|
|
|
(David Morrell (1943-) First Blood (Az első vér) című regénye 1972-ben jelent meg. Témája a Vietnamból hazatért veterán sikertelen beilleszkedésének szomorú története. Alapmű, melyből később a "Rambo" című film készült. Kasszasiker lett. Morrell hírnevét az 1979-ben megjelent The Totem (A totem) című horrorjával alapozta meg. További művei: The Brotherhood of the Rose (A rózsa szövetsége, 1985), The Fraternity of the Stone (A kő szövetsége, 1985), The League of Night and Fog (Az éjszaka és a köd szövetsége, 1987). A But at My Back I Will Always Hear (Mindig hallani fogom) 1983-ban született. Fikció. Egy viszonzatlan szerelem története, ami megszállott szélsőségbe csap át.)
A nő tegnap éjjel ismét telefonált. Hajnali háromkor, mint ahogy máskor is szokott. Halálfélelmem van. Úgy érzem, képtelen vagyok tovább menekülni. Lent, a hotel recepciójánál nem a valódi nevemet és címemet adtam meg, és remélem, így nem akad majd a nyomomra.
Az igazi nevem Charles Ingram. Annak ellenére, hogy most Johnstownban, Pennsylvania államban vagyok, eredetileg Iowa Cityből származom, Iowa államból. Tanítok, jobban mondva csak tanítottam egészen három nappal ezelőttig - kreatív írást, az ottani egyetemen. Nem kockáztathatom meg, hogy visszamenjek oda. Ugyanakkor nem hiszem, hogy még sokáig bujkálhatok. Minden egyes éjszakán közelebb jön hozzám…
Az elejétől kezdve ijesztő volt. Reggel nyolcra mentem be az egyetemre, hogy előkészítsem az aznapi óráimat. Az épület oldalsó bejáratán léptem be, és felsiettem a harmadik emeleti irodámba, mely távolabb volt a többi tanári szobától. A kollégáim sokszor ugrattak azzal, hogy én büntetésből kerültem távolabb tőlük, de engem ez nem zavart. Örültem, hogy félreeső helyen van, így legalább nyugodtan készülhettem az óráimra. A diákok is ritkán zavartak meg itt. Függetlenül attól, hogy a közeli csapóajtó olykor éktelen zajt csapott, néha olyan megnyugtató volt a csend és a magány, hogy úgy éreztem, teljesen egyedül vagyok. Egyébként reggel nyolckor gyakran valóban én voltam az egyetlen ember az épületben.
Ezen a napon mégsem így volt. Jegyzetekkel és könyvekkel teli aktatáskámmal vánszorogtam felfelé a lépcsőházban. A világoszöld műmárvány padlón cipőim kopogását visszaverték a halványpirosra festett falak.
Első emelet, aztán lassan a második… Már majdnem a harmadikra értem, amikor megpillantottam őt. Egy széken ülve várakozott, az irodám előtt.
Megálltam, és szigorú tekintettel néztem rá. Nem voltam éppen a legjobb kedvemben.
Reggel nyolc óra… Neked valószínűleg nem túl korai időpont. Talán már jó ideje ébren vagy, hogy időre beérj a munkahelyedre, vagy a gyerekeidet elvidd az iskolába. De reggel nyolc óra egy egyetemi távárnak még a hajnalok hajnalát jelenti. Az egyetemi tanár olyasfajta lény, aki nem szereti az ilyen korai időpontokat. Hacsak az órarendje nem kényszeríti rá, nem mászik ki az ágyból egészen addig, amíg nem muszáj. Rendszerint így is éppen csak beesik órakezdésre.
Megdöbbentem, hogy ő már másfél órája ott vár rám. Mereven ült. Jelentéktelen, barna haj, ódivatú, kopott pulcsi, kitérdelt, kifakult farmernadrág, foltokkal, kirojtosodott zsebekkel és szárakkal. A szemei egyszerre voltak kísértetiesek, vadak, mélyek és sötétek.
Felmásztam az utolsó pár lépcsőn, és nyugtalan tekintettel megálltam előtte.
- Egy korai konzultációt szeretne? - kérdeztem. Válasz helyett ridegen bólintott.
- Talán a kapott jegy miatt aggódik, amit adtam önnek?
Fájdalmas arcot vágott, és most tagadólag rázta meg a fejét.
Zavartan ügyetlenkedtem a kulcsaimmal, de végül sikerült kinyitnom az irodámat. Beléptem. A szoba szűk és egyszerű volt: egy asztal, két szék, a fal mentén könyvespolc és egy ablak. Leültem az asztal mögé, és figyeltem, amint lassan bejön. Sebtében körbenézett, nem tűnt határozottnak, inkább zavarodottnak. Becsukta maga mögött az ajtót.
