"Son coeur est un luth suspendu;
                                  Sitõt gu'on le touche il résonne" *
                                                       De Béranger

  Egy egész, unalmas, ködös, hangtalan napon át, az esztendõ õszén, mikor a felhõk nyomasztó alacsonyan csüggtek az égen, utaztam egyedül, lóháton, egy különösen sivár tájdarabon; és végre, mire az est árnyai felvonultak, ott voltam a méla Usher-ház látkörében. Nem tudom, hogy történt, de az épület megpillantására elviselhetetlen szomorúság érzése járta át szellememet. Azt mondom: elviselhetetlen, mert ezt az érzést nem enyhítette semmiféle olyan, félig már kellemes, mert költõi hangulat, amilyenben rendesen fogadja a lélek a pusztaság vagy borzalom legkomorabb természeti képeit is. Úgy néztem az elõttem nyúló látványra -- a csupasz házra s a birtok egyszerû tájrajzára, a zordon falakra, a kifejezéstelen szemhez hasonló ablakokra, a néhány sor sásra és a néhány korhatag fa halvány törzsére --, oly tökéletes nyomottságával kedélyemnek, amit semmi más földi érzéshez nem tudok hasonlítani, mint az ópiumszívó másnaposságához: a mindennapi életbe való keserû visszaesésnek, a fátyol lehullásának iszonyatával. Valami jegesség volt, valami süllyedõ, émelyedõ érzése a szívnek, valami könyörtelen zordonsága a gondolatnak, amit a fantázia semmiféle ösztökélése nem tudott szárnyalásra sarkantyúzni. Mi volt az - s megálltam a gondolatra --, mi volt az, ami úgy felzaklatta idegeimet, mialatt az Usher-házat szemléltem? A rejtélyt nem tudtam megoldani; sem megbirkózni az árnyképekkel, melyek mindenfelõl megszálltak, amint így tûnõdtem. Vissza kellett térnem ahhoz a ki nem elégítõ konklúzióhoz, hogy míg egyfelõl kétségtelenül léteznek szimpla természeti objektumoknak oly kombinációi, melyeknek ily hatalmuk van érzéseink felett, addig másfelõl e hatalom analízise azok közé a vizsgálódások közé tartoznék, melyek túlhaladják elménk mélységeit. Lehetséges, gondoltam, hogy e táj elemeinek, a festmény részleteinek pusztán különbözõ összeállítása módosítaná, vagy tán meg is semmisítené ezt a képességét arra, hogy ily fájdalmas impressziót keltsen; és, e gondolat hatása alatt cselekedve, megrántottam lovam zabláját egy halványfekete, komor tó meredek partjánál, mely töretlen fénnyel nyúlt a ház elõtt, és lenéztem -- de még didergetõbb borzongással, mint az imént -- a szürke sás és a kísérteties fatörzsek és a kifejezéstelen szemekhez hasonló ablakok elváltozott és megfordított képmására.

Pedig a szomorúságnak ebben a házában szándékoztam én most tölteni pár hetet. Tulajdonosa, Roderick Usher, egyike volt gyermekkorom legjobb pajtásainak; de utolsó találkozásunk óta sok év telt el. Nemrég azonban egy levél ért hozzám az ország egy távoli zugában -- egy levél õtõle --, mely vadul sürgetõ hangjával nem tûrt meg más választ, mint amit személyesen lehet adni. A kézirat ideges izgalomról tanúskodott. Írója heveny testi rosszullétrõl beszélt -- s lelki zavarról, mely szellemét gyötörte -- s komoly kívánságáról, találkozni velem, mint legjobb, sõt egyetlen személyes barátjával abból a célból, hogy társaságom derûjében némi enyhülést próbáljon keresni bajára. A modor, ahogy mindezt, sok más dologgal együtt, megírta -- az a szív, mely nyilvánvalóan kísérte kérését --: ez volt, ami nem engedett haboznom; s ehhez képest azonnal teljesítettem azt, amit pedig elég különös kívánságnak éreztem.

Ámbár mint kisfiúk egészen bizalmas pajtások voltunk, mégis igazában kevéssé ismertem barátomat. Túlzott és megrögzött módon tartózkodó volt mindig. Tudtam azonban, hogy rendkívül régi famíliája idõtlen idõk óta nevezetes volt temperamentumának különös érzékenységérõl, mely hosszú korokon át egzaltált mûalkotásokban nyilvánult meg, legutóbb pedig valami bõkezû s mégis diszkrét jótékonyságnak ismételt cselekedeteiben lelte kedvét, valamint a zenei tudománynak nem annyira ortodox és könnyen felismerhetõ szépségeiben, mint inkább útvesztõszerû bonyodalmaiban. Megtudtam azt a mindenképp említésre méltó tényt is, hogy az Usher-faj törzse, bármily tiszteletes régiségû, sose hajtott tartós ágat; más szóval az egész család egyetlen leszármazási vonalban nyúlt a jövõbe, és nagyon csekély, ideig-óráig tartó eltérésekkel így nyúlt már emberemlékezet óta. Ez a hiány lehetett -- tûnõdtem, míg gondolatban megállapítottam a hely tökéletes összeillését lakóinak köztudatban levõ karakterével, s okoskodni kezdtem a lehetséges befolyásról, amelyet az egyik, századok hosszú során át, a másikra gyakorolhatott --, ez a hiánya az oldalági leszármazásnak, s a birtok és a név ebbõl következõ töretlen egyenességû átadódása apáról fiúra, ez volt az, ami végre annyira azonosította a kettõt, hogy a birtok eredeti nevét egészen elsüllyesztette ebbe a kétértelmû és különös megjelölésbe: "Usher-ház" -- amely elnevezés, úgy látszik, a parasztság nyelvhasználatában egyformán jelentette a családot és a családi házat.
 

