"Nagyon is elképzelhetõ, hogy valamely roppant Hatalmak vagy Lények életben maradtak,még azokból a távoli idõkbõl, amikor az értelem talán más formákban
öltött testet, olyan formákban, amelyek eltûntek a világból az emberiség hajnala
elõtt, s amelyekrõl csupán a költészet és a mondák õriztek meg futó
emlékképeket, isteneknek, szörnyeknek, mitikus lényeknek nevezve õket."
                                                 ( Algernon Blackwood )

I.

A dombormû

A legirgalmasabb dolog a világon, azt hiszem, az, hogy az emberi elme képtelen kapcsolatot teremteni a különálló események között. A tudatlanság nyugalmas szigetén élünk a végtelenség fekete óceánjának közepén, s nem úgy rendeltetett, hogy messzire utazzunk innen. A tudományok - melyek közül mindegyik a maga irányában tör elõre - mindeddig nem sokat ártottak nekünk; ám egy napon sor kerül majd a szerteágazó tudás mozaikköveinek összeillesztésére, s ez a valóságnak oly rémületes távlatait fogja megnyitni, hogy vagy eszünket vesztjük e kinyilatkoztatástól, vagy a halálos világosság elõl egy új sötét kor békéjébe és biztonságába menekülünk.

A teozófusok megsejtették a kozmikus ciklus borzalmas kiterjedését, amelynek világunk és az emberi nem csupán futó véletlenjei. Utaltak különös, emberfölötti hatalmak létezésére, olyan szavakkal, melyeknek hallatán megfagyna a vér az ereinkben, ha nem rejtõznének a csalóka, hamis derûlátás leple mögé. Ámde nemcsak õk vetettek egy futó pillantást a tiltott korszakokba, amelyek megborzongatnak, ha rájuk gondolok, és megõrjítenek, ha álmodok róluk. Az ilyen hirtelen felvillanásokat (mint ahogy így van ez a valóság mind rettentõ megnyilatkozásával) két teljesen különbözõ dolog egymás mellé helyezése hozza: az én esetemben egy régi újságcikk összevetése egy halott professzor feljegyzéseivel. Remélem, soha senki nem teszi meg utánam ezt a lépést; én a magam részérõl ennek a szörnyûséges láncolatnak egyetlen szemét sem fogom kiadni a birtokomból, ha rajtam múlik. Azt hiszem, a professzor is hallgatni akart arról, amit tudott, és valamennyi feljegyzését megsemmisítette volna, ha nem lepi meg a hirtelen halál.

A DOLOG-gal 1926/27 telén kerültem kapcsolatba, amikor is nagybátyám, George Gammell Angell professzor, a szemita nyelvek kiérdemesült oktatója a Rhode Island-i Providence város Brown Egyetemén, élemedett korában elhalálozott. Angell professzor nagy szaktekintélynek számított az õsi feliratok terén, s gyakran volt utolsó szalmaszála neves múzeumok igazgatóinak; sokak számára emlékezetes 92 éves korában bekövetkezett elhunyta. A haláleset sajátos jelentõségét csak fokozták különös körülményei. A szomorú vég newporti hajóútjáról hazafelé jövet érte az idõs professzort; hirtelen összeroskadt, miután több szemtanú vallomása szerint nekiment egy tengerész külsejû négernek, aki a meredek domboldal egy homályos hátsó udvarából került elõ, ahol le lehetett rövidíteni a kikötõbõl az elhunyt William Street-i házához vezetõ utat. Az orvosok nem találtak semmiféle külsérelmi nyomot; hosszas ötölés-hatolás után oda lyukadtak ki, hogy a halál oka valami rejtett szívkárosodás lehetett, ami a meredek kapaszkodó hatására vált kritikussá az elõrehaladott korú professzorra nézve. Akkoriban nem láttam különösebb okát, miért ne elégedjek meg ezzel a magyarázattal; az utóbbi idõben azonban hajlok a kételkedésre - és nemcsak arra… Mint nagybátyám örököse és végrendeletének kijelölt végrehajtója - lévén, hogy gyermektelen özvegyemberként érte a halál -, gondosan áttanulmányoztam hátrahagyott papírjait; e célból egész csomaggal hozattam belõlük bostoni lakásomra. Az anyagból késõbb sok minden közzétételre kerül majd, az Amerikai Archeológia Társaság szíves támogatásával; volt azonban egy doboz, amit roppant titokzatosnak találtam, és valami visszatartott tõle, hogy említést tegyek róla másoknak. Zárva volt, és sehol nem leltem a kulcsát, míg, eszembe nem jutott, hogy próbát tegyek a professzor privát kulcscsomójával is, amit mindig valamelyik zsebében hordott. Ezután valóban sikerült kinyitnom, ám még nagyobb rejtéllyel találtam szemben magam. Mert ugyan miféle jelentõséggel bírhatott az a különös, összefüggéstelen, zavaros dombormû, amit találtam benne? Csak nem dõlt be nagybátyám váratlanul öregkorában valami felületes csalásnak? Szilárd elhatározást tettem, hogy felkutatom azt az egzaltált képfaragót, aki felelõs agg rokonom pillanatnyi csúf elmezavaráért.

A dombormû többé-kevésbé négyzet alakú volt, vastagsága kevesebb, mint egy hüvelykre, hossza és szélessége megközelítõleg öt-hat hüvelykre rúghatott; igen valószínûnek tûnt hogy a közelmúltban készítették. A rajta található jelek azonban úgy hangulatuk, mint az általuk sugallt sejtelmek alapján mindennek voltak nevezhetõk, csak modernnek nem; mert jóllehet a kubisták és futuristák képei sokszínûek és kalandosak, aligha lehet föllelni bennük azt a rejtett szabályelvûséget, amely a történelem elõtti feliratokban bujkál. Márpedig valami írásról volt szó, ahogy a jelek halmozódását elnéztem; ám noha jól ismertem bácsikám iratait és házi gyûjteményét, semmiféle kultúrkörbe nem sikerült besorolnom, de még csak távoli rokonságot sem megállapítani vele.

Ezek fölött a hieroglifák fölött valami olyasmi volt, amit minden bizonnyal képnek szántak, ám impresszionisztikus megformálása megakadályozta, hogy pontosan megállapítsam, mit ábrázol. Valamifajta szörnyetegnek tûnt, vagy olyan szimbólumnak, ami egy szörnyeteget jelképez; alakja csak elképesztõen beteges képzelõerõbõl fakadhatott. Ha azt mondom, hogy a látványra némiképp túlfeszített fantáziámban egyszerre merült föl egy tintahal képe, egy sárkányé, meg egy emberi karikatúráé, akkor azt hiszem, legalábbis távolról megközelítettem a dolgot. A csökevényes szárnyakkal felruházott groteszk, pikkelyes testen csápokkal ellátott, húsos fej imbolygott; de az egésznek az ÖSSZHATÁSA volt az, ami oly rettenetesen ijesztõvé tette. Az alak mögött a szobrász mintha ciklopikus falakra tett volna ködös utalást.

A csodaleletet kísérõ mellékletek - egy nagy paksaméta kivágott újságcikken kívül - Angell professzor saját, kézírásos jegyzetei voltak, s nem tarthattak igényt különösebb irodalmi színvonalra. A fõ dokumentum a CTHULHU KULTUSZ címet viselte, amit kínosan aprólékos kalligráfiával rajzoltak a sûrûn rótt sorok fölé, bizonyára azért, nehogy a döbbenetesen idegen szó helyesírásában hiba essék. A kézirat két részre volt osztva: az elsõnek a címe "1925 - Álmok és Álomelemzések, H. A. Wilcox, Thomas Street 7. Providence, Rh. I" volt, míg a másodiké "John R. Legrasse felügyelõ beszámolója, Bienville St. 121., New Orleans, LA, 1908 A.R.T. konf. - Megjegyzések & Webb professzor híradása". A többi kézirat jobbára rövid feljegyzéseket tartalmazott, néhány közülük beszámoló volt különbözõ személyek furcsa álmairól, mások idézeteket tartalmaztak teozófus könyvekbõl és folyóiratokból (különösen W. Scott-Elliott ATLANTISZ ÉS AZ ELVESZETT LEMURIA c. mûvébõl). A fennmaradó részt sietõsen papírra vetett megjegyzések tették ki, bizonyos titkos kultuszokra és hosszú idõkön át fennálló, rejtett kapcsolatokra nézvést, vonatkozással olyan mitológiai és antropológiai forrásmunkákra, mint Frazertõl AZ ARANYÁG, vagy Miss Murray-tól a BOSZORKÁNYKULTUSZ NYUGAT-EURÓPÁBAN. Az újságkivágások legnagyobbrészt egyes személyek megtébolyodására, illetõleg az 1925 tavaszán fellépõ tömegpszichózis és üldözési mánia csúfabb eseteire vonatkoztak.

A nagy kézirat elsõ oldala egy igen különös történetrõl számolt be. Úgy látszik, hogy 1925 március elsején Angell professzort felkereste egy sötét bõrû, vékony, meglehetõsen neurotikus külsejû fiatalember; õ hozta magával a sajátos dombormûvet, ami még egészen friss és nedves volt. Névjegykártyáján a Henry Anthony Wilcox név állt, s bácsikám fölismerte benne egy gazdag és elõkelõ családnak amelyhez baráti viszony fûzte - a legifjabb gyermekét. Henry az utóbbi idõben szobrászatot tanult a Rhode Island-i mûvészegyetemen, és az intézmény közelében lakott a Fleur-de-Lys épületben. Wilcox zseniális, de különc fiatalember volt. Gyermekkorától fogva furcsa történetekkel és különös álmokkal hívta föl magára a figyelmet. Õ pszichikailag túlérzékenynek nevezte magát; a vén kereskedõváros józan fejû lakói egyszerûen kótyagosnak titulálták. Sosem szívelte különösebben az évfolyamtársait, egyre ritkábban mutatkozott társaságban, és már csak a mûvészlelkeknek egy kis köre ismerte õt a közeli városokban, mivel még a konzervatív hagyományait roppantul féltõ Providence Art Club is reménytelennek találta.

E látogatása során, írja kéziratában a professzor, Henry Wilcox házigazdája régészeti szaktudását kívánta igénybe venni; azt szerette volna, ha megfejti neki a dombormûvön található hieroglifákat. Erõltetett, mesterkélt módon beszélt, ami valami pózt sejtetett, és vajmi kevéssé volt alkalmas rokonszenv keltésére; nagybátyám meglehetõsen éles hangon válaszolt neki, mert a dombormû feltûnõen friss mivolta mindenféle kapcsolatra utalt, csak éppen régészetire nem. Az ifjú Wilcox felelete, mely akkora hatást tett bácsikámra, hogy késõbb szó szerint idézni tudta, fantasztikusan költõinek bizonyult (ami máskülönben - Wilcoxot ismerve - valószínûleg az egész beszélgetést jellemezte): "A dombormú valóban teljesen új, mert ma éjjel készítettem egy álmom után, amely különös, idegen városokról szólt; márpedig az álmok õsibbek a merengõ Türosznál, vagy a szfinxnél, mely gondolatokba merülve ül a sivatagban, de még a kertek koszorúzta Babilonnál is!"

