Keresztül a kék, ködös éjszakán egy férfi futott iszonyodva. A félelem tartotta markában, kidülledt szemei vérben úsztak. Elõször mögüle, aztán úgy tûnt, elõle jönnek éhes, elégedett kuncogások, magas, suttogó szavak.
- Erre, falatkám! Erre, husikám!
Siránkozva fordult egy másik irányba. Olyan volt, mint egy hatalmas hólyag; mint egy vékony csont üreges dísze, nagy, himbálódzó, rögzített léggömböt utánzó fejével a vállain, széles szájának nedves barlangját tágra nyitva és zihálva, sárga karófogait összecsattantva a szájában.
Esetlenül futott, néha futólépésben, mint egy sebesült pók, néha megtántorodva s bõgve magának a magas és õsi erdõn át, lábával belesüppedve a nedves, csípõs sáspáfrányba és rothadó gyökerek szõnyegébe. Kezében, abban a hosszú, fehér, fémszínû karomban egy sugárzó, fekete talizmánt markolt; kitartotta és kiáltott:
- Ó, Teshwan - segíts meg engem, Teshwan! Segíts meg...
A lassú folyású kotyvalékban, mely himbálózó koponyájának tartalma volt, néhány szó felúszott a felszínre, és úgy tûnt, ott fekszenek együtt mozogva elméjének ár-apályával. És a hang, amely kimondta õket, cinikus volt: - Hogy segíthetne néked Teshwan, kis halandó?

De ez az összezavarodott húsmaradvány már nem tudott megformálni egy összefüggõ gondolatot; s képtelen volt válaszolni, leszámítva a félelem sikolyát. Így tehát Teshwan lényege odébbállt, s a lovasra maradt, hogy megtalálja a borzalomtól megõrült férfit.

* * *

Melnibonéi Elric meghallotta a hangot, és felismerte a nevet. Más, sokkal nyilvánvalóbb lényeket is érzékelt maga körül lappangani az erdõben.

Rosszkedvûen ráfonta a kezét hátasának kantárára és elrántotta a fejét, a sikolyok irányába vezetve azt. Csak elvétve gondolt arra, hogy segít a férfinak, s lovát sokkal inkább kíváncsiságból vezette felé, mint bármi más miatt. Elric nem hagyta magát zavartatni az erdõ borzalmaitól, úgy tekintett azokra, mint ahogy egy normális ember tekintene az állandóan jelenlevõ madárdalra és az aljnövényzet kis rágcsálóinak motoszkálására.

Irtóztató remegések futottak végig Slorg meggyötört testén, s õ még mindig hallotta az éles hangú suttogásokat. A -levegõbe röppentek fel, vagy kocsonyás agyában csúszkáltak?
Zihált, amint megfordult, és meglátta a fehér arcú lovast, aki mint egy zord, jóképû isten ügetett be a holdsütötte tisztásra.

A lovas hosszú, élesen kirajzolódó koponyája leprafehér volt, mintha a bõrét lenyúzták volna, s kissé ferde szemei karmazsinvörösen izzottak. Feketebársony zekét viselt, a torkánál egy vékony ezüstlánccal összefogva. A bricsesze szintúgy fekete anyagból volt, s a bõrcsizmája magas szárú és fénylõ. Vállán átvetve magas nyakú skarlátköpenyt hordott, és egy nehéz hosszú kard verõdött az oldalának, ahogy megállította a lovát. Hosszú, hullámzó haja fehér volt, akár az arca. A lovas albínó volt.

Az új, valószerûbb figurával való találkozás sokkja visszazökkentette Slorgot a félõrületbe és akadozó szavak törtek fel ajkairól.

- Ki vagy te? Segíts! Könyörgök, segíts!

