(PeterStraub (1943-) szinte kizárólagosan a kísértet-motívum modern értelmezésének szentelte nagy sikerű művét, a Ghost Story (Kísértettörténet, 1979) címűt-mely két korábban keletkezett szellemtörténetét, a Julia Júlia, 1975) és az If You Could See Me Now (Bárcsak látnál most, 1977) címűt követte -, ahogyan a várva várt Mrs. Godot (1991) is, melyet a brit kísértethistória író, Robert Aickman emlékének ajánlott. Straub ezt követően a vietnami háború amerikai kultúrára gyakorolt hatásainak elemzése felé fordult a Koko (1988) és a Mystery (Tudom, ki vagy, 1990) című regényeiben, illetve egy novellagyűjteményben, ami Houses Without Doors (Ajtó nélküli ház, 1991) címmel látott napvilágot. A The Ghost Village (A kísértetfalu) egy önmagában is megálló részlet az 1993-as Throat (Torok) című munkából, mely a szellem témát használja fel a bűntudat és a szégyen kísértő erejének ábrázolására.)

1.

Vietnamban ismertem egy Leonard Hamnet nevű embert, aki csendben és céltudatosan becsavarodott, mert a felesége megírta neki, hogy a kisfiát szexuálisan zaklatta - "molesztálta" - a templomi kórus vezetője. Hamnet egy százkilencven magas fekete bivaly volt, egy Archibald nevű kisvárosból, Tennesseeből. Mielőtt írt volna, a felesége végigcsinálta az egész tortúrát: elment a rendőrségre, beszélt a többi szülővel, visszament a rendőrséggel és mások tanúvallomásával, végül sikeresen vádat emeltetett a férfi ellen. A tárgyalásra, két hónap múlva kerül sor. Leonard Hamnet számára mindezek legalább akkora gondot jelentettek, mint maga az eredeti sérelem.

- Meg kell ölnöm, azt hiszem, de komolyan gondolkodom rajta, hogy egy füst alatt az asszonnyal is végzek - mondta. Még mindig ott tartogatta a levelet a kezében, miközben Spanky Burrage-hoz, Michael Poole-hoz, Conor Linklaterhez, SP4 Cottonhoz, Calvin Hillhez, Tina Pumóhoz, a fantasztikus M. O. Denglerhez és hozzám beszélt. - Ez történik, a fiamnak segítségre van szüksége, annak a Mr. Brewsternek meg arra, hogy szétszedjem, hogy széttrancsírozzam és felnégyeljem, ő meg nem ír egy sort se! Legszívesebben őt is kinyírnám, ember. Leszedném a fejét, és belehúznám egy karóba az udvaron. Rátennék egy táblát is: Itt látható egy ostoba asszony.

Camp Crandall nem hivatalos, Senki földjeként ismert részén ücsörögtünk, ami a széles peremsáv és egy kalyiba között helyezkedett el, ahol egy agyafúrt kis görény, Wilson Manly - szintén nem hivatalosan - csempészett sört és pálinkát árult. Senki földjét azért hívták így, mert a hadtestparancsnokság úgy tett, mintha nem is létezne - óriási halmokban álló használt gumiabroncsok, egy ősrégi vizelde, és mérhetetlen mennyiségű poros, vörös színű talaj alkotta. Leonard Hamnet csüggedt tekintettel méregette a levelet a kezébe, majd összehajtogatva eltette zubbonya zsebébe, és kószálni kezdett a gumiabroncsok között, bele-belerúgva a kiálló darabokba. - Micsoda ostoba asszony - ismételgette. Porfelhő szállt fel az egyik lezuhanó elnyűtt abroncs nyomában.

Meg akartam bizonyosodni róla, hogy Hamnet tudatában van: valójában Mr. Brewsterre haragszik, és nem a feleségére, ezért megszólaltam: - Ő csak megpróbált…

Hamnet óriási, csillogó bikafeje felém fordult.

