Jason Pollackot mogorva, de tisztességes embernek ismerték SilverMoon-ban, bár keveset beszélő tipus volt, mégis, amikor mondott valamit nagyritkán, annak hatása és ereje volt, ahogyan megjelenésének is amerre járt. Nem tartozott a népszerű emberek körébe, több mendemonda is keringett felőle; a helyiek száján át folyamatosan egyre inkább eltorzuló történetek már néha egészen odáig fajultak, hogy szerintük a férfi élvezetből kínoz embereket és állatokat egyaránt. Az ugyan tény, hogy a  náluk szolgáló cselédek szinte sosem hagyhatták el a házat, aminek egyik szárnyában ők maguk laktak az úréhoz hasonló körülmények között, így a falusiak nagy része úgy vélte, hogy önszántukból nem akarják elhagyni a pompát és azt az életet, amelyet –pláne egy cseléd- sosem kaphatna meg máshol. Mindezen gondolatok többször éjszakába torkolló vitákba is mélyültek, de senki sem tudta meg soha a valóságot és az igazságot efelől, Mr. Pollackot pedig nem volt élő ember, aki meg merte volna kérdezni bármelyik oldalról.

Külsejét tekitve kissé nagydarab, hordóhasú ember volt, de teste nem csupán zsírtól, hanem izomtól is volt nagy, roppant erő látszódott benne rejtőzni, így egyszer sem kellett verekedésbe keverednie a helyiekkel; akikkel haragban állt, inkább messzire elkerülték megszokott helyeit, amikor a faluba látogatott bevásárolni a hétre. Lovaskocsiját két koromfekete ló húzta, amik szintén iszonyatos erővel lehettek felruházva testalkatuk alapján és szőrük selymesen csillogott mindig; az istállós valószínűleg éjt nappallá téve velük foglalkozhatott, ráadásul nem is kelekótya, szakszerűségtől mentes módon.

Felesége, Henni tündéri teremtés, a falu kedvelt embere nők és férfiak szemében egyaránt, utóbbiaknak pedig nagy szomorúságot okozott, hogy az alig tizennyolc éves lány hozzáment egy nála jóval idősebb férfihoz –akik nem ők maguk voltak. Mindettől függetlenül szóbeszéd tárgyává vált, hogy amióta Jason Pollack felesége lett, a fiatal lány szinte eltűnt a falusiak közül, már nem látják szinte sohasem és olyan hírek is szájról szájra jártak az irigykedő vénasszonyok és férj, valamint anyagi dolgokban szerencsétlenebb lányok között, hogy „nem akar káveredni többé á pórnéppel a naccságos asszonka, amióta úgy főment a dóga”.

Hogy ezekből mi volt igaz és mi nem, azt senki emberfia nem mondhatta meg, tényként csupán annyit könyvelhettek el, hogy a férfi minden szombaton megjelent a faluban és bevásárolt, nagyjából ugyanazokat az élelmiszereket és egyebeket, majd állandóan egy házi kíséretével elhagyta a falut, hogy egy újabb hétig ne láthassa őket senki.

Néhányan cinikusan megjegyezték maguk között, hogy biztosan azért jár mindig más kísérővel minden héten, nehogy a faluban olyan pletykák kapjanak szárnyra, hogy pusztán élvezetből gyilkolássza háza szolgasorát. Az azonban mindenkinek feltűnt, hogy fiatal feleségét a lehető legritkábban viszi magával e heti körutakra, évente legfeljebb két-három alkalommal, ezt is előbbi gondolatmenetüknek tudták be a helyi ivó örökbérletű lakói, bár az gyanús volt, hogy e kevés alkalom is mindig két bizonyos hónapon belül volt esedékes.

Mindettől függetlenül a fiatal Henni-t aki látta, még régi ismerőseik közül is, azt mondta, hogy valami megváltozott az asszonyban amióta Mr. Pollack neje lett és néha már fel sem ismeri valamikori játszópajtásait és barátait.