Ez idegessé tett. Ha egy nőnemű hallgató becsukja az ajtót, elkezdek aggódni, hogy egy kolléga vagy egy másik diák esetleg arra jár, és hallva a kiszűrődő női hangokat, gondolkodni kezd. Vajon mi lehet olyan személyes, ami miatt bezártam azt? Annak ellenére, hogy rögtön meg kellett volna mondanom neki: nyissa ki az ajtót, kétségbeesett tekintete olyan sajnálatot ébresztett bennem, hogy feladtam az elveimet. Arra gondoltam, talán olyan problémája lehet, amiről csak négyszemközt tud beszélni velem.
- Üljön le! - mondtam mosolyogva, és megpróbáltam mindent megtenni annak érdekében, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül, mint én:
- Mi a probléma, Miss… Sajnálom, nem emlékszem a nevére.
- Samantha Perry. De gyűlölöm, ha Samanthának szólítanak - felelt nyugtalanul fészkelődve. - Ezért inkább lerövidítettem.
- Valóban? Mire?
- Samre. A keddi-csütörtöki csoportjában vagyok, harapott az ajkába. - Maga beszélt hozzám. Értetlenül néztem rá.
- Úgy érti, ismerősnek tűnt, amit mondtam? Esetleg arra inspiráltam, hogy jobb történetet írjon?
- Nem, Mr. Ingram. Úgy értem, beszélt hozzám. Engem nézett, miközben tanított. A többi hallgatóra nem is figyelt, hozzám intézte a szavait. Különösen, amikor Hemingwayről beszélt, arról, hogy Frederic Henry hogyan akarja magáévá tenni Catherine-t. - Izgatottan nyelt egyet. - Maga ezt tőlem kérdezte meg.
Leesett az állam. Hogy leplezzem megdöbbenésemet, gyorsan rágyújtottam egy cigarettára.
- Téved - feleltem kurtán.
- De én hallottam magát! Egyre csak engem nézett. Úgy éreztem, a többiek is tökéletesen tudták, mit tesz éppen.
- Én csak tanítottam. Gyakran nézek a diákokra, hogy meggyőződhessek róla, figyelnek-e. Rosszul értelmezte, kisasszony.
- Nem is kérdezi meg, hogy le akarok-e feküdni magával? - A hangjából gyötrelem hallatszott.
- Nem. Nem fekszem le senkivel, hogy jobb jegyet kapjon.
- De engem nem érdekel az osztályzat.
- Házas ember vagyok. És boldog. Két gyermekem van. Semmi esetre sem akartam ajánlatot tenni. Gondolja, hogy ha akarnék is, azt a csoport kellős közepén tenném? Bolond lennék…
- Akkor soha nem is akart… - Ismét az ajkába harapott.
- Sajnálom.
- De beszél hozzám! Az órákon kívül is hallom a hangját. Amikor otthon vagyok a szobámban, vagy az utcán sétálok! Beszél hozzám akkor is, amikor alszom. Azt mondja, hogy le akar feküdni velem!
Kellemetlen bizsergés fogott el. Meglepetésem teljes volt.
- Téved. Ez biztosan csak a képzelet játéka.
- De olyan tisztán hallom a hangját. Ha tanulok, vagy ha…
- Hogyan? Amikor nem is vagyok ott?
- Elküldi a gondolatait! Koncentrál, és az agyamba sugározza a gondolatait!
Az adrenalinszint megugrott bennem, a gyomrom összeszorult. Már csak az érdekelt, hogy ha kell, vita árán is, de kiábrándítsam ebből a tévhitből.
- Telepatikusan? Nem hiszek benne. Sosem próbáltam átsugározni, vagy elküldeni a gondolataimat.
- Öntudatlanul sem?
Megráztam a fejemet. Sehogyan sem tudtam rávenni magamat, hogy megmondjam neki: a csoportban az összes nőnemű hallgató közül ő volt a legszürkébb, ő volt a legkevésbé feltűnő. Ha nem volnék házas, akkor sem akarnék éppen vele lefeküdni.
- Talán túl sokat tanul, túl keményen dolgozik Annyira jó akar lenni, hogy képzelődik, és már a gondolataiban is megjelenek. Ezért hallja a hangomat akkor is, amikor nem vagyok ott. Az előadásaimat élethűen, és hatásosan próbálom megtartani. Talán ennek következtében hiszi azt, hogy magához beszélek.
- Akkor nem kellene így tanítania! - kiáltotta. - Ez nem tisztességes. Ez kegyetlenség! Ez idegesítő! Könnyék folytak végig az arcán. - Hülyét csinált belőlem!
- Nem állt szándékomban.
- De megtette! Becsapott! Az orromnál fogva vezetett!
- Nem.
Olyan hirtelen ugrott fel, hogy megijedtem, talán rám akar támadni, vagy segítségért fog kiáltani, és megvádol azzal, hogy megpróbáltam megerőszakolni. Az az átkozott ajtó! Már megbántam, hogy nem ragaszkodtam hozzá, hagyja nyitva.
Káromkodva rontott az ajtó felé, lenyomta a kilincset, és kirohant a tanári szobából. Hisztérikusan szitkozódva ment le a lépcsőn.
Reszkető kézzel oltottam el a cigarettámat, és máris egy másikért nyúltam. A mellkasomat mintha egy abroncs szorította volna össze, miközben hallottam távolodó lépteinek zaját, majd a kapu mély döngését, amint becsapódik mögötte odalent.
