Nem! Nem! - kiabáltam volna, de hang nem jött ki a torkomon. Talán sírtam is. Nem tudom.
  Féltem. Féltem attól, ami odaát vár rám. És féltem a hangtól, ami szólított. Nem láttam semmit, és nem tudtam hol vagyok. Fogalmam sem volt, milyen nyelven szólít a hang, de éreztem, hogy magához hív.
  Hirtelen erõs fény vakított el. Borzalmasan hideg lett. Egy alagutat láttam meg magam elõtt. Egy fényes alagutat, mely húzott magába. Szinte elbûvölt ez a misztikus csoda, hiszen mögöttem csak sötétség tátongott, és bizonytalan voltam.
  De most már tudni akartam. És ez az apró kíváncsiság elegendõ volt ahhoz, hogy valamiféle erõ a fény felé taszítson. Még mindig erõs remegés járt át, de már nem volt visszaút.
  Ahogy egyre jobban közeledtem célom felé, karok fonódtak körém és a másik világba rántottak magukkal.
  Valaki a fenekemre csapott. Én felsírtam.
  - Gratulálok, fiuk született! - hallottam a szülész hangját, és egy másikat, egy síró hangot, az anyámét.
  Többre nem emlékszem.