A nő –szerintük- mintha huzamos rettegésben tengette volna életét férje mellett

Gyermekük –a falusiak tudta szerint nem járt náluk sosem bába, legfeljebb az ottani cselédség vezethette volna le a szülést, ám ezt erősen kétségbe vonták, de mint mondották, náluk semmit sem tudni már biztosan- nem született sosem, holott a ház ura nagyon vágyott egy fiú utódra, aki egyszer átveheti apja helyét a ház ebédasztalának főúri részén és gazdaságának élén is, ez nyílt titok volt öröktől fogva.

A családot meglehetősen jómódúnak ismerték, anyagiakban sosem szűkölődtek, amit a helyi mértékben is nagy számú cselédnép tartása szintúgy bizonyítani látszott, valamint ama tény is megerősítette a helyieket ebben, hogy senki onnan nem szorult kétkezi vagy szellemi munkára ahhoz, hogy ezt az életmódot fenntartani legyenek képesek.

Magáról a kisebbfajta házbéli közösségről sosem érkeztek hírek, nem lehetett tudni, mi folyik a kastélyszerű építmény falai között, legfeljebb találgatni voltak képesek azok, akiknél felmerül egyáltalán ez a kérdés. Ez azonban –mivel igazából semmi furcsát nem tapasztaltak a ház felől és lakóinál sem- nem gyakran történt meg, hiszen egy idő után mindenki számára megszokott, hétköznapi rutinná vált a tudat, hogy ott fent ők éldegélnek és hetente egyszer bevásárolnak;  ez pedig így ment –akár a Silvermoon határát jelző kis patak is folyik a saját medrében-  tizenhárom kerek esztendőn át.

Hogy pontosan mi történt ekkora, ami megváltoztatott mindent, azt pontosan senki sem tudja és nem is tudhatja. Amit nekem sikerült megtudnom és kikövetkeztetnem, az több cselédember elbeszéléseit és naplójegyzeteit veti össze, majd rázza egybe, bár hajlok afelé, hogy kerek egész sosem lesz ebből a kavalkádból, ám előre kell bocsájtanom azt is, hogy egyáltalán nem bánom.

Az, ami odafent, a kisebb dombon épült erődítmény falai között lezajlott, az jobb, ha a feledés irdatlan szakadékába kerül és sosem látjuk többé viszont.

Tizenhárom teljes év távlatát természetesen nem lehetséges visszaidézni és tökéletesen összeveti sem, mégis megpróbáltam minden darabkáját a kirakósnak egymás mellé helyezni, eképp jött létre az a „magyarázat” a különös eseményre, amikor is a cselédek egy nap hirtelen felkerekedtek és egyfajta delíriumban rohanni kezdtek a város felé, menekültek valami elől, ami a kastélyban történt, vagy amit ott láttak. Megőrültek, ez a fajta tűz kétségtelen tényként lobogott  a szemükben és olyan zavarosan beszéltek, hogy abból senki nem értett többet, mint, hogy „az úr átűnt és nincs többé, odavászett saját poklába”. Ez volt az a mondat, ami alapján kimerészkedtem Mr. Pollack lakhelyéhez és az ott fellelt nyomokból, valamint későbbi –kihallgatás jellegű- beszélgetéseimből ki tudtam következteti valamiféle sejtelmes és bizarr történést, ami minden valószínűség szerint –még, ha nem is hangzik valósnak- megtörténhetett a házban azon a bizonyos napon, valamint az előtte lévő tizenhárom hosszú esztendő folyamán.