A csönd rám nehezedett.
Egy órával később már ott volt az osztályban, a többiekkel együtt. A könnyeit letörölte. A történtek egyetlen nyoma piros, kidörzsölt szeme volt. Készen állt az órára, a tolla a papíron pihent. Most már óvatosabb voltam. Miközben beszéltem, nem is néztem rá.
Ő is csak ritkán pillantott fel a jegyzeteiből.
Óra után megkérdeztem a tanársegédemet, hogy ismeri-e.
- Samre gondolsz? Persze, hogy ismerem. Közepest kap. Volt egy konzultációnk, de ahelyett, hogy azt kérdezte volna, hogyan kaphatna jobb jegyet, egyfolytában csak rólad beszélt. Mindenre kíváncsi volt. Nagyon csüng rajtad, teljesen odavan érted. Kicsit azért sajnálom őt.
- Miért?
- Olyan szürke kis egér. Barátai sincsenek. Kétlem, hogy sokat járna el. Ráadásul valami gondja van az apjával is. Tagadta, de úgy tűnt, mintha a három nővére nagyon szép lenne, és emiatt az apja úgy kezeli, mint egy rút kiskacsát. Pedig nagyon igyekszik megfelelni az elvárásainak. Mégsem ér el vele semmit. Az apja gyakorlatilag kiközösíti. Te rá emlékezteted.
- Kire? Az apjára?
- Te ugyan tíz évvel fiatalabb vagy nála, de szerinte úgy nézel ki, mint ő.
Egy cseppet sem éreztem magam jobban.
Két nappal később - reggel nyolckor - újra az irodám előtt várt.
Kapkodva kinyitottam az ajtót. Mintha csak megérezte volna az óhajomat, most nem csukta be maga mögött. Miután leült velem szemben, ezúttal nem izgett-mozgott. Csak bámult rám.
- Megint megtörtént - mondta.
- Az óra alatt magára sem néztem.
- Nem az óra alatt. Utána, amikor a könyvtárba mentem. - Nagy levegőt vett. - És utána, amikor otthon vacsoráztam. Olyan tisztán hallottam a hangját, mintha ott lenne mellettem.
- Mikor volt ez? - Fél hatkor.
- Fél hatkor a dékánnal tárgyaltam éppen. Higgye el nekem, Sam, nem küldtem üzeneteket magának! Még csak nem is gondoltam magára.
- Nem képzelődtem! Azt akarta, hogy lefeküdjek magával!
- Kutatási pénzt akartam kérni a dékántól. Semmi másra nem gondoltam. Csak az járt a fejemben, hogy meggyőzzem. Amikor nem kaptam meg a pénzt, túl kétségbeesett voltam ahhoz, hogy bármi más is eszembe jusson, nem hogy magára koncentráljak.
- A hangja…
- Az nem valódi. Ha gondolatokat küldenék magának, miért ne vallanám be? És ha rákérdez, miért ne adnék visszaigazolást az üzenetre? Mi értelme lenne, ha tagadnám?
- Félek.
- Az apjával vannak gondok. - Mi?
- A tanársegédem említette, hogy maga az apjával azonosít engem.
Elsápadt. - Annak titoknak kellene lennie!
- Sam, megkérdeztem. Nem hazudna nekem.
- Ha maga az apámra emlékeztet, és én le akarok feküdni magával, akkor ágyba akarok bújni…
- Sam!
…az apámmal! Ezt undorítónak kellene tartania! - Nem. Úgy gondolom, kissé összezavarodott. Segítséget kellene kérnie. El kellene mennie egy… Soha nem hagyta, hogy befejezzem a mondatot. Szégyenkezve felugrott, és hisztérikusan kirohant a szobából.
Ekkor láttam utoljára. Egy órával később, amikor elkezdtem az előadásomat, nem volt a teremben. Néhány nappal később üzenetet kaptam a személyzetistől, hogy töröljem a névsorból, mivel lemondta az összes további óráját.
Elfelejtettem. Eljött a nyár. Azután az ősz is. November volt. Egy esős keddi éjszakán a feleségemmel sokáig fennmaradtunk, hogy nyomon kövessük a választásokat. Aggódtunk, újraválasztják-e az elnököt.
Hajnali háromkor megcsörrent a telefon. Senki sem szokott ilyen későn hívni minket, hacsak…
A váratlanul megszólaló telefon hangja miatt a fejemet is beütöttem, miközben éppen sört kerestem a hűtőszekrényben. Megtapogattam a frissen szerzett dudort, és megfordultam. Jean, a feleségem bejött a nappaliból, és a telefon felé tartott.
- Talán csak valamelyik barátunk az - mondtam. Választási pletyka…
Ugyanakkor aggódtam a szüleim miatt. Talán megbetegedett az egyikük, vagy… Várakozva néztem, ahogy Jean felvette a kagylót.
- Halló? - Feszülten figyelt, majd megdöbbent, befogta a kagylót, és felém fordult. - Egy nő keres téged.