- Nézd csak meg, mit csinált ez az asszony. Lekapcsolta azt az embert. Rávette a többieket, hogy bevallják, az ő gyerekükkel is cseszekedett. Ez szinte teljesen lehetetlen. És elérte, hogy a fickót letartóztassák Hosszú időre be fogják kasztlizni.

- Bekasztliznám azt a szukát is - tette hozzá, és akkorát rúgott az egyik öreg, megszürkült gumiba, hogy legalább egylábnyira hátrébb tolta az egész halmot. Az abroncsok megremegtek és megindultak. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy az egész hegy össze fog omlani.

- Az én fiamról beszélünk - mondta Hamnet. - Ezúttal rohadt messze merészkedtek.

- A legfontosabb dolog - szólalt meg Dengler -, hogy törődj a fiaddal. Azt kell látnia, hogy számíthat rád. - És szerinted azt innét hogy a francba érhetem el? - üvöltötte Hamnet.

- Írjál neki egy levelet - felelte Dengler. - Mondd el neki, hogy szereted. Mondd el, hogy helyesen cselekedett, amikor szólt az anyjának. Mondd el neki, hogy egyfolytában csak rá gondolsz.

Hamnet előhúzta a levelet a zsebéből, és bámulni kezdte. A papír máris gyűrött és pecsétes volt. Nem gondoltam volna, hogy túl fogja élni, ha Hamnet még néhányszor végigolvassa. Az arca egyre gondterheltebbnek tűnt, ami nem egyszerű trükk egy olyan arccal, mint amilyen Hamnetnek volt. - Haza kell mennem - mondta végül. - Haza kell mennem, és törődnöm kell ezekkel az emberekkel.

Hamnet állhatatosan kérvényezni kezdte, hogy méltányossági alapon engedjék haza - egy kérvény mindennap. Amikor néha együtt járőröztünk, mindig láttam, hogy széthajtogatja a szakadozott papirost, és kétszer-háromszor is végigolvassa, erősen koncentrálva a sorokra. Amikor a levél a hajtások mentén kezdett széjjelszakadni, Hamnet ragasztószalaggal összeragasztotta.

Ebben az időszakban három-négy napos őrjáratokat csináltunk, és rengeteg volt az áldozat. Hamnet jól teljesített a harctéren, de annyira magába zárkózott, hogy már csak egytagú kifejezéseket használt. Tompa, üveges tekintettel járt-kelt, és olyan ember benyomását keltette, aki éppen most evett meg egy nehéz vacsorát. Azt gondoltam, olyan embernek néz ki, aki kezdi feladni; és amikor az emberek feladják, már nem húzzák sokáig - így is épp eléggé közel voltunk a halálhoz.

Egy erdősávban ütöttünk tábort, egy rizsföld szélénél. Aznap két annyira új embert is elveszítettünk, hogy máris elfelejtettük a nevüket. Hidegen ettük meg az élelmiszeradagot, mert ha melegíteni kezdtük volna, akkor azzal az erővel egy hirdetőtáblát meg neonokat is kitehettünk volna, hogy itt bújtunk el. Nem dohányozhattunk, és nem volt szabad beszélgetnünk sem. Hamnet ellátmánya egy öreg löncshúskonzervből - ami még egy korábbi háborúból maradhatott meg - és barackbefőttből állt. Látta, hogy Spam a barackkonzervre bámul, ezért odalökte neki, majd ledobta a löncshúst a lábai közé. A halál szinte megsűrűsödött körülötte. Előhúzta zsebéből a szakadozott lapot, és megpróbálta elolvasni a nyirkos szürkületben.

Ebben a pillanatban valaki lövöldözni kezdett ránk, és a hadnagy felüvöltött - Francba! - mire mi eldobtuk az ételünket, és viszonoztuk a láthatatlan emberek tüzét. Amikor azok tovább tüzeltek ránk, keresztül kellett verekednünk magunkat a rizsföldön.

