Impia tortorum longos hic turba furores
Sanguinis innocui, non satiata, aluit.
Sospite nunc patria, fracto nunc funeris antro,
Mors ubi dira fuit vita salusque patent. [1]

Már beteg voltam -- halálos betege e hosszú gyötrelemnek; s mikor végre föloldották kötelékeimet, és megengedték, hogy leüljek, éreztem, hogy érzékeim megtagadják a szolgálatot. Az ítélet -- a rettenetes halálítélet -- volt az utolsó határozott hang, mely fülemhez ért. Azután az inkvizítori szavak nesze mintegy elmerült a kábulat elemezhetetlen zsivajában. Ez valahogy a forgás képzetét hozta elmémbe -- talán asszociálva gondolatban valami malomkerék berregésével. Csak egy pillanatra -- mert nemsokára már semmit sem hallottam. De még egy darabig -- és micsoda túlzott közelségben! -- rettenetes tisztán! -- láttam-láttam a fekete palástos bírák ajkait. Fehérnek tetszettek -- fehérebbnek, mint az ív, melyen e szavakat vonom, és keskenynek a groteszkségig: keskenynek a megfeszített szilárdság kifejezésével, a változhatatlan elszántságnak, az emberi szenvedés zord megvetésének kifejezésével. Láttam, hogy a sors rendelése -- vagy ami az én számomra sors volt -- még egyre ömlött e szörnyû ajkakról. Láttam vonaglani rajtuk halálos szavaikat. Láttam, amint nevemnek formálták szótagjait; és borzadtam, mert hang nem jött közülük. S a kéjes borzadás pár villanatára láttam a terem falait borító sötét kárpitok lágy és alig észrevehetõ meglebbenését is. S akkor szemem az asztal hét magas gyertyatartójára esett. Elõször az irgalom színeit viselték, s hét karcsú angyalnak tûntek föl, akik mentésemre jöttek; de aztán egyszerre valami halálos megcsömörlés ereszkedett szellememre, éreztem, hogy végigreng testem minden rostja, mintha egy galvántelep drótját érintettem volna, míg az angyalalakok érthetetlen, lángfejû rémekké váltak, s tudtam már, hogy tõlük nem jöhet segítség. S akkor, mint egy dús zenei szólam, lopózott érzéseim közé a gondolat: micsoda édes pihenés eshet a temetõben! Halkan és tolvaj mód jött e gondolat, s hosszú idõnek tetszett, míg teljes erejét elérte; de mihelyt szellemem végre igazán átérezte és befogadta, a bírák alakja mintegy varázslatra eltûnt elõlem; a magas kandeláberek a semmibe süllyedtek; lángjuk kialudt; s az éj feketesége ereszkedett rám; mintha minden érzésemet elnyelte volna valami õrült, zugalmas zuhanás az alvilág legeslegmélyére. S akkor csönd lett és némaság, és éj az egész mindenség. Elájultam; de evvel még nem azt akarom mondani, hogy minden tudatom elveszett. Mi maradt belõle, nem kísérlem meg definiálni; még csak leírni sem; de nem tûnt el minden. A legmélyebb álomban, sõt delíriumban, bármiféle önkívületben -- nem! még a halálban sem --, még a sírban sem tûnik el minden. Másféle halhatatlanság nincs is az ember számára. Fölriadva a legérzéketlenebb alvásból, valamifajta álomszövet pókhálófonalait minden ébredésünkkel széttépjük. De egy másodperc múlva már -- oly finom tud lenni ez a háló -- nem emlékszünk arra, amit álmodtunk. Az ájulásból az életbe való visszatérésben két fokozat van; elõször a lelki vagy szellemi lét föléledése; másodszor a fizikai lété. Valószínûnek látszik, hogy, ha a második fokozatot elérve, vissza tudnók idézni az elsõnek hangulatait, e hangulatok ékesszólóan beszélnének a küszöbön túli mélység emlékeirõl. S mi van e mélységben? Hogyan különböztessük meg árnyait a sír árnyaitól? De ha e hangulatok -- amiket az "elsõ fokozat" hangulatainak neveztem -- nem is idézhetõk vissza tetszés szerint, nem jönnek-e néha vissza hívatlanul, hosszú idõ múltán, úgyhogy csodálkozunk, honnan jöttek? Aki sohasem ájult el életében, az talál-e vajon különös palotákat és ijesztõen ismerõs arcokat az égõ parázsban? Az látja-e lebegni a légben ama szomorú látomásokat, melyeket a tömeg sohasem láthat? Az eltûnõdik-e valamely új virág illatán? Annak agyát kergeti-e õrületbe olykor valamely zenei ütem titkos jelentése, mely azelõtt sohasem vonta magára figyelmét? Gyakran tûnõdve törekedtem visszaemlékezni; keservesen küszködtem visszahódítani egy jeldarabkáját a látszólagos megsemmisülés ez állapotának, melybe lelkem süllyedt; s voltak pillanatok, amikor sikerrõl álmodtam; voltak rövid, nagyon rövid percek, amikor oly emlékeket idéztem föl, varázsló módjára, melyek egy késõbbi korszak elfogulatlan ítéletének tanúsága szerint is csak e látszólagos öntudatlanság állapotával