A fürkészõk, akik a borzalmat keresik, szívesen tartózkodnak szokatlan, messzi tájakon. Ptolemaeus katakombái nyûgözik le õket, s a kõbõl kifaragott mauzóleumok olyan vidékeken, melyek láttán a normális embernek lidércnyomása támad. Rajna menti várromok holdsütötte tornyaira hágnak föl, s fekete, pókhálós lépcsõkön botladoznak Ázsia elfelejtett városainak szétszórt kövei alatt. A kísértetjárta erdõ, s a sivár hegycsúcs az ó szentélyük, és gyakran idõznek magányos szigetek komor monolitjai mellett. Ám az iszonyat igazi ínyencei, akik számára egy új élmény életcél és létjogosultság egyaránt, a New England-i erdõk vén, magános tanyaházait becsülik a legtöbbre, mert ott az intenzitás, a magány; a zavaros érzések és a jótékony tudatlanság sötét elemei a borzalom tökélyévé egyesülnek.

A legrettenetesebb látványt a kicsiny, festetlen faházak nyújtják a járt utaktól távol, melyek többnyire egy nyirkos, füves lejtõn állnak vagy egy óriási kõszirtnek támaszkodnak. Kétszáz éve vagy még hosszabb ideje állnak és támaszkodnak már így, miközben folyondárok kapaszkodtak fel rájuk, s a fák vastagabbak és terebélyesebbek lettek. Mostanra szinte teljesen eltûntek a féktelenül buja, zöld növények és a védelmezõn födõzõ árnyékok között, de az ablakok még mindig rémisztõen bámulnak apró tábláikkal, mintha valami halálos kábulaton hunyorognának keresztül, melyet az õrület tart sakkban azzal, hogy eltompítja a kellemetlen dolgok emlékezetét.

Az ilyen házakban különös emberek nemzedékei laktak, akikhez hasonlót ritkán látott a világ. Egy sötét és fanatikus hittõl elragadva, mely a többi embertõl elválasztotta õket, õseik a vadonban keresték a szabadságot. Itt egy hódító faj sarjadékai megszabadultak az embertársaik állította korlátoktól, ám meggörnyedtek önnön szellemük délibábjainak ijesztõ rabigája alatt. A civilizációs felvilágosultságtól távol, e puritánok erõi különös csatornákba terelõdtek, s elszigeteltségükben, beteges önelnyomásukban és az irgalmatlan természettel vívott élethalálharcban sötét, titokzatos jellemvonások fejlõdtek ki bennük hideg északi örökségük történelem elõtti mélyeibõl. Szükségtõl fogva gyakorlatiasak, és zordon életfelfogásuk lévén bûneikben ezek az emberek nem voltak éppen irigylésre méltók. Ki voltak téve a tévedéseknek, mint minden halandó, ám õket szigorú erkölcskódexük arra kényszerítette, hogy bármi áron, de eltitkolják az eseményeket, úgyhogy egyre ízléstelenebben fejtõdtek rejtegetnivalóik közepette. Csak az õsvadoni, néma, álmos, nagy szemekkel bámuló házak tudnának beszélni arról, mi minden rejtezik ott a legrégibb idõktõl fogva, és õk nem túlzottan közlékenyek, mert nem szívesen rázzák le magukról az álmot, amely feledéshez segít. Az embernek néha az az érzése támad, irgalmas cselekedet volna lerombolni ezeket a házakat, mert túl sokat kell álmodniuk.