Mint elõbb mondtam, annak a -- kissé gyermekes -- kísérletemnek, hogy lenéztem a tóba, egyetlen eredménye az volt, hogy még mélyítette az elsõ különös benyomást. Nem lehet kétség felõle, hogy elõítéletem gyors erõsödésének tudata -- miért ne nevezném elõítéletnek? -- csak még inkább gyorsította ezt az erõsödést. Régóta tudtam már, hogy ez paradox törvénye minden oly érzésnek, melynek alapja: félelem. S csak ez okból történhetett, hogy mikor újra felemeltem szememet magára a házra annak a vízben tükrözõ képérõl, különös képzelõdés támadt lelkemben -- igazán oly nevetséges agyrém, hogy csak azért említem, mert mutatja az érzések eleven erejét, amelyek megleptek. Annyira felizgatta fantáziámat, hogy valósággal azt hittem, az egész házat és birtokot valami külön légkör veszi körül, amilyen nincs máshol,
csak itt és a közvetlen szomszédságban; külön atmoszféra, aminek semmi köze az égi levegõhöz, hanem ami a korhadó fákból és a szürke falból és a néma tóból gõzölgött fel -- fertõzõ és misztikus párakör, nehéz, lomha, halványan látható s ólomszínû. 

Lerázva lelkemrõl azt, ami nem lehetett más, mint álom, pontosabban szemügyre vettem az épület valóságos képét. Fõ-fõ jellegének látszott valami szertelen régiség. Hatalmas korszakok fakították. Apró gombák fonták be az egész külsejét, mint finom hálózat csüggve az ereszekrõl. De mindez nem jelentett semmiféle különösebb omlást. A kõmûvesmunkának egyetlen darabja sem hullt le; s szinte érthetetlennek tûnt fel az ellentét részeinek tökéletes állapota, s az egyes kövek porlatag mivolta között. Volt ebben valami, ami engem régi famûvek tetszetõs egészben maradására emlékeztetett, melyek hosszú éveken át valamely elfeledett pincében korhadtak a külsõ levegõ minden leheletétõl tökéletesen elzárva. De az általános bomlás e látszatán kívül az építmény alig adta jelét mulandóságának. Talán a kutató szemlélõ tekintete felfedezett volna valami éppen hogy észrevehetõ hasadékot, amely a homlokzat tetõrészétõl kiindulva, útját a falnak lefelé vette, zegzugos irányban, mígnem eltûnt a tó komor vizében.

Míg ezeket a dolgokat megfigyeltem, egy kurta, kavicsos úton a házhoz érkeztem. Egy várakozó szolga átvette lovamat, s én beléptem a hall gótikus íve alatt. Onnan egy halk léptû komornyik több sötét és tekervényes folyosón keresztül elvezetett gazdájának dolgozószobájába. Ezen az úton is sok olyasmit láttam, ami, magam sem tudom mivel, hozzájárult, hogy megerõsítse azokat az érzéseimet, amelyekrõl már beszéltem. Bár körülöttem minden -- a mennyezet faragványai, a falak sötét tapétái, a padlók ébenfeketesége és a fantasztikus címertrófeák, melyek minden lépésemre megcsörrentek -- csupa olyan dolog volt, amikhez, vagy hasonlókhoz, gyermekkorom óta hozzászoktam, és, bár nem
haboztam elismerni, mily ismerõs mindez, mégis csodálkozva vettem észre, hogy ezek a meghitt képek mily idegenszerû képzeteket keltettek fel. Az egyik lépcsõfordulón találkoztam a család orvosával. Arckifejezése -- úgy tûnt fel elõttem -- kicsinyes ravaszság és állandó zavar bélyegét viselte. Zavartan szólt hozzám, és továbbment. Az inas most kitárta az ajtót, s betessékelt gazdája színe elé. 

A terem, amelybe léptem, rendkívül tág és magas volt. Az ablakok hosszúak, keskenyek, csúcsosak s oly nagy távolságra a fekete tölgyfa padlótól, hogy belülrõl egyáltalán nem lehetett õket megközelíteni. Vörösre festett fény gyenge csilláma tört utat a rácsozott üvegtáblákon át, s jó volt arra, hogy a legkiemelkedõbb tárgyak körvonalait tûrhetõen kirajzolja; de azon már hiába erõlködött szem, hogy a szoba távolabbi szögleteit vagy a boltozatos és fafaragványos mennyezet rejtekeit elérje. Sötét drapériák csüggtek a falakról. A bútorzat általában pazar, kényelmetlen, antik és kopott volt. Sok könyv és hangszer hevert elszórva, de képtelen volt élénkíteni a színt. Éreztem, hogy a bánat atmoszféráját lélegzem. Zord, mélységes, könyörtelen ború hangulata borult mindenre és járt át mindent. 

Amint beléptem, Usher felemelkedett egy szófáról, amelyen teljes hosszában feküdt, és élénk melegséggel üdvözölt, amiben, így gondoltam elsõ pillanatban, volt valami túlzott szívélyesség, egy 'ennuyé' világfi keresett erõlködése. De egy pillantás arckifejezésére meggyõzött teljes õszinteségérõl. Leültünk; s néhány másodpercig, míg õ szótlan maradt, én félig részvét, félig tisztelet érzésével néztem. Bizony, soha ember oly rettenetesen meg nem változott, s ily rövid idõ alatt, mint Roderick Usher! Csak nehezen tudtam rávenni magamat, hogy elfogadjam ennek a sápatag lénynek, aki elõttem állt, azonosságát kezdõ kamaszkorom hû társával. Pedig arcának karaktere mindig különös volt. Valóságos hullaszerû arcszín; nagy, nedves és hasonlíthatatlanul fényes szemek; kissé keskeny és nagyon halvány, de páratlanul szép hajlású ajkak; finom, héber mintájú orr, de az ilyen formáknál szokatlanul széles orrlyukakkal; gyengéden rajzolt áll, melynek csapottsága az erkölcsi energia hiányáról beszélt; pókhálónál lágyabb és vékonyabb hajzat; mindezek együtt s még hozzávéve valami szabálytalan kiszélesedést a homlok környékén, oly kifejezést adtak, melyet nem egykönnyen lehet elfelejteni. De most éppen e vonások uralkodó jellegének s megszokott kifejezésüknek túlzott érvényesülése oly változást eredményezett, hogy kételkedtem: kivel beszélek? A bõrnek most már kísértetes sápadtsága és a szemnek most igazán csodaszerû ragyogása mindennél jobban meghökkentett, sõt megfélemlített. A selyem hajat is hagyta szabadon nõni, s ahogy az, mint õszi ökörnyál, vad, olvatag szövevényben inkább lebegett, mint omlott az arc köré, ezt az arabeszk benyomást még erõltetve sem tudtam összekapcsolni a rendes emberi kifejezés fogalmával.
 