függhettek össze. Az emlékezet e különös árnyékai határozatlanul beszélnek magas emberalakokról, akik mintha fölemeltek és csöndben vittek volna lefelé, mindig csak lefelé, mígnem szörnyû szédülés fogott el, csak e leszállás végeérhetetlenségének gondolatára is. Beszélnek aztán szívemnek valami ködös rémületérõl, amit e szív természetellenes megcsöndesedése okozott. Erre minden dolgok hirtelen mozdulatlanságának érzése következik; mintha, akik vittek -- borzalmas kíséret! -- végtelen leszállásukban túlhaladták volna a határtalan határait, s megállanának erõfeszítésük végsõ kimerülésével. Ezentúl amire emlékszem, csak valami sekélység, valami nedvesség: és aztán õrület -- a tilosban járó memória szörnyû õrülete! Csodálatos hirtelenséggel tért vissza tudatomba a mozgás és a hang, dobogó szívem viharos mozgása s a dobogásnak hangja fülembe. Akkor szünet, és minden eltûnik. Aztán megint hang s mozgás és érintés, csiklandó érzés, mely átfut testemen. Aztán: a lét puszta tudata, minden legcsekélyebb gondolat nélkül -- és ez az állapot sokáig tart. Aztán: a gondolat -- egészen hirtelen -- és a rémület borzalma; s buzgó törekvés, hogy megértsem igazi helyzetemet. Aztán: erõs vágy visszacsúszni az érzéketlenségbe. Aztán: rohamos újjáéledése az eszméletnek, sikeres erõfeszítéssel egy mozdulat felé. És most a teljes visszaemlékezés: a kihallgatás, a bírák, a fekete kárpitok, az ítélet, rosszullétem, az ájulás... De tökéletes feledése mindannak, ami aztán következett; mindannak, amit csak egy késõbbi nap és sok erõlködés tett képessé határozatlanul visszaidézni. Mindeddig szememet még nem nyitottam ki. Éreztem, hogy hanyatt fekszem, minden köteléktõl szabadon. Kinyújtottam kezemet, s az súlyosan esett valami nedves és kemény felületre. Több percig hagytam ott, mialatt iparkodtam képzeletemben rekonstruálni, hol vagyok és mi vagyok. Vágytam, de nem mertem látóérzékemet használni. Rettegtem az elsõ pillantástól a körülöttem levõ tárgyakra. Nem mintha féltem volna szembenézni bármilyen rémségekkel; de attól kezdtem félni, hogy nincs mit látnom! Végre, a kétségbeesés vad elszántságával, gyorsan széttártam pilláimat. Tehát legrosszabb sejtelmeim valóra váltak. Az örök éj feketesége környezett. Lélegzet után kapkodtam. A sötétség ereje szinte rám nehezedett, és elfojtott. A levegõ elviselhetetlenül sûrû volt. Még mindig mozdulatlanul feküdtem, és iparkodtam eszemet használni. Elmémbe idéztem az inkvizíciós eljárást, és megpróbáltam e nézõpontból dedukálni valódi helyzetemet. Az ítéletet kimondták; s nekem úgy tetszett, hogy azóta nagyon, nagyon hosszú idõ telt el. Mégis egy pillanatig sem gondoltam magamat szó szerint halottnak. Ilyen föltevés -- bármit mondjanak is a regényírók -- teljességgel összeférhetetlen a valóságos létezéssel; de hol lehetek és milyen állapotban? Tudtam, hogy a halálraítélteket rendszerint az ünnepélyes autodafé-k [2] alkalmával végzik ki, s egy ilyent éppen az én elítélésem elõtti éjszakán tartottak. Talán visszadugtak a tömlöcbe, hogy bevárják a legközelebbi szertartást, mely esetleg csak hónapok múltán lesz? Azonnal láttam, hogy ez nem lehet az igazság. Áldozatokra sürgõs szükségük volt. Aztán tömlöcöm éppúgy, mint az elítéltek cellái Toledóban, köves padozatú helyiség volt, s valami világosság mégiscsak mindig szûrõdött be. Most egyszerre egy szörnyû gondolat hajtotta patakokban szívemre a vért, s rövid idõre ismét visszaestem az eszméletlenségbe. Mikor magamhoz tértem, azonnal talpra ugrottam, minden idegrostomban lázasan remegve. Karjaimat vadul dobáltam fejem fölött és magam körül minden irányban. Ujjaim nem éreztek érintést; de nem mertem tenni egy lépést sem, nehogy beleütközzem egy sírbolt falaiba. Izzadság verte ki minden pórusomat, s nagy, hideg gyöngyökben állt meg homlokomon. A bizonytalanság gyötrelme végre tûrhetetlenné vált, s óvatos mozdulatot tettem elõre, kinyújtott karokkal; szemem szinte kidagadt gödrébõl a hiú reményben, hogy elkaphat valami fénysugarat. Több lépéssel jutottam már tovább; de még mindig fekete és üres volt minden. Szabadabban lélegzettem. Annyi legalább bizonyosnak látszott, hogy minden sorsok legrettenetesebbje nem az, ami rám vár. És most, amint vigyázva még egyre elõrébb lépegettem, tolongva jött emlékembe ezer határozatlan mendemonda Toledo különös borzalmairól. E börtönök felõl hökkentõ dolgokat beszéltek, mindig