1896 novemberének egyik délutánján történt velem, hogy a hideg vizû, szakadó záporesõ egy ilyen idõrágta házhoz ûzött, mert bármilyen fedél jobb volt, mintsem hogy a szabadban maradjak. Már jó ideje bizonyos genealógiai adatok után kutattam a Miskatonic-völgy lakosai között, és félreesõ, kanyargós útvonalaim miatt kényelmesebbnek véltem; ha a késõ õszi idõpont dacára kerékpárt használok. Most egy teljesen elhagyatott országúton voltam, amit azért választottam, hogy levágjak egy kanyart Arkham felé. A zivatar viszont egy olyan ponton ért utol, amely minden várostól távol esett, és nem láttam a közelben más födelet, csak a vén és visszataszító faépületét, mély vak ablakokkal hunyorgott felém óriási, kopasz szilfák között egy szikladomb lábához közel. Bár minden úttól távol emelkedett, a ház mégis rendkívül kellemetlen benyomást tett rám, rögtön az elsõ pillanatban, amint megláttam. Becsületes, tisztességtudó épületek nem bámulják az utazót ilyen alattomosan és nyugtalanítóan, s genealógiai kutatásaim során olyan legendákra bukkantam az elmúlt évszázadokból, melyek bizalmatlanná tettek az efféle helyek iránt. Mindazonáltal az elemek dühe akkora volt, hogy gyõzedelmeskedett kétségem fölött, és nem haboztam kerékpáromat a gyommal benõtt emelkedõn a csukott ajtó felé fordítani, mely egyszerre látszott sokatmondónak és titokzatosnak.

Valahogy magától értetõdõnek tartottam, hogy a ház lakatlan, mindazonáltal amint közeledtem hozzá, nem voltam teljesen bizonyos benne, mert jóllehet az utakat egészen felverte a gyom, mégis túlságosan jó állapotban maradtak ahhoz, hogy teljes elhagyatottságról beszélhessünk. Ezért ahelyett, hogy lenyomtam volna a kilincset, bekopogtam, s közben valami olyan szorongást éreztem, amit egyáltalán nem tudtam megmagyarázni. Mialatt a küszöbül szolgáló durva, mohos kõdarabon várakoztam, fölnéztem az oldali ablakokra, s a felülrõl beesõ fényben észrevettem, hogy noha vének, zörgõsek és szinte átlátszatlanok a kosztól, egyikük sincs betörve. Az épületet ezek szerint magányos fekvése és teljes elhanyagoltsága dacára is lakják. Eközben senki sem reagált kopogtatásomra, így hát miután néhányszor még megismételtem, lenyomtam a rozsdás kilincset és felfedeztem, hogy az ajtó nincs bezárva. Odabent egy kis elõszobát találtam, melynek faláról hullott a vakolat, és a bejárati ajtót kinyitva gyenge, ám különösképp kellemetlen szag ütötte meg az orrom. Kerékpáromat tolva beléptem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Elõttem egy keskeny lépcsõ vezetett fölfelé, mellette egy ajtó, amin át valószínûleg a pincébe lehetett lejutni, mialatt balról és jobbról két másik ajtó nyílt a földszinti szobákba.

Miután kerékpáromat a falnak támasztottam, kinyitottam a bal kéz felé esõ ajtót, s beléptem egy kicsiny, alacsony mennyezetû helyiségbe, hová a két poros ablakon át alig hatolt be némi világosság, s a lehetõ leggyérebb és legprimitívebb módon volt bebútorozva. Egyfajta lakószobának tûnt, mert volt benne egy asztal és több szék, valamint egy óriási kandalló, melynek párkányán egy antik óra ketyegett. Nem sok könyvet meg írást láttam, s az uralkodó félhomályban nem tudtam mindjárt kivenni a címüket. Ami leginkább megfogott, az az egységesen ódon külsõ volt, mely megnyilvánult minden szem elõtt lévõ dologban. Ezen a vidéken a legtöbb házban sok régiséget találtam, ám itt az ódon benyomás furcsamód tökéletes volt, mert egyetlen tárgyat sem tudtam felfedezni az egész szobában, ami nem a forradalom elõtti idõkbõl származott volna. Ha a berendezés nem lenne ennyire igénytelen, ez a hely valóságos paradicsomnak bizonyulna a gyûjtõk számára.