* * *

Elric halkan nevetett. - Miért tenném, barátom? Mondd el!
- Engem meg... meggyaláztak... Slorg vagyok. Valaha férfi voltam - de azok... - Megrázta testét és hátradobta himbálódzó fejét, hajlott szemhéjai visszaestek, hogy elfedjék kidülledt szemeit. - Meggyaláztak...
Elric elõrehajolt nyeregkápájának gombjára, és lustán megszólalt: - Ez nem az én dolgom, Slorg úr.
A hatalmas fej elõrelendült, a szemek felpattantak, és Slorg ajkai a fogai körül vonaglottak, akár egy tevééi. - Ne ilyen evilági címmel illess engem! Siletah Slorg vagyok...Oberlorn Siletahja...jogosan...jogosan.
A cím ismeretlen volt Elric számára.
- Elnézésedet kérem, o-i Siletah - gúnyolódott -, mostantól egy rangos férfit szemlélek.
- Egy néhai férfit - suttogta Slorg és zokogni kezdett. - Segíts!
-Szóval veszélyben vagy?
- Még hogy veszélyben; a rokonaim rámuszították az Éhes Suttogókat, nem hallod õket? Erre Elric elfordította a fejét, hogy figyelhessen. Igen, már hallotta a sziszegõ hangokat. - Hol vagy, morzsa?
- Ó, segíts, segíts - könyörgött Slorg és Elric felé tántorgott. Az albínó kihúzta magát és hátrahúzta lovát.
- Ne közelebb - figyelmeztette -, Melnibonéi Elric vagyok!
Slorg lerongyolódott arca szemöldökké ráncolta magát. - Áh, a név és az arc - mormogta magában -, az arc és a név. Melnibonéi Elric. Kitaszított!
- Valóban - mosolygott Elric -, de úgy tûnik, nem jobban, mint te. Most el kell búcsúznom tõled, és azt javaslom, mintegy baráti tanácsként, szedd össze magad minél hamarabb. Jobb meghalni méltósággal, Siletah Slorg.
- Van hatalmam, Melniboné kitaszítottja - még mindig van hatalmam! Segíts, és én el fogok mondani neked titkokat - olyan titkokat!
Elric megvetõen legyintett. A holdfény egy pillanatra megcsillant a ritka actorios gyûrûn, amely az ujján pihent. - Ha ismernél engem, azt is tudnod kellene, hogy nem vagyok kereskedõ, akivel alkudozni lehet. Nem kérek semmit és nem adok semmit. Isten veled! - Figyelmeztetlek, Elric - egy hatalmam még megmaradt. Üvöltve küldhetlek el errõl a helyrõl - egy másikra. Ez az a hatalom, amelyet Teshwan minden szolgájának megad - ez az a hatalom, amit soha nem vesz vissza!
- Miért nem éhes barátaidat küldöd erre a másik helyre?
- Õk nem emberek. De ha itt hagysz, terád bocsátom utolsó bûbájomat.
-Elric sóhajtott. - A te legutolsódat, talán, de nem a legutolsót, vagy a legelsõt, amit rám bocsátottak. Most mennem kell - keresni egy nyugodtabb helyet, ahol zavartalanul tudok aludni.
Megfordította lovát, hátát mutatta a reszketõ ember maradványának, és ellovagolt.
Megint meghallotta Slorg kiáltását, ahogy beért az erdõnek egy másik részébe, mely tiszta volt Siletahtól és azoktól, akiket Éhes Suttogóknak hívott.
-Teshwan - térj vissza! Térj vissza hozzám egy utolsó szolgálatra - egy bosszútettre - megállapodásunk részeként, Teshwan!
Kicsit késõbb egy vékony jajdulást hallott kihullámzani az éjbõl maga mögül, azután az egész erdõ borzalmas nevetéssel látszott feléledni. Kielégült, gyõzedelmes kuncogással.
A találkozástól megváltozott hangulatban Elric pihenéssel nem törõdve lovagolt az éjben, s reggelre ki is ért az erdõbõl, örömmel pillantva meg a zöld fennsíkot, mely elõtte elterült.
- Nos - tûnõdött -, Teshwan méltóságon alulinak tartotta, hogy segítsen Slorgnak és úgy tûnik, nincs rajtam bûbáj. Félig még sajnálom is. Most Slorg azoknak a gyomrában található, akiktõl félt, s a lelke otthon van - a Pokolban.