mesének gondoltam azokat, de mindenképp különös mesék voltak, oly borzalmasak, hogy csak suttogó száj adhatta tovább õket. Itthagytak, hogy éhen pusztuljak el, e föld alatti sötétség világában? Vagy micsoda, talán még ennél is félelmetesebb halálnem les rám? Hogy halál volt a cél -- éspedig a rendesnél keservesebb halál --, sokkal jobban ismertem bíráim karakterét, hogysem ebben kételkedjem. Csak a mikor? és a hogyan? foglalkoztatta gondolataimat. Kinyújtott kezem végre nekiütõdött valami szilárd akadálynak. Fal volt, látszólag kõbõl építve, nagyon sima, nyálkás és hideg. Követtem hajlásait; avval az óvatos bizalmatlansággal lépegetve, amit némely régi rémmese sugallt belém. Ez az eljárás azonban nem adott módot megállapítani börtönöm méreteit, mert végigjárhattam egész kerületét, és visszaérhettem arra a pontra, ahonnan kiindultam, anélkül, hogy észrevettem volna: oly tökéletes egyformának látszott a fal. Azért a kést kerestem, ami a zsebemben volt, mikor az inkvizítorok termébe vezettek; hanem a kés eltûnt; ruháimat kicserélték valami durva zsáköltönnyel. Arra gondoltam, hogy a kés pengéjét beledugom a kõmûvesmunka valamely alig észlelhetõ résébe, hogy ekként kiindulópontomat megjelöljem. De a probléma tulajdonképpen egyszerû volt; noha fölizgatott képzeletemben elsõ pillantásra szinte leküzdhetetlennek tûnt föl. Letéptem egy darabot a darócöltöny szegélyébõl, s ezt a rongyot teljes szélességében, derékszögben a falhoz helyeztem. Ha utamat körültapogatom a cellában, elõbb-utóbb, ha a kört befejeztem, újra meg kell találnom ezt a rongyot. Legalább így gondoltam; de nem számoltam börtönöm nagyságával vagy a saját gyöngeségemmel. A talaj nyirkos és csúszós volt. Egy darabig csak vánszorogtam elõre, végül megbotlottam, és elestem. Végsõ kimerültségem arra bírt, hogy fekve maradjak; s amint ott hevertem, hamarosan erõt vett rajtam az álom. Mikor fölébredtem, és kinyújtottam karomat, egy darab kenyeret és egy vödör vizet találtam magam mellett. Nagyon is fáradt voltam, hogy e körülményen elmélkedni kezdjek, de mohón ettem és ittam. Aztán tüstént újra kezdtem körutamat a cella körül, és sok erõlködéssel végre eljutottam a darócrongyig. Mielõtt elestem, ötvenkét lépést számoltam, és mióta újra kezdtem a járást, még negyvennyolcat kellett olvasnom, míg a rongyhoz értem. Összesen tehát éppen száz lépés volt; s két lépést véve egy yardnak, megállapítottam, hogy börtönöm körülbelül ötven yard kerületû. Csakhogy útközben számos szögletet értem a falban, s így megközelítõ fogalmat sem alkothattam magamnak a sírbolt alakjáról -- mert nem nevezhetõ másnak, mint sírboltnak. Nem sok célom volt e kutatásokkal, és bizonnyal semmi reményem: de valami határozatlan kíváncsiság arra bírt, hogy még folytassam õket. Elhagyva a falat, elhatároztam, hogy átszelem az általa bekerített tér közepét. Eleinte a legnagyobb óvatossággal jártam el, mert a padló, bár látszólag szilárd anyagból készült, nyálkás volt, és megcsalta az embert. Késõbb mégis bátorságot vettem, és nem haboztam keményebben lépni, iparkodva, amennyire csak lehetséges, egyenes vonalban keresztezni a cellát. Mintegy tíz vagy tizenkét lépést tehettem ily módon, mikor köntösöm megtépett szegélye lábam közé keveredett. Ráléptem, és erõs zuhanással arcra estem. Esésem elsõ zavarában nem vettem azonnal észre egy kissé hökkentõ körülményt, ami néhány másodperc múlva, s mialatt még mindig arcra bukva hevertem, ellenállhatatlanul magára vonta figyelmemet. Ez a következõ volt: állam a börtön padozatán pihent, de ajkaim és fejem felsõ része, bár látszólag az állnál alacsonyabb szinten, nem érintettek egyebet, mint az üres levegõt. Azonkívül úgy éreztem, hogy homlokom valami tapadós gõzben fürdik, s orromat a szétmálló gombák sajátságos illata ütötte meg. Elõrenyúltam, s elborzadtam a felfedezésen, hogy pontosan szélére estem egy kör alakú mélységnek, melynek nagyságát persze egyelõre nem volt módom megállapítani. A nyílás falazott peremén tapogatózva, sikerült leválasztanom egy kis téglatörmeléket, amit ledobtam a mélységbe. Több másodpercen át figyeltem ekhóit, amint esése közben a meredély oldalaihoz ütõdött; végre tompa csobbanás hallatszott, hangosan visszaverõdve a falakon. Ugyanakkor a fejem fölött valami ajtó gyors nyílásához és rögtönös becsapódásához hasonló hang hallatszott, mialatt halvány fénysugár villant a