Barátom modorában az elsõ pillanatra megütött valami szaggatottság, valami bizonytalanság; s nemsokára rájöttem, hogy ennek az eredete a gyönge és hiábavaló erõlködés folytonos ismétlõdése volt, úrrá lenni egyfajta megszokott remegésen, a túlzott, ideges izgatottságon. Hiszen valami ilyesmire már el voltam készülve, egyrészt a levelébõl, másrészt, mert visszaemlékeztem bizonyos gyermekkori jellemvonásaira, s következtettem is különleges fizikai alkatából és vérmérsékletébõl. Mozgása fölváltva volt élénk és csüggeteg. Hangja gyorsan ment át valami reszketeg határozatlanságból -- mely a kedély teljes lefokozottságára látszott vallani -- az energikus kurtaságnak abba a fajtájába, abba a szaggatott, súlyos, sietség nélküli és tökéletesen tagolt kifejezésmódba, abba az ólmos, jól egyensúlyozott és tompán zengõ torokhangba, amelyet a megrögzött iszákosnál, vagy az ópium javíthatatlan élvezõjénél figyelhetünk meg legintenzívebb mámorainak periódusában.  

Ily hangon beszélt látogatásomnak céljáról, s hogy mily komolyan kívánt engem látni, s mennyire remélte, hogy jelenlétemben könnyebbülést talál. Bizonyos részletességgel terjeszkedett ki arra, hogy milyennek gondolja betegsége természetét. Szervi, családi bajnak mondotta, aminek gyógyíthatóságában nem bízott; pusztán ideges bántalom, tette rögtön hozzá, bizonnyal hamarosan elmúlik magától. Tünetei közt szerepelt a természetellenes érzések egész raja. Egyik-másik ezek közül, amint részletezte, érdekelt s megzavart; ámbár talán elbeszélésének szavai és általános modora is megtették ebben a maguk hatását. Sokat szenvedett érzékeinek valami beteges élességétõl; csak a legsemlegesebb ízû ételt tudta megenni; csak bizonyos szövésû ruhát tûrt meg a testén; a legcsekélyebb virágillat számára nyomasztó volt; szemét még a gyönge fény is gyötörte, és csak kevés hang volt, bizonyos húros hangszerek hangja, ami nem okozott borzadást lelkének. De különösen egy fonák neme a rettegésnek tette õt rabjává.
-El fogok pusztulni -- mondta --, bele kell pusztulnom ebbe a siralmas bolondságba. Így, így, és nem másképpen fogok elpusztulni. Rettegek a jövõ eseményeitõl, nem önmagukban, hanem hatásukban. Borzadok a gondolatra, hogy valamely, bár csak a legközönségesebb történés is, fölrázza tûrhetetlenül izgatott lelkemet. Tulajdonképpen nem a veszélytõl félek, hanem csak annak kikerülhetetlen hatásától -- a rémülettõl.Ebben a zaklatott, ebben a szánalmas állapotban, érzem, elõbb-utóbb eljön az idõ, amikor életemet és eszemet egyszerre kell elveszítenem valami kétségbeesett küzdelemben a vad fantommal, amelynek neve: FÉLELEM.

 Megfigyeltem azonkívül, közben-közben, s tört és kétértelmû célzások alapján, lelkiállapotának egy másik jellemzõ sajátosságát is. Bizonyos babonás érzések láncolták a házhoz, melyben lakott, s amelybõl hosszú évek óta egyetlenegyszer sem merészkedett kimozdulni; valami titkos befolyás, melynek állítólagos erejét sokkal ködösebb kifejezések jelezték, hogysem itt ismételni tudnám -- befolyás, melyet a családi ház formájának és matériájának bizonyos sajátosságai nyertek, mint mondta, hosszú gyötrõdés eredményeként, szelleme fölött; hatás, mellyel a szürke falak és tornyok fizikuma, a sötét tóval együtt, melyben mindenütt tükrözõdtek, idõk folytán megbélyegezte lényének pszichikumát. 

Mindazonáltal elismerte, bár némi habozás után, hogy a különös borúnak eredetét, mely lelkére szállott, vissza lehet vezetni egy természetesebb és kézzelfoghatóbb okra: s ez nõvérének hosszú és súlyos betegsége, már láthatóan közelgõ fölbomlása egy gyöngéden szeretett életnek, aki egyetlen társa volt hosszú éveken át, utolsó és egyetlen rokona a földön.
 

- Az õ halála -- mondotta oly keserûséggel, melyet sohasem tudok elfeledni -- úgy hagyna engem, gyöngén, reménytelen, mint utolsót az Usherek régi törzsökébõl.  

Mialatt beszélt, Lady Madeline -- mert ez volt a neve -- lassan átment a terem egy távolabbi részén, s észre sem véve jelenlétem, eltûnt. A legnagyobb fokú bámulattal néztem, melybõl nem hiányzott a félelemnek némi árnyalata sem, noha ez érzések okairól lehetetlen magamnak számot adni. Valami kábulásféle szállott meg, amint szemem követte visszavonuló lépteit. Mikor végre az ajtó becsukódott mögötte, tekintetem ösztönszerûleg s mohón leste a fivér arckifejezését -- de õ fejét kezébe temette, s csak annyit figyelhettem meg, hogy a rendesnél még sokkal nagyobb sápadtság önti el vékonyult ujjait, melyeken keresztül szenvedélyes könnyek szivárogtak.  