Álljon hát itt ez az össszegzés, ami egyesek számára megmagyarázza az esetet és az „úr” eltűnését, s ami mások felől viszont erős kétségeket ébreszthet valódiságáról; ezt a vitát nem én vagyok hivatott eldönteni, mindössze annyit tehetek hozzá, hogy nem ez volt az első és az utolsó furcsa esemény SilverMoon-ban, ami hasonló véggel zárult vagy legalábbis ilyen különös és már-már hihetetlen események közepette zajlott le…

Jason Pollack hatalmas vagyonnal rendelkezett, ez az összeg még felmenőinek keze munkáját és eszességét dícsérte, s amelyet a nemzedék utolsó sarja –ő maga-  kíméletlenül kihasznált saját életének jobbá tételére és saját kétkezi vagy szellemi munka helyett elkezdte felélni a családi örökséget, amit halála napjáig sem sikerült teljes mértékben elfogyasztania, hiszen temérdek összegről van itt szó; ráadásul Mr. Pollck nem szórta két kézzel az örökölt vagyont, saját magához mérten okosan bánt vele és gondolt későbbi, öreg éveire is, ami nála azonban nem jött el sosem, hiszen a helyi átlagéletkorhoz képest igen gyorsan eltávozott az élők sorából.

Dolgozni azonban életében így nem kellett sem neki, sem pedig újdonsült feleségének, a cselédek pedig olyan régen szolgáltak a házban, hogy szinte családtagnak számítottak náluk és

–bár a helyiek beszéltek össze-vissza badarságokat, mint megtudtam- az uruk sosem bánt velük kegyetlenül, nem kínozta vagy használta ki őket, szemet nem vetett egyik szolgálólányra sem, holott azok némelyike tűzbe hozta volna bármely férfiembert. Ama –gyorsan tova is szálló, de kétségtelenül felmerült- pletyka, miszerint az úr igazából a saját fajtájához vonzódna vagy kisgyermekek kényeztetésére vágyna, szintén ostoba szóbeszéd volt csupán, tizenhárom év alatt egyszer sem találtak erre utaló nyomokat a cselédek, a férfi szerette a felségét és számára ez tökéletesen elég volt.

Gondtalan életüket mindössze a Mr. Pollack által annyira hőn áhított fiúgyermek nemléte árnyékolta be csupán, a férfi mindennél jobban szeretett volna egy utódot, aki később átveheti azt, ami az örökségből megmaradt, valamint a házat és az azt körülvevő birtokot, ami önmagában véve is rettenetes vagyont jelentett volna a házban található ezüst étkészletek, aranykupák és hasonlók nélkül is. A fiúáldás azonban elmaradt; helyette felesége –aki a cselédek egybehangzó állítása szerint az évek múlásval egyre inkább rettegni látszott a ház falain belül és egyfajta melankónia lett úrrá rajta az évek során- hét leánygyermekkel adományozta meg férjét, de fiút csak nem sikerült nemeznie a párnak. A lányok sosem érték meg első születésnapjukat, de születésük napját sem élték túl, holott nem halva születtek, mégis, valami különös átok sújthatta a házat, hogy minden gyermekük alig egy órával a születésük után már a halál jéghideg és kegyetlen karmai közé került.

Az asszony –Henni- ezzel együtt mind több időt töltött a háztól nem messze lévő, ura saját birtokának jelentős részét kitevő tónál, de sosem ült csónakba hogy beljebb merészkedjen, mindössze a szélén lévő padnál, vagy a tó vizének közvetlen közelében ülve nézte azt, hallgatta a partot körülszegélyező fák ágainak és leveleinek baljós zizegését, a madarakat gonosz károgását, hiszen kizárólag csak varjak voltak arrafelé és némán, szótlanul üldögélt naphosszat ott vagy sétált a parton.

Az úr sosem követte őt, valami furcsa és érthetetlen oknál fogva gyűlölte a tavat, annak partjára sem igen merészkedett nagyjából azóta, amióta feleségül vette a fiatal lányt.

Ennek okát természetesen senki sem ismerte, de nem is igazán firtatták még egy-egy borozgatósabb este után sem a cselédek; számukra az eltöltöltött évek alatt ez természetessé vált, elvesztette különlegességét és furcsaságát a dolog. Nem ment oda, hát nem ment.

Az idők során a férfi is mind borúsabbá vált, sokszor emelte fel hangját, de tettlegességig sosem fajult a dolog, akárhogy is szeretett volna brutalitásáról és kegyetlen kínzásairól szóló meséket hallni a falunép. Mégcsak a lelki terrorizálást sem lehetett felemlíeni egy mondatban –legfeljebb tagadólag- a ház urával kapcsolatban, nem tartozott a sötét alakok közé; inkább szerették a ház népei, mintsem rettegték volna jelenlétét.

