Gyilkos némaság uralkodott a szobában, a hely alkalmanként visszavert kongása akár a pisztoly dörrenése vagy sikoly az éjben, úgy hatott a csendben.

Egyszerű kis szoba volt, semmi felesleges, a munkához nem közvetlenül odatartozó tárgy nem volt megtalálható benne, hiszen csak figyelemelterelésként hatott volna jelenlétük. Ellenben több tucatnyi befejezett és befejezetlen kép hevert mindenfelé, amelyet a Festő készített és aki most akár egy megveszett, sebzett és életéért –démoni dühvel párolsulva- küzdő vadra hasonlított, ahogyan a kép előtt mozgott. Az ecset néha hosszabb, néha rövidebb, egyszer egyenes, máskor kör alakban ért a vászonhoz és hagyta maga után a színt, azt a valamit, ami a dobozában nem jelent semmit, de, ha értő kezekbe kerül, már akár ott is műalkotásnak nevezhetnénk.

A Festő hosszú haja nedvességtől nyirkosan alkotott csimbókokat fején és egyedül sapkája akadályozta meg benne, hogy nehogy véletlenül az is ecsetként kezdjen funkcionálni. Ha bárki látta volna most őt, az őrült szó      -mellyel minden bizonnyal megilletti a látogató-  tökéletesen kifejezte volna mindazon érzéseit a Festőnek, amelyek hosszú ideje, de főleg most kavarogtak benne és amelyeket egyfajta zsenialitással el is játszott.

De ő nem olyan ember volt, akit érdekelt a külvilág és mindaz, ami nem a képeivel van összhangban, számára ezek teljesen felesleges, érdektelen és nevetséges apróságai voltak a létnek, ahogyan azok az emberek is előtte, akik egész életét az „alvás-evés-ivás-munka” quartett töltötte ki és semmiféle olyan dolgot nem tettek, amely eszmei értékével és gondolatával valami újat mutathatna az emberiségnek, értelmet adhatna ebben az értelmetlenségben, ennek a szürke csürhének a  káoszában, mely ellepi a világot.

Ő most is dolgozott. Alkotott, mert ő képes volt meglátni dolgokat, amit sokan nem  és éppen ezért tartották legtöbben őrültnek, hiszen a pillanatokat örökítette meg vásznán, az olyan pillanatokat, amelyeket az ember rövidke élete során nem túl gyakran –legtöbbjük egyszer sem- láthat.

Most egy önarcképen dolgozott, de messze-messze túllépett azon, amire e szót kitalálták és használták más festők, rajzolók. Egy átlagos önarcképnek nem lett volna értelme, ez számára semmi izgalmat és érdekfeszítőt nem tudott volna nyújtani, alkotásaiban azonban ez megengedhetetlen lett volna önmagával szemben.
Ami őt nem érdekelte, azt soha nem is csinálta, hiszen tisztában volt vele, hogy élete bármikor véget érhet és amit e világon befejezhetett, létrehozhatott volna, többé nem teheti.

Az önarckép emberfej-nagyságú volt, eredeti és élethű méretarányokkal, akárha egy tükörbe nézne az ember, csakhogy –és ez a szó, amely egyfajta tagadás, de egyben jóval több is annál, valamiféle baljós kételyt és sejtelmes éreztet az emberrel, aki meghallja, hiszen tudja, ez rossz, ami így folytatódik, az sosem végződhet rá nézve jól- a rajta lévő pillanat veszett a megálmodott jövőbe.
A Festő arca a vásznon ugyanis eltorzult volt, mintha vadállatként csillogott volna szeme, egyszerre lángolt és tündökölt abban a pillanatban is, a mikor a kép szélén lévő, csak csuklóig látszódó kéz felé tartotta a fegyvert és elsütötte azt.
A címét már régen tudta: Utolsó Pillanat.

Minél inkább a végkifejlet irányába haladt a kép elkészültének sajátos ösvényén, annál inkább fokozódott feszült izgalma, és egy új, eleddig ismereten és mégis, oly annyira áhitott érzés vett erőt rajta, hiszen érezte: ez lesz a Tökéletes Alkotás. Az a kép, amelynek a többi összes –ki számolta, hány tucatnyi- mindössze előfutára volt, szinte csak azért jöttek létre, hogy ezt az egyet szolgálják és segítsék elő, ami már majdnem teljesen kész is van.
De valami hiányzott róla.
Ha a Festő most ugyanazt a pózt vette volna föl, amiben a képen is látszódott és egy kéz –szigorúan csak csuklóig mutatva önmagát- felé tartaná a fegyvert, ami elsütne, az nem így nézne ki és ezt ő maga is pontosan tudta.
De… de…
Kezdeti lelkesedése és izgalma kissé alábbhagytott, a zord komorság és a tehetetlen düh uralkodott el rajta.
Hogyan festhetné meg a vért, ami annyira jellegzetes és mégis… teljességgel változó, egyszerre öntörvényűen és a fizika törvényeit kihasználva jön létre ott, ahol megteszi és olyan formában, alakban és mindenben, amiben ő akarja.