Lady Madeline betegsége régóta gúnyolta orvosainak tudományát. Valósággal állandósult apátia, a test fokozatos elsorvadása, s gyakori, bár múló rohamok, részben kataleptikus jelleggel: ez volt a szokásos diagnózis. Mindeddig állhatatosan ellenállt a betegség nyomasztó hatásának, s nem esett végleg ágynak; de a házba való megérkezésem estéjén -- mint fivére az éj folyamán kimondhatatlan izgalommal elbeszélte -- megadta magát a romboló hatalom erejének, s így megtudtam, hogy a futó pillantás, melyet lényérõl nyertem, valószínûleg az utolsó volt, amit valaha nyerni fogok; hogy a ladyt, legalább elevenen, nem fogom látni többé.  

A következõ néhány napon át nevét sem Usher nem említette, sem én; s ez idõ alatt buzgón törekedtem barátom mélabúját enyhíteni. Festettünk és olvasgattunk együtt; vagy, mintegy álomban, hallgattam beszédes gitárjának vad rögtönzéseit. S ekként míg egyre szorosabb és szorosabb bizalmasságunk mindjobban megengedte, hogy tartózkodás nélkül behatoljak lelkének rejtekeibe, csak annál keserûbben láttam be, mily hiábavaló kísérlet fölvidítani egy lelket, melybõl a sötétség mint egy lényegéhez tartozó pozitív tulajdonság árad ki az erkölcsi és fizikai világ minden tárgyára, a ború szüntelen kisugárzásával.  

Mindig magamban fogom hordani azoknak az ünnepi óráknak emlékét, melyeket egyedül töltöttem az Usher-ház urával. De a kísérlet, hogy pontos fogalmat adjak a tanulmányok vagy foglalkozások természetérõl, melyekbe belevitt vagy belebonyolított: nem sikerülne. Fölcsigázott s nagy fokban beteges idealizmus vetett minderre valami kénes fényt. Hosszú, rögtönzött gyászdalai örökké fülemben zengenek. Többek közt fájdalmasan õrzök emlékemben egy különös változatot s továbbfejlesztést Von Weber utolsó valcerének vad dallamából. A festmények közül, amelyeken komplikált fantáziája pepecselt, s melyek vonásról vonásra valami olyan ködösségbe nõttek, hogy annál inkább borzadtam rájuk nézni, mert magam sem tudtam, mért borzadok; ezek közül a festmények közül -- bármily élénken állnak ma is elõttem -- hiábavaló törekvés volna leírni többet, mint egypárat, ami az írott szó lehetõségeit túl nem haladja. 

Végletes egyszerûségével s rajzának meztelenségével megállította és megbabonázta a figyelmet. Ha valaha halandó eszméket tudott festeni: ez a halandó Roderick Usher volt. Számomra legalább -- és akkori környezetemben -- ezekbõl a tiszta absztrakciókból, amiket ez a kedélybeteg ember vásznaira tudott varázsolni, a félelmes szuggesztiónak oly tûrhetetlen ereje áradt, amilyennek még árnyékát sem éreztem, mikor például Fuseli tagadhatatlanul izzó, de nagyon is konkrét fantazmagóriáit szemléltem.
 

Egyikét mégis barátom fantasztikus kompozícióinak -- amelyben nem uralkodott oly mereven az absztrakció szelleme -- megpróbálhatom, bármily gyengén is, szavakban visszatükrözni. Egy kicsi kép egy végtelen hosszú és szögletes pince vagy alagút belsejét ábrázolta alacsony, sima, fehér, töretlen és díszítés nélküli falakkal. Bizonyos járulékos részletei a rajznak azt a gondolatot keltették föl, hogy ez az üreg rendkívüli mélységben nyúlik a föld felülete alatt. Végeérhetetlen hosszának egyetlen pontján sem lehetett kijárást látni, és semmiféle fáklya vagy más mesterséges fényforrás nem volt felfedezhetõ; mégis mindenfelé erõs sugarak árja hömpölygött, az egészet valami kísértetes és érthetetlen fényben fürösztve.  

Az imént beszéltem a hallóidegnek arról a beteges állapotáról, amely minden zenét elviselhetetlenné tett a különös beteg fülnek, kivéve a húros hangszerek bizonyos effektusait. Talán éppen a szûk korlátok, amiket ez okból gitárjára parancsolt, okozták nagymértékben játékának fantasztikus karakterét. De 'impromptu'-inek izzó könnyûségét ez nem magyarázta. Ez, vad ábrándjainak zenéjében és szövegében egyaránt -- mert játékát gyakran rímes költõi rögtönzésekkel kísérte --, annak az erõs szellemi feszültségnek és koncentráltságnak eredménye volt, amelyre már elõbb céloztam, s amelyet csupán a legmagasabb mesterséges izgalom különös pillanataiban lehet megfigyelni. Egy ilyen rapszódiának szövegét könnyûszerrel megjegyeztem. Talán annál nagyobb benyomást tett rám, ahogy õ elõadta, mert jelentésének misztikus áramában elõször véltem észrevenni Usher részérõl teljes tudatát annak, hogy felséges értelme megingott trónusán. A vers, melynek címe 'A kísértetes palota', körülbelül, ha nem is tökéletes pontossággal, így hangzott:

                   I

          Legzöldebb völgyünk ölében
         -- Jó angyalok laktak ott --
         Hajdan büszkén, büszke-szépen
         Drága kastély ragyogott.
         Földjén Gondolat királynak
         Fölszökött!
         Sohse lengtek szeráf-szárnyak
         Gyönyörûbb torony fölött.

                    II

          Ormain zászlók lobogtak,
         Sárga, gõgös, víg-arany,
         Mindez rég volt -- tûnt koroknak
         Távolaiban!
         Ahány enyelgõ játszi szellõ
         Ment arra át,
         A dús, bokrétás bástya mellõl
         Mint szárnyas illat szállt tovább!

                   III

         Lantzenére ott a vándor,
         Ki e boldog völgybe jött,
         Láthatta, hogy szellem táncol
         A lángablakok mögött
         Egy trón elõtt, amelyen ülvén
         Bíborbanszületett
         Királyuk trónolt, ki körül fény
         Árasztott méltó ünnepet.