Mr. Pollack rendkívüli vágya egy fiúutód után olyannyira gyermekiessé tette a cselédek szemében, hogy az leírhatatlan, ráadásul nem állt messze a valóságtól; felesége minden egyes foganása –mely évente megtörtént- után boldogan járkált és egyre csak azt hajtogatta: „hamarosan lesz egy fiam, aki átveszi helyem és továbbviszi a családi hagyományokat”. És csak mosolygott öntudatanul, csillogó szemekkel. Vágya egy fiú után annyira mély volt, hogy külön szobát építtetett neki már és a cselédekkel együtt egyfajta játszóteret is felhúzott a hatalmas birtokon a számára, ám az élet sanyarúsága még a lánygyermekeket is elvette tőle, akik használhatták volna az évről-évre öregedő játékszereket és a mind jobban porlepte szobákat.

Mindeközben a férfi évről-évre jobban rettegni látszott a tótól; hamarosan már odaáig fajult az iránta való gyűlölete, hogy suttogásokat vélt hallani felőle, amik minden bizonnyal csak a fák ágainak szélfútta súrlódásából származhatott, de ő vakon hitte, hogy a tó őt akarja és neki szól.

Érthetetlen rettegése hamarosan furcsa dolgokat eredeményezett, Mr. Pollack nagyon úgy tűnt, hogy az őrület határán táncol fél lábon, éjszakánként többször sikítva szakadt ki rémálmai birodalmából és teste verejtékben úszott, a tavat kerítéssel vetette körbe, hogy sem oda be, sem onnan ki ne jöhessen semmi és senki. A cselédek nem értették uruk bolondságait, de ráhagyták és csak egymás között jelezték szomorúan, hogy a fiúgyermek hiánya az őrület szakadékába taszítja lassan a férfit.

Az első hét év és az ugyanennyi halott leánycsecsemő teljességgel átvarázsolta a házat és minden lakóját, a régi jó hangulat pedig örökké a múlt ködébe veszett. A ház ura már csak suttogva mert beszélni és úgy is csupán értelmetlen zagyvaságokat, az asszony szinte sosem szólalt meg és örökös kábulatban élt, a cselédekre pedig szintén átragadt ez az érzés, ők is szótlanul tengették további napjaikat és már minden egyes kongó lépésre vagy hangra rémülten fordultak meg, mintha valamiféle ártó és gonosz démont sejtenének osonni mögöttük, amely az ő lelkükre éhes, véres fogaival próbálja meg elkapni őket hátulról.

Aztán egy nap a néma és kihaltnak tűnő házba egy vadidegen jött, akinek külsejéről a neki ajtót nyitó cselédlány elájult, majd miután magához tért később azt vallotta, hogy biztos benne, hogy egy halottat látott az ajtó előtt, aki kikelt a sírjából és rothadó testével bebocsájtást akar nyerni ebbe az átkozott házba.

Hogy ki is volt valójában az idegen, sosem tudták meg, mindössze annyit sikerült kihallgatniuk, hogy valami különös kultusz egyik vezetője, amelynek rejtve kell maradnia még a saját biztonságuk érdekében és amely szekta felajánlja segítségét egy nagyobb összegért cserébe a ház urának, amivel őket támogatná, nomeg furcsa vallásukat és isteneiket.

A férfit kimenni nem látta a cselédnép a házból, holott mindannyian reszketve, de kulcslyukakon és réseken át mégis megpróbálták kilesni a látogatót; annyi azonban bizonyos, hogy Henni asszonyság ismét terhes lett, immáron nyolcadszor nyolc év alatt és ezúttal fiúgyermeke született a már teljességgel legyengült asszonynak.