Akkor a fennsík hirtelen szürke kõvé változott.
Elric gyorsan körbefordította a lovát. A fennsík és az erdõ mögötte volt. Gyorsan elõre kezdte ösztökélni a lovát, s a síkság és az erdõ elenyészett, egy mérhetetlen és magányos, szürke kõmezõt hagyva maga után. Felette a nap eltûnt, s az ég fényes volt, fehér és hideg.
-Ezúttal - mondta Elric ádázul a csöndbe - úgy tûnik, tévedtem.
A fennsík - annakatmoszférája - egy másik környezetre emlékeztette, amelyben egyszer már találta magát. Tisztán emlékezett arra az évekkel ezelõtti idõre, amikor õ és két társa egy õsi kötetet kutatott, melyet a Halott Isten Könyvének hívtak. A kutatásuk egy barlanghoz vezette õket, melynek bejáratát a Káosz Urainak szimbóluma õrizte. Abban a barlangban egy földalatti tengert fedeztek fel, melynek természetellenes tulajdonságai voltak. Ugyanazt a szardónikus, mulattató jelenlétet érezte itt, mint ott a Káosz Barlangjaiban.
Teshwan egy Káosz Úr volt.
Elric gyorsan elõhúzta rúnakardját, Viharhozót a vastag kardhüvelybõl.
A penge halott volt

A kard, melyet emberfeletti kovácsok készítettek Elric õseinek, általában érzõ lélekként élt - azoktól az életenergiáktól lüktetve, melyeket férfiak és nõk százaitól lopattak el, akiket Elric ölt meg. Egyszer korábban már érezte ezt - a Káosz Barlangjaiban réges rég.
Elric összeszorította az ajkait, aztán ahogy visszahelyezte a kardot a hüvelybe, megrántotta a vállát.
-Egy világban, melyet teljesen a Káosz Erõi uralnak - mondta - nem támaszkodhatom azokra a hatalmakra, melyek általában segítenek boszorkányságaimban. Hála Ariochnak, sok gyógyfû van nálam, máskülönben halálra lennék ítélve.
Korábban Elric lélekrabló rúnakardjára támaszkodott, hogy hozzáférhessen azokhoz az energiákhoz, melyekre mint albínónak feltétlenül szüksége volt, nemrég azonban újból rálelt egy tisztább útra, fogyatékosságát ellensúlyozandó, azoknak a növényeknek a használatával, melyeket Troos erdejében fedezett fel, ahol sok valószínûtlen dolog nõtt, állat s növény egyaránt.
- Apám dögvésszel fertõzött csontjaira - káromkodott -, meg kell találnom a kivezetõ utat errõl a gránitfennsíkról, és meg kell találnom, hogy ki - ha egyáltalán van olyan - uralja ezt a világot! Hallottam már azokról a hatalmakról, amelyek Teshwan követõinek megadatnak - s már kezd rémleni, hogy a Káosz Urai miért ily különleges hatalmakkal ruházzák fel õket.
Megborzongott.
Egy õsi, melnibonéi huhogó gyûlölet-dalt kezdett énekelni. Elric õsei okos gyûlölõk voltak. És tovább lovagolt a naptalan égen.
Nem tudta volna megmondani, mennyi idõ telt el azelõtt, hogy meglátta az alakot élesen kirajzolódni a jellegtelen horizonton.
A sima kõpusztaságon most már két pont is volt, ahol a monotonitás megtört.
Elric - fehér, fekete és skarlát egy szürke herélten.
A morózus férfi - fekete haja, mint a lakkborítás kerekded koponyáján - zöldbe öltözve, egy ezüstkardot lógatva a kezében.