homályon át, s éppoly hirtelen el is tûnt. Most tisztán láttam a sorsot, amit számomra készítettek, s szerencsét kívántam magamnak a jókor jött véletlenhez, melynek folytán megmenekültem. Még egy lépés, mielõtt elbotlom, és a világ nem lát többet. S a halál, amit most elkerültem, épp olyan jellegû volt, amilyent mindig mesének és hihetetlennek tartottam az inkvizícióról szóló elbeszélésekben. A zsarnokság áldozatainak szánt halálnemekben a legrémesebb fizikai gyötrelmek és a legnagyobb lelki borzalmak közt esett választás. Engem az utóbbiak számára tartottak fönn. A hosszú szenvedéstõl idegeim annyira elernyedtek, hogy már a saját hangomtól remegtem, s minden tekintetben alkalmas médium voltam a különleges tortúrára, mely rám várt. Minden tagomban reszketve visszatapogatóztam a falig, elszántan, hogy inkább ott pusztulok, mintsem a hullámok rémeit kockáztassam, melyeket képzeletem most nagy tömegben és különbözõ elhelyezéssel festett a börtön köré. Más lelkiállapotban talán lett volna bátorságom egyszerre véget vetni szenvedéseimnek, egyetlen ugrás által e mélységek valamelyikébe; de most a gyávák gyávája lettem. Azt sem tudtam elfelejteni, amit e szörnyû helyekrõl hallottam: hogy az élet hirtelen kioltása nem tette részét gonosz plánumuknak. A belsõ izgalom több óra hosszat ébren tartott, de végre mégis elszunnyadtam újra. Fölébredve, mint elõbb, egy kis cipót és egy vizescsöbröt találtam magam mellett. Égõ szomjúság emésztett, s egy hajtásra kiürítettem az edényt. Altató lehetett benne, mert alighogy letettem, ellenállhatatlanul álmos lettem megint. Mély álom hullott rám, mély, mint a halálé. Mennyi ideig tartott, természetesen nem tudom; de mikor újból kinyitottam a szememet, a körülöttem levõ tárgyak láthatóak voltak. Valami vad, kénes fény, melynek eredetét az elsõ pillanatban nem tudtam megállapítani, megengedte, hogy szemügyre vegyem börtönöm egész kiterjedését és berendezését. Nagyságára nézve nagyon elszámítottam magam. A falak összes hosszúsága nem haladta túl a huszonöt yardot. Ez a tény néhány percre teljesen megzavart, s a fölösleges tûnõdések egész özönébe merített; igazán fölöslegesen -- mert mi lehetett lényegtelenebb számomra a környezõ rettenetes körülmények között, mint tömlöcöm puszta térfogata? De szellemem betegesen érdeklõdött minden jelentéktelen részlet iránt, s föltevést föltevésre halmoztam, hogy számot adjak magamnak a tévedésrõl, amit a számításban elkövettem. Végre felvillant elõttem az igazság. Elsõ mérési kísérletemben ötvenkét lépést olvastam elesésem idõpontjáig, akkor már alig egy-két lépésre kellett lennem a darócrongytól; igazában majdnem befejeztem körutamat a fal mentén. Aztán aludtam, és mire fölébredtem, valószínûleg megfordultam helyemben -- így gondolhattam a fal kerületét körülbelül kétszer akkorának, mint amekkora tényleg volt. Zavart szellemem elmulasztotta megfigyelni, hogy mikor körutamat megkezdtem, a fal bal kezem felé volt, s mikor folytattam, jobbra. A helyiség alakjára nézve is tévedtem. A tapogatózás közben számos szögletre akadtam, s ebbõl különleges szabálytalanságra következtettem; ily hatalmas a teljes sötétség hatása arra, aki álomból vagy ájulásból ébred! A szögletek néhány jelentéktelen bemélyedés, vagy különbözõ távolságokban vájt fülkék szögletei voltak. Nagyjában a cella négyzetes formát mutatott. Amit kõfalnak gondoltam, az most vasnak vagy valami más fémnek látszott, nagy táblákban, melyeknek határai és eresztékei tették a szögletszerû behajlásokat. Az ércfal egész felületét durván bepacsmagolták mindazon utálatos és visszataszító festészeti motívumokkal, melyek a szerzetesek síri babonáinak köszönik létüket. Fenyegetõ arcú ördögök alakjai csontvázfigurákkal, és más, még félelmetesebb képek borították és éktelenítették el a helyiséget. Megfigyeltem, hogy e fantomszörnyek körvonalai eléggé élesek, de a színek halványnak és elmosódottnak tûntek föl, mintegy a nyirkos légkör hatására. Most észrevettem a padlót is, amely kõbõl volt. Középen ásított a kör alakú mélység, amelynek torkából megmenekültem; de több ilyen nem volt a helyiségben. Mindezt csak határozatlanul és nagy erõfeszítéssel tudtam meglátni, mert személyi állapotom nagyot változott alvásom alatt. Most hátamon feküdtem, teljes hosszúságomban, valami alacsony faállványon. Ehhez erõsen le voltam kötözve egy hosszú, lóistránghoz hasonló