Egy év elteltével az idegent már régen elfelejtette a háznép és mindenki, soha többé nem látták újra, a fiú azonban szépen cseperedett és vele együtt egy kis élet és vidámság került ismét a házba. Csakhogy ez a vidámság rettegéssel és pánikkal elegyült, holott senki sem értette, miért.

Mr. Pollack megerősíttette a tó körüli kerítést és szigorúan megtiltotta, hogy a fia azon túl menjen, ezt pedig a cselédségnek ellenőriznie kellett a nap minden percében.

Mr. Pollack végre boldognak látszott és visszatért arcának színe is, azonban mintha felesége egyre halványabbnak tűnt volna és arcán groteszk vigyor húzódott egész nap; a házbeliek szerint a nő teljességgel megőrült, a férjről őrá ragadt át e baljós hangulat, mely egész életében elkísérte.

A fiú születése után –akit Christopernek kersztelt apja- többé nem lett terhes, bár nyolc évvel ezelőtti súlyát és egészségi állapotát sosem nyerte vissza köszönhetően az évenkénti szülésnek és az idegállapotának. Christoperrel keveset törődött, számára mintha nem is létezett volna a fiú, csak a tó környékén üldögélt és szótlan némaságába burkolózott, arcán azzal a vérfagyasztó kifejezéssel, amire a cselédek egy idő után tekinteni sem mertek, kivált a szemére, amely –habár tejszerűen kifejezéstelennek látszott- néha furcsa tűzben égett.

A gyerekszoba és a játszótér új életre kelt, bár a gyereket keveset hallották tiszta szívből nevetni a házban, Mr. Pollack pedig szinte mindig vele volt, egy percre sem hagyta magára újdonsült örökösét és szeme fényét, akit valami őrülettel határos módon igyekezett védeni valamitől, amit -vagy akit- azonban sosem nevezett meg.

A fiú elven volt, de a furcsa körülmények, ami között nevelkedett, az ódon kastélyház és a cselédnép –na meg szülei viselkedése- rányomták bélyegét lelkére és hangulatára is, sokszor sírt és ő maga is rettegett már minden hirtelen hangtól vagy a cipő visszhangjának döngésétől.

Részlet Mr. Jason Pollack naplójából

„Chris csodás gyermek, pont olyan, amilynnek egy nemes fiának lennie kell, de tudom, hogy veszélyben az élete és minden percben vele kell maradnom azok elől. Henni teljesen közömbös iránta, ez pedig nem lehet más, mint valami démoni elme hatása rajta, hiszen saját fiával nem foglakozik ez a némber és az arcán őrült és gyűlölködő kifejezés van éjjel-nappal, még álmában is! Vár valamire, látszik rajta, hogy tudja, mi történt és bosszúra vár, lassan már én is félni kezdek tőle. Megőrült. Teljesen elment az esze, csak akörül a rettenetes tó körül ólálkodik egész nap, néha pedig mintha a száját is látnám remegni, mintha beszélne a tóhoz, mintha tervet forralna és…

Nemrég a kezembe akadt a családi napló, amiben a családtagok is fel vannak sorolva; és ez a nő… Istenem! Miféle fattyú az, aki…A lista ez volt, gyermekeink neveivel:

Sandra †
Edina †
Angie †
Sylvia †
Sylvia †
Veronica †
Odett †
Christopher † !!!

Ez a nő már odatette a kersztet a még nagyon is élő és csodás fiam neve mellé!

Hát asszony ez, anya ez a nő, aki élve eltemetné a fiát?!