Elric megközelítette a férfit, s az felhúzott szemöldökkel vette szemügyre az albínót.
- Ez egy magányos hely - mondta az idegen, húsos arcát szívogatva, és újra a földet kezdte bámulni.
- Igaz - válaszolta Elric lovát megállítva. - Ez a te világod, vagy téged is csak ide küldtek?
- Ó, ez az én világom - mondta a férfi, anélkül, hogy fölnézett volna. - Te hova tartasz?
- Sehova, semmit sem keresve. Te merre tartasz?
- Én - oh, én Kaneloonba tartok a Rítusok miatt természetesen.
- Úgy mondják, minden lehetséges a Káosz Világában - dörmögte Elric -, s mégis, ez a hely szokatlanul kopárnak tûnik.
A férfi hirtelen felnézett, és ajkait egy mosolyba rántva, élesen felnevetett.
- A Rituálék meg fogják változtatni ezt, idegen. Tudtad, hogy ez a Változás Ideje, mikor a Káosz Urai pihennek, mielõtt újraformálják a világot a minták egy felfrissült variációjába?
- Nem tudtam - mondta Elric. - Csak nemrég érkeztem.
- Akarsz maradni?
-Nem.
- A Káosz Urai szeszélyesek. Ha itt akartál volna maradni, akkor talán nem engedtek volna el. Most, hogy elszántad magad, hogy mész, talán itt tartanak. Isten veled! Ott meg fogsz találni! - Felemelte a kardját és rámutatott valamire. Egy hatalmas, zöld kõpalota jelent meg mintegy varázsütésre. A férfi eltûnt.
- Ez legalább meg fog menteni az unalomtól - mondta Elric filozofikusan, és a palota felé irányította lovát.

A sokormú épület fölétornyosult, legfelsõ részei bizonytalannak, váltakozónak tûntek, mintha szél fújná õket. A bejárat gigantikus boltívénél egy hatalmas óriás - félig-meddig áttetszõ, vörös, szikrázó bõrrel - állta el útját. Az árkád ívén túl, mintha az óriás büszke feje felett lógna a levegõben, a Káosz Szimbóluma állt, egy kör, melyben tucatnyi nyíl mutatott a szélrózsa minden irányába.
- Ki látogatja meg Kaneloon Palotáját a Változás Idején? - érdeklõdött az óriás a limbo muzsikájához hasonló hangnemben.
- Az uraid, úgy látom, ismernek engem; segítettek szolgájuknak, Slorgnak, hogy engem ideküldhessen. De mondd meg nekik, hogy Melnibonéi Elric vagyok; az az Elric, aki az álmodó Imrryr elpusztítója, aki rokongyilkos és kitaszított. Ismerni fognak engem.
Az óriás összezsugorodni látszott, majd megszilárdulni, aztán tovasodródni a vörös ködben, ömölve, mint az érzékeny füst, el a kaputól, be a palotába. Ahol állt, egy rács öltött testet, hogy õrizze a palotát az óriás távollétében.
Elric türelmesen várt, amíg a rács eltûnt és az óriás újraalakította magát.
- Az uraim megparancsolták, tájékoztassalak: beléphetsz, ámde ha egyszer bejöttél Kaneloon Palotájába csak bizonyos feltételeknek eleget téve távozhatsz.
- A feltételek?
- Azokat akkor mondják el neked, ha beléptél. Vakmerõ vagy - vagy itt fogsz állni tûnõdve?
- Igény beveszem a nagylelkûségüket - mosolygott Elric és elõreösztökélte ideges lovát. Ahogy belépett az udvarba, úgy tûnt, hogy a palota belsõ tere nagyobb mint, a külsõ. Nem izgatta magát, hogy evilági magyarázatot keressen erre a jelenségre egy olyan világban, melyet a Káosz Urai uralnak, Elric ehelyett leszállta lováról, és majdnem egy negyedmérföldet gyalogolt, amíg elérte a fõépület bejáratát. Gyorsan vette a lépcsõfokokat és egy hatalmas teremben találta magát, melynek falai változékony lángokból voltak.

