(Poe művészetét talán a legjobban kifejező novellája; rövid, döbbenetes. -ShadowCat)
 

       Szolgám nem engedte meg, hogy súlyosan sebesülten kinn, a szabad ég alatt töltsem az éjszakát és ezért szinte erôszakkal bevitt egy elhagyott kastélyba. Az Appenninek hegyei közt volt ez a kastély: a pompának és borúnak vegyüléke - amilyen nem egy néz itt le a völgyekbe, a valóságban csak úgy, mint a regényírók képzeletében. Minden jel arra vallott, hogy csak mostanában és ideiglenesen hagyták el. Az egyik legkisebb és kevésbé pompázatos bútorzatú szobában vertünk tanyát az épület egy távolesô tornyában. Berendezése gazdag, bár kopott és régi volt. Falairól kárpitok csüngtek alá és mindenféle hadiemlék díszítette, de feltûnt az is, hogy gazdagfaragású aranyos keretben milyen sok lélekkel teli, legújabbkorú festmény nézett a késôi vendégekre.
  Lehet, hogy lázas kábulatom volt az oka, de a legmélyebb érdeklôdéssel merültem ezekbe a képekbe, amelyek nemcsak a fal síkját borították el, hanem azt a sok fülkét is díszítették, amelyek a kastély bizarr építkezésének szükségszerû következményei voltak. Megkértem Pedrot, hogy zárja be a nehéz tölgy ablaktábálkat - már éjszakára járt - és gyújtsa meg ágyam fejénél a magas, karos gyertyatartót. És megkértem arra is, hogy húzza el a fekete bársony függönyöket baldachinos ágyamról, mert teljesen át akartam magamat adni a képek szemléletének és annak a
kis kötetnek, amelyet a párnán találtam.
  A könyvecske a képek bírálata és leírása volt. Sokáig, sokáig olvastam és egészen odaadtam magam a rajongó szemlélôdésnek. Rossz volt a világítás, a gyertyatartó rossz helyen állott és mert nem akartam szunyókáló szolgámat felébreszteni, magam mozdítottam el úgy, hogy sugarai jobban megvilágítsák a könyvet. De ez váratlan eredménnyel járt. A gyertyák fénye (mert sok gyertya égett) most teljesen megvilágított egy fülkét, amely eddig az ágy egyik oszlopának mély árnyékában rejtôzött el. És az élénk világosságban egy kép tûnt elém, amelyet eddig nem láttam.
  Gyors pillantást vetettem a képre, aztán lehúnytam szemem. Hogy miért, azt magam sem tudtam, de mialatt lezárt szemmel feküdtem, arra gondoltam, hogy mi is történt, hogy mért kellett a szemem behúnynom. Ösztönös mozdulat lehetett, hogy idôt nyerjek gondolataimnak, - hogy bizonyossá váljék bennem, hogy látásom nem csalt meg, hogy megnyugtassam és elôkészítsem képzeletemet arra az idôre, amikor józanabbul és nagyobb biztonsággal nézek a képre.
  Néhány pillanat múlva kinyitottam szemem és merôn a képre szegeztem.
  És meggyôzôdtem róla, - a legkisebb kétségem is eltûnt aziránt - hogy az imént is tisztán láttam, szemem nem csalt meg. A kép vásznára hulló gyertyafény szétverte érzékeimrôl az álomködöt és szempillantás alatt visszahívott az eleven a való életbe.
  A kép egy fiatal lány arcképe volt. Csak fej és váll, (úgynevezett vignette alak) - sokban Sully közkedvelt fejeire emlékeztetett. A kar, a kebel és a sugárzó haj szinte észrevétlenül olvadt egybe a mély, bizonytalan árnyékkal, amely a kép hátterét alkotta. Az ovális, faragott keretet gazdag aranyozás vonta be. A kép csodálatos remekmû volt.