Akár egy tört szárnyú madár, vergődött, hiszen már csupán ez hiányzott erről a tényleg fantasztikusan élethű, a halál előtti legeslegutolsó villanást bemutató képről.
Képtelen volt beletörődni a gondolatba, hogy bármi is megállítsa alkotásában, pláne, hogy az a valami ennek a képnek, a Tökéletes Alkotás-nak az útjába álljon.

Nem, ez nem fordulhat elő, ilyen nem létezhet és ha esetleg valami csoda folytán mégis, hát ő végképp eltörli onnan.
Valahogy.. valahogy meg kell csinálni, hiszen annyira élethű a kép, annyira tökéletes. Lenne. Csak a vér. A vér az egyetlen tényező, ami –mivel a golyó a képen már becsapódott rég- nincs ott, holott ott kell lennie.
Muszáj.
Enélkül a kép elveszti realitását, valóját és igazát, elveszti jellegét és annak az érzés felébresztésének a képességét, amiért létrejött.
Pedig annyira tökéletes és valódi, hű mása annak, amit a tükörben lát, méretei és arányai is legalább annyira fedik a valóságét, akár az az ezüstréteges üveglap.
Csak figyelte kétségbeesetten, miként áll meg a pillanat, az idő és a hely –talán még a világ is- emiatt a kis „semmiség” miatt.
Vér. Vér…

Ha most szerezne és rácsurgatná, az sem lenne igazi, érezni lehetne benne a mesterkélt vonást, hiába hagyná, hogy úgy fröccsenjen, ahogyan ő maga akar, -nem!- nem.lenne tökéletes.
Valótlanságot adna a valóságnak.
Ezt nem teheti meg, erre még neki sem adatott meg a jog, hiszen a kép önálló élettel és jogokkal rendelkezik.
Mit tegyen? Mit tegyen???

Érezte, hogy teste feszültté válik, remegett az izgalommal vegyült félelemtől –talán mégsem lesz kész ez, pedig tudta, hogy ez a Tökéletes Alkotás- és gondolatok ezrei villantak át agyán szésebesen.
Hirtelen megdöbbent.
Az egyik gondolat.
Az egyik gondolat talán megoldást kínálhat a problémára…

A képre nézett és utána a tükörbe. Tényleg hihetetlenül realisztikus, akár bármelyik festménye, mégis… ez az igazi, a legjelentősebb műve életében.
Talán sikerülhet. Ha pontosan ugyanúgy tesz mindent, ahogyan annak lennie kell, akkor nem lehet baj.
Nem, az nem történhet meg, hogy nem lesz tökéletes!
Bármi áron, bármi áron, de létre kell jönnie, be kell fejeződnie a képnek, hiszen ez az!
Oly sok idő után végre, végre a zsigereiben érzi azt, hogy eljött az idő, a kép megformálódott.. erre várt egész életében, egy aprócska vacak nem állhat az útjába!
A vérnek ott kell lennie a maga eredeti valójában és formájában úgy, ahogyan a valóságban is ott lenne.
Mert a vér változik. Mindig más a formája és az alakja, egyszerűen megfesthetetlen, hiszen ő csak pontos íveket tud húzni, de a vér… olyan képlékeny…
És vajon ha fejbelőnek valakit, mennyi távozik belőle?
Mennyi folyik le arcán belőle és hogyan?
Agyvelő szakad-e ki koponyacsontokkal?
Megőrjítették a tudatlanság kérdései, amelyekre képtelen volt felelni.
Nem, egyáltalán nem tudja, hogyan válhat pontosan realisztikussá, pedig az, csak… a vér…
Az ötlete azonban…
Gyorsan kinyitotta egyik kis asztalának fiókját és egy fekete valamit vett belőle elő.

„Tökéletes Alkotás – Utolsó Pillanat” –dörmögte magában izgatottságtól hevesen és odatérdelt a kép elé.
A tükröt szembe állította magával és a fejét beirányította abba a pozícióba, amiben a képen látható.
Arca tökéletesen ugyanolyan sikolyra nyílt, szemeiben a vad lángolás mintha csak mostani fénykép lenne, annyira tökéletesen pontos volt és a tükörben megjelent egy kéz, ám csak csuklóig látszott.
Hirtelen dörrenés szántotta keresztül a csendet, a fegyver, pontosan ugyanúgy nézett ki, mint a képen, pontosan ugyanúgy köpte a szikrákat, pontosan úgy nézett ki a Festő, de egyvalami mégsem volt ugyanaz.
A képre már vér kenődött, tökéletesen reális, valódian lecsorgó, igazi vér.

A Festő a lövés utáni másodpercben még meglátta a képet, halála előtt egyetlen szót préselt ki megkönnyebbülve:
Tökéletes…