                   IV

         És gyönggyel a kastély kapúja
         S rubinnal rakva volt,
         Melyen át egyre s egyre s újra
         Édes visszhangok árja folyt
         Szikrázva a terembe: -- rájuk
         Egy munka várt,
         S egy öröm: örökké királyuk
         Eszét zengni, a bölcs királyt.

                   V

          De bú-ruhás átkok sereggel
         Szállták meg a király honát:
         Sirassuk õt! mert soha reggel
         Nem süt már éjszakáin át!
         S háza körül a halk dicsõség
         Ma már csak oly-
         Mód zengi õt, mint rege hõsét,
         Kit elhantolt a kor.

                   VI

         S csak rémes árnyak bálja, melyet
         A véres ablakokon át
         Ma itt disszonáns zene mellett
         Az utas kavarogni lát,
         A sápadt ajtóból ma rémek
         Folyója foly
         Örökké, s hova azok érnek,
         Van kacagás -- de nincs mosoly.

Élénken emlékszem, hogy e ballada által sugallt gondolatok oly eszmemenetelhez vezettek bennünket, melyben Ushernek egy különös meggyõzõdése nyilvánult meg; nem eredetisége miatt említettem -- hisz mások is gondolkoztak hasonlóan --, hanem mert megingathatatlan makacssággal ragaszkodott hozzá. Ez a meggyõzõdés, általánosságban kifejezve, az volt, hogy minden tenyészõ dolog egyúttal érzõ is. De az õ szertelen fantáziájában ez az eszme még merészebb formát öltött, s bizonyos feltételek mellett a szervetlen világ határait is átlépte. Nincs szavam leírni meggyõzõdésének teljes fokát, vagy a komolyságot, amellyel átadta magát neki. E hite azonban -- mint már elõzõleg céloztam rá -- õsei házának szürke köveivel függött össze. Úgy képzelte, hogy itt az érzõképesség feltételeinek eleget tett e kövek elhelyezésének módszere -- rendjük metódusa éppúgy, mint a sok 'fungus', amely bevonta õket, és a korhadó fák, melyek körös-körül álltak --, s mindenekfölött ez elhelyezés évszázadokon át zavartalan megmaradása s megkettõzõdése a tó csöndes vizeiben. S hogy ez nyilvánvaló -- hogy érzõképességük nyilvánvaló, az kitûnik -- mondta, s itt összerezzentem szavaira -- abból, hogy valami saját külön atmoszférájuk sûrûsödött a vizek és a falak körül. Az eredményt látni lehet, tette hozzá, abban a csöndes s mégis erõszakos és rettenetes befolyásban, ami századokon át alakította családja végzetét, s õt is azzá tette, aminek ma láttam -- amivé lett. Ily meggyõzõdések nem szorulnak kommentárra, s nem is kommentálom.
Könyveink -- a könyvek, melyek éveken át a beteg szellemi lényének nem csekély részét formálták -- mint gondolni lehet, szoros összhangban voltak e fantasztikus karakterrel. Olyan munkák fölött görnyedeztünk együtt, mint a Gresset-féle 'Ververt et Chartreuse'; a Machiavelli 'Belphegor'-ja; a 'Menny és Pokol' Swedenborgtól; 'Nicolaus Klimius föld alatti utazása', Holberg mûve; a 'Kézjóslás tankönyvei', Robert Fludd, Jean d'Indaginé, De la Chambre mûvei; 'Utazás a kék messzeségbe' Tiecktõl; és Campanella 'Napváros'-a. Egyik legkedvesebb kötetünk volt a 'Directorium Inquisitiorum'-nak, Eymeric de Gironne dominikánus szerzetes munkájának egy kis nyolcadrét kiadása; s Pomponius Melának volt néhány passzusa, az õs afrikai szatírokról és aegipanokról, amelyek fölött Usher órákig tudott elülni álmodozva. De fõ gyönyörûségét mégis egy rendkívül ritka és különös, negyedrétû, gót betûs könyv olvasásában lelte -- egy elfeledett egyház manuáléjában -- a 'Vigiliae Mortuorum secundum Chorum Ecclesiae Maguntinae'-ben.  
Önkéntelenül ennek a könyvnek vad liturgiája jutott eszembe, s annak valószínû hatása kedélybeteg barátomra, mikor egy este hirtelen értésemre adva, hogy Lady Madeline nincs többé, szavakba foglalta azt a szándékát, hogy a holttestet, végleges eltemetés elõtt, két héten keresztül az épület alapfalába vájt számos boltozott fülkék egyikében akarja õrizni. De a világi ok, amelyet e különös eljárás
mellett fölhozott, olyan volt, hogy nem éreztem magamat följogosítva ellenvetést tenni. A halott fivérét erre az elhatározásra, mint mondotta, súlyos meggondolások vezették: a boldogult betegségének szokatlan jellege, orvosainak bizonyos feltûnõ és nyomatékos kérdései, s a családi temetkezõhely távoli és exponált fekvése. Nem tagadom, hogy amint magam elé idéztem a baljós magatartású férfiút, akivel megérkezésem napján a lépcsõházban találkoztam, nem volt kedvem gátat vetni annak, amit legjobban esetben ártalmatlan, de semmiképpen sem természetellenes óvatosságnak tekintettem. Usher kérésére személyesen segítettem neki az ideiglenes sírbatétel körüli intézkedésekben. Mikor a testet magába zárta a koporsó, mi magunk vittük, kettesben, nyugvóhelyére. A fülke, amelyben elhelyeztük -- s amelyet oly rég nem nyitott meg senki, hogy fáklyáink, félig elfojtva nyomott legében, alig adtak módot szemünknek mélyébe hatni --, szûk volt, nyirkos, és semmiféle bejárást sem engedett a fénynek, minthogy meglehetõs mélységben feküdt, közvetlen az épületnek azon része alatt, amelyben az én hálószobám. Régi feudális korokban nyilván a tömlöctartás legborzasztóbb céljaira alkalmazták, s a késõbbi idõkben raktár gyanánt, puskapor vagy másvalami nagy fokban gyúlékony anyag számára, mert padlójának egy része s a mélyébe vezetõ hosszú ívbolt egész belsõ felülete gondosan rézzel volt borítva. A tömör vasajtót hasonló eljárás védelmezte. Óriási súlya szokatlanul éles, csikorgó hangot okozott, amint megfordult sarkain.  
Letévén gyászos terhünket, állványain, ebben az ijesztõ helyiségben, fölemeltük egy kissé a koporsónak még le nem szögezett födelét, s egy pillantást vetettünk a benne fekvõnek arcára. Most elõször ragadta meg figyelmemet a meglepõ hasonlóság fivér és nõvér közt; és Usher, talán kitalálva gondolatomat, néhány szót mormogott, melyekbõl megtudtam, hogy az elhunyt és õ ikrek voltak, s mindig szinte érthetetlen sajátosságú szimpátia volt közöttük. De pillantásunk nem soká pihent a hullán -- mert nem tudtunk ránézni borzadály nélkül. A betegség, amely ezt az elõkelõ hölgyet érett ifjúságában sírba döntötte, mint a szorosan kataleptikus természetû betegségek legtöbbnyire, meghagyta valami halk pír gúnyképét a keblén és az arcán, s azt a gyanúsan sóvár mosolyt az ajk fölött, amely oly borzasztó a halálban. Visszatettük és rásrófoltuk a koporsóra a födelet, s a vasajtót lezárva, elindultunk, fárasztó lépcsõkön, a ház felsõ részének alig kevésbé homályos termei felé. És most, ahogy lefolyt a keserû bánat elsõ néhány napja, barátom szellemi betegségének arculatán észrevehetõ változás jelentkezett. Megszokott modora eltûnt. Rendes foglalkozásait elhanyagolta vagy elfeledte. Szobáról szobára bolyongott sietõs, egyenlõtlen, céltalan léptekkel. Arcának halványsága, ha lehetséges, még kísértetibb
árnyalatot öltött -- de szemének fénye teljesen kialudt. Régi hangjának alkalmi rekedtsége többé nem jött elõ; s kiejtését valami vibráló reszketegség jellemezte, mint a legnagyobb rémület hangját. Sõt voltak pillanatok, amikor arra gondoltam, hogy szüntelenül izgatott lelkét valami nyomasztó titok gyötri, amelyet kimondani önmagával küzd a szükséges bátorságért. Máskor ismét mindezt a
tiszta õrület megfejthetetlen szeszélyeivel kellett magyaráznom, mert órák hosszat láttam õt bámulni a semmibe, a legmélyebb figyelem kifejezésével, mintegy valamely képzelt hangra fülelve. Nem csoda, ha állapota megijesztett -- s egyúttal meg is fertõzött. Éreztem már, mint lopózik belém, lassú, de biztos fokokon keresztül, az õ fantasztikus, de szuggesztív babonáinak befolyása.
 
