant, s mindketten a tető szélére hemperedtek.

Kis idő múlva Miss Millick megrezzent, torkából szaggatott nyöszörgés tört elő, s a szeme rebbenve kinyílt.

- Jöjjön, lemegyünk - mormogta Catesby, s erőlködve igyekezett talpra rángatni titkárnőjét. - Rosszul lett.

- Iszonyúan szédülök - suttogta a nő. - Biztosan elájultam, nem ettem eleget. Mostanában amúgy is olyan ideges vagyok, talán a háborútól, meg minden. Jé, a tetőn vagyunk! Felhozott a szabad levegőre? Vagy én jöttem fel, csak nem emlékszem rá? Borzasztó, milyen ostoba vagyok! Az anyám szerint alvajáró voltam.

Miközben Catesby letámogatta Miss Millicket a lépcsőn, a nő odafordult és rámeredt. - Jé, Mr. Wran - jegyezte meg elhaló hangon -, valami nagy fekete piszokfolt van a homlokán! Várjon csak, letörlöm - és zsebkendőjével erőtlenül dörgölni kezdte. Ám újra megingott, Catesbynek kellett elkapnia.

- Már jobban vagyok - dünnyögte Miss Millick. Csak fázom. Mi történt, Mr. Wran? Valami hirtelen rosszullét tört rám?

- Olyasmi - válaszolta Catesby.

Később, hazafelé a magasvasúton azon töprengett, vajon meddig lesz nyugta a rémalaktól. Immár az egész pusztán gyakorlati jellegű kérdéssé vált. Nem tudhatta biztosan, de ösztönösen érezte, egy időre jóllakatta a szörnyeteg mohóságát. Vajon ha újra eljő, már többet akar? Még volt idő, hogy megtalálja a választ a kérdésre, ha a sors úgy hozza. Gyanította, nem lesz gyerekjáték, hogy megússza a bolondokházát. Óvatosnak kell lennie, ügyelnie minden szavára, ha meg akarja védeni Helent és Ronnyt, no meg saját magát. Majd azon kezdett morfondírozni, vajon rajta kívül hányan látták még az árnyat vagy más hasonló árnyakat.

A szerelvény lassított, és megdőlve bekanyarodott az ismerős szakaszon. Catesby a közeli háztetőket figyelte. Egészen hétköznapi látványt nyújtottak, mintha az, ami oly mély benyomást tett rá korábban, egy időre eltávozott volna.