HOWARD PHILLIPS LOVECRAFT
-
IRANON ÚTJA

Teloth gránitvárosába vándorolt az ifjú, a babérkoszorúval megkoronázott,
sárga haja mirrhától fénylett, s bíborköpenyét ama Sidrak hegység
vadrózsája szaggatta meg, amely az antik kõhíd mentén fekszik. Teloth
férfiai sötétek és zordak, élnek pedig négyszögletû házakban, s
szemöldökráncolva kérdezték az idegent: honnét jöve s mi szél hozta õt.
Amire az ifjú így válaszolt:
-Iranon vagyok, és Airából jövök, egy távoli városból, amelyre
csak halványan emlékezem, ámde újra meg akarom találni. Dalok éneklõje
vagyok, amelyeket ama távoli városban tanultam, hivatásom vala pedig az,
hogy szépséget teremtsek a gyermekkor emlékeivel. Minden gazdagságom
apró emlékekben és álmokban van, s a reményben, hogy kertekben énekelhetek,
amikor a hold gyöngéd, és a nyugati szél megreszketteti a lótuszbimbókat.
Mikor Teloth férfiai meghallották eme dolgokat, suttogni kezdtek egymás
közt; mert a gránitvárosban nincs nevetés, sem dal a komor emberek néha
Karthia dombjai felé néznek tavaszidon, és a távoli Oonai lantjaira
gondolnak, amelyekrõl az utazók mesélnek. Emígyen gondolkodván pedig
meghívták vala az idegent, hogy maradjon és énekeljen a Mlin Tornya elõtti
téren, habár nem tetszett nékik toprongyos köpenyének színe, sem a mirrha
a hajában, sem babérkoszorúja, sem pedig mézédes hangjának fiatalsága. Este
Iranon énekelt, s mialatt énekelt, egy öregember imádkozott, egy vak ember
pedig azt mondta, fénykoszorút lát az énekes feje felett. De Teloth lakóinak
legtöbbje ásítozott, mások pedig nevettek, megint mások elaludtak; mert
Iranon semmi hasznosat nem mondott, csak az emlékeirõl, az álmairól és a
reményeirõl énekelt.
    Emlékszem a szürkületre, a holdra és lágy dalokra és az ablakra, ahol
álomba ringattak. És az ablakon túl volt az utca, ahonnan az aranyló fények
jöttek, és ahol az árnyékok márványházakon táncoltak. Emlékszem a négyszög
alakú holdfényre a padlón, amely semmi más fényre nem hasonlított, és a
látomásokra, amelyek a holdsugárban táncoltak, amikor az anyám énekelt nekem.
És emlékszem a fényes, nyár-reggeli napra is a tarka dombok felett, és a
virágok illatára, melyet a nyugati szél hozott amely megénekeltette a fákat.
Ó, Aira, márványnak és berillnek városa, mily számosak a te szépségeid!
Hogy szerettem a meleg és illatozó ligeteket a hialinos Nithra mentén, meg
vízeséseit az aprócska Krának, amely a zöldellõ völgyben csordogált! Azokban
a ligetekben és abban a völgyben a gyermekek koszorúkat fontak egymásnak,
és alkonyatkor különös álmokat álmodtam a yath-fák alatt a hegyen, ahogy
néztem az alanti város fényeit és a kanyargó Nithrát, amint csillagfürtök
tükrözõdnek benne.
És a városban voltak helyek, amelyek erezett és színezett márványból
voltak arany kupolákkal és festett falakkal, meg zöld kertekkel, égszínkék
tavakkal meg kristály szökõkutakkal. Gyakran játszottam azokban a kertekben,
és gázoltam ama tavakban, és lefeküdtem, és álmodtam a sápadt virágok között
ama fák alatt. És néha, napnyugtakor megmásztam a hosszú dombos utcát a
citadelláig meg a nyílt térig, és lenéztem Airára, a márvány és berill eme
mágikus városára, amely nagyszerû volt aranyló fényruhába öltözvén.
Régtol van az, hogy hiányzol te, Aira, mert még fiatal voltam, amikor minket
elûztek onnan; ám az apám király volt, és én vissza fogok térni tehozzád, mert
a Végzet így kívánja. Hetedhét országon keresztül kerestelek vala téged, és
egy napon uralkodni fogok majd ligeteid s kertjeid felett, az utcáid és házaid
felett, és énekelni fogok az embereknek, kik majd tudni fogják, mirol dalolok,
és nevetni és elfordulni nem fognak õk. Mert Iranon vagyok, ki herceg vala
Airában.
Aznap éjjelre Teloth emberei egy istállóban helyezték el az idegent, és egy
arkhón jött el hozzá reggel, mondá pedig azt, hogy menjen Athok, a cipész
boltjába, és legyen néki inasa.