- Mi?
- Fiatal. Mr. Ingramot kéri.
- A fenébe! Biztosan egy diákom.
- Hajnali háromkor?
Majdnem elfelejtettem becsukni a hűtőajtót. Zavartan pattintottam le a sörösüveg kupakját. A házasságom harmonikus. Nem tagadom, akadtak problémák, mint minden kapcsolatban, de megoldottuk magunk között, és alapjában véve mindketten boldogok voltunk. Jean harmincöt éves, vonzó, szexis és gyengéd. De a bizalma azokban a percekben valóban nagy próbát állt ki. Egy nőnek nagyon jól kell ismernie ahhoz, hogy hajnali háromkor telefonáljon.
- Hát, lássuk - mondtam, és elvettem a kagylót. Mindenképpen be akartam bizonyítani az ártatlanságomat Jeannek. - Tessék! - szóltam a kagylóba.
- Hallak. - Elhaló női hang volt. Sírós és kétségbeesett.
- Ki az? - kérdeztem mérgesen.
- Én vagyok.
A vonalban mély, zavaró kattogást hallottam. - Ki az ördög az az én? A nevét mondja meg!
- Sam.
Hirtelen minden erő kiszállt a lábaimból. A falnak kellett dőlnöm, nehogy összeessek. Jean rám meredt.
- Mi a baj? - kérdezte. A szemeiből gyanakvást olvastam ki.
- Sam, hajnali három óra van. Mi olyan pokolian fontos, hogy nem tudott reggelig várni? Hívhatott volna az egyetemen is.
- Három? Lehetetlen! Még csak egy óra van!
- Három óra van! Az ég szerelmére, tudom, hogy mennyi az idő!
- Kérlek, ne haragudj! A rádióban a műsorvezető az imént mondta, hogy egy óra van.
- Hol van, Sam?
- Berkeleyben.
- Kaliforniában? Sam, az időeltolódás. Nálunk, középnyugatos két órával később van. Három óra van.…azt hiszem, ez kiment a fejemből.
- Ez azért mégiscsak sok! Ittál? Részeg vagy?
- Nem, nem egészen.
- Hát ez meg mi a fenét jelent?
- Bevettem néhány tablettát.
- Ó, Jézusom!
- Hallottalak. Beszéltél hozzám.
- Nem. Mondtam már néhányszor, hogy csak képzelődsz! A hang nem valódi, csak elképzeled…
- Felhívtál. Azt akartad, hogy lefeküdjek veled. Azt akartad, hogy menjek el hozzád.
- Iowába? Nem! Értsd már meg végre, én nem küldök semmiféle gondolatokat neked!
- Hazudsz! Miért hazudsz nekem?
- Nem akarok lefeküdni veled! Örülök neki, hogy Berkeleyben vagy. Maradj ott, és mielőbb fordulj segítségért! Vedd már észre, hogy azoktól a tablettáktól képzelődsz! Azok miatt hallod a hangomat! Hallucinációid vannak!
- Én…
- Higgy nekem, Sam! Én nem küldök gondolatokat neked. Azt sem tudtam, hogy Berkeleybe mentél. Kétezer mérföldnyire vagy tőlem. Ez az egész képtelenség.
Nem felelt. Csak mély, monoton zörejt hallottam.
- Sam…
Búgó hang hallatszott, a vonal megszakadt. A gyomrom összeszűkült. Még a fülemhez tartottam a kagylót, kiszáradt torokkal nyeltem egyet, és remegtem, miközben visszatettem a telefont a helyére.
Jean megütközve bámult rám.
- Ki volt ez? Miféle "Sam" az, aki le akar veled feküdni? Hajnali háromkor… Milyen játékot űzöl a hátam mögött?
- Semmilyet. - Belekortyoltam a sörömbe, de a torkom továbbra is száraz maradt. - Jobb, ha leülsz. Hozok neked egy sört.
Jean a gyomrára szorította a kezét.
- Ez nem az, amire gondolsz - mondtam halkan. Esküszöm, hogy nem bolondítok senkit. Elég vad egy történet. Félek.
Odaadtam a sört Jeannek.
- Nem tudom, miért történt. Az elmúlt tavasszal, amikor az egyik reggel nyolckor bementem az egyetemre…
Jean csendben végighallgatott, azután elkérte Sam jellemzését. Némiképp megnyugodott, amikor megtudta, hogy tényleg egy szürke kisegérről van szó.
- Ez igaz? - kérdezte végül.
- Esküszöm.
Jean fürkészve nézett rám.
- Semmit sem tettél, hogy bíztasd?
- Semmit az égvilágon! Nem is tudtam róla, amíg akkor reggel nem találkoztunk.
- És tudat alatt?
- Sam is ezt kérdezte. Csak előadást tartottam, a szokásos módon.
Jean rajtam tartotta a szemét, miközben lassan belekortyolt a sörébe.
- Akkor zavart elméjű. Nem tehetsz semmit érte. De azért örülök, hogy átköltözött Berkeleybe. A te helyedben én sem volnék túl nyugodt.
