A "vörös halál" soká pusztította az országot. Soha pestis nem volt oly végzetes, olyan iszonyatos. Vér volt inkarnációja és pecsétje -- a vér pírja és rettenete. Éles fájdalom és hirtelen szédület, s aztán erõs vérzés a pórusokon át, és végsõ föloszlás. Skarlátfoltok az áldozat testén és kivált az arcon: ez volt a pestisbélyeg, mely kizárta a szerencsétlent embertársainak rokonszenvébõl és irgalmából. S a kór egész rohama, kifejlõdése és katasztrófája: egy rövid félóra epizódja.
De Prospero herceg szerencsés volt és bölcs, és nem ismerte a félelmet. Mikor birodalmának fele lakossága elpusztult, összehívott udvara lovagjaiból és hölgyeibõl ezer egészséges és könnyûvérû mulatótársat, s visszavonult velük hajdani apátságokból átalakított kastélyai egyikének mélységes magányába. Az épület nagy volt és nagyszerû, a herceg különc és mégis fenséges ízlésének szüleménye. Erõs és magas fal övezte. A falban érckapuk. Amint begyûlt az udvar népe, kohókat állítottak, és súlyos pörölyökkel kovácsolták össze a keresztvasakat. Határozatba ment, hogy ne legyen se ki-, se bejárása a kétségbeesés és õrület kiszámíthatatlan rohamainak. Az apátság dúsan el volt látva minden szükségessel. Ily óvintézkedések után az udvar fittyet hányhatott a ragálynak. A külsõ világ viseljen gondot magára, ahogy tud. Közben bolondság búsulni vagy töprengeni. A herceg gondoskodott a szórakozás minden lehetõségérõl. Voltak ott bohócok, rögtönzõk, és balett-táncosok, voltak muzsikusok, volt szépség és volt bor. Ez volt a falakon belül: ez és a biztonság. Kívül -- a vörös halál.
Visszavonulásának ötödik vagy hatodik havában, mialatt a pestis a legdühösebben tombolt odakünn, Prospero herceg szokatlan fényû álarcosbált adott ezer barátjának mulattatására. Csodás pompa volt, kéjes jelenet, ez a masquerade [1]. De elõször hadd írjam le a termeket, ahol lejátszódott. Hét terem volt -- királyi szobasor. Ám legtöbb palotában az ily egymásba nyíló csarnokok hosszú és egyenes allée-t [2] formálnak, míg a szárnyas ajtók jobbra-balra majdnem a falig kicsapódva alig gátolják az összes helyiségek áttekintését. Itt más volt az eset, mint azt a hercegnek a bizarr iránti elõszeretetétõl várni is lehetett. A termek oly szabálytalanul sorakoztak, hogy a látás egynél többet alig ölelt föl egyszerre. Éles forduló várt minden húsz-harminc lépésre, s minden fordulónál új hatás. S minden fal közepén, jobbról és balról, magas és keskeny gótikus ablak nézett ki egy zárt folyosóra, mely a csarnoksor kanyargását követte. Üvegfestésû ablakok voltak, és színezésük változatosan illeszkedett az egyes csarnokok ornamentikájának uralkodó színeihez, ahova épp nyíltak. A keleti szélen fekvõ terem falait például kék szín borította -- és élénkkékek voltak az ablakai. A második szoba bíbor volt díszítéseiben és kárpitjaiban, s ott az ablaktábla is bíborszínû. A harmadik mindenestül zöld volt, s így zöldek ablakszárnyai is. A negyediknek bútorzata s világítása is narancsszín -- az ötödiké fehér -- a hatodiké lila. A hetedik termet fekete bársonykárpitok sûrûje takarta, végig csüggtek a mennyezetrõl, le a falakra, súlyos redõkben hullva a hasonló anyagú és színû szõnyegre. De ebben az egyetlen szobában az ablakok színe nem harmonizált a dekorációval. Az üvegtáblákat itt skarlát festette -- mély tónusú vérszín. Mármost a hét terem egyikében sem volt lámpa avagy kandeláber, noha aranydíszek és dísztárgyak pazar tömege hevert mindenfelé, s függött a falakról. Se lámpa, se gyertya nem árasztott fényt a szobasor területén belül. Hanem a folyosókon, melyek e szobasor mellett húzódtak, minden ablakkal szemben egy-egy hatalmas háromláb emelt tûzserpenyõt, mely sugarait bedobta a színes üvegen, s így ragyogóan megvilágította a csarnokokat. S ekként számos hökkentõ és fantasztikus effektus keletkezett. S fõleg a nyugati vagy fekete szobában volt ama vérszínû üvegtáblákon át a sötét függönyökre behulló tûzsugár hatása rendkívüli, s oly vad kifejezést festett minden belépõ arcára, hogy a társaságból nagyon kevesen merészeltek egyáltalán belépni ebbe a helyiségbe.