  De ami a kép láttára olyan hirtelen és váratlan erôvel kerített hatalmába, sem mûvészi tökéletessége, sem az arc halhatatlan szépsége nem lehetett. És a legkevésbé az, hogy már-már félálomban szunnyadó fantáziám hirtelen felriasztva élônek látta a csodálatos fejet. Hogy ez lehetetlen, arról maga a rajz különössége, a keret ovális alakja meggyôzhetett abban a nyomban - és az ilyen gondolat lehetôségét teljesen kizárta.
  Sokáig, majdnem egy órahosszat töprengve ezen a kérdésen, félig ülve, félig fekve néztem hosszan és merôn a képet. Végül is azt hittem, hogy a kép annyira élethû, arckifejezése annyira való, hogy az elsô pillanatra meglepett, azután megzavart, megijesztett és teljesen rabjává tett.
  Mély és illô tisztelettel visszatoltam elôbbi helyére a gyertyatartót. S miután így nyugtalanságom eltûnt látásom körébôl, kiváncsian fellapoztam a könyvben, hogy mit mond a képrôl és történetérôl. Megtalálva a kérdéses oldalt, az alábbi meglepô és érdekes sorokat olvastam:

  "Ritka szépségû lány volt, bájos, kedves, telve boldog életörömmel. És végzetes az az óra, amelyben meglátta, megszerette a festôt és a felesége lett. A férfi: szenvedélyes, képzett, komoly és sötét, már volt egy menyasszonya: a mûvészet. A lány: a legtökéletesebb szépség, amilyen kedves és bájos, éppen annyira teli
  sugárzó derûvel, - csupa világosság és mosoly és jókedv, akár csak az ifjú ôz - mindent szeretett és dédelgetett, csak a Mûvészetet gyûlölte - vetélytársát! - csak a
  palettától és az ecsettôl irtózott és minden eszköztôl, amely elszakította szerelmesétôl. Ezért rettenetes volt neki, mikor meghallotta, hogy a festô ôt, menyasszonyát akarja lefesteni. De alázatos volt, engedelmes és türelmesen ült heteken át a magas, homályos toronyszobában, amelyet felürôl csak egy halvány fény világított meg. A festô, amint óráról-órára, napról- napra elôrehaladt munkájában, megittasult mûvétôl. Oly szenvedélyes, vad, szeszélyes volt, annyira elveszett álmaiban, hogy nem akarta észrevennii, hogy az a fény, amely kisérteti sápadtsággal szûrôdik a magános torony- szobába, megtámadja menyasszonya lelkét, egészségét, hogy életét áldozza ennek a képnek. Csak mosolygott, egyre csak mosolygott, nem panasz- kodott, mert látta, hogy a festô (a nagyhírû mûvész) milyen lázasan gyötrôdik a szenvedély tüzében nappal és éjjel, hogy minél tökéletesebben jelenítse meg ôt, aki napról napra gyengébb, szomorúbb és élettelenebb. És akik látták a képet, halk hangon dícsérték hasonlatosságát, a bámulatos csodát, - nemcsak tehetségének, hanem mély szerelmének is elragadó, felülmúlhatatlan bizonyosságát. De mikor a kép befejezéshez közeledett, a festô nem engedett többô senkit a toronyszobába. Mintegy ôrülten dolgozott, minden pillanatát a képnek szentelte, szemét a vászonról le se vette és még szerelmesére se nézett. És nem látta, nem akarta látni, hogy a remek színeket, amelyek olyan élettelivé tették a képet, a nô arcáról rabolta el. És hosszú hetek multán, amikor már majdnem elkészült a kép és csak egy ecsetvonás kellett a szájhoz, egy fénysugár a szembe: akkor még egyszer utoljára fellobbant az életerô az asszonyban, mint ahogy a kanóc utolsót lobban a lámpában, mielôtt elalszik. És megtörtént az utolsó ecsetvonás: a szembe belelopta az utolsó fényt, - egy pillanatig a festô megittasulva, rajongva állott a kész kép elôtt - nézte, nézte! de a következô másodpercben remegve sápadt el, lélegzet után kapkodott, és hangos szóval felsírt: -Csakugyan ez maga az Élet!
Ekkor hirtelen kedvesére nézett, aki... halott volt!"