Közeledvén utolsó napjaimhoz, mikor a lét bosszantó apróságai az őrület kapui felé üldözték összeroskadó elmémet, véget nem érően, mint a kínzók által az áldozatukra hullajtott vízcseppek, az egyetlen menedékemet az álom jelentette. Itt találhattam meg, ősi kertek és bűvös fák között járva, annak a szépségnek egy darabját, amit oly hiába kutattam e létben.

Egyszer, mikor lágy szellők öleltek, lassan lebegve álmodoztam furcsa csillagok alatt, hallgatván a déli szél hívását.

Egyszer mikor hűs eső esett, egy csónakban ülve, lesiklottam egy hosszú patakon a föld alá, hová nem hatolt a napfény, bíbor ködök, szivárvány lugasok és örökéltű rózsák világába.

És egyszer, mikor egy arany völgyön át egy árnyas ligetbe értem, egy ősi indáktól befont hatalmas falat leltem, egy bronzkapuval a közepén.
 
Sokszor sétáltam végig a völgyön, egyre több és több időt töltve a földöntúli fényben, a groteszkül vonagló óriás fák között, hol a fától fáig nyújtózkodó szürke föld néhol látni engedte régen elpusztult templomok köveit. És utam célja soha nem volt más, mint az a hatalmas, indákkal benőtt fal, a bronzkapuval.

Egy idő után, ahogy az ébrenlét szürke és egyhangú napjai egyre kibírhatatlanabbá váltak, gyakran vándoroltam kábult békességben a völgyben, az árnyas ligetekben, és egyre gyakrabban gondolkoztam azon, hogy tehetném e helyet örök lakóhelyemmé, hogy ne keljen többé visszatérnem abba a fakó világba, mely semmi új színt nem kínál.
És ahogy rápillantottam arra a kis kapura a falban, teljes bizonyossággal éreztem, hogy egy álom-ország terül el mögötte, melyből, ha valaki belép, nincs többé visszatérés.

Így hát minden éjjel, ha álomra hajtottam a fejem, nem gondoltam másra, csak a rejtett zárra valahol az indáktól befont falban, amit akárhogy is próbálkoztam de nem tudtam megtalálni. És minél inkább próbáltam a fal mögé rejtett birodalomba jutni, annál hívogatóbbnak és sugárzóbbnak tetszett.

És aztán egy éjjel, Zakarion álom-városában felleltem egy megsárgult papiruszt, melyre e városbeli álombölcsek vetették soraikat, kik túl bölcsek voltak ahhoz, hogy a felébredt világba szülessenek. Sok szó esett a papiruszon az álmok világáról, és szó esett többek között egy arany völgyről, mely egy templomromokkal teli ligetet rejt magában, és egy magas falat kis bronzkapuval a közepén. Mikor idáig jutottam, tudtam, hogy arról a helyről van szó hol időm egyre nagyobb részét töltöm, és mohón faltam tovább a megsárgult iratot.

Az álmok bölcseinek némelyike elragadtatással írt az áthatolhatatlan kapu mögötti csodákról, ám mások rettegéssel és csalódottsággal. Nem tudtam melyiknek higgyek, de a késztetés mind erősebben és erősebben hajtott, hogy örökre eme ismeretlen földre tegyem a lábam, mert a kétség és a titokzatosság a vonzerők vonzereje, és semmiféle új iszonyat nem lehet borzalmasabb, mint a hétköznapok nap-nap utáni gyötrelme. Így hát amikor tudomást szereztem a szerről, mely feltárná előttem a kaput, úgy döntöttem használni fogom ha legközelebb felébredek.

Előző este bevettem a szert, és álmodozva tértem vissza az arany völgybe és az árnyas bokrosokba; és amikor az ősi falhoz értem, láttam hogy a bronzkapu nyitva áll. Fény szűrődött ki mögüle, mely természetfeletti fénybe vonta a görcsös óriásfák és a templomromok tetejét, és én dalolva sodródtam tovább felkészülve a hely csodáira, ahonnan soha nem térek vissza.

De ahogy a kapu szélesebbre tárult, és az álom és a szer varázsa keresztül hajtott rajta, tudtam hogy nem vár rám semmilyen látvány és csoda, mert ebben az új birodalomban nem volt sem szirt sem tenger, csak a határtalan és lakatlan fehér űr.

Így hát, boldogabban mint valaha is reméltem volna, újra feloldódtam a kristály feledés ősi végtelenségében, melyből a démon kit Életnek hívnak egy röpke és sivár órára kiszakított.