De én Iranon vagyok, énekek mondója így szólt vala õ , és nem érzek kedvet
a cipészmesterséghez.
Telothban mindenkinek keményen kell dolgoznia így az arkhón , mert ez a
törvény.
S felelt vala erre Iranon emígyen:
Vajon miért dolgoztok oly keményen; hát nem azért, hogy éljetek, és hogy
boldogok legyetek? És ha csak azért hajtjátok magatokat, hogy még többet
gürcölhessetek, akkor hát hogyan talál rátok a boldogság? Azért gyûritek
magatokat, hogy éljetek, de vajon az élet nem szépség és dalok-e? És ha
dalnokok nincsenek köztetek, vajh, mi lészen akkor a ti munkátoknak a
gyümölcse? Keményen dolgozni dalok nélkül, az olyan, akár egy fárasztó utazás,
amelynek soha sincs vége. Talán ennél még a halál is kellemesebb.
De az arkhón továbbra is komor volt s értetlen, s még meg is dorgálta az idegent.
Furcsa vagy te, ifjú, és nem tetszik a te képed és a te hangod. A szavak,
amelyeket szólsz, az isteneket káromolják, mert Teloth istenei azt mondják,
hogy a munkával való veszõdség jó. Isteneink egy fénybõl való menedéket ígértek
nekünk a halál utánra, ahol vég nélküli pihenés vár ránk és kristályos
hidegség, amelyben senkinek sem háborgatja elméjét a gondolat, s a szemét
sem zaklatja a szépség. Menj tehát el Athokhoz, a cipészhez, vagy napnyugtával
hagyd el a várost! Itt mindenkinek szolgálnia kell, az éneklés pedig ostobaság.
Így hát Iranon kiment az istállóból, és bejárta a széles kõutcákat a nyomasztó
gránitkocka-házak között keresve valami zöldellõt, merthogy minden kõbõl volt.
Az emberek szemöldöküket ráncolták, de a kõgátnál, a lomha Zuro folyó mentén
egy fiúcska ült szomorú szemekkel, a vízbe bámult zöldellõ, rügyezo ágakat
figyelve, amelyeket a dombságról mostak alá tengerig ömlõ patakok. És a fiú
emigyen szólította meg õt:
Nem te volnál az, akirol az arkhónok szólanak, ki messzi városát kereséd
valamely szépséges földnek? Én magam Romnod volnék, Teloth vérébõl való, de
nem öreg a gránitváros szokásai szerint, és naphosszat napsütötte ligetek s
távoli, szépséges és daltól zengõ országok után vágyakozom. Karthia dombjain
túl feküvék Oonai, a lantok és a tánc városa, amelyrõl a felnõtt férfiak
suttogának, és beszélik, hogy egyszerre vala szépséges és borzalmas. Oda
mennék én, ha elég emberes volnék ahhoz, hogy megtaláljam az utat, s néked
szintúgy oda kéne tartanod, és énekelnél, s az emberek figyelnének rád.
Hagyjuk el Teloth városát, és utazzunk együtt a tavaszba borult dombok közén!
Mutasd meg nékem, miként s hogyan kell utazni, és esténként én majd
meghallgatom a te dalaidat, amikor a csillagok egyenként csepegtetik az
álmokat az álmodók elméjébe. És lehet, hogy Oonai, a lantok és a tánc
városa véletlenül éppen a szépséges Aira, amelyet keresve keresel, hisz
régóta nem láttad Airát, a neve pedig gyakran változott. Menjünk el Oonaiba,
ó aranyfürtû Iranon, ahol az emberek ráismernek majd a vágyainkra, és
testvérként fognak üdvözölni minket, és nem fognak nevetni, sem rossz néven
venni mindazt, amit mondunk.
És Iranon így válaszolt:
Legyen így, gyermek; ha bárki ezen a kõhelyen szépségre vágyik, annak a
hegyeken túl kell keresnie, és én nem hagylak itt emésztõdni a lassú Zurónál.
De ne hidd, hogy mindjárt gyönyör és megértés található a Karthia hegyein túl,
vagy bármely más helyen, amelyet egy napi, egy évi, vagy akár lustrumi
utazáson találhatsz. Lásd: amikor olyan fiatal voltam, mint te, Narthos
völgyében éltem, a fagyos Xari mellett, ahol senki sem figyelt az álmaimra;
és azt mondtam magamnak, hogy amikor idõsebb leszek, akkor Sinarába megyek a
déli lejtõn, és mosolygó tevehajcsároknak fogok énekelni a piactéren. De
aztán elmentem Sinarába. A tevehajcsárok részegek és trágárak voltak, és
láttam, hogy a dalaik nem olyanok, mint az enyéim, így hát egy bárkán
lehajóztam a Xarin az ónixfalú Jarenba. Jaren katonái pedig kinevettek és
kiüldöztek, így hát megannyi más városba utaztam. Láttam Stethelost a nagy
vízesés alatt, és belebámultam a mocsárba, ahol valaha Sarnath állt. Voltam
Thraaban, Ilarnekben és Kadatheronban, a kanyargó Ai folyónál, és sokáig
éltem Olathoeban, Lomar földjén. Ám noha néha voltak hallgatóim, mindig is
kevesen valának, és tudván tudom, hogy igaz üdvözlégyre csak Airában, a
márvány és berill városában számíthatok, hol atyám egyszer király volt vala.