S kivált akkor tapasztaltam ennek az érzésnek teljes erejét, mikor hét vagy nyolc nappal azután, hogy Lady Madeline-t a pincefülkében elhelyeztük, késõ éjjel nyughelyemre tértem. Álom nem jött ágyam közelébe -- s az órák múltak, múltak. Erõlködtem, hogy kiokoskodjam magamból az idegességet, mely hatalmába ejtett. Küszködtem elhitetni magammal, hogy hangulatom oka nagy részben, ha nem is egészen, a szoba komor bútorzatának lenyûgözõ hatása -- a sötét és tépett függönyök, amelyek valami kezdõdõ vihar leheletétõl mozgásba zaklatva, szeszélyesen lobogtak ide-oda a falakon, és kellemetlenül zizegtek az ágy díszítései körül. De fáradozásom eredménytelen maradt. Lassanként visszafojthatatlan félelem járta át egész valómat; s szívem közepére ült a teljesen oktalan rémület lidérce. Zihálva s minden erõmet megfeszítve leráztam ezt, fölemelkedtem vánkosaimon, és fürkészve a szoba tömött sötétjébe hallgatóztam -- ok nélkül, csak valami ösztönös erõ késztetett fülelni -- bizonyos halk és határozatlan hangokra, melyek hosszú idõközökben áttörtek a vihar szünetein, nem tudtam rájönni, honnan? Érthetetlen s mégis tûrhetetlen borzalom érzésétõl leigázva, sietõsen magamra hánytam ruháimat -- mert éreztem, hogy
az éjjel többet nem fogok aludni --, s azáltal iparkodtam kiragadni magamat a szánalmas állapotból, amelybe estem, hogy sebesen föl és alá jártam a szobában.  
Alig fordultam ily módon néhányat, mikor a szomszéd lépcsõházból könnyû lépés zaja állította meg figyelmemet. Rögtön megismertem Usher lépéseit. Egy pillanat múlva halk érintéssel kopogott ajtómon, és belépett, lámpást emelve kezében. Arcszíne, mint rendesen, halotti sápadt volt -- de valami õrült élénkség is jelentkezett a szemében -- szemmel láthatóan elnyomott hisztéria egész magatartásában. Viselkedése megrémített, de akármit inkább el lehetett bírni, mint a magányt, mely oly sokáig nehezedett rám, s még az õ megjelenését is úgy fogadtam, mint valami fölszabadulást.
 