Ezen a ponton kezdett tehát bele zavaros elbeszélésébe, mely rejtve lapuló emlékképekig nyúlt vissza, s azonnal felkeltette nagybátyám lázas érdeklõdését. Elõzõ éjjel gyenge földrengést regisztráltak, hosszú évek óta az elsõ érzékelhetõ szeizmikus mozgást Új-Angliában; és Wilcox fantáziája elképesztõ ingereket kapott valahonnan. Miután elaludt, soha nem tapasztalt álmot látott egy titáni sziklatömbökbõl és az egekbõl alázuhant monolitokból emelt hatalmas sziklavárosról; csöpögõ, zöld iszap lepte köveit, és vészjósló borzalmakat rejtett. A falakat és oszlopokat hieroglifák borították, s valahonnan a mélybõl - hogy pontosan honnan, azt nem tudta megállapítani - egy HANG döndült föl, ami nem volt hang, legfeljebb valami kaotikus érzés, melyet csak a legfantáziadúsabb õrület képes szavakba önteni; Wilcox egy már-már kiejthetetlen betûkombinációval igyekezett visszaadni: CTHULHU FHTAGN. Ez a két szó volt a kulcsa a roppant érdeklõdésnek, ami a professzort váratlan és nyugtalanító módon elfogta. Nyomban nekilátott tudományos részletességgel kikérdezni a szobrászt, és szinte rettegve vetette beható vizsgálat alá a dombormûvet, amelynek formálásán az egy szál pizsamába öltözött, vacogó fiatalember rajtakapta magát, mikor éber tudata lassan visszatért. Bácsikám, mint Wilcox késõbb beszámolt róla nekem, a korával mentegetõzött, amiért nem ismerte föl azonnal az ábrát és a hieroglifákat. Látogatója a professzor számos kérdését rendkívül furcsának találta, mindenekelõtt azokat, amik a szörnyalakot õsi kultuszokkal és társadalmi formákkal próbálták kapcsolatba hozni. Nem értette Wilcox nagybátyám ismételt ígéretét sem, hogy hallgatni fog, ha cserébe felvételt nyerhet valamiféle misztikus vagy pogány szektába. Mikor Angell professzor végül meggyõzõdött róla, hogy a szobrász valóban nem tud sem titkos kultuszokról, sem tiltott hagyományokról, nyomatékosan megkérte rá, hogy továbbra is folyamatosan tájékoztassa õt az álmairól. Ebbe Wilcox örömmel beleegyezett, s a kézirat az elsõ konzultációt követõen részletesen beszámol a fiatalember mindennapos látogatásairól, melyeknek során újabb és újabb izgalmas töredékekkel szolgált az éjszakai képsorokról; gigászi iszonyat toronylik a fekete égre, roppant monolitokról sötét iszap csepeg, földalatti hangok rágják bele magukat csikorogta az agykéregbe…

A két leggyakrabban elõforduló szót a "Cthulhu R'lyeh" hangsorral lehetne megközelítõleg visszaadni.

Március 23-án, írja a kézirat, Wilcox nem jelent meg a szokásos idõpontban, s bácsikám utánajárása kiderítette, hogy különös lázroham vett erõt rajta, mire a családjához szállították a Waterman Streetre. Éjszaka több más mûvészt felriasztott álmából az épületben ordításával, s azóta bizonytalan állapotban lebeg az eszméletlenség és a delírium határán.

Bácsikám haladéktalanul kapcsolatba lépett a családdal, s attól fogva igen lelkiismeretesen nyomon követte Wilcox állapotának alakulását; gyakran felhívta a beteget ápoló Dr. Tobeyt Thayer Street-i rendelõjében.

Az ifjú képfaragó lelke nyilván iszonyatú szörnyûségek között hánykolódott; az orvos néha megborzongott, mikor beszámolt róluk. Nemcsak a korábbi álmok ismétlõdése tartozott ide, hanem egészen összefüggéstelen töredékek is fölbukkantak egy gigászi, "mérföldmagas" DOLOGGAL, továbbá valami meghatározhatatlan kaparászással és kopogással kapcsolatban. Wilcox sosem nyilatkozott lázálmai során errõl a valamirõl, ám egyes zavaros szófoszlányok - Dr. Tobey tolmácsolásában - meggyõzték róla a professzort, hogy azonos azzal a kimondhatatlan szörnylénnyel, amelyet a fiatalember megkísérelt képileg ábrázolni álomdombormûvén. Egyébként ha az ifjú mûvész ezt a DOLGOT említette, fûzte hozzá a doktor, az mindig a letargiába való feltartóztathatatlan visszaesést vezette be. Különös volt, hogy a testhõmérséklete egyáltalán nem haladta meg a normális szintet, ám máskülönben egész állapota inkább igazi lázat sejtetett, mintsem elmezavart.

Április 2-án, délután három óra tájt, Wilcox betegségének hirtelen minden tünete megszûnt. Döbbenten ült föl az ágyban, nem értette, miért van otthon, és a leghalványabban sem emlékezett rá, mi történt vele március 22-ének éjszakája óta, akár álmában, akár a valóságban. Miután orvosa egészségesnek találta, három nap múlva visszatért a szálláshelyére; Angell professzor számára azonban érdektelenné vált. Felépülése pillanatától kozmikus álmai nyomtalanul eltûntek, s miután nagybátyám egy hétig teljesen haszontalan értelmetlen nyilvántartást vezetett mindennapos vízióinak soráról, végül felhagyott a további vizsgálatokkal.

Itt ér véget a kézirat elsõ része; ám egyes utalások, amiket bizonyos különálló feljegyzésekre tesz, roppantul elgondolkodtattak - olyannyira, hogy már csak mélyen gyökerezõ bizalmatlanságom miatt (mely akkoriban életbölcseletem legfõbb alkotóelemének számított) gyanakodtam továbbra is az ifjú mûvészre. A kérdéses feljegyzések különféle személyek álmairól szóltak ugyanabban az idõszakban, amikor a fiatal Wilcoxot éjszakai látomások gyötörték. Bácsikám a jelek szerint haladéktalanul megdöbbentõen széles körû kérdéseket intézett minden olyan barátjához, akihez különösebb alkalmatlankodás nélkül fordulhatott; megkérte õket, hogy írják le neki az álmaikat, és részletesen számoljanak be róla, ha voltak esetleg különleges vízióik az utóbbi idõben. Körkérdését úgy látszik, vegyes érzelmekkel fogadták; végül azonban több választ kapott, mint amennyit egy közönséges ember titkár nélkül kiértékelhetett volna. Az eredeti levelezés ugyan nem maradt fenn, ám feljegyzései alapos és valóban átfogó gyûjteményt alkotnak. A társasági és üzleti élet átlagemberei - a hagyományos "föld sója" Új-Angliában - szinte kizárólag negatív válaszokkal szolgáltak, habár egyes esetelvben fel-felbukkannak ijesztõ, ám formátlan látomások, mindig március 23. és április 2. között - azaz abban az idõszakban, mikor a fiatal Wilcoxot hatalmában tartotta a delírium. A tudósokat alig-alig érintette a dolog, noha négy esetben futó benyomások voltak tetten érhetõk különös, idegen vidékekrõl, egy ízben pedig iszonyatos félelemrõl esik szó valami természetfölötti hatalomtól.

A legfontosabb válaszok költõktõl és festõktõl érkeztek, s meg vagyok gyõzõdve róla, hogy ha módjukban áll összehasonlítani vallomásaikat, kitör közöttük a pánik. Az eredeti levelek hiányában felmerült bennem a gyanú, hogy az anyag összeállítója rávezetõ kérdéseket tett föl, vagy tudat alatt már akkor elhatározta, milyen eredményre fog jutni, amikor megkezdte vizsgálatát. Ezért nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Wilcox, jól ismervén a bácsikám birtokában lévõ adatokat, tudatosan az agg kutató becsapásán fáradozott. A mûvészek válaszaiból ugyanis ködös, nyugtalanító história körvonalai bontakoztak ki. Február 28-a és április 1-je között jó részük rendkívül bizarr dolgokat álmodott, s az álmok intenzitása Wilcox delíriumával egyidõben a mérhetetlenségig fokozódott. Azoknak, akik adatokkal szolgáltak, több mint egynegyede számolt be a Wilcox által ecsetelthez hasonló kusza hangokról és jelenetekrõl. Néhányan bevallották, hogy heves félelmet éreztek a gigászi, névtelen dologtól, amely a rémálmok idõszakának vége felé egyre gyakrabban bukkan föl. Egy eset, amellyel a feljegyzések nagy nyomatékkal foglalkoznak, tragikusan végzõdött. Az áldozaton, egy igen neves építészen, aki komoly hajlamokat árult el a teozófia és okkultizmus iránt, emésztõ téboly vett erõt pontosan ugyanazon a napon, amikor Wilcox megbetegedett, s néhány hónap múlva vége-hossza nincs sikoltozás közepette, amelyben könyörgött, hogy mentsék meg õt a pokolszülte szörnyetegektõl, el is halálozott. Ha bácsikám feljegyzéseiben neveket is említ, s nem csupán kódszámokat használ, magánjellegû kutatásokat folytattam volna ellenõrzés végett; így azonban csak kevés vizsgálati alanyát sikerült azonosítanom, noha ezek mindenben alátámasztották az általa leírtakat. Gyakran vetõdött fel bennem a kérdés, hogy nagybátyám vizsgálatának valamennyi alanyára olyan mély hatást tettek-e a történtek, mint erre a kis csoportra. Mindenesetre jó dolog, hogy sosem fognak magyarázatot kapni élményeikre.

Az újságkivágások, mint már utaltam rá, oktalan pánik, téboly és különc viselkedés eseteirõl számoltak be a kérdéses idõszak folyamán. Angell professzor egy egész irodát foglalkoztathatott, mert a kivágott újságcikkek mennyisége döbbenetes volt, s a Föld minden vidékét átölelték. Éjszakai öngyilkosság Londonban - egy magányos alvó iszonyatos sikoly kíséretében kiveti magát az ablakon; terjedelmes levél egy dél-amerikai lap szerkesztõségének, amelyben valami fanatikus hátborzongató jövõképet alakít ki álombeli látomásai alapján; egy kaliforniai sürgönyben egy teozófus egyesületrõl adnak hírt, amely fehér díszruhát ölt, hogy megünnepelje a "dicsõséges beteljesülés" óráját, ám az végül nem következik be; különféle értesülések az indiai bennszülöttek körében május vége táján tapasztalható fokozódó nyugtalanságról. Vudu-hívõk õrjöngenek haiti orgiákon, s a fekete-afrikai támaszpontokról jelentések futnak be valami rejtélyes mormogásról a bozótban. Amerikai katonatisztek lázadozó törzsekkel bajlódnak a Fülöp-szigeteken; hisztérikus levanteiek terrorizálnak New York-i rendõröket a március 22-érõl 23-ára virradó éjszakán. Nyugat-Írországban vad híresztelések és legendák kapnak lábra, s az Ardois-Bonnot iskola egyik festõmûvésze egy istenkáromló, pogány álomvidéket ábrázoló vásznat akaszt ki az 1926-os párizsi Tavaszi Kiállításon. Az ideggyógyintézetekbõl jelentett esetek annyira megszaporodnak, hogy kész csoda, hogy a világ orvosainak közössége nem vette észre ezeket a nyugtalanító párhuzamokat, s nem vont le sötét következtetéseket belõlük. Mindent összevetve az újságkivágások halma iszonyatos volt; s ma már alig tudom elképzelni azt a hetyke racionalizmust, amellyel elõször félrelöktem õket, akkortájt inkább arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox nagyon is jól tudta, milyen õsi, tiltott dolgokról beszél a professzornak.