Airát fogjuk hát keresni, bár nemes a gondolat, hogy meglátogassuk a távoli
és lantáldotta Oonait a karthiai dombokon túl, amely valóban lehet, hogy Aira,
habár én úgy hiszem, hogy mégsem az. Aira szépsége felülmúlja a képzeletet, és
senki sem beszélhet róla elragadtatás nélkül, habár a tevehajcsárok
rosszindulatúan suttognak.
Napnyugtakor Iranon és a kis Romnod elhagyta Telothot, és hosszú ideig utaztak
a zöld dombok és hideg erdõk között. Az út durva volt és homályos, és sohasem
tûnt olybá, mintha közelebb lennének Oonaihoz, a lantok és tánc városához; ám
alkonyatkor amikor a csillagok elojöttek Iranon énekelt Airáról és annak
szépségeirol, és Romnod hallgatta õt, így hát mindketten boldogok voltak eképp.
Sok gyümölcsöt és vörös bogyót ettek, és nem figyelték az ido múlását, de sok
év elszállt. A kis Romnod most már nem volt annyira kicsi, s mély hangon
beszélt, nem pedig vékonyan, bár Iranon nem változott, és arany haját
levelekkel és illatos gyantával díszítette fel, amelyeket az erdõben talált.
Így hát eljött az a nap, amikor Romnod idõsebbnek látszott Iranonnál, bár
amidon Iranon rátalált, nagyon kicsi volt még, amikor is zöld rügyezõ ágakat
nézett Telothban, a lassú, kõtorkolatú Zuro mellett.
Aztán egy éjszaka, mikor épp telihold volt, az utazók felértek egy hegytetore,
és lenéztek Oonai fénymiriádjaira. Parasztok mondták meg nekik, hogy közel
vannak, és Iranon tudta, hogy ez nem Aira, a szülõvárosa. Oonai fényei nem
voltak olyanok, mint Airáéi; mert ezek harsányak voltak és ragyogóak, míg Aira
fényei lágyan és mágikusan fénylettek, ahogy a holdfény világította meg a
földet az ablakon keresztül, ahol Iranon anyja álomba ringatta õt egyszer
énekével. De Oonai a lantok és tánc városa volt, így hát Iranon és Romnod
lesétáltak egy meredek lejtõn, hátha találnak embereket, akiknek a dalok és
az álmok örömet okoznak. És amikor bementek a városba, ablakokból és
erkélyekrõl kihajoló, rózsakoszorús tivornyázókat találtak végig a házak
mentén, akik meghallgatták Iranon dalait, és virágokat dobtak neki, és
megtapsolták, amikor végzett. Akkor egy pillanatig Iranon azt hitte,
megtalálta azokat, akik úgy gondolkoztak és éreztek, mint õ, habár a
város századannyira sem volt olyan szépséges, mint Aira.
Amikor a hajnal jött, Iranon rémülettel nézett szét, mert Oonai kupolái
a nappali fényben nem aranyszínuek voltak, hanem szürkék és komorak. És
Oonai emberei sápadtak voltak a dõzsöléstol, és tompák a bortól, és nem
hasonlítottak Aira sugárzó embereihez. De mert az emberek virágokat
dobáltak neki, és dicsõítették a dalait, Iranon ott maradt, és vele Romnod
is, akinek tetszett a város dõzsölése, és sötét hajába rózsákat és mirtuszt
tûzött. Éjszaka Iranon gyakran énekelt a mulatozóknak, de mindég miként
korábban is kizárólag a hegyek leveleivel volt megkoronázva, Aira márvány
utcáira és a hyalinos Nithrára emlékezve ezzel. A Monarkha freskókkal
borított termeiben énekelt, kristály emelvényen, amely a tükörpadló fölé
volt emelve, és ahogy énekelt, képeket idézett a reá figyelõk elé, mígnem
úgy nem tûnt, hogy a padló mintha régi, félig-elfelejtett dolgokat tükrözne
vissza és nem a bortól piros arcú lakomázókat, akik rózsaesõt zúdítottak rá.
A király pedig elrakta bíbor rongyait, és szaténba öltöztette és aranyruhába,
zöld jádegyûrûket húzatott rá és festett elefántcsont-karkötot, és aranyozott
és hímzett faliszõnyegekkel borított szobába szállásolta el, szép faragott
faágyra virágokkal díszített selyem tetõvel és takaróval. Így élt Iranon
Oonaiban, a lantok és tánc városában.