Amint körülnéztem e különös hajlékban, éreztem, hogy ellenszenvem, amit elõször a ház sivár külseje keltett bennem föl, egyre fokozódik. Hogy mi is volt az pontosan, amitõl féltem vagy undorodtam, nem tudnám megmondani, de volt valami a légkörben, ami Isten ellen való vénségre, kellemetlen torzulásokra és olyan rejtelmekre figyelmeztetett, melyeket jobb volna elfelejteni. Nem kívántam leülni; így körüljártam a szobát, hogy megvizsgáljak néhány különféle tárgyat, ami felkeltette az érdeklõdésemet. Kíváncsiságom elsõ céltáblája egy közepes méretû könyv volt, ami az asztalon hevert, és annyira özönvíz elõtti látványt nyújtott, hogy azon csodálkoztam, nem egy múzeumban vagy könyvtárban akadok rá: Bõrkötésû volt, fémveretes, és kiváló állapotban maradt meg; egyáltalán, túl szokatlan könyv volt ahhoz, hogy egy ilyen… egyszerû hajlékban bukkanjak rá. Amikor felütöttem a címlapnál, csodálkozásom csak fokozódott, mert nem más ritkaságnak bizonyult, mint Pigafetta híradásának a Kongó-vidékrõl, Lopex matróz feljegyzései alapján latin nyelven írva; 1598-ban nyomták Frankfurtban. Gyakran hallottam már errõl a mûrõl és a De Bry fivérek által készített különös illusztrációiról, s ezért a kíváncsiság, hogy átlapozzam, rövid idõre elfeledtette velem szorongásomat. A képek valóban érdekesek voltak, a mûvészek teljesen saját fantáziájukra és a ki nem elégítõ leírásokra támaszkodva rajzolták õket; fehér bõrû négereket ábrázoltak indogermán arcvonásokkal. Nem csuktam volna be mindjárt a könyvet, ha egy egészen jelentéktelen körülmény nem izgatja fel fáradt idegeimet és nem lobbantja fel bennem újra a nyugtalanság érzését. Ami felbosszantott, csupán a könyv makacs hajlama volt, hogy mindig a XII. táblánál nyíljon ki, amely a kannibál anzique törzs egyik mészárszékének undorító részleteit ábrázolta. Kicsit szégyelltem magam, hogy ennyire fogékony vagyok egy ilyen jelentéktelen dologra, ám a rajz ennek ellenére nyugtalanított, különösen, ha összefüggésben szemléltem egy-két hozzátartozó ábrával, amely a kannibálok gasztronómiájáról adott némi képet.

Az asztal melletti polchoz fordultam, és megvizsgáltam szegényes irodalmi tartalmát - egy tizennyolcadik századi Bibliát, egy ugyanakkorról származó "Pilgrims Progress"-t groteszk fametszetekkel, Isaiak Thomas almanachkészítõ nyomtatásában, Cotton mather "Magnalia Christi Americana"-jának ódon, korhatag tömegét és néhány más, elsõ látásra hasonló korú könyvet -, amikor figyelmemet kétségtelenül léptektõl származó zajok keltették föl a felettem lévõ szobában. Elõbb, tekintve hogy kopogásomra néhány perccel ezelõtt nem válaszoltak, megdöbbentem és megrémültem, de aztán azonnal arra a következtetésre jutottam, hogy a járkáló valaki az imént ébredt föl egészséges álmából, és már nem voltam meglepve, amikor lassan nyikorogni kezdtek a lépcsõfokok. A léptek nehezek voltak, s mégis úgy tûnt, mintha valami furcsa elõvigyázatosság lenne bennük, ami már csak oly súlyos mivoltuk miatt sem tetszett nekem. Amikor bejöttem a szobába, becsuktam magam mögött az ajtót. Most egy csöndes pillanat után, amelyben a házigazda talán az elõtérben álló kerékpáromat vette szemügyre, halk kaparászást hallottam a kilincsen, ahogy az ajtó feltárult.