II.

Legrasse felügyelõ beszámolója

Az ódon titkok, melyek a szobrász lidércálmait meg a dombormûvet oly jelentõségteljessé tették nagybátyám szemében, képezték a témáját a hosszú kézirat második felének. Úgy látszik, Angell professzornak már korábban is alkalma nyílt rá, hogy egy pillantást vessen a kimondhatatlan szörnyûségek pokoli kontúrja, s nem elsõ ízben találkozott az ismeretlen hieroglifákkal meg a rejtélyes hangsorral, amelyet a legjobban talán "Cthulhu" alakban lehet visszaadni. Ez a régebbi eset pedig olyan izgalmas és hátborzongató összefüggésben vetõdött fel, hogy nem csoda, hogy kérdésekkel kezdte ostromolni az ifjú Wilcoxot.

Nagybátyám korábbi tapasztalata az 1908-as évbõl, tizenhét esztendõvel azelõttrõl származott, mikor is az Amerikai Régészeti Társulat éves kongresszusát tartotta St. Louisban. Angell professzor, mint elismert szaktekintély, minden tanácskozáson fõ helyet foglalt el, s egyike volt azoknak. akikhez a leggyakrabban fordult különféle kérdésekkel és problémákkal a gyûlésen megjelenõ számtalan kívülálló. Ezek szóvivõje - és rövid idõn belül valamennyi résztvevõ szemében az érdeklõdés középpontja - egy átlagos külsejû, középkorú férfi lett, aki Los Angelesbõl utazott ide, hogy magyarázatot keressen egy olyan problémára, amellyel máshová nem fordulhatott. Az illetõ John Raymond Legrasse rendõrfelügyelõ volt; magával hozta a tárgyat is, ami miatt jött - egy groteszk, szörnyen visszataszító és szemmel láthatólag elképesztõen régi kõszobrocskát, amelynek eredetét nem tudta megállapítani.

Nehogy azt higgyék, hogy Legrasse felügyelõ a legcsekélyebb érdeklõdést is tanúsította az archeológia iránt. Ellenkezõleg, kíváncsisága kizárólag szakmai okokból táplálkozott. A szobrot, bálványt, fétist, vagy akármi is volt az, néhány hónapja kobozta el egy rendõri akció során a New Orleans-tól délre esõ sûrû, erdõs mocsarakban, egy vudu összejövetel felszámolása alkalmából. A hozzá kapcsolódó szertartások olyan egyedülálló módon kegyetlenek voltak, hogy a rendõrség valami mindeddig teljesen ismeretlen, sötét kultuszra kezdet gyanakodni, amely ördögibb a legfeketébb afro-amerikai vudu-köröknél is. A szoboralak eredetét egyáltalán nem lehetett megállapítani, ha eltekintünk a foglyokból kiszedett szófukar, hihetetlen beszámolóktól; ezért fordult a rendõrség a történetbúvárokhoz magyarázatért, hátha be tudják sorolni valahová a baljós bálványt - ami talán lehetõvé tenné, hogy az egész szektát mindenestül felgöngyölítsék.

Legrasse felügyelõ aligha számolt vele, micsoda feltûnést fog kelteni a kérése. A szobrocskára vetett egyetlen pillantás elegendõ volt hozzá, hogy az összegyûlt tudósok valamennyien a legnagyobb izgalomba jönnek. Egy percnyi idõt sem vesztegetve sereglettek a felügyelõ köré, és bámulták az aprócska figurát, melynek különös kisugárzása valóban mindeddig ismeretlen, archaikus korokra nyitott szédítõ távlatokat. Nincs az az iskolája az ismert szobrászmûvészetnek, amely formát adhatott volna ennek a rettenetes tárgynak; ám az ásványtanilag meghatározhatatlan fajtájú kõbe evõdött porszemcsék minden jel szent évszázadokat, sõt évezredeket zártak magukba.

A szobor, melyet végül körbeadtak, hogy mindenki alaposan szemügyre vehesse, hét-nyolc hüvelyk magas volt, s mûvészileg tökéletes. Valami szörnyeteget ábrázolt, amelynek körvonalai homályosan emlékeztettek az emberére, ám tintahalszerû feje volt, amelynek arca kusza csápok zûrzavarából állt; a test pikkelyes, nyálkásnak tûnõ törzsben folytatódott, a négy végtagot undorító karmok ékesítették, a háton pedig keskeny szárnyak voltak megfigyelhetõk.

Ez a valami, amely mintha hajmeresztõ, torz rosszindulattal egyesítette volna magában a különféle természetes alkotóelemeket, betegesen puffadtnak tûnt, s visszataszító pózban gubbasztott egy négyszögletes tuskón vagy emelvényen, amit olvashatatlan írásjelek borítottak. Szárnyának csúcsa az emelvény hátsó szélét érintette, maga a test középen terpeszkedett, míg a görbe békalábak hosszú, pengeszerû karmai az elülsõ peremet markolták, félig lelógva róla A puhatestû fej elõrehajlott, úgyhogy az arc csápjai súrolták a hatalmas mellsõ mancsokat, amik a roppant térden pihentek. Az egész látványban abnormális módon nem volt semmi természetellenes, s annál is inkább titkos félelmeket ébresztett, mivel a szobor eredetét illetõen senki nem tudott nyilatkozni. Mérhetetlen, években ki sem fejezhetõ kora nyilvánvaló volt; mégsem akadt rajta egyetlenegy olyan jegy sem, amely az antik civilizációk - vagy bármely más korszak - valamely ismert kultúrköréhez kapcsolta volna.

Már az anyaga is rejtélyt jelentett, ugyanis a tapadós, zöldesfekete kõnek, amit aranyszínû és irizáló csíkok díszítettek, semmi köze nem volt az evilági ásványtanhoz és geológiához. Titokzatosak voltak a tuskón található írásjelek is; a kongresszus résztvevõi közül (noha soraikba tartozott a paleográfia legnevesebb szakértõinek legalább a fele) senki sem tudta kimutatni mégoly távoli rokonságukat sem bármelyik ismert földi nyelvvel. A kõ, a szoboralak és a hieroglifák mind valami olyasmire utaltak, amely hátborzongatóan idegen az általunk ismert emberiségtõl, s borzalmas módon az életnek oly õsi, vészjósló összefüggéseire engedtek következtetni, melyek teljesen kívül esnek a világról általunk alkotott elképzeléseken.

És mégis, miközben minden résztvevõ a fejét rázta, s be kellett vallania a felügyelõnek, hogy tehetetlen, akadt egy ember a gyülekezetben, aki emlékezni vélt valami bizarr, halvány párhuzamra a szörnyalakkal meg az irásjelekkel, és némiképp bátortalanul ugyan, de elmesélte azt a keveset, amit tudott. Ez az ember néhai William Channing Webb volt, az antropológia professzora a Princeton Egyetemen, egy nem csekély hírnévnek örvendõ kutató.

Webb professzor negyvennyolc évvel azelõtt részt vett egy expedíción, amely rúnafeliratok után kutatott Grönlandon és Izlandon, bár végül nem járt sikerrel; ám a nyugat-grönlandi partvidék legészakibb részén egy elszigetelt, degenerált eszkimótörzsre vagy szektára bukkant, amelynek vallását - az ördögimádat egy érdekes változatát - különösen vérszomjas és visszataszító vonások jellemezték. Ez a kultusz a többi eszkimók körében teljesen ismeretlen volt, csak mély borzongással említették, s azt állították róla, hogy iszonyú, õsi idõkbõl maradt fönn, és még a világ teremtése elõtt keletkezett. A kimondhatatlan szertartásokon és a rituális emberáldozaton kívül vallási repertoárjába tartoztak bizonyos furcsa imák is, amiket a legfõbb és legöregebb ördöghöz - az eszkimók nyelvén TORNASUK-hoz intéztek, s amikrõl Webb professzor egy vén ANGEKOK, azaz ördöghitû sámán közremûködésével, fáradságos munka árán fonetikus másolatot készített, melyben igyekezett a szöveg szavait latin betûkkel visszaadni. Ám pillanatnyilag fontosabbnak tûnt az a fétis, amelyet a törzs tisztelt, s amely körül förtelmes táncba kezdett, ha magasan a jégszirtek fölött felizzott az északi fény. A professzor elmondása szerint egy kõbõl faragott, esetlen dombormûrõl volt szó, amin egy iszonyatos ábra látszott rejtélyes írásjelek körében - és amennyire az érdemes tudós vissza tudott emlékezni rá, minden lényeges vonásában durva párhuzama volt Legrasse felügyelõ bestiális bálványának.

Az összegyûlt résztvevõk döbbenten és izgatottan fogadták az új adatokat, Legrasse felügyelõ azonban a jelek szerint még náluk is nagyobb fontosságot tulajdonított nekik, és azonnal kérdésekkel kezdte ostromolni Webb professzort. Mivel följegyzéseket készített magának az emberei által õrizetbe vett vudu-hivõk egyik szertartásáról, esdekelve kérte az öreg tudóst, hogy próbáljon a lehetõ legpontosabban visszaemlékezni, milyen szavakat vetett papírra az ocsmány eszkimóknál. Ezután a részletek kimerítõ összehasonlítása következett, majd egy pillanatra rémült, elképedt csönd állt be, mikor a detektív és az antropológus arra a következtetésre jutott, hogy a két pokoli szertartás szövege - noha szinte világok választják el õket egymástól - csaknem szóról szóra ugyanaz. Amit az eszkimó sámánok és a louisianai mocsári papok furamód hasonló bálványuknak énekeltek, azt talán az alábbi mondattal lehetne leginkább megközelíteni (a szóközök az ima kántálásában tartott rövid szüneteknek felelnek meg):

PH'NGLUI MGLW'NAFH CTHULHU R'LYEH WGAH'NAGL FHTAGN.

Legrasse egy ponton megelõzte Webb professzort: néhány korcs papból sikerült kiszednie ezeknek a szavaknak a jelentését, ami az idõsebb szektatagok elõtt még ismeretes volt. A szöveg szerintük körülbelül annyit tesz:
R'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU.