Nem tudni, hogy meddig maradt Iranon Oonaiban, de egy nap a király néhány
vad forgótáncost hozatott a palotájába a liriai sivatagból, meg sötétbõrû
fuvolásokat a keleti Drinenbol, és onnantól kezdve a mulatozók már nem
annyira Iranonra dobálták a rózsáikat, hanem inkább a táncosokra és a
fuvolásokra. És Romnod, aki még kisfiú volt a gránit Telothban, napról
napra lett egyre közönségesebb, és vörösebb is a bortól, mígnem egyre
kevesebbet és kevesebbet álmodott, és egyre kevesebb élvezettel figyelt
Iranon dalaira. Ám habár Iranon szomorú volt, nem hagyta abba az éneklést,
és esténként elmesélte az álmait Airáról, a márvány és berill városáról.
Akkor egy éjszakán a kivörösödött és meghízott Romnod erosen horkolt
vacsoradíványának pipacsos selymei között, és kínok között halt meg,
amíg Iranon sápadt és karcsú , egy távoli sarokban énekelt magának.
És amikor Iranon befejezte a sírást Romnod sírja felett, és behintette
azt zölden rügyezõ ágakkal, ahogy azt Romnod szerette, félredobta selymeit
és cicomáit, és elhagyta elfeledve Oonait, a lantok és tánc városát,
csak a bíbor rongyaiba öltözve, amelyekben jött, és friss, hegyekbol
való levelekkel megkoszorúzottan.
Iranon napnyugta felé utazott, még mindig a szülõföldjét és olyan embereket
keresve, akik megértik és kedvelik a dalait meg az álmait. Cydathria minden
városában és a Bnazie sivatagon túli földeken vidám arcú gyermekek nevettek
régi dalain és szakadt, bíbor ruháján; de Iranon mindvégig fiatal maradt,
s koszorút viselt arany hajában, míg Airáról énekelt, örömét lelve a múltban
és reménykedve a jövõben.
 Így érkezett el egyik este egy öreg pásztor hitvány kunyhójához, ki
meggörnyedt volt és piszkos, s aki a nyáját egy köves lejtõn tartotta
futóhomoknak mocsara felett. Iranon ugyanúgy szólt ezen emberhez, mint sok
másikhoz:
Meg tudná-e mondani nékem, hogy merre találnám Airát, a márvány és berill
városát, ahol a hyalinos Nithra folyik, és ahol az apró Kra vízesései adnak
hangversenyt a zöldellõ völgyeknek, és a hágók yath-fákkal vannak borítva?
És a pásztor, hallván e szókat, hosszasan és kutatóan nézett Iranonra,
mintha valami réges-régi dologra emlékezne vissza, és megjegyezte az idegen
arcának minden egyes vonását, meg arany haját és levélkoszorúját. Ám öreg volt,
és megrázta a fejét, ahogy válaszolt:
Ó idegen, már hallottam Aira nevét, és más neveket is, amelyeket mondtál,
de azok messzirõl szólnak hozzám, hosszú, elpocsékolt évek távolából.
Ifjúkoromban hallottam õket egy játszótársamtól, egy koldus fiától, aki
megadta magát különös álmainak, aki hosszú meséket szõtt a holdról és a
virágokról, meg a nyugati szélrol. Mi kinevettük õt, hiszen születése óta
ismertük, habár õ maga azt hitte magáról, hogy király fia. Jó megjelenésû
volt, olyan mint te, de kelekótya és furcsamód idegen; és el is ment még
fiatalon, hogy megtalálja mindazokat, akik örömmel hallgatják meg dalait
és az álmait. Mily gyakran énekelt nekem földekrõl, amelyek sosem léteztek,
és olyan dolgokról, amelyek soha nem is lehetnek! Airáról beszélt sokat;
Airáról és a Nithra folyóról, és az apró Kra vízeséseirol. Ott,
mondogatta mindig, hercegként élt, bár mi itt jól ismertük õt születése óta.
Sosem létezett Aira márvány városa, vagy olyanok, akik furcsa dalokban
tudnának gyönyörködni, csak régi játszótársam, Iranon álmaiban, aki már elment.
És a szürkületben, ahogy a csillagok egyesével elõjöttek, és a hold olyan
világot vetett a mocsárra, amilyet a gyermek lát a padlón, amint estve
álomba ringatják, besétált a halálos futóhomokba egy nagyon öreg ember
szakadt bíborruhában, elszáradt levelekkel megkoszorúzva, elore nézve,
mintha a szép város arany kupoláit látná, ahol megértik álmait.
Azon az éjjelen a fiatalság és a szépség egy darabja halt meg a vén világban.