- És te nem láttad? -- kiáltott hirtelen, miután pár pillanatig némán bámult maga köré. -- Te eszerint nem láttad? de megállj! látni fogod.  
Így szólva és gondosan beárnyékolva lámpáját, az egyik ablakhoz sietett, s azt szabadon kitárta a viharnak.
A berontó szélroham vad dühe majdnem levett lábunkról. Valóban zivataros, de komorságában is gyönyörû éj volt, vadul különös rettenet és szépség éjszakája. Szomszédunkban nyilván valami légörvény gyûjtötte erejét, mert gyakori és erõs fordulatok voltak érezhetõk a szél irányában; s a felhõk rendkívüli sûrûsége -- melyek oly alacsonyan csüggtek, hogy szinte a ház tornyait nyomták -- nem gátolta, hogy észre ne vegyük az elevenforma gyorsaságot, amellyel minden oldalról egymásnak rohantak, és sohasem vesztek a távolba. Mondom, még rendkívüli sûrûségük sem gátolta, hogy ezt észrevegyük -- pedig egy villanást se kaptunk holdból vagy csillagból --, s egyetlen villámfény sem lobban föl. De a szélvert, nagy páratömegek alsó felülete, valamint minden földi tárgy körülöttünk, egy halvány fényû, de élesen látható gázexhaláció természetellenes fényében villogott, mely a ház köré tapadt, s azt beborította.
 
- Neked nem kell -- nem szabad ezt nézned! -- szóltam borzadva Usherhez, amint, gyöngéd erõszakkal, az ablakból egy székhez vezettem. - Ezek a látványok, amik téged megzavarnak, mind egészen közönséges elektromos tünemények -- vagy meglehet, hogy kísértetes eredetük a tó poshadt miazmáiban fészkel. Csukjuk be az ablakot; a levegõ hideg és veszedelmes a te egészségi állapotodban. Nézd, itt van egy kedves regényed. Én olvasok, te hallgatsz; s így töltjük el együtt a rémeséjet.
 
A régi könyv, amelyet fölvettem, Sir Launcelot Canning írása volt: 'Az õrült találka'; de inkább szomorú tréfából mondtam Usher kedves regényének, mint komolyan; mert valójában ügyetlen és fantáziátlan terjengõssége kevés érdeket nyújthatott barátom magas és szellemes idealizmusa számára. De ez volt az egyetlen könyv éppen a kezem ügyében; és volt valami határozatlan reményem, hogy az izgalom, mely ezen az éjszakán egész testében rázta idegbeteg barátomat, enyhülést találhat -- hisz a lelki zavarok története tele van hasonló különösségekkel -- éppen abban a végletes csacsiságban, amit olvasni akartam. S csakugyan, ha a vadul megfeszült élénkség kifejezésébõl ítélhettem, amellyel a mese szavaira figyelt vagy figyelni látszott, gratulálhattam magamnak
szándékom sikeréhez.  
A történetnek addig a jól ismert részéig értem el, ahol Ethelred, a találka hõse, hiába keresve békés bebocsátást a remete lakásába, erõszakhoz fordul, hogy beléphessen. Itt, sokan tán emlékezni fognak, az elbeszélés szövege így hangzik:
 
"És Ethelred, 'ki természettõl bátor lelkû vala, 's annakfelette
a' bûvös bort fölhajtván, hatalmat érze dagadni szívében, immár
nem potsékola több idõt és beszédet a' Remetére, 'ki is ugyantsak
makats és gonosz kedvében volt, hanem, érezvén vállain a' záport
's rettegvén a' Zivatar jövetelét, rögvest fölemelé buzogányát,
és sûrû dorongolásokkal rést tsinált az kapudeszkákon vaskeztyûs
kezének; 's avval osztán konokul rángatva, összevissza tépte, hasíttá,
repeszté, olly alapossággal, hogy az kiszikkadt 's a kongó fának zaja
föllármázta az erdõség ekhóit..."

A mondat végére jutva összerezzentem, s egy pillanatnyi szünetet tartottam; mert úgy tûnt föl -- bár azonnal megállapítottam, hogy csak izgatott fantáziám játszik --, úgy tûnt föl, mintha az épület valami nagyon távoli részébõl, elmosódottan, oly hang érne fülemhez, mely tökéletesen hasonló jellegével, a Sir Launcelot által oly részletesen leírt hasadozó és kopogó zajnak valóságos visszhangja lehetne, noha mindenesetre csak fojtott és tompa. Nyilván csak a különös összeesés volt az, ami megragadta figyelmemet; mert az ablakszárnyak kereteinek zörgése s a folyton növekvõ zivatar különbözõ természetes hangjai között magában a zaj karakterében bizonnyal semmi sem volt, ami érdekelhetett vagy megzavarhatottvolna. Tovább folytattam a fölolvasást:  
"Ám a' derék bajnok Ethelred, minekutána így az kapun béhatolt volna,
nyomát sem látá a' gonosz Remetének; mi fölött nagy Düh és Tsodálat
fogta el; mert az Remete helyén egy pikkelyes és rengeteg testû
Sárkány ült õrt tüzes nyelvvel egy ezüstpallós aranykastély elõtt:
's annak a' faláról egy tsillogó rézpajzs lógott, ilyetén fölírással:
 
                TE KI BELÉPSZ ITTEN, MEGVÍVTAD AZ HARCOT;
                ÖLJED MEG A SÁRKÁNYT, MEGNYERED A PAJZSOT!...
 
és Ethelred ismét fölemelé buzogányát, 's a' Sárkány fejire üte,
'ki is rögvest elvágódott elõtte, 's kiadta dögvészes lehelletét,
olly rémes és harsány, és egyszersmind metszõ sikolytással, hogy
Ethelrednek muszáj vala fülét ujjával bédugaszolni a' vérfagylaló
hang elül, amihez hasonlót senki azelõtt nem hallott volt a' földön..."
 
Itt megint hirtelen megálltam, s ezúttal vad döbbenet érzésével -- mert semmi kétség sem lehetett, hogy most valósággal hallottam, bár képtelen lettem volna megmondani, mely irányból, egy halk és nyilván távoli, de harsány, nyújtott és teljesen szokatlan sikoltó vagy visító hangot --, tökéletes 'pendant'-ját annak, amit képzeletem éppen fölidézett, hogy a regényíró által leírt sárkány természetellenes visítását magam elé fesse.
 