Ezután pedig, mivel mindenfelõl kérdésekkel ostromolták. Legrasse felügyelõ részletesen elmesélte kalandját a mocsárlakókkal; bácsikám e történetnek minden jel szerint nagy fontosságot tulajdonított. Az eset túlszárnyalta a mítoszteremtõk és teozófusok legvadabb álmait, s megdöbbentõ fokú kozmikus képzelõerõrõl tett tanúságot azoknak a kitaszított páriáknak a körében, ahol az ember ezt a legkevésbé várná. 1907 november 1-jén a New Orleans-tól délre esõ mocsarak és lagúnák lakói kétségbeesett beadványt intéztek a hatóságokhoz. A környéken lakó telepesek, többnyire a Lafitte-emberek egyszerû, jámbor leszármazottai, szörnyen rettegtek egy titokzatos valamitõl, ami csak éjszaka mutatkozott. Nyilvánvalóan vudu-mágiáról volt szó, de egy minden eddiginél ocsmányabb változatáról; és mióta a baljós tam-tam dobok megkezdték szakadatlan pufogásukat a fekete, elátkozott erdõk mélyén, ahová senki emberfia nem merészkedik, több asszony és kisgyerek eltûnt közülük. Tébolyult ordítozásról, fültépõ sikolyokról rebesgettek, kísérteties, vad litániákról és pusztulásba csalogató lidércfényekrõl szóló hírek kaptak lábra; az emberek már nem bírják tovább, tette hozzá a holtra rémült küldött, aki a beadványt hozta.

Így került sor rá, hogy késõ délután húsz rendõr vonult ki két lovaskocsival és egy automobillal; vezetõül a reszketõ telepes ajánlkozott. Mikor a járható útnak vége szakadt, kiszálltak, és mérföldeken át szótlanul törtek utat maguknak egy hátborzongató cipruserdõben, amely alig-alig látott napfényt, mióta létezik. Visszataszító gyökerek és ellenséges spanyolmoha-indák akadályozták õket minden lépésnél, s itt-ott morbid, hajdani szálláshelyekre utaló nyálkás kõhalmok és rothadó falcsonkok erõsítették bennük azt a baljós elõérzetet, amit minden torzan nõtt fa, minden nedvesen csillogó gombafészek sugallt. Végül megpillantották a települést, pár nyomorúságos külsejû kunyhót, ahonnan hisztérikus telepesek özönlöttek elõ, hogy a pislákoló lámpások köré tóduljanak. Hallhatóvá vált a távolban a tam-tam dobok tompa pufogása; s ha megfordult a szél, idõnként velõtrázó sikolyokat sodort magával. Úgy tûnt, az éj végtelen sötétjén túl valami vörhenyes szikra csillan át a holtsápadt aljnövényzeten. Noha rettegtek tõle, hogy megint magukra maradnak, egyetlen rémült telepes sem mutatkozott hajlandónak egy lépést sem tenni annak a szörnyû kultuszhelynek az irányába, úgyhogy Legrasse felügyelõnek és tizenkilenc társának nem maradt más hátra, mint kalauz nélkül alámerülni a borzalom fekete bugyraiba, ahová elõttük emberi lény még nem tette be a lábát.

A terület, ahová a rendõrcsapat most behatolt, mindig is rosszhírûnek számított. Teljesen feltérképezetlen volt, fehér ember még a lábát sem tette be oda, de sötét legendák járták egy titkos tóról, amelyben egy hatalmas, formátlan, fakó, tintahalszerû valami éli életét a halandó szemek elõl rejtezve; a telepesek azt rebesgették, hogy éjfélkor denevérszárnyú ördögök rajzanak elõ a földmélyi barlangokból, és imádkoznak hozzá. Azt beszélték, ott volt már D'lberville, La Salle, az indiánok, de még az erdõ vadjai és madarai elõtt is. Maga volt a testet öltött lidércnyomás, s megpillantani õt egyet jelentett az azonnali halállal; olykor azonban fölkereste az embereket álmukban, ezért tudták, hogy óvakodni kell tõle. A jelenlegi vudu-orgiák valóban ennek az elátkozott területnek a szélén zajlottak, ami már önmagában is elég szörnyû volt: talán puszta helyszínük jobban megrémisztette a telepeseket, mint az ijesztõ sikolyok meg a hátborzongató események.

Csak a legiszonyúbb költészet vagy a téboly szelleme tudná leírni azokat a zajokat, amiket Legrasse emberei hallottak, miközben átküzdötték magukat a cuppogó mocsáron a vörhenyes fények meg a tompa dobszó irányába. Vannak olyan hangok, amelyek a humán lényekre jellemzõk, és olyanok is, amelyek az állatokra; és az embernek végigfut a hideg a hátán, ha az utóbbiakat ROSSZ TOROKBÓL hallja felharsanni. Itt a bestiális õrjöngés találkozott az emberi kicsapongással, s ez a démoni üvöltözés rikoltó eksztázisában tetõzött, amely úgy szaggatta szét foszlányokra a visszhangos éji erdõt, mintha pestisbûzös szélvihar volna, a pokol bugyraiból. A tébolyult ordítozás idõnként alábbhagyott, ilyenkor durva hangok rendezett kórusa kezdte kántálni a borzalmas, szertartásos varázsigét: "PH'NGLUI MGLW'NAFH CTHULHU R'LYEH WGAH'NAGL FHTAGN".

Az emberek most az erdõnek egy olyan részébe értek, ahol a fák ritkulni kezdtek, s hirtelen szembetalálták magukat a voltaképpeni kultuszhellyel. Négyen meginogtak közülük, egy eszméletlenül roskadt össze, kettejüket pedig tébolyult sikoltógörcs kerítette hatalmába, kiabálásukat azonban szerencsére elnyomta a hagymázas kokafónia. Legrasse egy kis Kentucky bourbont erõltetett az ájult rendõr ajkai közé, aztán valamennyien reszketve, az iszonyattól szinte hipnotizáltan meredtek az eléjük táruló képre.

A lápi tisztáson egy megközelítõleg egy ACRE területû, fûvel benõtt sziget emelkedett, amely fátlan volt és viszonylag száraz. Ezen egy hordára való leírhatatlan emberi torzszülött ugrált és vonaglott, akiknek külsejét csak egy Sime vagy egy Angarola ecsetje tudta volna visszaadni. Teljesen pucéran nyerítettek, bõgtek és rángatóztak egy hatalmas tûzgyûrû körül; a lángfüggönyön nyíló rések itt-ott egy gigászi gránitmonolitra engedtek betekintést középen, amelynek csúcsán groteszk kicsinységgel ott trónolt a vészterhes, faragott kõszobrocska. A lángok övezte monolitot tíz faállvány vette körül szabályos közökben, ezekrõl lógtak fejjel lefelé az eltûntként bejelentett, védtelen telepesek ocsmányul megcsonkított holttestei. A bitók körén belül õrjöngött és bömbölt a bálványimádók serege; a tüzes gyûrû és a tetemek gyûrûje közötti végeérhetetlen bacchanálián a mozgás fõiránya balról-jobbra tartott.

Az persze csak visszhang vagy képzelõdés lehetett, hogy az egyik rendõr, egy könnyen felizgatható spanyol, tompa válaszokat vélt hallani a szentségtelen imádságra valahonnan a sötét messzeségbõl, az õsi legendák iszonyú erdejének mélyérõl. Késõbb fölkerestem és kifaggattam ezt az embert, bizonyos Joseph D. Galvezt; nyugtalanító módon képzeletdúsnak találtam, beszámolójában ugyanis olyan messzire ment, hogy célzásokat engedett meg magának távoli szárnysuhogásra, rõt szemek csillogására, és valami fakószín, hegymagasságú tömegre a fák csúcsai mögött - persze arra a következetésre jutottam, hogy a helybéli telepesek túl sokat duruzsolták a fülébe a babonáikat.

Az emberek dermedtsége valójában csak rövid ideig tartott. Noha a tömeg száznál is több korcsfajzatot számlált, a rendõrök bíztak fegyvereik erejében, és elszántan az ocsmány falkára vetették magukat. Öt percig leírhatatlan káosz uralkodott, ökölcsapások zuhogtak, lövések durrantak, meghatározhatatlan torzalakok igyekeztek eltûnni az erdõben - végül azonban Legrasse negyvenhét dacos foglyot ejtett, akiket, miután felöltöztek, rendõreinek felügyelete mellett felsorakoztatott. Négy bálványimádó holtan hevert a földön, két súlyos sebesültet pedig fogolytársaik vittek rögtönzött hordágyakon. A szobrocskát nagy elõvigyázatossággal eltávolították a monolit csúcsáról, és Legrasse õrizetére bízták.

A nagy megerõltetéssel és fáradsággal járó menetelés után a foglyokat vizsgálatnak vetették alá az ügyészségen; valamennyiükrõl kiderült, hogy igen alacsony sorú emberek, kevert vérûek és szellemileg kiegyensúlyozatlanok. A legtöbben tengerészek voltak, néhány néger és mulatt pedig - többnyire az Antillákról vagy Latin-Amerikából valók - vudu elemeket vitt az eredetileg heterogén kultuszba. Ám az már a további kérdések föltevése elõtt is látszott, hogy az ügynek sokkal mélyebb és õsibb háttere van az egyszerû fekete-afrikai fetisizmusnál. Bármennyire degeneráltak és tudatlanok voltak ezek a baromra emlékeztetõ kreatúrák, mégis megdöbbentõ makacssággal ragaszkodtak visszataszító hitük központi eszméihez.

Elmondásuk szerint a NAGY ÖREGEKET tisztelik, akik hosszú idõkkel az ember megjelenése elõtt éltek a Földön, s az ûrbõl érkeztek, az akkor még ifjú világra. Az ÖREGEK azóta visszahúzódtak a földkéreg alá és a tenger mélyére; halott testük azonban megosztotta titkaikat egy emberrel, aki ezután máig elevenen élõ kultuszt alapított. Ide tartozik az õ szektájuk is, állították a foglyok: mindig létezett és mindig létezni fog, a világ félreesõ pusztaságaiban és sötét zugaiban elszórva, míg csak R'lyeh roppant, tengerfenéki városából a felszínre nem emelkedik papjai szavára a hatalmas Cthulhu, és uralma alá nem hajtja az egész földkerekséget. Egy napon, ha a csillagok állása kedvezõ lesz, szólítani fogja hûséges híveit, és a titkos kultusz minden pillanatban készen áll rá, hogy kiszabadítsa.

Ennél többet nem szabad mondaniuk. Vannak titkok, amiket a legszörnyûbb kínzásokkal sem lehet kicsikarni belõlük. Az ember nincs egyedül a Földön az általa ismert dolgok között; az árnyékból néha különös formák bukkannak elõ, hogy próbára tegyék a kishitûeket. Ezek azonban nem azonosak a NAGY ÖREGEKKEL. A NAGY ÖREGEKET halandó szem még sosem látta. A faragott bálvány a NAGY CTHULHUT ábrázolja, de senki sem tudja megmondani, hasonlítanak-e hozzá a többiek. Ma már nincs olyan pap, aki képes lenne elolvasni az írásjelek, ámde néha szó esik bizonyos dolgokról… A szertartásos dal nem tartalmazza a titkot - azt sosem mondják ki fennhangon, mindig csak suttogják. Az ima csupán azt jelenti, hogy "R'LYEH HÁZÁBAN ÁLMODVA VÁR RÁNK A HALOTT CTHULHU".