A tüzes falak sugárzásában, a terem távoli végében, egy asztalnál kilenc férfi ült - vagy legalábbis (akár férfiak voltak, akár nem) férfiak alakját öltötték fel. Bár arcvonásaik különböztek, mindannyiukat ugyanaz a gúnyos légkör vette körül. Középütt, nyolc társa között ült az, aki elõször üdvözölte Elricet. Elõredõlt, és lassan szavakat formált vörös ajkaival.
- Üdvözöllek, halandó - mondta. - Hosszú ideje te vagy az elsõ, aki együtt ülhetsz a Káosz Uraival a Változás Idején. Mert lásd, vannak mások is, akik részesültek eme kiváltságban.

Egy repedés jelent meg a lángfalon, hogy felfedjen körülbelül harminc fagyott emberi alakot, néhány férfit és néhány nõt. Különbözõ pozitúrákban voltak megdermedve, de mindnek ugyanaz az õrület és borzalom volt a szemében - és még mindig éltek, Elric tudta.
Felemelte a fejét.

-Nem lennék oly arcátlan, uraim, hogy önökhöz mérjem magam, amennyiben hatalmakról esik szó, de tudjátok, hogy Melniboné Elricje vagyok, s így fajtám õsi; erõtlen vérem az Álmodó Város Királyainak királyi vére. Kevés szánalom és érzelem van bennem, mert az érzelmek, szerelem vagy gyûlölet, rosszul szolgáltak a múltban. Nem tudom, mit kívántok tõlem, s megköszönöm a vendégszereteteket, azonkívül hiszem, hogy a legtöbb dologban jobban el tudom vezetgetni önmagam, mint bármely más halandó.
-Reméljük, Melniboné Elricje, mert nem kívánjuk a bukásodat, ezt tudnod kell. Amellett nem vagy teljesen halandó, ahogy az emberek értelmezik ezt a szót. Most pedig tudd meg: én vagyok Teshwan, õket pedig nem szükséges megneveznem, egyenként, avagy közösen a Káosz Urai néven szólíthatod õket.
Elric udvariasan meghajolt: - Teshwan Úr; Káosz Uraim.
Õk fejhajtással és gúnyos, görbe mosolyuk halvány rezzenésével viszonozták meghajlását.
- Jöjj - mondta felélénkülve Teshwan -, ülj ide mellém, s majd én tájékoztatlak róla, mit is várunk tõled. Nagyobb kegyben részesülsz, mint amekkorában mások valaha is voltak, Elric, s igazából örülök eme lehetõségnek, melyet bosszúálló szolgám adott nekem, mielõtt elhalálozott.

Elric felmászott az emelvényre, s leült a székre, mely Teshwan mellett jelent meg. Körülötte a lángfalak felszálltak és leereszkedtek, mormogtak és morajlottak. Néha árnyék borította be õket, néha fényben fürödtek. Egy darabig mindannyian csöndben, merengve ültek.
Végül Teshwan szólalt meg.
- Most - mondta döntõ hangsúllyal. - Itt van a helyzet, amelyrõl úgy döntöttünk, hogy téged belehelyezünk. Csak akkor távozhatsz, ha sikerül olyasmit teremtened, amit még egyikünknek sem sikerült soha megalkotnia.
- De hiszen ti, minden kétséget kizáróan, a Teremtés Mesterei vagytok? - mondta Elric zavartan. - Hogy tehetnék én ilyesmit ?
- Az elsõ állításod nem teljesen igaz, és módosítva azt, utalhatok kérdésed válaszára. Mi, a Káosz semmi újat nem tudunk teremteni; mi csak a meglévõk kombinációival kísérletezhetünk. Érted?
- Igen - mondta Elric.
- Csak a Legnagyobb Hatalom, amelyrõl nem sokkal tudunk többet, mint az emberek, képes friss elképzeléseket teremteni. A Legnagyobb Hatalom a Rendet és a Káoszt örök egyensúlyban tartja, épp csak annyira késztetve minket háborúra, hogy a mérleg nyelve ne billenjen túlságosan az egyik oldal javára. Mi nem hatalmat kívánunk - csak változatosságot. Tehát, bármikor, amikor beleununk a uradalmunkba, hagyjuk, hogy alkotásaink elenyésszenek, és újakat eszelünk ki. Ha egy friss elemet tudsz hozni a birodalmunkba, mi szabadon fogunk ereszteni. Tréfákat és paradoxonokat teremtünk. Eszelj ki egy jobb tréfát és egy jobb paradoxont és akkor elmehetsz innen.
- Valóban a lehetetlent várjátok tõlem?
- Csak te állapíthatod meg a kérdésed igazságát. Most pedig kezdjük!
És Elric ült s figyelt, problémáján morfondírozva, ahogy a Hatalmas Káoszurak megkezdték gigászi kísérleteiket.