szíjjal. A szíj számos csavarodásban övezte tagjaimat és törzsemet, nem hagyva szabadon mást, csak fejem és bal karom, épp csak annyira, hogy nagy nehézséggel tudhattam valamit enni egy cseréptálból, ami mellettem állt a kövezeten. Nagy rémületemre láttam, hogy a vizescsöbröt elvitték. Rémületemre, mondom, mert tûrhetetlen szomjúság emésztett. Úgy látszik, ezt a szomjúságot gyötrõim szántszándékkal éleszteni akarták, mert a tálban levõ étel borsosan fûszerezett hús volt. Most fölfelé tekintve, börtönöm mennyezetét vizsgáltam. Valami harminc vagy negyven láb magas volt, nagyjában éppúgy alkotva, mint az oldalfalak. Az egyik érctáblán igazán különös ábrázolás kötötte le teljes figyelmemet. A vén Idõ festett alakja volt, ahogy rendesen rajzolják, kivéve, hogy kasza helyett a kezében valami mást tartott, amit egy hatalmas inga festett képének gondoltam, amilyeneket antik órákon láthatunk. De volt valami ezen az ingán, ami arra bírt, hogy figyelmesebben vegyem szemügyre. Míg bámultam rá, egyenest magam fölé, mert pontosan a fejem fölött volt, úgy képzeltem, hogy mozogni látom. Egy pillanat múlva ez a képzelet -- valónak bizonyult. Lengése rövid volt, és természetesen lassú. Pár percig figyeltem, kissé megijedve, de még inkább csodálkozva. Végre, fáradtan e csigatempójú mozgás követésétõl, szemem a cella egyéb tárgyaira irányítottam. Valami gyönge nesz vonta magára figyelmemet, és a padlóra pillantva, több óriási patkányt láttam átszaladni. A kút felõl jöttek, amely jobbról éppen látókörömbe esett. Még mialatt néztem is, csapatostul másztak elõ, rohanva, éhes szemekkel, a hús szagától csábítva. Nagy erõlködés és éberség kellett, hogy el tudjam õket hessegetni. Vagy félóra telhetett el, talán egy egész óra is -- mert az idõ folyásáról csak tökéletlen fogalmat tudtam alkotni --, mire ismét a mennyezetre vetettem tekintetemet. Amit akkor láttam, megzavart és meghökkentett. Az inga kilengésének hossza majdnem egy yardnyit növekedett. Természetes következmény gyanánt nagyobb lett a lengés gyorsasága is. De ami leginkább zavarba ejtett, az a megfigyelés volt, hogy az inga szemmel láthatólag lejjebb ereszkedett. Most azt is láthattam -- fölösleges mondanom, milyen borzalommal --, hogy alsó széle csillogó acél félholdat formált, melynek egyik szarva a másiktól körülbelül egy lábnyi távolban volt, a szarvak fölfelé görbültek, s a félhold alsó éle láthatóan oly éles volt, mint a borotva. Amellett tömörnek és súlyosnak is látszott, mint egy borotvakés, élétõl fölfelé szilárd és széles acélmasszává vastagodva. Nehéz bronzrúdon függött, s az egész alkotmány sziszegett, amint lengve szelte a levegõt. Nem lehetett kétséges tovább elõttem a sors, melyet a szerzetesi kínzózseni számomra készített. Az inkvizítorok közegei rájöttek, hogy tudomást szereztem a kútról -- a kútról, melynek borzalmainál nem szánhattak csekélyebb büntetést a magamfajta vakmerõ renitensnek --, a kútról, mely képe volt a pokol kútjának, s melyet a kósza hír is minden kínzásmesterségük Ultima Thuléjának tekintett. A kútba zuhanást a vak véletlen folytán kerültem ki, s tudtam, hogy a meglepetés -- kínok csapdájába ejteni az áldozatot -- fontos részét tette e tömlöcbeli kivégzések groteszk fantasztikumának. Minthogy nem estem bele magamtól a mélységbe, a démoni tervben már nem szerepelt az, hogy belelökjön; s így -- nem lévén egyéb alternatíva --, más szelídebb pusztulás várt reám. Szelídebb! Szinte mosolyogtam kínjaim között, mikor e szónak ilyen alkalmazására gondoltam. Mi célja volna beszélnem a halálénál nagyobb borzalom hosszú, hosszú óráiról, míg az acél suhogó lengéseit számláltam! Hüvelykrõl hüvelykre, vonalról vonalra -- körömhegynyi esésekkel, amelyeket csak évszázadoknak tetszõ idõközök múltán lehetett észrevenni -- szállt lejjebb s egyre lejjebb! Napok múltak -- s valóban lehet, hogy több nap múlt el, míg oly közel ért fölém lengésében, hogy fanyar szelével meglegyezett. A kifent acél szaga tolakodott orrlyukamba. Imádkozni kezdtem -- az eget bosszantottam imáimmal, hogy gyorsabban, gyorsabban szálljon le! Majd különös õrület fogott el, s hosszasan próbálgattam erõszakkal föllebb emelni magam, a rettenetes pallos éle alá. Aztán hirtelen lecsillapodtam, és úgy hevertem ott, mosolyogva a csillogó halálra, mint a gyermek valami ritka játékszerre. Közbejött a teljes érzéketlenségnek egy újabb intervalluma