Mindössze két foglyot találtak elég egészségesnek hozzá, hogy felakasszák õket; a többit különféle intézetekbe küldték. Valamennyien makacsul tagadták, hogy részt vettek volna a rituális gyilkosságokban, s azt állították, hogy ezeket a FEKETESZÁRNYÚAK követték el, akik az elátkozott erdõk mélyérõl keresték fel õket gyülekezõhelyükön. Ezeknek a rejtélyes valakiknek a titkos ösvényeirõl azonban nem sikerült megtudni semmi közelebbit. Amit a rendõrség egyáltalán kiderített annak fõleg egy vénségesen vén Castro nevû a mesztic volt a forrása, aki azt állította magáról, hogy távoli, idegen kikötõket járt be, és a kínai hegyekben beszélt a kultusz vezetõivel, akik fölülemelkedtek a halálon.

Az öreg Castro homályos emlékezete olyan borzalmas legendákra terjedt ki, amelyek mellett a teozófusok legvadabb elméletei is elhalványulnak, s amelyek ijesztõen ifjúnak és mulandónak tüntetik föl az egész emberi világot. Voltak korok amikor más fajok uralták a földet, roppant városaikból, melyeknek a maradványai a halhatatlan kínai szerint még mindig megtalálhatók a csendes-óceáni irdatlan monolitok képében. Ezek a lények valamennyien kihaltak, földtörténeti korokkal az ember születése elõtt; vannak azonban bizonyos eljárások, amelyek segítségével, ha a csillagok állása ismét kedvezõre válik az Örökkévaló Ciklus során, új életre lehet kelteni ÕKET. Mert ÕK is a csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat.

Ezek a NAGY ÖREGEK nem egészen hús-vér lények, folytatta Castro; van ugyan alakjuk - amit a varázserejû bálvány is bizonyít -, de testük anyaga más. Ha a csillagok állása kedvezõ, világról világra tudnak járni az ûrben; ha azonban kedvezõtlen, akkor nem képesek élni. Ám jóllehet ilyenkor nincsenek életben, valójában nem is halnak meg. Mindannyian hatalmas városuk, R'lyeh kõépületeiben pihennek, a Nagy Cthulhu oltalmazó varázsa alatt, dicsõséges feltámadásukra várva, mikor a Föld csillagzatai ismét készek lesznek fogadni ÕKET. Ekkor azonban szükségük lesz valami külsõ erõre, amely kiszabadítja testüket; mert a mágia, ami védi ÕKET, egyúttal meggátolja azt is, hogy mozogjanak - így hát nem tehetnek egyebet, csak feküsznek a sötétben és gondolkoznak, miközben odakint hosszú évmilliók telnek el. Mindenrõl tudnak, ami a világegyetemben történik, mivel ÕK nem a szájukkal, hanem a fejükkel beszélnek. Most is egymással társalognak sírjaikban. Aztán, suttogta Castro, az emberek álmukban utasítást kaptak, hogy alapítsanak kultuszt a kis bálványképek tiszteletére, amiket a NAGY ÖREGEK mutattak meg nekik; ezeket sötét csillagokról hozták magukkal az õsidõkben. Ez a kultusz meg fog maradni mindaddig, amíg a csillagok állása ismét kedvezõre fordul, és a titkos papok elõszólítják sírjából a Nagy Cthulhut, hogy új életre hívja alattvalóit, s ismét uralkodjék a világ felett. Az idõpontot nem lehet eltéveszteni, mert az ember akkor hasonlatossá válik majd a NAGY ÖREGEKHEZ, szabad lesz, fölülemelkedik jón és gonoszon; minden törvény és erkölcs érvényét veszti, mindenki kedvére bömbölhet, gyilkolhat és kéjeleghet. Aztán a NAGY ÖREGEK megmutatják neki, hogyan kell más, új módokon bömbölni, gyilkolni, kéjelegni és élvezkedni, s a Föld emésztõ lángra lobban a pusztító szabadság eksztázisában. A kultusznak addig is illendõ szertartásokkal ébren kell tartania a NAGY ÖREGEK emlékezetét, és szakadatlanul jövendölnie visszatérésüket.

A régi idõkben a rejtõzõ ÖREGEK beszéltek álmaikban a kiválasztottakhoz, de aztán történt valami. R'lyeh hatalmas kõvárosát monolitjaival és sziklasírjaival együtt elnyelte a tenger; és a titkokkal terhes mély vizek, amiken még a gondolat sem hatol át, elvágták ÕKET a híveiktõl. Emlékezetük azonban tovább élt, s a fõpapok azt mondják, hogy a város ismét felmerül majd az óceánból, mihelyt a csillagok állása kedvezõ lesz… Itt a vén Castro sietve megszakította elbeszélését, és sem fenyegetéssel, sem ígéretekkel nem sikerült semmi többet kicsalni belõle. Furcsamód az ÖREGEK méreteirõl sem volt hajlandó nyilatkozni. Úgy vélte, a kultusz központja valahol Arábia járatlan pusztaságaiban lehet, ahol Irem, az Oszlopok Városa álmodik a sivatag titkairól. Az európai boszorkányhittel a kultusz semmiféle kapcsolatban nem áll, s általában véve a tagjain kívül senki nem tud róla közelebbit. Könyvekben sem esik róla említés, ám a halált lebíró kínai szerint az õrült arab, Abdul Alhazred NECRONOMICON-ja tartalmaz néhány kétértelmû célzást, amit a beavatottak sokféleképpen olvashatnak: ezzel mindenekelõtt a hírhedt, vitatott versre utalt:

Meghalni nem halhat meg az,
Mi öröklétig áll,
Számlálatlan korok során
Enyészik - a Halál.

Legrasse, akire mély hatást gyakorolt ugyan a beszámoló, ám semmi esetre sem döbbentette meg, hiába kutatott a szekta gyökerei után. Az öreg Castrónak kétségkívül igaza volt, mikor azt állította, hogy ez mélységes titok. A Tulane Egyetem szaktekintélyei nem tudtak fényt deríteni az ügyre, sem a kultuszt, sem az istenszobrot illetõen, ezért a detektív elhatározta, hogy a legmagasabb fórumhoz fordul, s itt nem másra bukkant, mint Webb professzor grönlandi történetére.

A lázas érdeklõdés, amit Legrasse beszámolója és a bizonyítékul szolgáló bálványkép a kongresszuson keltett, jól tükrözõdik a jelenlevõk késõbbi levelezésében; a nyilvánosság elõtt azonban az esetet alig említették. Akik alkalomadtán ki vannak téve a csalásnak és sarlatánságnak, azoknak elsõ gondolata az elõvigyázatosság. Legrasse egy idõre kölcsönadta a szobrocskát Webb professzornak, az érdemes tudós halálát követõen azonban visszaszolgáltatták neki, és még ma is az õ birtokában van, ahol nemrégiben nekem is alkalmam nyílt megtekinteni. Valóban iszonyú egy tárgy, és kétségtelenül hasonlít a fiatal Wilcox álomdombormûvéhez.

Korántsem hökkentett meg, hogy nagybátyámat oly heves izgalom fogta el a szobrász elbeszélésének hallatára, mert - mindannak ismeretében, amit Legrasse a kultuszról kiderített - meglehetõsen elképesztõ gondolatok vetõdhettek föl benne, miután végighallgatta az érzékeny fiatalember beszámolóját, aki nemcsak a mocsárban lelt szobornak és a sátáni grönlandi dombormûnek a pontos ábráit álmodta meg, hanem látomásaiban fölbukkant legalább három ugyanazon varázsigének a szavai közül, melyet egyként használtak a korcs eszkimósámánok meg a lápi papok Louisianában. Magától értetõdik, hogy Angell professzor haladéktalanul széleskörû vizsgátokba kezdett: bár én személy szerint még mindig arra gyanakodtam, hogy az ifjú Wilcox valamiképpen értesült a kultuszról, és szórakozásból kitalált egy sor álmot, tovább bonyolítva ezáltal a helyzetet nagybátyám szemében.

Pedig a professzor által összegyûjtött álomleírások és újságcikkek egyértelmû tanúbizonysággal szolgáltak; engem azonban racionális világnézetem és az egész gyanús történet arra ösztönzött. hogy - mint akkor véltem - igen ésszerû következtetésekre jussak.

Miután tehát még egyszer alaposan áttanulmányoztam a kéziratot, s a teozófiai és néprajzi citátumokat összevetettem Legrasse beszámolójával a kultuszról, útra keltem Providence-be, hogy fölkeressem a fiatal szobrászt, és megrójam, amiért képes volt ilyen rafinált, de éretlen tréfát ûzni egy tudós öregemberrel.

Wilcox még mindig a Thomas Street-i Fleur-de-Lys épületben lakott, a 17. századi breton építészetnek ebben az ízléstelen, viktoriánus utánzatában, amely néhány tetszetõs, koloniál stílusú ház közé fészkelte be magát a régi dombon, egész Amerika legszebb György-korabeli templomtornyának árnyékában. Munka közben találtam õt a szobájában, és azonnal el kellett ismernem, hogy - a falak mellett sorakozó plasztikák után ítélve - egy rendkívüli szobrászzsenivel állok szemben. Idõvel azt hiszem, nagy hírnévre fog még szert tenni, mint az egyik legjelentõsebb DÉCADENT; mert ugyanazokat az álomképeket és fantáziákat formázza agyagba - s kerít majd sort egy szép napon a márványra is - amelyeket Arthur Machen prózája, Clark Ashton Smith versei, Goya grafikái idéznek föl az emberben.

Sötét hajú volt, törékeny alkatú, és kissé elhanyagolt - fáradtan fordult oda hozzám udvarias kopogtatásomra, s fel sem állt, úgy kérdezte meg, hogy mit óhajtok. Mikor közöltem vele, ki vagyok, némi érdeklõdés csillant föl a szemében, bácsikám ugyanis annak idején nem kis mértékben fölkeltette a kíváncsiságát azzal, hogy szüntelenül boncolgatta különös álmait, ám sosem indokolta meg, hogy miért. E tekintetben én sem szolgáltam neki felvilágosítással, csak igyekeztem körültekintõen valami ellentmondáson kapni.

Rövid idõ leforgása alatt meggyõzõdtem teljes õszinteségérõl, mert félre nem érthetõ színezettel beszélt az álmairól. Tudatalatti következményeik igen mélyen befolyásolták a mûvészetét, s mutatott nekem egy morbid szobortervet, melynek kontúrjaiból olyan sötét kisugárzás áradt, hogy szinte beleborzongtam. Biztos volt benne, hogy saját álomdombormûvén kívül soha életében nem látott semmi olyasmit, ami EZT sugallhatta volna neki; a körvonalak szinte maguktól formálódtak a keze alatt. Egyértelmûen a szörnyûséges óriásalakra emlékeztetett, amelyrõl lázálmában fantáziált. Hogy a titkos kultuszról valóban csak annyit tud, amennyit nagybátyám záporozó kérdéseibõl kihámozhatott, az hamarosan világossá vált elõttem, és elképedve töprengtem el rajta, miféle forrásból juthatott az iszonyú benyomásokhoz.

Különös, költõi módon beszélt az álmairól; hajmeresztõ kifejezõerõrõl tett tanúbizonyságot, mikor az iszapos, zöld sziklatömbökbõl emelt komor, titáni árnyékvárost ecsetelte, amelynek geometriájával, mint mondotta, VALAMI NEM VOLT RENDJÉN -, s fojtó szorongással hallottam szájából az Alvilág szakadatlan, hívó szavát:

"CTHULHU FHTAGN, CTHULHU FHTAGN."