A tûzfalak lassan pislákolni kezdtek, majd elenyésztek, s õ újra látta a mérhetetlen, kopár és lapos kõsíkságot. Aztán a levegõ elsötétült, és a sóhajtozó szél jajgatni kezdett a síkság felett. Az égen felhõk virágzottak miriádnyi alakban: idegen, sötét, ismeretlen, feketék és füstös narancs, ugyanakkor ismerõs . . .

A kõ úgy háborgott mint a láva, folyékonnyá vált, felfelé fordult, és ahogy felemelkedett, óriásokká változott, hegyekké, õsi fenevadakká, szörnyetegekké, griffekké, baziliszkuszokká, kimérákká, unikornisokká. Erdõk virágzottak, növekedésük hatalmas volt és egzotikus, elefántok repültek és hatalmas madarak zúztak össze hegyeket a lábuk alatt. Ragyogó színû ujjak emelkedtek az egekbe egymást keresztezve és egybeolvadva. Vadul éneklõ oroszlánok raja zuhant alá repülve az égboltról az erdõ felé és újra felszárnyaltak, muzsikájuk magányos volt.

Ahogy az erdõ elolvadt, hogy óceánná váljon, töpörödött emberszerûségek mérhetetlen hadserege dübörögött elõ mélyébõl csónakokat vontatva maguk után. Egy darabig a forrongó víz felett meneteltek, aztán precízen elkezdtek rendezett sorokban felmászni a lobogó égboltra. Mikor mindannyian maguk mögött hagyták az óceánt, felállították a csónakjaikat, beállították a vitorláikat, nevettek, sikoltottak és kiáltottak, lebegtették a kezüket, beszálltak a csónakjaikba, és fantasztikus sebességgel a horizont felé özönlöttek.
Az egész teremtés hánykolódott és ömlött, s megmunkálható a Káosz Uradalmában. Mindez kitörés, õrület és morajló borzalom volt, szerelem, gyûlölet és zene összevegyítve.
Az ég többszínû jókedvvel rázkódott, fehéret virágozva, átszõve kék erezettel és bíborral és feketével, izzó vörös, befröcskölve szétterülõ sárga virágokkal, bekenve, bepiszkítva, összemaszatolva hátborzongató zölddel. Ezen a forrongó háttérfüggönyön keresztül bizarr alakok száguldottak.

A Káosz Urai kiáltottak, s hátborzongató teremtésüket énekelték, és Elric szintén kiáltott: a fagyott szobrokat képzelte, amelyeket sírni és nevetni látott.

Egy ember és egy fa groteszk keveréke gyökereket eresztett a földbe, hogy hegyeket húzzon ki az általa feltárt barlangokból, hogy aztán azokat, mint fordított piramisokat helyezze csúccsal lefelé a földbe. A felszínen táncosok jelentek meg fényes rongyokban, melyek lebegtek és verdestek körülöttük. Ki voltak feszítve, embertelenek, sápadtak, akár a halott szépség, kimerevedetten vigyorogva, s akkor Elric meglátta a végtagjaikhoz csatolt madzagokat, s a csöndesen nevetõ bábjátékost, aki medveszerû volt és óriási, s aki irányította õket. Egy másik irányból, egy kis, vak alak sietett, egy kaszát víve, mely százszor akkora volt, mint a hordozója. Egy suhintással elvágta a madzagokat, s eme tettével mindez elenyészett felcserélõdve egy zöld és narancs láng ömlengõ ragyogásával, mely szalagszerû lobogók zegzugos rendezetlenségévé alakította magát.