is; rövid volt, mert mire visszatértem az életbe, az inga leereszkedése nem tett észrevehetõ haladást. De lehetett hosszú is, mert tudtam, hogy démoni hatalmak figyelik ájulásom, s kényük szerint szüneteltethették az ingamozgást. És fölocsúdva fáradtnak is éreztem magamat -- ó! kimondhatatlanul fáradtnak! --, betegnek, gyöngének, mint valami hosszú koplalás után. Még e szörnyû napok gyötrelmei közt is táplálékot kívánt az emberi természet. Fájdalmas erõlködéssel nyújtottam ki bal karomat, amennyire kötelékeim megengedték, s birtokba vettem a csekély maradékot, amit a patkányok meghagytak. S amint egy falatkáját ajkamhoz emeltem, egyszerre megrohanta lelkemet egy kibontakozni kezdõ gondolata az örömnek -- a reménynek. Pedig mi közöm lehetett nekem a reményhez? Mondom, csak félig megformált gondolat volt -- sokszor vannak ilyen gondolatai az embernek, amik sohasem érik el teljes formájukat. Éreztem, hogy öröm, hogy remény van benne; de éreztem azt is, hogy elfullad, még mielõtt kialakult volna. Hiába küszködtem, hogy végiggondoljam, hogy visszahódítsam. A hosszú szenvedés majdnem megsemmisítette minden rendes lelkierõmet. Gyengeelméjû hülye lettem. Az inga lengésiránya testem hosszával derékszöget adott. Láttam, hogy a pengének szívem környékét kell átmetszeni. Át fogja reszelni ruhám darócát, aztán visszaleng, és megismétli vágását újra meg újra. Ijesztõen tág kilengése ellenére -- mely harminc láb is megvolt, vagy még több már -- és esése sziszegõ ereje ellenére, mely akár e vasfalakat is átszelhette volna, eleinte, több percen keresztül, munkájának egyetlen eredménye az lesz, hogy ruhám szövetét reszeli. S ennél a gondolatnál megtorpantam. Nem mertem továbbmenni tûnõdésemben. Makacs figyelemmel idõztem e ponton, mintha e vesztegelés által meg is állíthattam volna itt az acél leereszkedését. Kényszerítettem magam, hogy a félkörû penge hangjára gondoljak, amint a szövetet átmetszi -- arra a különös, borzongó érzésre, melyet a daróc éles köszörülése kelt az idegekben. Annyira elmerültem a haszontalan képzelõdésbe, hogy idegességem a tetõfokára hágott. Lefelé, megállás nélkül, egyre lefelé szállt közben a penge. Vad örömöm telt ereszkedése lassúságát lengése gyorsaságával szembeállítani. Jobbra, balra, tágan és szélesen -- egy kárhozott szellem sivításaival, de a szívem felé egy tigris lopózó lépteivel! Fölváltva kacagtam és üvöltöttem, amint egyik vagy másik elképzelés lett agyamban uralkodóvá. Lefelé -- halálos biztonsággal, kérlelhetetlenül lefelé! Három hüvelyknyire vibrált már mellemtõl! Kétségbeesve, dühödten küszködtem, hogy kiszabadítsam bal karomat. Egyelõre csak könyökig volt szabad. Kezemet elvihettem -- nagy nehezen -- a táltól ajkamig, de nem tovább. Ha eltéphettem volna a köteléket a könyököm fölött, bizonnyal megpróbálom megfogni és megállítani az ingát. Éppúgy próbálhattam volna egy guruló lavinát megállítani! Lefelé -- egyre -- szüntelenül -- kikerülhetetlenül lefelé! Föllélegzettem, és új erõfeszítést tettem, valahányszor kilengett jobbra vagy balra. De görcsösen összehúzódtam, ha fölöttem söpört el. Szemem a legértelmetlenebb kétségbeesés mohóságával követte röptét oldalt és fölfelé; s önkéntelenül lecsukódott, mikor elszállt: noha meghalni csak megkönnyebbülés lett volna -- ó, mily kimondhatatlan megkönnyebbülés! Mégis, remegtem idegeimben, amint elgondoltam, mily észrevehetetlenül csekély süllyedés a gépezetben elég volna, hogy ezt az éles, csillogó kést a mellembe vágja... idegeimet a remény remegtette, tagjaimat a remény rángatta össze. A remény -- mely diadalmat ül a kínpadon --, mely még az inkvizíció börtöneiben is biztató szavakat suttog a halálraítélt fülébe. Láttam, hogy valami tíz-tizenkét lengés már tényleges érintkezésbe fogja hozni az acélt ruhámmal -- s e megállapítással egyidejûleg szellememre hirtelen a teljes kétségbeesés éles, koncentrált nyugalma szállt. Hosszú órák -- vagy tán napok -- óta elõször: gondolkodtam! Most eszméltem arra, hogy a szíj vagy kötõfék, amely leszorított, egyetlen darabból áll. Egyes tagjaimat nem nyûgözték külön kötelékek. A beretvaéles penge elsõ vágása a szíj bármely részén eléggé fölold arra, hogy bal kezemmel az egészet lecsavarhassam testemrõl. De milyen félelmes közelségét jelenti ez máris a szörnyû acélnak! A legkisebb mozdulat következménye mily halálos lehet! S aztán valószínû-e, hogy kínzóim