Azt hiszem, a tó őrjítette meg, vigyáznom kell vele. A gyermekem fontosabb mindennél, ha egy ujjal is bántani meri őt vagy csak kísérletet tesz rá, azt hiszem kénytelen leszek magam is lépéseket tenni ellene. Azt hiszen, sejt mindent, ettől pedig még veszélyesebbé válhat számomra és Chris számára is ez az őrült…”

Részlet Henni Pollack naplójából

„Hallom a hangokat a tóból, hallom a sírást és a bosszú sikító hangját onnan és tudom, hogy minden bűnös lakolni fog tettéért. Christopher az apjára hasonlít, már látom a szemén, hogy egyazon szörnyeteg lakik mindkettőben, amelyet meg kell állítani, mielőtt végleg elszabadulna ezen a világon. A tó nyugodt, egy hosszú ideig magam sem tudtam, miért fél annyira tőle Jason, de a hangok elárulták, elárultak mindent nekem, de csak én hallhatom őket, csak én érthetem meg mindazt, amit üzennek számomra és azok számára, akik értenek a nyelvükön. Jason normálisnak látszik, de belül már rohad, teljességgel elhatalmasodott elméjén az őrület és félek, hogy ellenem is tervez már valamit, de nem érdekel, megölhet nyugodtan, nem félek a haláltól. Régebben kedves volt és jó, hű férj, de egy ideje valami megroppant benne és megváltozott. A tótól való rettegését már felfedtem magam előtt, a szörnyű titkok velük összekovácsoltak minket egyetlen kis hadsereggé. Jason fél és tudja mitől, de próbálja nem emlékeztetni magát mindarra, ami rettegésének tárgya. Christopherrel jól bánik, túlzottan is jól, örvend, hogy végre saját fia van, aki majd átveheti apja helyét, aki büszkeséget hozhat számára. A cselédek engem tartanak őrültebbnek, ezt tisztán látom tekintetükből és félelmükből irányomban; talán igazuk is van. Csakhogy ők nem tudnak semmit, nem hallják a hangokat, nem hallják a sikítást, amely onnan jön, nem érzik a nyugodt tóban a gigászi hullámokat, nem….”

Betty, a szolgálólány beszámolója arról a bizonyos napról, amikor Jason Pollack és fia eltűnt:

„Az úr és az asszonyság mágőrűt, nem vót komplett má ágyik sem. Az uraság annyira akarta a gyereköt, hogy csak csuda, asztán meg éjje-nappa véle vót, fétette valamitű, de nagyon. Mágétem őtet, hét jányuk pusztult el hét év alatt, én is védeném aztat, amelyik életbe maradott! Az asszonyság nem törődött a fijával sosem, szinte nem is látta aztat ágész nap, csak kóválygott a tó mállett és motyogott magába ottan  minden nap reggetű estig. Ecce emondta, hogy hangokat hall gyünni onnan és hívott, hogy hagassam én is meg a sikításukat, de nem hallottam én sámmit sá nem, bizisten! Mondam is Lucy-nek, hogy az asszonyka mágveszett, eborút az agya neki.

A gyárek sem vót normális ágyébkínt, többsző monta, hogy a tó híjja őtet magáhu.

Asztán eccercsak a gyerökre, a kicsi Chrisre nám figyetem annyira, -mitő köllött vóna fétenem?-  és bászökött a kárítésen belűre, a tóho. Az apja mág gyütt rohanva kifále és ódított, hogy ráncigájjam kifelé onnan a gyáreket, de má tú messzi járt az, én meg nám fértem által a kárítésen, ahogyan ő. Az úrral a kapujáho mentünk, de ő férelökött ángem és a gyerek felé rohant csak őrűtkint.

Akkó szabadút el a pokol, bizisten! Az aszsonyka meg ottan állt, oszt mosolygott csak csalággyára a tó másik oldalárú és azt üvőtötte, hogy a halál csak a kázdet!”

Jason Pollack az egyik alsó szobában olvasott éppen, amikor szeme fókuszába került a tóra nyíló ablakban fia alakja, amint a kerítés felé igyekszik és senki sem próbálja meg őt visszatartani tőle, hogy át is bújjon a vasak között. Szívébe ősi rettegés költözött egy másodperc alatt, félelem és pánik lett úrrá rajta; könyvét a földre hányta és sikítva rohant ki a házból fiához, aki azonban nem hallgatott apjára és csak a hangoknak engedelmeskedett, amiket a tóból hallott kiszűrődni.
„Gyere!”