- Félek. Olyan, mint egy élő kísértet.
A következő szombaton egy baráti házaspár vacsorázni hívott minket, magukhoz. Elmondtam nekik a történteket, csakhogy megosszam a félelmemet valaki mással is.
Diane, a háziasszony egy klinikán dolgozott pszichológusként, és nekem tanácsra volt szükségem. Egy szakember tanácsára.
Alig figyelt arra, amit mondok, de a történet felénél hirtelen leült velem szemben, és rám nézett. Megijedtem.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Csak folytasd - mondta. - Ne hagyd abba!
Egy pillanatra kivert a víz, de befejeztem a történetet. Türelmetlenül vártam, hogy Diane mondjon végre valamit. Ehelyett bort töltött, és lasagnaval kínált.
- Valami zavart - mondta aztán, miközben hosszú fekete hajának fürtjeit a füle mögé tűrte. - De az is lehet, hogy semmiség…
- Tudnom kell!
- Nem tudok helyes diagnózist felállítani az elmesélt történeted alapján. Nagyon bizonytalan.
- De csak elméletileg…
- Rendben, csak elméletileg… Hallja a hangodat. Ez a szimptómája jó néhány megzavarodottságnak. Többek közt a paranoiának, vagy a skizofréniának. Az a fickó is hangokat hallott, aki lelőtte John Lennont. És most itt van Sam is.
- Úristen! - mondta Jean. - Ez félelmetes!
- A párhuzam nekem is feltűnt - folytatta Diane. Charlie, ha ne adj Isten, azonosít téged az apjával, akkor még veszélyes is lehet Jeanre, és a gyerekekre nézve.
- Miért? - kérdeztem. - Féltékenységből.
Rosszul éreztem magam. Hirtelen a bor is keserűvé vált a gyomromban.
- Van más lehetőség is - mondta Diane. - Ha nincs bíztatás, azaz továbbra is visszautasítod, veled szemben is veszélyes lehet. Ahelyett, hogy rendezné kapcsolatát az apjával, lehet, hogy rád irányítja, vagy rád koncentrálja a haragját és a féltékenységét. Ha megöl téged, levezetheti az apjával szembeni dühét.
Szó szerint pánikba estem. - Ennyit mára a jó hírekből.
- Értsd meg, csak a szélsőséges lehetőségről beszélek. Lehet, hogy hazudik neked, és nem is hallja a hangodat. A drogok, amiket szed, képzelgésekre késztethetik, de lehet más magyarázat is. Anélkül, hogy látnám, és elvégeztetnék vele néhány rendes tesztet, nem ítélkezhetek. Jó barátok vagyunk, ezért mondtam ezeket. Nem akarlak megrémíteni, de jobb felkészülni rá, hiszen lehet, hogy potenciális gyilkos.
- Mondd meg, mit tegyek?
- Kezdetnek maradj tőle távol!
- Próbálok. Felhívott Kaliforniából. Ijesztget, hogy visszajön, mert látni akar.
- Beszéld le róla!
- Nem vagyok pszichológus. Nem tudom, mit mondjak neki.
- Próbáld meg rábeszélni, hogy kérjen orvosi tanácsot!
- Azt már próbáltam.
- Próbáld meg újra! És ha újra felbukkanna az irodádban, ne menj be vele! Kéresd az embereket! A tömeg mindenképpen biztonságosabb!
- De reggel nyolckor senki sincs még az egyetemen. - Találj ki valami kifogást, hogy otthagyd! Jean, ha a házatokhoz menne, semmiképpen se engedd be!
- Sosem láttam - mondta rémülten Jean. - Hogyan ismerem meg?
- Charlie, írd le részletesen, milyen! Semmit ne kockáztassatok! Jean, ne bízz senkiben, aki hasonlít rá, és figyelj nagyon a gyerekekre!
- Hogyan? Rebecca tizenkét éves, Sue pedig kilenc. Nem tilthatom meg nekik, hogy kimenjenek játszani. Diane bort töltött magának, és nem mondott semmit.
- Ó, édes Istenem… - sóhajtott Jean.
Az elkövetkező néhány hét pokoli volt. Akárhányszor megcsörrent a telefon, Jean és én összerezzentünk, és másodpercekre lemerevedtünk. De a hívások barátoktól, a gyerekek barátaitól, vagy különböző ügynököktől jöttek. Naponta új erőre és hatalmas bátorságra volt szükségem ahhoz, hogy az egyetemen felmenjek a lépcsőn, a harmadik emeleti irodámig. A néma imádságok meghallgatásra találtak, Sam sosem volt ott. A feszültség lassan alábbhagyott. Reménykedtem benne, hogy többé már nem fog gyötörni a megszállottságával.
Eljött a Hálaadás ünnepe - a nyugalom utolsó napja, amire emlékszem. Szokás szerint templomba mentünk. A szüleink túl messze élnek tőlünk ahhoz, hogy együtt ünnepeljünk, de néhány barátunkat meghívtuk magunkhoz.