A nyílásban egy annyira fura külsejû emberi lény állt, hogy valószínûleg hangosan felkiáltottam volna, ha jó neveltetésem nem akadályoz meg benne. Noha vendéglátóm öreg volt, õsz és lompos, mégis olyan tartással és testalkattal bírt, mely egyszerre ébresztett bennem ámulatot és tiszteletet. Magassága nem lehetett kevesebb hat lábnál, s dacára öreg és szegényes kinézetének, arányaiban tömör volt és erõteljes. Arca, mely csaknem eltûnt a szinte a szeméig felkapaszkodó hosszú, õsz szakáll alatt, szokatlanul frissnek hatott, és jóval kevésbé ráncosnak, mint az ember várta volna; magas homlokára õsz haj borult, ami alig ritkult az évek folyamán. Kék szeme, bár kissé véraláfutásos volt; megmagyarázhatatlanul élesnek és lángolónak látszott. Ha nem lett volna borzalmas ápolatlansága, a férfi éppoly hatalmasnak, mint amilyen lenyûgözõnek tûnt volna. Ez az ápolatlanság azonban az arca és a megjelenése dacára ellenszenvessé tette. Hogy öltözéke voltaképpen mibõl is áll, alig lehetett megállapítani; számomra nem látszott többnek egy halom rongynál, mely egy pár magas szárú, nehéz csizmával kezdõdött, és ami a tisztaság hiányát illeti, túltett bármiféle leíráson.

A férfi külsõ megjelenése és az ösztönös félelem, amit bennem ébresztett, ellenséges fogadtatásra készített fel, úgyhogy csaknem beleborzongtam a meglepetésbe és valami rejtélyes, viszolygó érzésbe, amikor egy kézmozdulattal hellyel kínált, s alázatos tisztelettel és megnyerõ vendégszeretettel teli halk, csöndes hangon megszólalt.

- Bizonyára az esõ lepte meg, nemdebár? - köszöntött. Örülök, hogy a ház közelében járt és volt annyi esze, hogy egyszerûen bejöjjön. Azt hiszem, aludtam, különben meghallottam volna… már nem vagyok olyan fiatal, mint voltam régen, és manapság igen hosszú délutáni alvásra van szükségem. Messzirõl jön? Alig látok embereket ezen az úton, amióta az arkhami postakocsit beszüntették.

Azt feleltem, hogy Arkhambe tartok, és bocsánatot kértem kíméletlen behatolásomért az otthonába, mire tovább beszélt. - Örvendek, hogy találkoztunk, fiatalúr… ritkák az új arcok errefelé, és manapság már csak kevés dolog tud felvidítani. Gondolom, Bostonból jön, nem igaz? Még sosem voltam ott, de azonnal felismerem a városi embert, ha látom… nyolcvannégyben volt egy kerületi tanítónk, de egyszerre csak eltûnt, és senki sem hallott róla azóta…