A langyos víz a mellünkig ért. Amikor elértünk a töltésig, átkászálódtunk rajta, és letoccsantunk a sárba a másik oldalon. Egy Thomas Blevins nevű srác a kaliforniai Santa Cruzból, kapott egyet a nyakszirtjére, és holtan bukott bele a vízbe, mielőtt elérhette volna az első töltést; egy másik, Tyrell Budd pedig köhögni kezdett, majd bezuhant a vízbe, éppen mellé. A törzstiszt tüzérségi támogatást kért. Már az utolsó két töltés túloldalán jártunk, amikor az első repeszgránátok becsapódtak. A föld megremegett, a víz fodrozódni kezdett, az erdősáv pedig lángokba borult. Hallottuk a majmok sikoltozását.

Egymás után kezdtünk átvergődni az utolsó töltésen, majd ki a nedves, de már szilárd talajra a rizsföld túlsó oldalán. Itt az erdősáv ritkább volt, és így láthatóvá tett egy zsúpfedeles kunyhókból álló kisebb falut.

Ezután két olyan dolog is történt, amit nem értettem - egyik a másik után. Valaki az erdőből kilőtt felénk egy aknát - egyetlenegyet. Egyetlen akna, egyetlen lövés. Ez volt az egyik dolog. Levetettem magam, és belefúrtam az arcomat a sárba; körülöttem mindenki ugyanezt tette. Úgy gondoltam, hogy ezek az utolsó másodperceim itt a földön; és mohón ragadtam meg, ami még az életemből hátra volt. Akárki lőtte is ki azt az aknát, pontos elképzelései voltak a hollétünkről, én pedig tiszta, rettenetes mozdulatlanságban éltem meg ezt a pillanatot - a pillanatot, mely alatt a lélek ugyan még ragaszkodik a testhez, de máris felkészül az indulásra -, míg az akna bele nem csapódott a legutolsó töltés tetejébe, és darabjaira - nem robbantotta. Por, sár és víz záporozott ránk, mialatt az akna repeszei fütyültek a levegőben. Az egyik repesz átrepült felettünk, kihasított egy hamburger méretű háncs- és rostköteget az egyik fából, majd lepattant Spanky Burrage sisakjáról, olyan hangot hallatva, mint amikor egy fél téglát hozzávágnak egy szemeteshez. A repesz ezután a földre pottyant, és halvány füstfoszlány szállt fel belőle.

Felkászálódtunk a földről. Spanky halottnak tűnt, pedig lélegzett. Hamnet felkapta a hátizsákját, majd Spankyt is átvetette egyik vállán. Látta, hogy őt figyelem.

- Törődnöm kell ezekkel az emberekkel - mondta. A másik dolog, amit nem értettem - azonkívül, hogy miért csak egyetlen gránátot lőttek ki ránk -, akkor következett be, amikor elértünk a faluba.

Harry Beevers hadnagy akkor még nem volt velünk, és még majd egy év telik el az Ia Thuc-i eseményekig, amikor minden, a világ és mi magunk is ebben a világban, kifordul a sarkaiból. El kell magyaráznom, mi történt ott. Harry Beevers hadnagy megölt harminc gyereket Ia Thuc közelében, egy barlangban, és eltüntette a holttestüket, de Michael Poole és én bementünk abba a barlangba, és azonnal tudtuk, hogy valami ocsmány dolog történt itt. A levegő a gonoszság szagától volt terhes, kezünkkel érinthettük a szárnyait. Egy Victor Spitalny nevű nyomorúságos alak berohant a barlangba, amikor meghallotta a gép puskatüzet, de abban a pillanatban üvöltözve rohant ki onnét, s mintha sebekkel vagy nyüzsgő méhekkel lett volna beborítva, melyek abban a pillanatban szertefoszlottak, hogy kiért a levegőre. Szegény Spitalny is megérintette a szárnyakat. Miután húszéves voltam és máris írtam a könyveket a fejemben, a barlangot annak a helynek képzeltem el, ahol a Tom Sawyer véget ért: ahol Indián Joe megerőszakolta Becky Thatchert és elvágta Tom torkát.