A tévében meccset néztünk, és segítettem Jeannek megtölteni az ünnepi pulykát. A pástétomot is én csináltam. A vendégek: a kollégám, és a felesége, Diane, a klinikai pszichológus. Megkérdezte, hogy még mindig zaklat-e az a diáklány. Megráztam a fejemet, elmosolyodtam, és hálát adva megemeltem a poharamat.
A barátaink sokáig maradtak, még egy késő esti filmet is megnéztünk együtt. Jean és én teljesen kimerültünk a kellemes estétől, a finom vacsorától és az italoktól. Jóval éjfél után még elmosogattunk, ágyba bújtunk, szeretkeztünk és fáradtan elaludtunk.
Megszólalt a telefon, és én azonnal felébredtem. Az éjjeli lámpa kapcsolója után kutattam. Jean szemeiben ijedtség tükröződött. Megszorította a kezemet, és az órára mutatott - pontosan hajnali három volt.
A telefon kitartóan csöngött.
- Ne! - mondta Jean szinte könyörögve.
- És ha valaki más az?
- Te is tudod, hogy ő az.
- Ha Sam az, és nem veszem fel, esetleg képes idejönni a hívás helyett. .
- Az ég szerelmére, Charlie, csinálj valamit, hogy abbahagyja!
Felkaptam a kagylót, de egy árva hang sem akart kijönni a torkomon.
- Jövök hozzád - suttogta egy hang.
- Sam?
- Hallak. Nem fogsz bennem csalódni. Nemsokára ott leszek.
- Ne! Várj! Figyelj rám!
- Csak rád figyelek. Egész idő alatt hallottalak. És hallottam a vágyat a hangodban. Könyörögtél, hogy menjek már, öleljelek át, és szeretkezzek veled.
- Ez nem igaz!
- Azt mondtad, hogy a feleséged féltékeny miattam. Őt is meg fogom győzni, elintézem, hogy elengedjen téged. És akkor végre boldogok lehetünk együtt!
- Sam, hol vagy? Még Berkeleyben?
- Igen. Itt töltöttem egyedül a Hálaadást. Apám nem akarta, hogy hazamenjek.
- Ott kell maradnod, Sam! Hidd el, nem beszélek hozzád! Szükséged lenne egy barátra, aki tanácsot ad neked. El kell menned egy orvoshoz! Megteszed ezt a kedvemért? Mintegy szívességként.
- Már megtettem. De dr. Campbell nem ért meg engem. Azt hiszi, hogy csak képzelem, amit hallok. Megpróbált lebeszélni. Nem képes belátni, hogy mennyire szeretsz engem.
- Sam, újra beszélned kellene vele! El kell mondanod neki, hogy mire készülsz, mi az amit tenni fogsz! A fejem zúgott. Összerezzentem, amikor Jean ki tépte a kezemből a kagylót.
- Tartsd magad távol tőlünk! - ordította szinte önkívületben. - Ne telefonálgass! Fejezd be ezt az erőszakoskodást!
Jean dülledt szemekkel bámult rám.
- Senki. Megszakadt a vonal. Már csak a tárcsahangot hallottam.
Olyan gyorsan írom ezeket a sorokat, ahogyan csak tudom. Már nincs túl sok időm hátra, hamarosan három óra lesz.
Azon az éjszakán már meg sem próbáltunk tovább aludni. Egyszerűen nem jött álom a szemünkre. Felöltöztünk, és lementünk a nappaliba kávézni. Közben megbeszéltük, mit kellene tennünk. Reggel nyolckor, miután a gyerekek elmentek iskolába, mi a rendőrségre siettünk.
Udvariasan végighallgattak minket, de közölték velünk, hogy nem áll módjukban segíteni, mivel Sam semmiféle törvénybe ütköző cselekedetet nem követett el. A hívásai nem voltak obszcének. Nehéz volt bebizonyítani az ártó szándékot, hiszen nem fenyegetett, nem bántalmazott minket, ezért a rendőrség sem tehetett semmit.
- Védjenek meg minket! - követeltem.
- Hogyan? - bámult rám értetlenül a nyomozó.
- Küldjön egy embert a házunkhoz, hogy biztonságban érezzük magunkat a családommal!
- És mégis, mennyi időre? Egy napra? Egy hétre? Egy hónapra? Lehet, hogy a lány nem is telefonál többé. Sok a munkánk, és nem is fizetnek túl jól minket. Sajnálom, de egyetlen embert sem tudok nélkülözni, akinek kizárólag az lenne a feladata, hogy önökre vigyázzon. Annyit tehetek, hogy szólok a járőröknek, időnként nézzenek rá a házra. Ez a Legtöbb, egyelőre. De ha a lány megjelenne, és személyesen is zaklatná önöket, hívjanak fel, a többit mi elintézzük!
- És ha akkor már túl késő lesz?
Elmentünk a gyerekekért az iskolába. Sam még nem érhetett oda Kaliforniából, de mi mást tehettünk volna? Még fegyverem sincs, sosem akartam, hogy legyen. Csak úgy volt esélyünk, ha mindannyian együtt maradunk.