S épp ebben a szobában állt, a nyugati falnál, egy óriási ében óramû. Ingája tompa, súlyos, a percmutató megtette az utat a számlap körül, és ha az órát kellett jelezni, oly hang tört elõ a gépezet érctüdejébõl, amely tiszta volt, hangos és mély, és különösen zenei, de olyan hökkentõ hanggal és hangsúllyal, hogy az orkesztra zenészei minden órafordulásnál pár pillanatnyi szünetet kényszerültek tartani produkciójukban, e hangra fülelve; s így a keringõknek is be kellett szüntetni forgásukat; s az egész vidám társaságon rövid zavar szállt át; s amíg az óra harangja kongott, meg lehetett figyelni, hogy a

legvadabb tobzódó is elsápad, s a legvénebbek s legnyugodtabbak homlokukhoz kapnak, mintegy zavart álmodozásban vagy tûnõdésben. De mihelyt az órazengés ekhói elnémultak, egyszerre könnyû derültség hatotta át a gyülekezetet; a zenészek egymásra néztek és elmosolyodtak, mintegy a saját idegességükön és bolondságukon, és suttogó fogadalmat tettek egymásnak, hogy a legközelebbi óraütés nem fog hasonló emóciót elõidézni; s aztán, hatvan perc leforgása után -- ami háromezer-hatszáz másodpercét tartalmazza a repülõ idõnek --, új órazengés jött, s ugyanaz a zavar, megremegés és eltûnõdés követte, mint az elõbbit.
De, mindezek ellenére, vidám és pompás mulatság volt ez! A herceget különleges ízlése jellemezte. Jó szeme volt színekhez és színhatásokhoz, s megvetette a puszta divat dekórumát. Tervei tüzesek és merészek voltak, elgondolásai barbár fényben izzók. Vannak, akik õrültnek gondolták volna. De udvara tudta, hogy nem õrült. Hallani, látni, érinteni kellett, hogy az ember bizonyos legyen, hogy nem õrült.
Nagy részben maga irányította a hét szoba alkalmi díszítését e nagy ünnepség céljaira; s az õ irányító ízlése szabta meg a jelmezek karakterét. Egy bizonyos: hogy groteszk volt valamennyi. Sok csillogás és tündöklés, és pikantéria és fantasztikum -- sok, amit azóta a Hernani-ban láttunk. Arabeszkfigurák kicsavart tagokkal s váratlan kosztümben. Delíriumos elképzelések, mint beteg agyak szülöttei. Sok szépség, sok szeszély, sok különcködés, valami ijesztõ is, de semmi, ami undort okozhatott volna. Valóban e hét szobán át álmok raja lengett. Kígyóztak és kerengtek az álmok, keresztül-kasul, fölöltve a termek színeit, s az orkesztra vad zenéje mintha csak lépteik visszhangja lett volna. És közben megkondul az ébenóra, mely a bársonycsarnokban áll. S akkor, egy pillanatra, minden elnémul és minden hallgat, csak az óra hangja zeng. Meredtre fagyva állanak az álmok. Ám az óraütés ekhói elhalnak -- csak egy pillanat volt --, és könnyû, félig elfojtott kacaj leng utánuk. És most megint földagad a zene, s az álmok megélednek, s vígabban kígyóznak erre-arra, mint valaha, színt kapva a tarka ablakoktól, melyeken beáramlanak a lángos háromlábak sugarai. De a legnyugatabbra fekvõ terembe a hétbõl egyetlen maszka sem merészkedik; mert az éjszaka már végére jár; s a vérszínû üvegen rõtebb fény ömlik be; s a gyászdrapériák feketesége sápaszt; s aki lábát az éjszõnyegre teszi, annak fülébe ünnepélyesebb hangsúllyal küldi a közel ébenóra fátyolos zenéjét, mint bárkiébe jut, ki feledkezve élvezi más termek távolabbi vígságait.
De a többi termet sûrû nép zsúfolta, s bennük az élet szíve lázasan lüktetett. És a tobzódás örvénylett tovább, míg végre éjfél verése kezdõdött az órán. S akkor a zene megszûnt, mint leírtam; s a keringõk forgása megjuházott; s kellemetlen pauza állt be mindenben, mint az elõbbi alkalmakon. De most tizenkettõt kellett ütnie az óra harangjának; és talán így történt, hogy e hosszabb idõ alatt több méla gondolat lopózhatott eltûnõdéseibe azoknak, akik a mulatók közül gondolkozóbb természetûek voltak. S talán így történt az is, hogy mielõtt az utolsó óraütés ekhói elmerültek volna a csöndben, sokan akadtak a tömeg között, akik idõt leltek észrevenni egy álcázott alak jelenlétét, melyen eddigelé egyetlen vendég figyelme sem pihent meg. S amint ez új jelenség híre suttogva elterjedt mindenfelé, végtére az egész társaságon moraj és zsibongás futott át, mely meglepetést és visszatetszést fejezett ki -- sõt lassanként rémületet, borzalmat és undort.