Mindez körülöttük zajlott le. A Káosz Urai most mosolyogtak magukban, amint teremtettek, ám Elric szemöldökét ráncolta; csodálattal s nem kis örömmel figyelt, fejét mégis azon törte, miként is múlhatna felül ilyen tetteket.

A Káosz felvonulása órákon át folytatódott, ahogy az Urak megragadták Elric világának alkotóelemeit s összerázták, kifordították, fejreállították õket, meglepõ, furcsa, gyönyörû, szentségtelen kombinációkat alkotva, amíg meg nem elégedtek a körülöttük levõ helyszín folyamatos mozgásával, az örökké tartó változással. Felállítottak egy mintát, amely nem volt minta, s amely addig fog tartani, amíg újra meg nem unják az uradalmukat és újra el nem jön a Változás Ideje.
Aztán fejük elfordult, és valamennyien várakozólag néztek Elricre.
Teshwan szólalt meg fáradtan:
- Itt van - láthattad mit tudunk mi csinálni.
- Valóban mûvészek vagytok - mondta Elric - és annyira el vagyok ámulva attól, amit láttam, hogy egy kis idõre szükségem van, hogy gondolkodhassam. Megadjátok nekem? - Egy kis idõ - csak egy kis idõ - addig akarjuk látni, hogy mit készítesz nekünk, amíg az izgalom még velünk van.
S Elric fehér albínó fejét öklére helyezte, és mélyen gondolkozni kezdett.
Sok ötlet felvetõdött benne, csak hogy aztán elvesse õket, ám végül kiegyenesítette a hátát, és azt mondta:
- Adjátok meg nekem a hatalmat, hogy teremtsek és én teremteni fogok.
Erre Teshwan mosolyogva szólalt meg:
- Megvan a hatalmad, használd fel jól! Egy tréfa és egy paradoxon, csak ezt kívánjuk.
- A bukás díja?
- Örök öntudat.

Ekkor Elric megborzongott, és koncentrálni kezdett az emlékeiben kutatva, amíg egy emberszerû teremtmény meg nem jelent elõtte. Azután arcvonásokat tett a fejére és ruhákat a testére, mígnem ott állt, Elric és a Káosz Urai elõtt egy tökéletes másolat - Elricrõl.
Teshwan zavarodottan szólalt meg:
- Ez nagyszerû arcátlanság, elismerem - de ez nem új - te már itt ülsz mellettünk.
- Valóban - válaszolta Elric -, de nézzetek bele a férfi agyába.

Szemöldökráncolva tették azt, amire Elric utasította õket. Azután mosolyogva, bólintottak. - A paradoxon jó - mondta Teshwan - és látjuk az értelmét. Mi egy örökkévalóságon át teremtettük az okozatot. Te a büszkeségeddel és ártatlanságoddal megteremtetted az okot. Ennek a férfinak az agyában minden benne volt, ami valaha is létezhet.
- Felismertétek a paradoxont? - kérdezte Elric, aggódva, hogy a helyes értelmezés esetleg elkerülte a figyelmüket.
- Természetesen: bár az agy a Káosz által olyannyira kedvelt változatosságot tartalmazza, magában foglalja azt a rendet is, amelyet a Rend sivár Urai akarnak rásózni a világra. Valóban, ifjú halandó, egy csapásra mindent megteremtettél. És köszönet a tréfáért is.
- A tréfáért?
- Igen, azért - a legjobb tréfák egyszerû, igaz kijelentések. Isten veled! Emlékezz, halandó barát, hogy a Káosz Urai hálásak neked!
És ezzel az egész birodalom elenyészett, és Elric a füves síkságon állt. A távolban látta Bakshaan városát, amely az eredeti célpontja volt, és a közelben volt a lova is, hogy elvigye õt oda.
Felült rá, megcsapta a kantárt, és, ahogy a szürke herélt ló ügetésben tört ki, azt mondta magának: - Valóban tréfa, de sajnos, az emberek nem túl gyakran nevetnek rajta.
Kelletlenül elindult a város felé.