Ez egy pénteki napon történt. Aznap éjjel rosszul aludtam. Háromkor csörgött a telefon. Természetesen Sam volt az.
- Jövök.
- Sam, hol vagy?
- Renoban.
- Nem repülővel jössz?
- Nem. Nem tudok.
- Fordulj vissza, Sam! Menj vissza Berkeleybe! Keresd fel újra az orvosodat!
- Alig várom, hogy végre lássalak!
- Kérlek…
A vonal búgott.
Felhívtam a tudakozót Berkeleyben. Sam említette dr. Campbell nevét, de a kezelő nem talált ilyen nevű orvost.
- Próbálja meg az egyetemet! - javasoltam. Igazam lett, a tipp bejött. Az egyetem pszichológusát dr. Campbellnek hívták. Szombat volt, az irodájában nem lehetett elérni. Hívtam az otthoni számát, de a felesége közölte, hogy csak délután lesz odahaza. Négy óra volt, mire végre megtaláltam.
- Van önnek egy Samantha Perry nevű páciense? vágtam rögvest a közepébe.
- Csak volt.
- Tudom. Már elhagyta Kaliforniát. Engem akar látni. Félek. Azt hiszem, veszélyes.
- Már nem kell aggódnia. - Miért? Nem veszélyes?
- De, az volt, méghozzá rejtetten.
- Akkor mondja meg, mit tegyek, ha megérkezik! Maga volt a kezelőorvosa. Magának tudnia kell, hogy mit tehetek!
- Nem, Mr. Ingram. Ő már nem megy el magához. A Hálaadás éjszakáján meghalt. Úgy éjjel egy óra körül. Kábítószer túladagolásban.
Ezek szerint csak hallucináltam volna? Meg kellett kapaszkodnom a konyhaasztalban, hogy össze ne essek. - Ez lehetetlen!
- Láttam őt holtan. Én azonosítottam.
- De hiszen felhívott azon az éjszakán!
- Mikor?
- Itteni idő szerint háromkor.
- Illetve kaliforniai idő szerint egykor. Valószínűleg azután, hogy a drogokat bevette. Búcsúlevelet nem hagyott, de telefonált magának.
- Semmi ilyesmit nem említett…
- Gyakran emlegette magát. Különösen beteges módon vonzódott magához. Elég különleges eset volt. Azt állította, hogy maga távolról is gondolatokat sugároz az agyába.
- Tudok róla. Egy megszállott gyilkosról van szó, ugye?
- Nézze, Mr. Ingram! Már így is túl sok dolgot árultam el. Ennyit sem lett volna szabad elmondanom. Igaz, hogy a lány már halott, de a titoktartás engem továbbra is kötelez.
- De én nem hiszem, hogy meghalt!
- Hogyan?
- Ha csütörtök éjszaka meghalt, akkor hogy hívhatott fel újból, pénteken?
A vonal recsegett. Éreztem az orvos habozását.
- Mr. Ingram, maga érthető módon kissé kimerült. Talán összekeveri az éjszakákat.
- Mondom, hogy felhívott újból péntek éjjel!
- Én pedig mondtam már, hogy csütörtökön meghalt. Lehet, hogy valaki szórakozik magával, vagy… A kagylón keresztül is hallottam, hogy kényelmetlenül nyel egy nagyot.
- Vagy? - kérdeztem. - Én vagyok az, aki hangokat hall?
- Mr. Ingram, kérem, ne izgassa fel magát feleslegesen! Lehet, hogy csak összezavarodott egy kissé. Lassan letettem a kagylót. Rémült voltam.
- Biztos vagyok benne, hogy hallottam a hangját! mondtam halkan.
Azon az éjszakán Sam ismét telefonált. Háromkor. Salt Lake Cityből. Amikor átadtam a kagylót Jeannek, ő ismét csak a tárcsahangot hallotta.
- De hiszen te is hallottad, hogy csörgött az az átkozott telefon!
- Talán csak rövidzárlat volt, vagy egy félrekapcsolt hívás. Mondom, hogy senki nem szólt bele.
Azután vasárnap. Három óra. Cheyenne, Wyoming állam. Közeledik.
De hogy lehetne ő, ha egyszer meghalt?
Megérkeztek az egyetemi lapok a többi egyetemről. Hétfő. Jeannel ismerősöknél hagytuk a gyerekeket, és bementünk együtt az irodámba.
Megkerestük a Berkeleyből érkezett újság pénteki számát. Izgatottan lapoztam végig.
Ott volt!
Egy-két mondatos kis szöveg. Egy diák váratlan halála. Samantha Perry. Tapintatosan nem volt indok Már kint jártunk a parkolóban, amikor Jean megszólalt.
- Elhiszed végre, hogy meghalt?
- Akkor mivel magyarázod, hogy én mégis hallottam azóta a hangját. Szerinted az én elmémmel is baj van?
- Egyszerűen csak önmagadat hibáztatod a halála miatt. Pedig nem kellene. Semmit sem tehettél érte. És különben is, túl keveset aludtál mostanában. Kimerült vagy, és a képzeleted így válaszol.