poroszlói ne látták volna elõre ezt a lehetõséget, s ne intézkedtek volna erre az esetre is? Valószínû-e, hogy a mellemet keresztezõ szíjdarab az inga útjába essék? Remegve, hogy ez a halvány s minden látszat szerint utolsó reményemet füstbe menni látom, fölemeltem a fejem annyira, hogy mellem kötelékeit áttekinthessem. A szíj szorosan körülfogta tagjaimat és törzsemet minden irányban -- kivéve a metszõ penge útját. Alig ejtettem vissza fejemet eredeti helyzetébe, mikor megvillant bennem az, amit másképpen nem tudok megjelölni, mint hogy második kialakulatlan fele volt annak a mentõ ötletnek, amire elõbb céloztam, s ami elõbb, mikor az ételt égõ ajkamhoz emeltem, csak határozatlanul lebegett lelki szemeim elõtt. Most az egész elõttem állt, gyengén, nem nagyon józan színekben, nem nagyon határozottan, de mégis -- egészben. Rögtön hozzáláttam, a kétségbeesés energiájával, megkísérelni végrehajtását. Az alacsony faalkotmánynak, amelyen feküdtem, közvetlen szomszédsága több órán át valósággal nyüzsgött a patkányoktól. Vadak, vakmerõk, éhesek, vörös szemük úgy tüzelt rám, mintha csak azt várnák, hogy mozdulatlan maradok -- hogy zsákmányukul tekinthessenek. "Micsoda táplálékhoz szokhattak hozzá a kútban?" -- gondoltam. Bármennyire iparkodtam is, hogy ebben meggátoljam õket, tányérom tartalmát jóformán egészen fölfalták. Kezem már rájárt a folytonos legyezgetésre, gépies hadonászásra a tál körül; s e mozdulatot öntudatlan egyformasága végül is egészen megfosztotta hatásától. Az undok állatok falánkságukban gyakran mélyesztették éles fogaikat ujjaimba. Most a szíjat mindenütt, ahol elérhettem, alaposan bedörzsöltem az olajos és fûszeres hús megmaradt darabkáival; aztán fölemelve kezem a padlóról, lélegzetvisszafojtva vártam. A mohó férgek elõször visszahõköltek, megijedve a változáson -- a mozgás megszûnésén. Rémülten szaladtak szét; sokan a kútba menekültek. De ez csak egy pillanatig tartott. Nemhiába számítottam falánkságukra. Észrevéve, hogy mozdulatlan maradtam, egy-kettõ a legbátrabbak közül felugrott a fapriccsre, és szaglászni kezdte a szíjat. Ez, úgy látszik, jel volt az általános rohamra. Friss csapatok tódultak a kút felõl. Fölmásztak a fára -- túl a fán --, és százával ugráltak testemre. Az inga ütemes mozgása a legcsekélyebb mértékben sem zavarta õket. Pályáját elkerülve, a megkent kötelék körül mûködtek. Folyton növekvõ csapatokban rajzottak, nyüzsögtek rajtam. Torkomon vonaglottak; hideg ajkuk az enyémet kereste, tolongó nyomásuk majdnem megfojtott; s oly undor dagadt föl kebelemben, s fagyasztotta meg tapadós súlyával szívemet, amelyre nincs szó a világon! De még egy perc, s éreztem, hogy küzdelmem véget ér. Határozottan éreztem a kötelék lazulását. Biztosra vettem, hogy már több helyen szét is vált. De, minden emberit fölülmúló elszántsággal, tovább feküdtem mereven. Számításomban nem csalódtam, s nemhiába tûrtem. Végre éreztem, hogy szabad vagyok! A szíj szalagokban lógott testemrõl. De az inga verése már mellemen súrolt. Már elmállasztotta ruhám darócát. Már elvágta az alatta levõ fehérnemût. Két lengést tett még, s metszõ fájdalomérzés hasított minden idegembe. De a menekvés pillanata elérkezett. A szabadítók egy kézlegyintésemre egymás hátán szökdöstek szét. Egy meggondolt mozdulattal -- óvatosan, rézsút, összezsugorodva, lassan, lassan -- kivontam magam bilincsem ölelésébõl s a lengõ bárd útjából. Egy percre legalább szabad voltam. Szabad! -- az inkvizíció kezében? Alig léptem le borzalmas faágyamról a börtön kõpadlójára, mikor a pokoli masina mozgása megállott, s láttam, hogy valami láthatatlan erõ visszahúzza az egészet a mennyezetig. Oly lecke volt ez, melyet mély kétségbeeséssel vettem szívemre. Nyilván minden mozdulatomat figyelték. Szabad?! Csak azért kerültem ki a halált a kínszenvedés egyik formájában, hogy valami másiknak legyek prédája, mely talán rosszabb a halálnál. Ezzel a gondolattal idegesen forgattam körül szemem a vastáblákon, melyek körülzártak. A helyiségben szemmel láthatólag volt valami újdonság -- valami változás, amit az elsõ pillanatra nem tudtam határozottan fölbecsülni. Az álmatag, remegõ szórakozottság több percén át haszontalan és összefüggéstelen találgatásokban erõltettem értelmemet. Ez idõ alatt jöttem elsõ ízben tudatára a cellát bevilágító kénes fény eredetének. Egy hasadékból jött, mely mintegy fél hüvelyk