Fantazmák gyülekezetében, amilyet lefestettem, el lehet gondolni, hogy ilyen érzéseket nem kelthetett közönséges tünemény. Valóban, a jelmezek megválasztásának szabadsága ez éjszakán majdnem határtalan volt; de a szóban forgó alak Heródesebb Heródesnél, s meghaladta még a herceg ízlésének szinte korlátlan korlátait is. Vannak húrok a legérzéketlenebb szívekben is, melyeket nem lehet érinteni, hogy az érintés emóciót ne keltsen. Még aki a legvégsõkig jutott is, akinek élet és halál egyformán tréfa már, vannak dolgok, amikkel nem szeret tréfálni. Csakugyan, az egész társaság szemmel láthatólag érezte, hogy az idegen jelmeze és viselkedése túl van az ötlet és az illendõség határain. A jelenség sovány és magas volt, s tetõtõl talpig a kripták öltözetébe burkolva. Az álca, mely az arcot takarta, oly tökéletes

hûséggel utánozta egy megmeredt hulla arckifejezését, hogy a legtüzetesebb vizsgálat is nehezen tudta volna fölfedezni a csalást. De mindez talán még elnézésre, ha ugyan nem tetszésre lelt volna ez õrült tombolók körében. A mímes merészsége azonban odáig ment, hogy egyenesen a vörös halál képét öltötte föl. Ruháját vér foltjai fecskendezték -- és széles homloka, arcának minden vonásával, a skarlát iszony nyomait viselte.
Mikor Prospero herceg szeme e kísérteties alakra esett -- aki, talán hogy jobban megmaradjon szerepében, lassú és ünnepélyes mozgással lépdelt ide-oda a keringõ táncosai között --, látták, hogy az elsõ pillanatban erõs borzadás, rémület vagy undor borzadása vonaglik át rajta; de a következõ percben homloka haragtól pirult ki. - Ki merészkedik -- kérdezte rekedt hangon udvaroncaitól, kik közelében álltak --, ki merészkedik ily istenkísértõ gúnnyal sértegetni minket? Ragadjátok meg és rántsátok le álarcát, hadd tudjuk, ki fog függeni napkeltére a bástyaoromról!
Prospero herceg a keleti vagy kék szobában állt, amikor e szavakat mondotta. Hangja zengõn és tisztán szállt a hét termen át, mert a herceg erõs és határozott jellemû férfi volt, és a zene egy intésére elhallgatott.
A herceg hát a kék szobában állt, s oldalán sápadt udvaroncok csoportja. Szavára elõször gyáva, tóduló mozgás indult e csoportból a betolakodó irányába, aki e percben szintén közel volt, és most céltudatos és meg nem ingó lépésekkel közeledett a beszélõhöz. De valami névtelen borzadály következtében, mellyel az álarcos õrült jelmeze eltöltötte az egész gyülekezetet, senki sem nyújtotta ki kezét, hogy megragadja a vakmerõt; úgyhogy akadálytalanul közelítette alig egy-két lépésnyire a herceget; s mialatt az egész társaság, mintegy egyetlen impulzusra, a termek közepébõl a falak mellé húzódott, ellenállás nélkül vette útját, meg nem állva egy pillanatra sem, de avval az ünnepélyes és kimért lépéssel, mely kezdettõl fogva megkülönböztette, a kék terembõl a bíbor terembe -- a bíborból a zöldbe -- a zöldbõl a narancssárgába -- s ezen keresztül ismét a fehérbe -- s még innen is a lila szobába, hogy föltartóztassa. De ekkor Prospero herceg, õrülten a dühtõl és pillanatnyi gyávaságának szégyenétõl, vadul átrohant a hat csarnokon, noha senki sem követte, mert mindenkit halálos félelem lepett meg. A herceg kirántott tõrt vitt magasra emelt kezében, és eszeveszett rohanásában négy vagy öt lábnyira jutott a hátráló alakhoz, mikor ez, éppen a bársonyterem végébe érve, hirtelen megfordult, és szembenézett üldözõjével. Éles kiáltás hallatszott -- s a tõr csillanva hullott a holló szõnyegre, amelyre egy pillanat múlva holtan bukott le Prospero herceg. Akkor, összeszedve a kétségbeesés vad elszántságát, a tivornya vendégeinek egész tömege nyomult egyszerre a fekete terembe, és megragadva az álarcost, akinek magas alakja egyenesen és mozdulatlanul állott az ébenóra árnyékában, kimondhatatlan borzalomban merevedtek meg, mikor észrevették, hogy a síri köntösök és hullaszerû álarc alatt, melyre oly vad erõszakossággal csaptak le, nem rejlik semmiféle tapintható forma.
S ekkor felismerték a vörös halál jelenlétét. Tolvajként jött az éjszakában. S egyre-másra estek össze a mulatók tobzódásuk vérharmatos csarnokaiban, s úgy lelték halálukat, ki-ki saját buktának kétségbeesett pózában. S az ébenóra élete kimerült a legutolsó tivornyatárs életével. S a háromlábak lángja kialudt. És sötétség és pusztulás és a vörös halál vette át korlátlan uralmát.

[1] masquerade -- álarcosbál (francia)
[2] allée -- sétány (francia)