- De te is elismered, hogy hallottad a telefon csöngését!
- Igen, ez igaz. Ezt én sem tudom megmagyarázni. Lehet, hogy a telefon rossz. Megnézetjük egy szerelővel. Pihenned kellene, és tudod, mit? Kérünk egy új számot a központtól, és titkosíttatjuk. Valamivel jobban éreztem magam. Néhány pohár ital, és el is aludtam.
Hétfő éjjel újból csörgött a telefon. Három óra volt. Mindketten felriadtunk. Ragaszkodtam hozzá, hogy Jean vegye fel. Ismét csak a tárcsahangot hallotta. Elvettem a kagylót. Természetesen én mégis hallottam Sam hangját.
- Már majdnem megérkeztem - suttogta. - Sietek. Omahában vagyok.
- De ez a szám titkos!
- Igen, de te megadtad nekem az új számodat. A feleséged cseréltette ki. Megpróbál minket elszakítani egymástól. De meg fogja bánni! Édesem, már alig várom, hogy együtt lehessek veled!
Ordítottam. Jean elhúzódott tőlem.
- Sam! Abba kell hagynod ezt a játékot! Beszéltem dr. Campbellel.
- Nem. Ő biztosan nem mondott semmit. Nem sértené meg az esküjét, és nem szeretné, ha elveszteném a bizalmamat iránta.
- Azt mondta, meghaltál!
- Nem tudnék nélküled élni! De ne aggódj, hamarosan együtt lehetünk!
Azonnal felkeltettem a gyerekeket, de olyan hisztérikusan viselkedtem, hogy Jeannek ki kellett hívnia a mentőket. Az orvos és a mentőápoló fogtak le.
Omaha autóval egy napi útra van attól, ahol élünk. Jean kedden meglátogatott a kórházban.
- Jobban érzed magad? - kérdezte aggódó tekintettel.
- Miért nem hiszel nekem? - kérdeztem. - Lassan én is kételkedem abban, hogy normális vagyok, de hinned kell nekem, az ég szerelmére! Sehogy sem tudom bebizonyítani, de tudom, hogy veszélyben vagy. És én is. El kell menned a gyerekekért, és minél előbb el kell hagynotok a várost! Mindenképpen el kell rejtőznötök valahol! Hajnali háromkor meg fog érkezni! Tudom! Jean sajnálkozva nézett rám. - Ígérd meg! - mondtam.
Látta az arcomon a kétségbeesést, úgyhogy bólintott. - Talán nem a házba próbál meg először bejutni, az is lehet, hogy egyenesen ide fog jönni. Ha ti már biztonságban lesztek, én is eltűnök innen, valahogy.
Jean szomorúan nézett rám. - Charlie…
- Amint kijutottam innen, elmegyek a házunkhoz. Ha még ott talállak benneteket, ugye tudod, hogy ideges leszek?
- Ígérem, elviszem Susant és Rebeccat valahová.
- Szeretlek.
Jean sírni kezdett.
- Nem fogom tudni, hol vagy…
- Ha ezt túlélem, értesíteni foglak.
- Hogyan?
- Az angol csoporton keresztül. Üzenetet hagyok neked a titkárnőnél.
Jean közelebb hajolt és megcsókolt. Közben könnyek peregtek le az arcán, meg volt róla győződve, hogy teljesen megzavarodtam.
Még éjszaka elértem a házhoz. Jean megtartotta az ígéretét, és elment a gyerekekkel. Beültem a sportkocsimba, és elhajtottam.
Egy chicagói hotelben Sam felhívott Iowaból hajnali háromkor. Állította, hogy ismét hallotta a hangomat. Azt mondta, én árultam el neki, hol vagyok, de megbántva érzi magát, és emiatt mérges rám.
- Miért menekülsz előlem? - kérdezte.
Sürgősen elhagytam Chicagót is. Éjszaka volt, addig hajtottam, míg teljesen kimerültem. Szinte egész nap az autóban ültem. Hajnali egy óra volt, amikor bejelentkeztem ide. Johnstownban vagyok, Pennsylvania államban. Képtelen vagyok elaludni. Hátborzongató érzésem van. Tegnap éjjel Sam megígérte még, hogy hamarosan csatlakozik hozzám.
Istenem, három óra van! Imádkozom, hogy megérjem a napkeltét.
Hamarosan négy óra van. Nem hívott. Nem is hiszem el, hogy megmenekültem végre, egyre csak a telefont bámulom.
Négy óra. Édes Istenem, hallom a csörgést. Csak most értettem meg. Sam egykor ölte meg magát. Iowában akkor az időeltolódás miatt volt három óra. De most Pennsylvaniában vagyok. Keletebbre. Ez egy másik időzóna. Amikor Kaliforniában egy óra van, itt már négy, nem pedig három.
Most. Még mindig csönd van. Rájöttem még valamire. Ez a hotel elég családias, olyan az elrendezése, mint egy otthonnak.
A csengetés?
Istenem, segíts! Ez az ajtó!