De bár e második s oly rendkívül valószínûtlen összeesés ezer ellentétes érzést keltett bennem, melyek közt a bámulat s a legmagasabb fokú rémület voltak uralkodók, mégis eléggé megõriztem lélekjelenlétemet, hogy egyetlen megjegyzéssel se izgassam barátomnak érzékeny idegességét. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a szóban forgó hangokat õ is megfigyelte; bár az utolsó pár percben tagadhatatlanul különös változás állt be viselkedésében. Velem szemközt elfoglalt helyzetébõl fokozatosan úgy húzta el a székét, hogy arcával a szoba ajtajának fordulva üljön; s így csak részben láthattam vonásait; mégis észrevettem, hogy ajka remegett, mintha ki nem vehetõ szavakat mormogna. Feje mellére csüggedt -- de amint egy pillantással profilban elkaptam, szemének tág és merev nyíltságán láttam, hogy nem aludt el. Ennek a feltevésnek ellentmondott testének mozgása is, mert jobbra-balra hintázott, lassú, de állandó s egyenletes lengéssel. Hirteleniben megfigyelve mindezt, újra kezdtem Sir Launcelot elbeszélését, amely így ment tovább:

"És mostan a' Bajnok, megmenekülvén a' Sárkány borzasztó dühétõl
és megemlékezvén a' rézpajzsról, hogy a' személyén nehézkedõ Varázst
megtörné, elvonszolta útjából a Dögöt, s' az ezüst pallón át nagy-bátran
az Kastély felé tartott, azholott a Pajzs lógott az falon; s bizony
mondom, az Pajzs meg sem várta jövetelét, hanem lehulla lábaihoz az
ezüst pallóra, hatalmas és rettenetes Tsöngésnek hangjával..."
 
Még el sem hagyták az utolsó szótagok ajkamat, mikor -- mintha csakugyan épp ebben a pillanatban esett volna egy súlyos rézpajzs valami ezüstpadlóra -- éles, mély, érces és zengõ, de nyilván fátyolozott, visszhangos csendülésre lettem figyelmes. Teljesenelvesztve önuralmamat, talpra ugrottam; de Usher ütemesen hintázó mozgása zavartalan maradt. Odarohantam a székhez, ahol ült. Szemeit egyenesen maga elé szögezte, s egész tartásán valami megkövült merevség uralkodott. De amint kezem vállára helyeztem, erõs borzongás futott át egész testén; ajkai körül bágyadt mosoly remegett; s láttam, hogy beszél valamit halk, sebes, hadaró mormogással, s mintha nem is tudna jelenlétemrõl. Szorosan föléje hajolva, végre sikerült fölszürcsölnöm szavainak rémséges tartalmát: 
- Nem hallom? -- de igen, hallom és hallottam. Régen -- régen, régen -- hány perce, hány órája, hány napja, hallottam! -- de nem mertem -- ó, szánj meg engem, oly nyomorult vagyok! -- nem mertem -- nem mertem beszélni! Elevenen tettük õt a sírba! Nem mondtam, hogy az érzékeim nagyon élesek? Most bevallom neked, hogy hallottam már az elsõ gyönge mozdulatait is a mély koporsóban. Hallottam -- hány, hány napja hallottam --, de nem mertem -- nem mertem beszélni! És most -- ma éjjel -- Ethelred -- ha! ha! ha! --, a remete kapujának föltörése és a sárkány halálsikoltása és a pajzs csengése! -- mondd inkább: az õ koporsójának fölszakítása és a vasajtó sarkainak megcsikordulása, s amint a pince rézzel bevont falíveihez csapódott! Ó, jaj, hova
fussak? Nem lesz õ itt mingyárt? Nem siet-e, hogy szememre hányja sietségemet? Nem hallottam-e lépteit a lépcsõn? Nem tudom-e tisztán megkülönböztetni szívének nehéz, borzasztó ütését? ÕRÜLT! -- ekkor tombolva fölugrott, s úgy sikoltotta ki szótagjait, mintha ebben az erõfeszítésben lelkét is kiadná: -- ÕRÜLT! MONDOM NEKED, HOGY ITT ÁLL MOST AZ AJTÓ ELÕTT!
 
Mintha kijelentésének emberfölötti energiájában valami varázserõ rejlett volna -- a nagy, antik ajtószárnyak, melyekre szavai közben rámutatott, ebben a pillanatban lassan megfordultak súlyos ébentábláikkal. Ez csak egy betörõ szélroham mûve volt -- de az ajtó elõtt csakugyan ott állott Lady Madeline of Usher magas és elfátyolozott alakja. Fehér ruháin vér volt, s lesoványodott testének minden porcikáján a keserû küzdelem nyilvánvaló nyoma. Egy pillanatig remegve és ide-oda szédülve a küszöbön maradt, aztán, halk, nyögõ kiáltást hallatva, teljes súlyával beesett bátyja karjaiba, s heves, s most végleges halálos agóniájában magával rántotta õt, mint egy holttestet, mint az általa elõre látott borzalmak áldozatát.
 
Én rémülten menekültem ebbõl a szobából és ebbõl a házból. Künn, mikor ott voltam a régi kövezett út keresztezésénél, még a zivatar teljes dühe tombolt. Hirtelen az út mentén vad fény lövellt föl, s én megfordultam, hogy lássam, honnan jöhetett ez a szokatlan villanás; mert csupán a nagy ház és árnyékai voltak mögöttem. A sugár a lenyugvó, vérvörös teleholdból jött, amely élesen sütött keresztül azon a hajdan alig észrevehetõ hasadékon, amirõl elõbb elmondtam, hogy az épület tetejérõl, zegzugos irányban, az aljáig terjedt. Mialatt rábámultam, a hasadás rohamosan tágult -- s jött a forgószélnek egy dühös rohama -- egyszerre a földet kísérõ égitest egész kövér kereksége meztelen tárult szemem elé -- agyam elszédült, amint a hatalmas falakat szétesni láttam -- hosszú, viharos, robbanó hang támadt, mintha ezer vízesés zuhanna -- s a mély és poshadt tó vize lábam alatt komoran és némán zárult össze az Usher-ház romjai fölött.

 * Függõ lant a szíve -- ha megérintik, megpendül
  (Pierre Jean de Béranger, francia költõ, Le Refus címû versébõl.)