Amikor besétáltunk abba a kis faluba a fák között, a rizsföld túlsó oldalán, Ia Thuc egyfajta előérzetét tapasztalhattam meg. Ha úgy akarnám mindezt leírni, hogy közben nem kongatom meg a gótikus harangokat, akkor azt mondanám, a hely valóban és kétségtelenül rossz volt - túlságosan csendes, túl nyugodt: teljességgel nélkülözött mindenzajt vagy mozgást. Nem voltak csirkék, kutyák vagy disznók; egyetlen öregasszony se jött elő, hogy végigmérjen bennünket; egyetlen öregember sem mosolygott ránk békülékenyen. Az apró kunyhók üresek voltak - ilyet azelőtt sosem láttam Vietnamban, és soha többé nem is fogok látni. Kísértetfalu volt egy olyan országban, ahol az emberek úgy tartották, hogy a földet őseik teste szenteli meg.

Poole térképe szerint egy Bong To nevű helyhez tartozott.

Hamnet leeresztette Spankyt a hosszú fűszálak közé, amint elértük az üres falu közepét. Elordítottam néhány szót, amire szegény vietnami nyelvtudásomból tellett.

Spanky felnyögött. Óvatosan megérintette sisakja oldalát. - Fejsebet kaptam - mondta.

- Már fejed se lenne, ha nem viselted volna ezt a rohambitit - felelte Hamnet.

Spanky az ajkába harapott, és tolni kezdte lefelé a sisakot a fejéről. Feljajdult. Vékony véráram futott végig az egyik füle mellett. Végül sikerült átküzdeni a sisakot egy nagyjából alma nagyságú dudoron, ami a haja közül türemkedett elő. Spanky reszketve méregette a hatalmas domborulatot. - Kettős látásom van - panaszkodott. - Soha többet nem tudom visszarakni azt a sisakot.

Megszólalt a doki is. - Nyugi, nemsokára elkerülünk innét.

- Elkerülünk? - élénkült fel Spanky.

- Visszamegyünk Crandall-be - mondta a doki. Spitalny is odasündörgött hozzájuk, mire Spanky összevonta a szemöldökét. - Nincs itt senki - mondta Spitalny. - Mi a franc folyik itt? - A srác a falu kihaltságát személye elleni támadásként élte meg.

Leonard Hamnet hátat fordított, és kiköpött.

- Spitalny, Tiano - kiáltott a hadnagy. - Menjetek vissza a rizsföldre, és hozzátok el Tyrellt meg Blevinst. Most.

Tetkós Tiano, akinek hat és fél hónappal később lesz esedékes a halála, és aki Spitalny egyetlen barátja volt, azt felelte: - Most az egyszer menjen oda maga, hadnagy.

Hamnet megfordult, majd elindult Tiano és Spitalny felé. Úgy tűnt, mintha kétszeresére növekedne; mintha a kezeivel fel tudná tépni a sziklákat. Már el is felejtettem, mekkora óriás. Lehajtotta a fejét; a szivárványhártyája felett látni lehetett megvillanó szeme fehérjét. Nem lepődtem volna meg, ha az orrlyukaiból füstöt kezd eregetni.

- Hé, már megyek, már itt se vagyok - ugrott fel Tiano. Ő és Spitalny sebesen megindultak vissza a szórványosan magasodó fák között. Akárki is lőtte ránk azt az aknát, ekkorra összepakolt és hazament. Mostanra beállt a szürkület, és kezdtek megtalálni bennünket a moszkitók is.

- Szóval? - kérdezte Poole.

Hamnet leült a földre, elég súlyosan ahhoz, hogy a csizmámban érezzem a lökéshullámokat. Megszólalt: - Haza kell mennem, hadnagy úr. Ne vegye tiszteletlenségnek, de képtelen vagyok tovább elviselni ezt a szarságot.