Amikor Pollack kiért a házból, már látta a vétkes cselédet, aki hagyta, hogy Christopher a tó közelébe merészkedjen és együtt rohantak a kerítéshez, hogy ezt az iszonyatot megállítsák, de ott félrelökte a nőt, majd egyedül ért a tó széléhez, ahol egyszem, féltve őrzött gyermeke állt.
Ami ezután következett, az tényleg a poklok pokla volt, ahogy a cseléd is elmesélte…
A tó vize kavarogni, örvényleni kezdett és ezekből az örvényekből irtózatos alakok bukkantak elő kínos lassúsággal, miközben kántálták:
„Gyere!”.

Külsejük ugyan valaha emberé volt, ám mára rothadásnak indult mind, fakószürke bőrük, itt-ott hiányos és halak által kirágott husuk, egyesek üresen tátongó szemgödreinek látványa a földhöz szögezte mindenki lábát, aki tanuja volt e jelenségnek. Hét fiatal lány meztelen teste emelkedett ki a vérvörös habokból, mindegyikük nyakán apró, lila foltokkal, testükön brutális kezek szorításának nyomaival.  A túloldalon álló Henni csak nevetett gonoszul és extázisban, őrült hévvel és habzó szájjal nevetett, ahogyana torkán kifért, miközben a szolgálólány sikítása egyre hangosabbá vált és tökéletes káoszt eredményezett.

A vérhabokból kiemelkedő lányok megindultak  a fiú felé és hamarosan el is érték őt, sokuk kezén már sem bőr, sem hús nem maradt, akinél még igen, ott is rothadó vagy radagozók által lerágott állapotban, cafatokban lógva tette még förtelmesebbé látványukat. Dögletes mocsári bűzt árasztottak magukból, kevéske, megmaradt hajuk a víztől összeragadt, benne hínárok és növények tapadtak meg, valamint kisebb bogarak és férek kaptárává vált. A fiú döbbenten meredt az elé táruló borzalmakra, apja pedig egy torkán megszúrt malac visításával fia elé vetette magát, hogy elvágja a rémalakoktól, de azok a másodperc töredéke alatt rávetették magukat, kikarmolták kicsi, de bosszútól erős kezeikkel a férfi szemét, letörték fogait, testén vércsíkos karmolásokat ejtettek, húsába többbször beleharaptak és fogaikkal szakítottak ki onnan nagy, véres darabokat, rúgták térdét, férfiasságát és mindenét, amit csak értek, miközben Henni továbbra is csak őrültként kacagott folyamatosan.

A cselédnép a nagy hangzavarra már mind kint állt a parton és onann figyelték, miként tépik lassan darabokra urukat az egy-hét év közötti leánygyermekek, de tenni nem tettek semmit egyrészt saját rettegésük okán, másrészt pedig azért, mert többjük megértette, mi zajlik éppen a szemük előtt.

Mr. Pollackot végülis nem ölték meg, csak megcsonkították és a fiút kézen fogva hamarosan elvesztek a tó vizében, hogy onann többé sose bukkanjanak fel újra, de előtte még mind rámosolyogtak Hennire, aki szemében anyai szeret lángja látszott lobogni, valamint a fájdalomé élő és teljesen makkegészséges gyermekeinek elvesztése miatt, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy nem fiúnak születtek és emiatt saját apjuk a tó vizébe fojtotta mindegyikőjüket rögtön születésük után, nem bírván elviselni, hogy képtelen fiú utódot nemezni…

Jason Pollack még mindig ott hevert a tó mellett, ahová senki sem mert belépni többé Henni asszonyságon kívül, ő azonban nem törődött férjével, csak elsuhant mellette egy kacagással és azonnal szélnek eresztette a háznépet.

Mire ismét a tó közelébe jutott, férje már nem volt ott, véres nyomok egyik irányba sem vezettek a tótól, aminek lennie kellett volna, ha a ház valamikori ura elmászott volna a közeléből; annak tetején viszont megtalálta Mr. Pollack ruhájának egy foszlányát fennakadva az egyik tóba szorult farönkön…

„Gyere!….”