Ezek a szavak részei voltak annak a hátborzongató szertartásszövegnek, amely a halott Cthulhu hosszú õrségérõl regél R'lyeh sziklaboltívei alatt, s az élmény minden racionalizmusom dacára mélységesen megrázott. Biztos voltam benne, hogy Wilcox egy régi beszélgetés során hallhatott valamit a kultuszról, ami utána feledésbe merült kísérteties olvasmányainak és gazdag képzelõerejének dús kavalkádjában. Késõbb aztán, mivel olyannyira felkavaró volt, küszöb alatt mégis kifejezésre jutott az álmaiban, s ez ösztönözte õt a dombormû, majd a hátborzongató szobor megalkotására. Mindent összevetve nem tehetett róla, hogy olyan csúnyán félrevezette bácsikámat. Wilcox nem tartozott az olyasfajta emberek közé, akiket könnyen megkedvelek, kissé öntelt volt és arrogáns; de most már be tudtam látni, hogy mindvégig õszintén viselkedett, és igazi lángelme. Barátságosan elbúcsúztam tõle, s tehetségének kijáró sikert kivántam neki.

Még mindig foglalkoztatott minden, ami a kultusszal összefüggésben állt, s idõnként arról álmodoztam, hogy híres ember lesz belõlem, ha fényt derítek eredetére és más vallásokhoz fûzõdõ kapcsolataira. New Orleans-ba utaztam, fölkerestem Legrasse-t és más olyan személyeket, akik annak idején részt vettek a rendõri akcióban vagy látták a szobrot, sõt még a fogságra vetett bálványimádók közül is kikérdeztem azokat, akik még életben voltak. A vén Castro sajnos néhány éve meghalt. Amit ezúttal hivatásos nyomozók szájából hallottam, méghozzá elképesztõ elevenséggel - noha tulajdonképpen nem volt egyéb, mint nagybátyám följegyzéseinek minden részletre kiterjedõ alátámasztása -, az ismételten megrémített; bizonyos voltam benne, hogy egy sajátos, titkos és igen õsi vallásnak bukkantam a nyomára, amelynek földerítése neves néprajztudóst csinálna belõlem. Felfogásom akkor még teljesen materialista volt BÁRCSAK ÍGY VOLNA EZ MA IS! -, és megmagyarázhatatlan makacssággal teljesen természetesnek vettem az álomleírások és az újságcikkek egyezéseit.

Amire akkortájt kezdtem gyanakodni - és amiben, attól tartok, MA MÁR BIZTOS VAGYOK -, az bácsikám titokzatos halála volt. A rakpartok felõl a dombra vezetõ szûk, keskeny sikátorban esett össze, ahol mindenféle félvér népség nyüzsgött, miután egy néger matróz durván lökött rajta. Nem felejtettem el a louisianai bálványimádók módszereit, és nem lepne meg, ha alattomos cselekrõl, mérgezett fákról hallanék, melyek éppoly õsiek és kegyetlenek, mint a fénytõl irtózó rítusok és a babonaság. Legrasse-nak és az embereinek ugyan nem esett baja, de volt valaki Norvégiában, aki látott bizonyos dolgokat, és most halott. Nem lehetséges-e, hogy bácsikám kutatásai, miután a fiatal szobrász álma új lendületet adott nekik, fölkeltették valami sötét hatalom figyelmét? Azt hiszem, Angell professzornak azért kellett meghalnia, mert túl sokat tudott, és jó úton volt afelé, hogy tovább bõvítse ismereteit. Hogy rám is hasonló sors vár-e, azt majd meglátjuk; most már én is sok mindent tudok.

III.

Õrület a tengerbõl

Ha az ég valaha teljesítené egy fohászomat, azt kívánnám, bár el tudnám felejteni egy puszta véletlennek a következményeit, amely megakasztotta tekintetemet egy porfogónak használt régi újságlapon. Más körülmények között egyáltalán nem törõdtem volna vele, hiszen egy ausztrál hírlapnak, a SYDNEY BULLETIN-nek egy régi. 1925 április. 18.-i száma volt az. Nyilván elkerülte a csoport figyelmét, amely megjelenésének idején buzgón gyûjtötte az anyagot bácsikám kutatásaihoz.

Már majdnem felhagytam a vizsgálódásokkal, ami az Angell professzor által "Cthulhu-kultusznak" nevezett jelenséget illeti, s egy tudós barátomnál voltam látogatóban a New Jersey-i Patersonban; a városi múzeum ismert mineralógusánál és kurátoránál. Éppen néhány kiállított ásványt nézegettem, melyek a múzeum egyik tárlójában hevertek rendezetlenül a polcon, mikor pillantásom egy különös fényképre esett egy régi újságlapon, amit a kõzetminták alá terítettek. A már említett SYDNEY BULLETIN volt az: a fotó egy szörnyûséges kõszobrocskát ábrázolt, amely csaknem teljesen megegyezett a Legrasse által a louisianai mocsarakban talált példánnyal.

Lázasan távolítottam el a lapról az értékes köveket, hogy átfuthassam a cikket; de csalódás ért, mert sok érdekeset nem tartalmazott. Amit azonban találtam benne, az végül hallatlan kihatásokkal volt akadozni kezdõ kutatásaimra nézve, és gondosan kivágtam az újságból. A cikk a következõképpen hangzott:
REJTÉLYES RONCS A TENGEREN
A VIGILANT mozgásképtelenné vált új-zélandi jachtot vett vontatókötélre - Egy túlélõ és egy halott a fedélzeten - Elkeseredett csata és emberhalál a tengeren - A második tiszt nem hajlandó részletes vallomást tenni - Rejtélyes bálvány a kabinban - A vizsgálat folyamatban van.

A Morrison Company teherhajója, a VIGILANT, Valparaisóból hazatérõben ma éjszaka futott be Darling Harbourbe, s egy mozgásképtelenné vált, kismerülésû gõzöst hozott magával vontatókötélre véve: az új-zélandi Dunedinben nyilvántartott, ALERT elnevezésû jachtot. A hajót utoljára április 12-én látták a déli szélesség 34° 21' és a nyugati hosszúság 152° 12' alatt; a fedélzeten egy élõ embert és egy halottat találtak.

A VIGILANT március 25-én hagyta el Valparaisót, s április 2-án a szokatlanul erõs széllökések és hullámverés miatt pályájától jelentõs mértékben eltért déli irányban. A roncsot április 12-én pillantották meg. A fedélzeten egy félig megtébolyodott túlélõt találtak a minden jel szerint több, mint egyhetes emberi tetem mellett. A túlelõ egy ismeretlen eredetû kõbálványt szorongatott a kezében, amelyre nézve a Sydney Egyetem, a Királyi Régészeti Társaság és a College Street-i múzeum semmiféle felvilágosítást nem tudott adni; saját állítása szerint a jacht egyik kabinjában találta, egy faragott szelencében.

Az illetõ rendkívül különös, kalózkodásokkal és mészárlásokkal élénkített történetet adott elõ. A neve Gustaf Johansen, származására nézve norvég, meglehetõsen intelligensnek látszik, és második tisztként szolgált az EMMA elnevezésû kétárbocos aucklandi szkúneren, amely február 20-án indult útnak tizenegy fõs legénységgel Callao felé.

Elmondása szerint az EMMA a viharos idõ miatt március 1-jén messze letért kitûzött útvonaláról, s március 22-én a déli szélesség 49° 51' és a nyugati hosszúság 128° 34' alatt találkozott az ALERT-tel, amelynek legénysége meglehetõsen rossz külsejû kanakákból és félvérekbõl állt. Ezek kategorikusan fölszólították a szkúnert a visszafordulásra, amit Collins kapitány megtagadott, mire az ALERT figyelmeztetés nélkül tüzet nyitott. Az EMMA legénysége ellentámadásba ment át, s noha a szkúner léket kapott és süllyedni kezdett. mégis sikerült nekik az ellenséges jacht mellé manõverezni, és megcsáklyázni azt. A fedélzeten harcba bonyolódtak a félvad legénységgel, és kénytelenek voltak valamennyiüket megölni - csaknem állati szintre süllyedt emberekrõl volt szó, akik, jóllehet túlerõben voltak, nem értettek igazán a fegyveres harchoz. A küzdelem folyamán három ember - köztük Collins kapitány és Green elsõ tiszt - elesett. A megmaradt nyolc tengerész a rangidõs Johansen parancsnoksága alatt továbbhaladt a megcsáklyázott jachttal az eredeti irányban, mivel meg szerették volna állapítani, hogy miért akarták feltartóztatni õket.

Másnap kikötöttek egy szigeten (az óceánnak ezen a részén nem tudunk ismert szigetrõl - kiad. megj.), ahol hatan közülük rejtélyes módon életüket vesztették. Johansen azt állítja, hogy egy szakadékba zuhantak, és nem hajlandó a halálukról közelebbit mondani.

Késõbb megmaradt társával visszatért a jachthoz, és megpróbáltak ismerõs vizekre jutni vele, ám az április 2.-i vihar ismét letérítette õket a pályájukról.

Ettõl az idõponttól fogva április 12-én történt megmentéséig a túlélõ semmire nem emlékszik, arra sem, mikor halt meg William Briden fedélzeti matróz. Briden halálának okát nem lehetett megállapítani: feltehetõen a kimerültség végzett vele.

Dunedini értesülések szerint az ALERT szigetjáró tehergõzös volt, s a partvidéken igen rossz hírnek örvendett. Egy különös félvér csoport tulajdonát képezte, amelynek gyakori összejövetelei és éjszakai kóborlásai az erdõben nem csekély kíváncsiságra adtak okot: a március elsejei nagy vihar és földrengés után azonnal sietve a tengerre szállt.

Aucklandi munkatársunk megerõsítette, hogy az EMMA legénysége igen megbízható hírben állt, Johansent pedig józan, egyenes jellemû embernek jellemzi.

A Tengernagyi Hivatal holnap kezdi meg az ügy kivizsgálását, s minden kísérletet megtesz rá, hogy Johansent bõvebb beszámolóra bírja.

Ennyi volt az egész; ennyi meg az ördögi fénykép; de micsoda gondolatokat váltott ki belõlem! Új adatokra bukkantam a Cthulhu-kultuszról, amelyek bizonyítják, hogy a tengeren ugyanolyan aktív, mint a szárazföldön. Mi oka volt rá az ALERT legénységének, fedélzetükön borzalmas bálványképükkel, hogy megakadályozzák az EMMA továbbhaladását? Mit rejtett az ismeretlen sziget, ahonnan a szkúner legénységébõl hatan nem tértek vissza, és mi volt az, amirõl Johansen tengerésztiszt oly makacsul hallgatott? Milyen eredményt hozott a Tengernagyi Hivatal vizsgálata, és mit tudtak Dunedinben a korcs kultusz tevékenységérõl? És mind közül a legizgalmasabb kérdés: mit jelentsen az idõpontoknak ez a háttérben meghúzódó, távolról sem természetes láncolata, amely tagadhatatlan, baljós összefüggésbe hozza a bácsikám által feljegyzett különféle eseményeket?