szélességben a falak alján teljesen körülvette a börtönszobát, s ekként úgy látszott, és úgy is volt, hogy az oldalfalak tökéletesen külön állnak a padlótól. Megpróbáltam átkémlelni, de persze hiába. Amint e kísérlet után fölálltam, a változás rejtélye, mely a szobában érezhetõ volt, egyszerre megvilágosult bennem. Elõbb megfigyeltem, hogy ámbár a képek körvonalai a falon eléggé határozottak, a színek elmosódottnak és ködösnek tetszettek. Ezek a színek most percrõl percre jobban hökkentõ és erõs fényruhát öltöttek, amely a kísérteties és ördögi figuráknak oly életet adott, hogy az enyémnél erõsebb idegeket is megborzongatott volna. Démoni szemek villogtak rám vad és túlvilági élénkséggel, minden irányból, ahol elõbb még semmit sem láttam, s valami különös tûz kékes lángjában égve. Nem tudtam rábírni fantáziámat, hogy ezt a tüzet valótlannak tekintse. Valótlannak? -- Csak egy nagyobbat kellett lélegzenem, s az izzó vas gõzének lehelete csapta meg orromat. Fojtó illat töltötte be a börtönt! A szemek, melyek gyötrelmemre villogtak, pillanatról pillanatra mélyebb tûzben égtek! A festett borzalmak véres képein a bíborszínek gazdagabb árnyalatai ömlöttek el. Fulladoztam! Leheletért kapkodtam! Nem lehetett kétség kínzóim szándékáról -- ó! mindenkinél kegyetlenebb! démonoknál démonibb emberek! Az izzó fémek közelségébõl a cella közepébe húzódtam. A forróság által fenyegetõ pusztulás rémképei között a kút hûvösségének gondolata balzsamként lopózott lelkembe. Odarohantam halálos kávájához. Mélyébe vetettem erõlködõ pillantásomat. A kigyulladt tetõ tüzes visszfénye bevilágította legbensõbb rejtekeit. Mégis, egy õrült másodpercen át, szellemem vonakodott fölfogni értelmét annak, amit ott láttam. Végre -- kényszerítettem -- utat vájtam számára lelkemben, s beégett borzadó értelmemig! Ó! ha szót találnék kimondani! -- ó, rettenet! -- ó! akármi, csak ez ne! Rémült sikollyal tántorodtam vissza a kútszélrõl, s kezembe temettem arcomat sírva, keservesen. A hõség gyorsan növekedett, s még egyszer fölnéztem, a hideglelés lázában borzongva. Cellámban újabb változás volt -- most a formája változott meg. Mint imént, most is eleinte hiába iparkodtam megérteni vagy megállapítani, hogy mi történt. De nem soká maradtam kétségben. Az inkvizítori bosszút sietésre sarkantyúzta kétszeri menekvésem: nem lehetett többé huzakodni a Rémület Királyával. A terem elõbb négyzet alakú volt. Most észrevettem, hogy a vasfalak által képezett szögek közül kettõ hegyesszöggé vált -- a másik kettõ következésképpen tompa lett. E rettenetes különbség gyorsan növekedett mély, nyögõ vagy dörömbölõ hang kíséretében. A helyiség egy pillanat alatt rombusszá cserélte formáját. De a változás itt nem állt meg -- nem is reméltem, nem is kívántam megállítani. Keblemre tudtam volna ölelni a tüzes falakat, mint az Örök Béke köntösét. - Halált inkább! -- mondtam --, akármilyen halált... csak azt ne, ami a kútban vár! -- Én bolond! nem tudhattam volna-e, hogy a tüzes vas célja éppen az, hogy a kútba szorítson? Kiállhattam volna-e izzó forróságát? És még ha ki is: ellenállhattam volna-e nyomásának? És most, laposabbá és laposabbá nyomódott a rombusz, oly gyorsasággal, mely nem hagyott idõt az elmélkedésre. Középpontja, s így természetesen legszélesebb átmetszésû része is, éppen az ásító mélység fölé került. Visszatántorodtam, de az összeszoruló falak ellenállhatatlanul elõrenyomtak. Végre nem volt már fonnyadt és vonagló testem számára több egy hüvelyknyi szilárd talajnál a börtön padlójából, ahol lábamat megvethessem. Nem küzdöttem tovább, de lelki agóniám a kétségbeesés egyetlen hangos, hosszú és végsõ sikolyában talált kitörést. Éreztem, hogy megtántorodom a kútszélen -- elfordítottam szememet... Emberi hangok diszharmonikus zaja hallott! Hangos harsonaszó, mintha sok-sok trombita hangja volna! Zordon moraj, mint ezer mennydörgés koncertje. Az izzó falak visszarándultak! Egy kinyújtott kar ragadta meg karomat, amint ájultan dõltem a mélységbe. Lasalle tábornok karja volt. A francia hadsereg benyomult Toledóba. Az inkvizíció ellenségeinek hatalmába került.

[1] A kínzók istentelen csapata sokáig táplálta õrjöngését az ártatlanok vérével, és nem elégült ki. Most, hogy szülõhazánk biztonságos már, a halál barlangja beomlott; ahol szörnyû halál dúlt, most élet és egészség virul. (latin)

[2] autodafé -- máglyahalál (portugál)