Ezen a ponton az öreg elégedetten kuncogni kezdett, de amikor az okát kérdeztem, nem adott rá magyarázatot. Úgy látszott, csodálatosan jó kedélyû, mégis vannak különc sajátságai, amint az már megjelenésébõl is kitûnt. Egy ideig kissé hektikás vidámsággal fecsegett mindenféle összefüggéstelen dologról, aztán eszembe jutott, hogy megkérdezzem, miként jutott egy ilyen ritka könyvhöz, mint Pigafetta "Regnum Congo"-ja. A könyv még mindig a hatása alatt tartott, s én egy kicsit haboztam, hogy megemlítsem-e, ám a kíváncsiság végül felülkerekedett a meghatározhatatlan félelmen, amely a ház megpillantásától fogva egyre csak nõtt bennem. Nagy megkönnyebbülésemre úgy tûnt, a kérdés nem érinti kínosan az öreget, mert fesztelenül és bõbeszédûen válaszolt.
- Ó, az Afrikás-könyv? Ebenezer Holt kapitány cserélte el velem hatvannyolcban, aki a háborúban esett el.
Valami az Ebenezer Holt névben hirtelen arra késztetett, hogy döbbenten pillantsak fel. Genealógiai munkáim során gyakran botlottam ebbe a névbe, de mindig csak a forradalom elõttrõl származó forrásokban. Magamban azt kérdeztem, nem tudna-e a házigazdám segítségemre lenni a feladat megoldásában, amivel épp bajlódom, és úgy döntöttem, hogy késõbb megkérdezem. Az öreg folytatta.
- Ebenezer évekig egy kereskedõhajón volt, és egy csomó fura kacatra tett szert minden kikötõben. Ezt azt hiszem, Londonban vette… szokott ilyen dolgokat vásárolni, amikor üzletelt. Voltam egyszer a házában a dombon… lovakkal kereskedtem… akkor láttam meg ezt a könyvet. Tetszettek a képek, így hát elcseréltem vele. Furcsa egy könyv ez… várjon, megkeresem a szemüvegemet…
Az öreg kotorászni kezdett a rongyaiban, s egy koszos és megdöbbentõen vén pápaszemet húzott elõ, nyolcszögletû üvegekkel és acélszárral. Miután feltette, az asztalon lévõ könyv után nyúlt, és szeretetteljesen belelapozott.
- Ebenezer tudott belõle olvasni egy kicsit… latinul van… de én nem. Két-három tanítóval felolvastattam magamnak belõle egy keveset, és késõbb Clark plébánossal is, akirõl azt állítják, hogy a tóba fulladt… Maga érti?
Mondtam, hogy igen, és lefordítottam neki egy részletet a könyv elejérõl. Úgy tûnt, gyerekes elragadtatásba esik angol szövegemtõl. Közelsége fokozatosan kezdett a terhemre lenni, de nem láttam rá lehetõséget, hogy félrehúzódjak tõle anélkül, hogy megsérteném. Mulattam ennek a mûveletlen öregnek a gyerekes rajongásán egy olyan könyv képei iránt, amit el sem tud olvasni, és magamban azt kérdeztem, vajon mennyire érti azt az egy-két angol nyelvû könyvet, ami még a szobát díszíti. Ez a nyilvánvaló együgyûség sokat enyhített szorongásomon; elmosolyodtam, és házigazdám folytatta.
- Furcsa, hogy mennyire gondolkodásra ösztönzik az embert a képek. Nézze csak ezt mindjárt itt az elején! Látott már maga ilyesféle fákat, nagy levelekkel, amik fel-alá csapkodnak? És az emberek… elvégre ezek itt nem lehetnek négerek… ez mindent felülmúl. Azt hiszem, inkább indiánoknak néznek ki, bár Afrikában élnek. Egyes teremtések majomnak látszanak, vagy félig majomnak, félig embernek, de még sosem hallottam ilyenrõl, mint ez itt ni!
Ezzel a mûvész egyik meselényére mutatott, ami egyfajta sárkánynak nézett ki, egy krokodil fejével.
- De most megmutatom magának a legjobbat… itt ni, majdnem a közepén…
Az öreg hangja kissé bizonytalanabb lett, s szemébe különös csillogás költözött; de tapogatózó keze, ámbár ügyetlenebbnek tûnt, mint azelõtt, teljes tudatában volt feladatának. A könyv lapjai szinte maguktól nyíltak szét, mintha ezen a helyen gyakran lapoznák fel õket, méghozzá a XII. táblánál, amely a kannibál törzs mészárszékét ábrázolta. Megint elfogott a nyugtalan elõérzet, noha nem mutattam. A legbizarrabb az volt, hogy a mûvész az afrikaiakat fehér embernek rajzolta le - a szörnyû üzlet falán lógó végtagok és csonka törzsek rettenetesek voltak, és a böllér a bárdjával nagyon oda nem illõen hatott. Házigazdám azonban úgy tûnt, legalább annyira élvezi a látványt, mint amennyire én undorodom tõle.
- Mit szól ehhez… ilyet még sosem látott idehaza, ugye? Amikor megláttam, azt mondtam Eb Holtnak: "Ez olyasvalami, ami felizgatja az embert és kellemesen bizsergeti az ereiben a vért." Amikor a Szentírásban olvastam a taglózásról… mint a midiánitáknál, akiket levágtak… kezdtem elgondolkozni ezen, de egyetlen képet sem láttam róla. Itt most láthatja az ember, hogyan megy ez… azt hiszem, bûnös dolog, de hát nem mindnyájan bûnben fogantunk és bûnben élünk?… Ez a fickó, akit feldaraboltak, mindig felizgat, valahányszor ránézek, és mindig visszatéved rá a tekintetem… látja, hol vágta le neki a mészáros a lábát? A feje itt van ezen a padon, és az egyik karja mellette, a másik pedig a tõke túloldalán…