Március 1-jén - azaz minálunk február 28-án - kisebb földrengés történik, és vihar támad. Dunedinbõl teljesen váratlanul útnak indul az ALERT, mintha valami felsõbb utasítást kapott volna, miközben a földgolyó túloldalán a költõk és mûvészek valami különös, iszappal borított monolitvárosról kezdenek álmodni, egy fiatal szobrász pedig álmában dombormûbe faragja a szörnyûséges Cthulhu alakját. Március 23-án az EMMA legénysége kiköt egy ismeretlen szigeten, hátrahagy hat halottat: ugyanebben az idõpontban tetõznek az érzékeny mûvészek rémálmai, melyben valami titáni szörnyeteg üldözésétõl rettegnek: egy építész megõrül, egy szobrász delíriumba zuhan! És mit takar ez az április másodikai dátum, amikor minden álomnak egy csapásra vége szakad a nyirkos, hideg falak városáról, Wilcox pedig sértetlenül magához tér a különös lázból? Mit jelentsen mindez - és mihez kezdjek a vén Castro célozgatásával a sírjukban beszélgetõ, csillagszülött ÖREGEKRE és az Õ elkövetkezõ világuralmukra… meg arra a képességükre, hogy URALKODNAK AZ ÁLMOKON? Csak nem imbolygok olyan kozmikus rémségek szélén, melyek messze meghaladják az emberi képzelõerõt? Ha így volna, az iszonyat mégsem hatolt be, csak a tudatunkba, mert a pokoli fenyegetésnek, amely kezdte hatalmába keríteni az emberiséget, hirtelen vége szakadt.

Miután elrendeztem minden szükségeset, még aznap este búcsút vettem a háziúrtól, és vonattal San Franciscóba utaztam. Alig egy hónapra rá Dunedinben voltam, de nem sokat derítettem ki a különös bálványimádókról, akik régebben a kis kikötõi lebujokban õgyelegtek: egyesek azonban célzásokat tettek rá, hogy a félvér csoportok a sziget belsejébe telepedtek át, míg mások messzi dobszóról és vörhenyes fényekrõl számoltak be a távoli dombokon.

Aucklandben megtudtam, hogy Johansen õsz hajjal tért vissza az eredmény nélkül záruló sydneyi tárgyalásról, eladta West Street-i lakását, és Oslóba költözött a feleségével együtt. Élményeirõl a barátainak sem mesélt többet, mint a Tengernagyi Hivatalnak, s a legtöbb, amit tehettek értem, az volt, hogy megadták új oslói címét.

Ezután Sydneybe utaztam, s terméktelen beszélgetéseket folytattam egyes matrózokkal és a Tengernagyi Hivatal bíráival. Megtekintettem az ALERT-et, amit azóta eladtak, s most kereskedelmi célokat szolgált, de nem találtam rajta semmi érdekeset. A kuporgó, tintahalfejû szobrot a Hyde Park Múzeumban õrizték: hosszan és behatóan tanulmányoztam, s úgy találtam, hogy hajmeresztõen tökéletes munka, és ugyanazok a titkok lengik körül, mint Legrasse kisebb példányát: a hátborzongató kor, az ismeretlen alapanyag. A múzeum igazgatója bevallotta nekem, hogy a geológusok számára megoldhatatlan rejtélyt jelent: esküsznek rá, hogy a földön nincsen semmi ehhez hasonlítható kõzet. Borzongva idéztem emlékezetembe, mit mondott a vén Castro Legrasse-nak a NAGY ÖREGEKRÕL: "A csillagokból jöttek, és magukkal hozták a képmásaikat."

Elmém úgy háborgott, mint még soha; végül elhatároztam, hogy felkeresem Oslóban Johansent. Elutaztam Londonba, ahonnan haladéktalanul a norvég fõvárosba hajóztam, s egy napfényes, õszi reggelen kiléptem a díszes rakpartra, az Egeberg árnyékában. A rövid szárazföldi utat konflison tettem meg, s csakhamar bekopoghattam egy csinos kis ház ajtaján. Egy szomorú szemû, gyászruhás asszony nyitott ajtót, s én keserû csalódást éreztem, mikor megtudtam, hogy Johansen halott.

Nem sokkal élte túl a hazatelepülésüket, mondta a felesége; az 1925-ös események a Csendes-óceánon nagyon megviselték. Õ sem tudott többet mondani nekem, mint mások; a férje viszont hagyott rá egy hosszú kéziratot, angol nyelven, amit õ nem ért. Johansen éppen a Göteborg-dokk közelében sétált egy szûk sikátorban, mikor valamelyik padlásablakból véletlenül rázuhant egy papírbála. Két arra járó matróz azonnal felsegítette, de mielõtt a kórházba értek volna vele, kiszenvedett. Az orvosok nem tudták okát adni hirtelen halálának; végül azt mondták, szívgyengeség okozta.

Sikerült meggyõznöm róla az özvegyet, hogy közeli barátja voltam halott férjének, úgyhogy átadta nekem a kéziratot; magammal vittem, és már az angliai átkelés alatt nekiláttam elolvasni.

Egyszerû, elég összefüggéstelen történet volt - naiv kísérlet az utólagos naplóírásra -, amelyben Johansen igyekezett visszaidézni a borzalmas hajóút minden egyes napját. Nem lenne értelme bemásolnom a beszámolómba, ahhoz túl homályos és terjedelmes, de megpróbálom összefoglalni a legfontosabb elemeit; akkor talán megértik, miért vált annyira elviselhetetlenné számomra a hajófalat nyaldosó hullámok zaja, hogy bedugaszoltam a fülemet.

Johansen hál’ istennek nem tudott mindent, noha látta a várost és a DOLGOT is; én azonban soha többé nem leszek képes nyugodtan aludni, ha a megszokott életünk színfalai mögött szüntelen ott leselkedõ borzalmakra gondolok: az õscsillagokról való kimondhatatlan gyalázatosságokra, melyek az óceán mélyén alusszák álmukat, és a lidércnyomásos kultuszra, amely bármikor kész rá, hogy fölébressze és a gyanútlan világra szabadítsa ÕKET, mihelyt egy újabb földrengés ismét a hullámok fölé emeli szörnyeteg sziklavárosukat.

Johansen utazása úgy kezdõdött, ahogy a Tengernagyi Hivatalnak beszámolt róla. A megrakott EMMA február 20-án hagyta el Aucklandet, és egyenest belehajózott a földrengés szülte vihar legszörnyûbb tombolásába - ez volt az az erõ, ami kiemelte a tengerfenékrõl azt az iszonyatot, amely aztán belerágta magát az emberek álmaiba. Mikor sikerült újra irányításuk alá vonniuk a hajót, új útvonalon haladtak tovább, míg március 22-én az ALERT fel nem tartóztatta õket. A kultusz sötét bõrû sátánjait a tengerésztiszt csak mélységes undorral említi. Valami irtózat lengte körül õket, mely szinte kötelességnek tüntette fel elpusztításukat, s Johansen õszinte döbbenettel fogadta, mikor a tárgyalás folyamán kegyetlenséget vetettek a szemére. Aztán, mikor a kíváncsiságtól hajtott matrózok Johansen parancsnoksága alatt tovább hajóztak a csatában elnyert jachton, elõbb egy roppant kõoszlopot pillantottak meg a tengerbõl kimagasodni, majd a déli szélesség 47° 9' és a nyugati hosszúság 126° 43' alatt titáni méretû, rothadó iszaptól, hínártól és nyálkától bûzlõ falak körvonalai sejlettek föl elõttük. Ilyen gyomorkavaró szörnyûséget mióta létezik, csak egyszer hordott a hátán a Föld: R'lyeh kísérteties hullavárosa volt ez, amelyet beláthatatlan korokkal az emberi történelem kezdete elõtt emeltek azok a förtelmes óriások, akik a fekete csillagokból ereszkedtek alá a mi vilagunkra. Itt, az iszapzöld boltívek alatt pihent a Nagy Cthulhu rettenetes hordáival, s innen sugárzottak szét mérhetetlen évezredek óta elõször azok a gondolatok, melyek rettegéssel és iszonyattal oltották be az érzékenyek álmait, s szigorú utasítással parancsba adták a hívõknek, hogy keljenek zarándokútra az õ kiszabadításukra. Minderrõl Johansennek sejtelme sem volt, de Isten a megmondhatója, hogy eleget látott!

Azt hiszem, valójában csak egyetlen hegycsúcs emelkedett ki a hullámokból, a rettentõ, monolitkoronás citadella, amelyben a Nagy Cthulhu álmodott sírja mélyébe zárva. Ha annak a kiterjedésére gondolok, ami odalent húzódhat meg a vizek rejtekén, már-már emésztõ vágy támad bennem, hogy önkezemmel vessek véget az életemnek. Johansent és embereit páni félelem fogta el az õsi démonok nyálkás Bábelének kozmikus fensége láttán, és sejtették, hogy amit látnak, az nem a Földrõl, de nem is bármi más egészséges világról való. A rémült beszámoló minden sorából kitetszik, mennyire iszonyodtak a zöldes sziklatömbök hihetetlen méretétõl, a roppant, faragott monolitok szédítõ magasságától, s mindenekelõtt a meghökkentõ hasonlatosságtól, amely az irdatlan szobrok és az ALERT fedélzetén talált különös bálvány között fennállott.

Johansen nem tudta, mi az a futurizmus, de nagyon közel jut hozzá, mikor a városról beszél; mert ahelyett, hogy precízen leírna valamilyen struktúrát vagy épületet, csak futó benyomásokat rögzít, hajmeresztõen nagy szögekrõl, meg a kõlapokról, melyek túl hatalmasak hozzá, hogy errõl a világról származzanak, s hátborzongató ábrák és szentségtörõ hieroglifák borítják õket. A szögekkel kapcsolatos megjegyzését azért említem, mert valami olyasmire utal, amire Wilcox is felfigyelt lázálmaiban. Õ azt mondta nekem, hogy az álmában látott városok geometriája abnormális volt, nem euklidészi, s olyan arányokhoz és dimenziókhoz igazodott, amelyek förtelmes módon elütöttek a számunkra ismertektõl. Ugyanezt érezte aznap egy egyszerû tengerész is, csakhogy õ az idegcsikorgató valóságot látta.

Johansen és emberei egy lejtõs homokpadon fölkapaszkodva jutottak föl erre az ocsmány Akropoliszra, és csúszós, hullazöld hínárral benõtt titáni kõtömböket másztak meg, melyek talán lépcsõfokok voltak, de nem emberi láb számára. Még a nap is eltorzult az égen, amint küszködve igyekezett átvilágítani a fémes-sós miazmán, amely méregként szállt föl a természetellenes vizekrõl; rosszindulat és fenyegetés vigyorgott rútul a faragott sziklák csalóka szögeiben és sarkaiban, amik elsõ látásra homorúnak, a következõ pillanatban domborúnak tetszettek.

Félelem vett erõt az összes kalandoron, pedig még nem láttak mást, csak köveket, hínárt és iszapot. Mindannyian legszívesebben elszaladtak volna, ha nem tartanak a többiek megvetésétõl, és csak fél szívvel kutattak valami mozdítható tárgy után - mindhiába -, hogy magukkal vigyék emlékbe és bizonyítékul.