Mialatt ez az ember ijesztõ eksztázisban mormogott, szõrös, pápaszemes arcának kifejezése leírhatatlanná vált, de hangja inkább halkult, mintsem erõsödött. Alig tudom visszaadni saját akkori érzéseimet. Mindaz a sötét borzalom, amit elõtte éreztem, ismét frissen és elevenen tolult fel bennem, és tudtam, hogy irtózatosan undorodom ettõl a vén, visszataszító korcstól. Õrülete vagy legalábbis részleges elfajzása minden kétségen kívül állt. Már szinte csak suttogott, olyan rekedten, hogy az szörnyûbb volt egy sikolynál, és én reszkettem, miközben hallgattam.

- Mint már mondtam, furcsa, hogy mennyire gondolkodásra serkenti az embert egy ilyen kép. Tudja, fiatalúr; ettõl itt szinte megrészegültem. Miután megkaptam Ebtõl a könyvet, gyakran nézegettem, különösen ha vasárnaponként Clark plébánost hallottam a nagy parókájában fellengzõsen szónokolni. Egyszer kipróbáltam valami érdekeset… de fiatalúr, csak nem fél?… minden, amit tettem, annyi volt, hogy a képet nézegettem, mielõtt a piacra vitt birkákat levágtam volna… ezután valahogy izgalmasabb volt a levágásuk…

Az öreg hangja egyre halkult, olyannyira, hogy néha már alig lehetett érteni a szavait. Hallgattam az esõt és a kicsiny, koszos ablaktáblák zörgését, s közelgõ vihar morajlására lettem figyelmes, ami szokatlan volt ebben az évszakban. Egyszer egy borzalmas villámcsapás és az azt követõ mennydörgés alapjaiban rendítette meg a rozoga házat, de az öreg mintha egyáltalán nem vette volna észre.

- A birkák levágása valahogy jobban izgatott… de tudja, mégsem volt olyan igazán kielégítõ. Furcsa, micsoda sóvárgás ébredhet az emberben… a Mindenható szerelmére, fiatalúr, el ne mondja senkinek, de Istenre esküszöm, hogy ettõl a képtõl olyan táplálék után éheztem, amit nem tudtam megtermelni vagy megvásárolni… de hát csak maradjon nyugton, mi baja? Természetesen nem csináltam semmit, de mindig azt kérdeztem, mi lenne, ha megtenném… Úgy mondják, a hús friss húst és piros vért nemz, és új életet ád; ezért azt kérdeztem, vajon nem tudná-e egy ember meghosszabbítani az életét, ha több húshoz jutna ugyanabból a…

Ám az öregember nem fejezte be - soha többé. Nem az én rettegésem szakította félbe, nem is az egyre fokozódó vihar, melynek tombolásában nem sokra rá egy megfeketedett romhalmaz közepén, egyedül nyitottam ki a szemem. Az ok egy egyszerû, ám valahogy szokatlan esemény volt. A nyitott könyv laposan feküdt közöttünk, benne a visszataszító kép, mely minket bámult. Amikor az öreg az ugyanabból a… szavakat suttogta; halk csettenés hallatszott, és a nyitott könyv megsárgult papírján kirajzolódott valami. Az esõre gondoltam, és arra, hogy ereszt a tetõfedél; de az esõvíz nem vörös. A kannibál törzs mészárszékének képén egy kis vörös paca csillogott elevenen, mintegy életre keltvén az ábra iszonyatát. Az öreg ránézett és abbahagyta a suttogást, valamivel korábban, mint ahogy azt borzadó arckifejezésem szükségessé tette volna; ránézett és azután fel, annak a szobának a padlatára, amit egy órája hagyott el. Követtem tekintetét, és egy nagy, szabálytalan, nedves vörösben csillogó foltot vettem észre fölöttünk, ami mintha terjeszkedett volna; mialatt figyeltem. Nem kiáltottam föl; nem is mozdultam, csak lehunytam a szemem. Rögtön rá lesújtott minden villámcsapások villámcsapása, eltalálta az elátkozott házat kimondhatatlan rejtélyeivel, és elhozta nekem a feledést, mely egyes-egyedül mentette meg elmémet az õrülettõl.