Rodriguez, a portugál volt az, aki megmászta a monolit sarkát, és lekiáltott, hogy talált valamit. A többiek követték õt, és kíváncsian meredtek a hatalmas, faragott ajtóra, rajta a már ismert polip- vagy sárkánylény dombormûves ábrázolásával. Johansen szerint úgy nézett ki, mint egy irdatlan pajta bejárata; mindnyájan érezték. hogy valami kapufélérõl lehet szó, erre mutattak körülötte a küszöb és ajtófélfaszerû kõfaragások - csak abban nem tudtak egyetérteni, hogy vízszintes helyzetû-e, mint egy csapóajtó, vagy ferde síkban van, mint egy szabadba nyíló pincelejárat. Ahogy Wilcox is mondta: ennek a helynek a geometriája teljesen ki volt facsarodva. Johansenék nem tudták pontosan, hogy a tenger és a talaj, amin mozognak, valóban vízszintes-e, következésképp minden másnak fantasztikus módon bizonytalan volt a viszonyított helyzete.

Briden több helyen megkopogtatta a követ, de nem járt sikerrel. Aztán Donovan gondosan végigtapogatta az ajtónyílás szélét, minden egyes pontot lelkiismeretesen megvizsgálva. Rettentõ magasra mászott a groteszk kõalakzaton - persze, ha az ember akarja, mászásnak nevezi, ha akarja, nem; meglehet, hogy az a valami MÉGIS vízszintes volt -, és mindenkiben fölmerült a kérdés, hogyan létezhet egyáltalán a világon ilyen hatalmas ajtó? Ekkor hirtelen a több ACRE területû kõlap a felsõ végén egész halkan és finoman engedett a nyomásnak, s õk látták, hogy ki van egyensúlyozva. Donovan lecsusszant az egyik ajtófélfán, s tengerésztársaival együtt figyelte, amint a kapuszörny lassan, félelmetesen nyílni kezd. Az õrült, prízmás torzulásban teljesen természetellenes módon, átlósan mozgott, mintha a fizika és a fénytan minden törvényét a feje tetejére állították volna.

A nyílás koromfekete volt, s szinte tapintható sötétség áradt belõle. Azt mondom, áradt, ÉS NEM ÁTVITT ÉRTELEMBEN; mert ez a sötétség füstfelhõként gomolygott elõ évezredes börtönébõl, s tisztán láthatóan elsötétítette a napot, ahogy nehézkes denevérszárnyakon emelkedni kezdett a hátrahõkölõ égbolt felé. A megnyíló mélységbõl feltörõ bûz elviselhetetlen volt. Végül a jó fülû Hawkins valami ocsmány, csosszanó zajt vélt hallani odalentrõl. Mindenki feszülten fülelt, még akkor is, mikor a DOLOG nyáladzva elõcuppogott, s zöld, kocsonyás tömegét átpréselte a fekete nyíláson az õrült város méreggel átjárt levegõjébe.

A szerencsétlen Johansen kézírása szinte olvashatatlanná vált, mikor ehhez a ponthoz ért beszámolójában. A hat ember közül, akik soha nem jutottak vissza a hajóra, kettõ abban a szempillantásban szörnyethalt, valószínûleg a puszta iszonyattól. A DOLGOT lehetetlenség volt leírni - nincs az a földi nyelv, amelynek szavai lennének az elképzelhetetlen, bömbölõ õrületnek ilyen mélységeire, a kozmikus rendnek és az anyag törvényeinek e gyalázatos tagadására. Egy eleven hegy mozgott itt óriás medúzaként, tekergõ csápokkal imbolyogva ide-oda. Nagy Isten! Lehet-e csodálkozni rajta, hogy ugyanebben a pillanatban a világ túloldalán megõrült egy neves építész, a boldogtalan Wilcoxon pedig hagymázas lázroham tört ki? A bálványképek valósága, a csillagok iszapzöld, nyálkás szüleménye új életre kelt, hogy igényt emeljen arra, ami az övé. A bolygók állása ismét kedvezõ volt, s aminek elõmozdításán egy évezredes kultusz hosszú idõn át hiába fáradozott, azt merõ véletlenségbõl elérte egy maroknyi mit sem sejtõ tengere. A Nagy Cthulhu évmilliók óta elõször pillantotta meg a napvilágot… és tombolt pusztító mámorában!

Három ember azonnal eltûnt az iszamos agyarak között, mielõtt akár egy mozdulatot tehettek volna. Isten legyen irgalmas hozzájuk - ha ugyan létezik az univerzumban irgalom! Donovan, Guerrera és Angström voltak azok. Miközben a megmaradt három tengerész fejvesztve menekült a végenincs, hínárlepte kõlapokon a csónak felé, Parker elcsúszott, és Johansen bármire megesküdne, hogy a pokoli falaknak egy olyan szöge nyelte el, amelynek tulajdonképpen nem lett volna szabad léteznie; hegyesszögnek látszott, ám rendelkezett a tompaszögek minden sajátosságával. Így csak Briden és Johansen érte el a csónakot, s eveztek aztán kétségbeesetten az ALERT felé vele, mikor a mérföldnyi nagy, szörnyûséges DOLOG lebukdácsolt a csúszós sziklatömbökön, és habozva a sekély vízbe gázolt. Csak néhány pillanat mûve volt menetkész állapotba hozni az ALERT-et, melynek során lázasan rohantak a gõzkazántól a kormányosfülkéig; aztán a hajócsavar lassan kavarni kezdte a mérgezõ vizet, mialatt a nem evilági hullapart kõtömbjei között ott nyáladzott, hörgött és fröcsögött az áldatlan csillagzatokról való DOLOG, mint a menekülõ Odüsszeusz hajóját elátkozó Polüphémosz. Majd a Nagy Cthulhu, vakmerõbbnek mutatkozván a hõsének küklopszánál, hatalmas csobbanással belevetette magát a vízbe, s méteres hullámokat kavaró, kozmikus erejû csapásokkal üldözõbe vette õket. Briden eszét vesztette, mikor visszanézett rá, s szörnyû, hátborzongató nevetõgörcs fogta el, amelynek nem is vetett véget, csak a halál, valamelyik éjszaka a lázálomban tévelygõ Johansen mellett.

Johansen azonban még mindig nem adta föl. Tudta, hgy a DOLOG könnyedén utoléri az ALERT-et, akármennyire igyekezzen is a jacht; tudta, hogy csak egyetlen esélye mart; teljes sebességre kapcsolt hát, és körbeperdítette a kormánykereket. És miközben a felkavart tenger tajtékos hullámokat vetett, miközben a forró gõz kis híján szétrobbantotta a kazánt, a bátor norvég a hajó orrát egyenesen a kocsonyás, üldözõ massza felé fordította, amely úgy emelkedett ki a tisztátalan habokból, akár egy rettenetes, történelem elõtti hadigálya. A szörnyûséges polipfej tekergõzõ csápjai már-már a hajókorlátra fonódtak, ám Johansen rendíthetetlenül tartotta az irányt.

Ekkor szörnyû dörej hallatszott, mintha valami titáni buborék robbant volna szét; nyúlós, epesárga váladék záporozott Johansenre, a kipukkadt holdhaléhoz hasonló; a fedélzetet olyan bûz öntötte el, akárha milliónyi sírt nyitottak volna meg körülötte; és felharsant egy hang, melyet a legvakmerõbb krónikás tolla is vonakodna visszaadni, ám leginkább valami szörnyûséges, dühös bömbölésre emlékeztetett. A hajót egy pillanatra maró szagú, zöld felhõ burkolta be; aztán már csak a tat mögött gomolygott, ahol - Isten az égben! - a névtelen DOLOG szétrobbantott anyagi burka ködösen bár, de kezdte újra felölteni gyûlöletes eredeti alakját, miközben minden másodperccel nõtt a távolság, amely a lázasan dohogó kazánú ALERT-tõl elválasztotta.

Ez volt minden. Johansen utána már csak a kabinban talált bálványt bámulta naphosszat, alig evett valamit, és nem sokat törõdött a hajón kóválygó, szüntelenül kacagó õrülttel sem. A jacht kormányzásával nem is próbálkozott, mert az átéltektõl megroppant benne valami. Aztán jött az április 2.-i vihar, s innentõl megsûrûsödnek a homályos foltok emlékezetében. Csupán végtelen örvények kísérteties kavargásáról tud, szédítõ üstököscsóvák meglovaglásáról az õrjöngve forgó világban, hisztérikus zuhanásról a hold magasságából valami pokoli szakadékba, majd gyomorkavaró emelkedésrõl a mélységekbõl a hold felé - s mindezt az újra elszabadult RÉGI ISTENEKNEK még a Tartarosz zöld, denevérszárnyú ördögeinek csúfos, bömbölõ kacaja kísérte.

Ezekbõl a látomásokból a VIGILANT mentette ki, aztán jött a Tengernagyi Hivatal ítélõszéke, a dunedini utcák ismerõs arculata, s végül a hazatérés az Egeberg oldalában emelkedõ kis házba. Egyszerûen nem mondhatott semmit - õrültnek tartották volna. Elhatározta, hogy leírja, amit látott, mielõtt elérné õt a halál; azt viszont nem akarta, hogy a felesége bármit is megtudjon. Nem hiszem, hogy bánta volna a halál kegyelmét; ez volt az egyetlen mód, amellyel megszabadulhatott gyötrelmes emlékeitõl.

Ennyi állt a kéziratban, amit elolvastam; most ott van a lezárt dobozban a dombormû és Angell professzor papírjai mellett. Oda fogom tenni ezt az írást is - mint beszámíthatóságom bizonyítékát, melyben összefoglalom mindazt, amire remélem, soha senki nem fog rádöbbeni utánam. Én láttam, miféle borzalmakat rejt az univerzum. s ez megmérgezte számomra a legszebb kék eget, a tavasz legcsodálatosabb virágait is. Persze nem hiszem, hogy még hosszú élet várna rám. Ugyanaz fog történni velem, ami a nagybátyámmal és Johansennel történt. Túl sokat tudok, a kultusz pedig távolról sem pusztult ki még.

És Cthulhu, azt hiszem, még mindig él a sziklás mélységben, mely azóta a kor óta rejti ÕT, amikor még a Nap fiatal volt. Elátkozott városa ismét visszasüllyedt a tengermélyre, mert az áprilisi vihart követõen a VIGILANT áthajózott a mondott hely fölött: szolgái azonban továbbra is itt üvöltenek, táncolnak és gyilkolnak a Föld félreesõ erdõiben a bálványok-koronázta monolitok körül. ÕT a citadella elsüllyedtével ismét magába nyelték a fekete õsvermek, különben most rettegés és iszonyat dühöngene a világon. Ki tudhatja, mi vár ránk? Ami egyszer fölmerült, az újra alászállhat, és ami egyszer elsüllyedt, az újra a felszínre emelkedhet. Valami irtózat vár és álmodik a tenger mélyén, s romlás jõ az emberek ingatag városaira. Eljön majd az idõ… de erre nem szabad gondolnom, s amúgy is képtelen vagyok rá! Imádkozom érte, hogy amennyiben nem élném túl a kéziratot, végrendeletem végrehajtói kellõ elõrelátásról tegyenek tanúságot, és nem engedik, hogy emberi szemek elé kerüljön.