A hadnagy azt felelte, hogy rajta van az ügyön. Poole, Hamnet és én körbenéztünk a falun. Spanky Burrage pedig azt mondta: - Épp a megfelelő hely lesz Hamnek, hogy belefeledkezzen az olvasmányába.

- Legjobb lesz, ha megnézem magamnak - felelte a hadnagy. Néhányszor felkattintotta az öngyújtóját, majd besétált a legközelebbi kunyhóba. Mi többiek csak álltunk ott, mint a bolondok, hallgatva a moszkitók zümmögését, és ahogy Tiano meg Spitalny átrángatják a halott embereket a töltéseken. Spanky szabályos időközönként felnyögött, és megrázta a fejét, jó sok idő telt így el.

A hadnagy ekkor mondott valami szinte kivehetetlent a kunyhó belsejében. Kapkodva szólt oda nekünk, és még a sötétben is nyugtalannak és zavartnak tűnt.

- Underhill, Poole - szólalt meg. - Azt akarom, hogy ezt maguk is lássák.

Poole és én egymásra néztünk. Eltűnődtem rajta, hogy vajon én is olyan szörnyen nézek-e ki, mint ő. Poole láthatóan csak néhány lelki hüvelykre volt attól, hogy rávesse magát a hadnagyra, vagy hogy mindenestől felrobbanjon. Sáros arcán szemei akkorának látszottak, mint a tyúktojások. Úgy felhúzta magát, hogy azt hittem, sosem jár le. Azután arra gondoltam, hogy talán rólam is éppen ez sír le.

- Mi az, hadnagy? - kérdeztem.

A hadnagy intett nekünk, hogy menjünk oda a kunyhóhoz, majd sarkon fordult, és ismét bement. Nem volt rá semmi okunk, hogy ne kövessük A hadnagy igazi bunkó volt, de Harry Beevers, a következő hadnagy, báró, egy főrang a bunkók között, és mi szinte valamennyi baromságot végrehajtottunk, amit csak mondott. Poole olyan nyersnek és ingerültnek tűnt, mintha a következő pillanatban hátba akarná lőni a hadnagyot. Én képes lettem volna hátbalőni a hadnagyot, döbbentem rá egy másodperccel később. Arról meg fogalmam sem volt, hogy mi járhat Poole agyában. Morogtam valamit, majd elindultam a kunyhó felé. Poole követett.

A hadnagy a bejáratnál ácsorgott, a válla felett átnézve, és a karját dörzsölgetve. Összevonta a szemöldökét, hogy tudassa, túl lassan engedelmeskedtünk a parancsnak, majd felkattintotta az öngyújtót. A hirtelen támadt mélyedések és árnyékok az arcán azokat a hullákat idézték fel bennem, akiket az egyik tömegsírban láttam, még Camp White Starnál.

- Akarod tudni, mi az, Poole? Oké, akkor te mondd meg, mi az.

Magasra tartotta maga előtt az öngyújtót, mint egy fáklyát, és bemasírozott a kunyhóba. Lelki szemeimmel láttam, ahogy az egész száraz, papírvékony szerkezet lángra kap. Ennek a hadnagynak nem az volt a sorsa, hogy hazamenjen és újra beszívja az otthoni levegőt, és én egyformán sajnáltam és gyűlöltem is miatta, de nem akartam, hogy pirítós legyen belőlem csupán azért, mert talált egy amerikai holttestet a kunyhóban, és nem tudta, mit kezdjen vele. Hallottunk olyan szakaszokról, akik megcsonkított amerikai foglyokra találtak, és csak reménykedhettünk benne, hogy nem jutunk mi is erre a sorsra.

És akkor, egy pillanattal azelőtt, hogy megéreztem volna a vér szagát és megláttam volna, ahogy a hadnagy előregörnyedve felemel egy deszkát a padlóról, arra gondoltam, hogy ami nyugtalanítja, az talán nem is egy amerikai gyalogos holtteste, hanem egy gyermeké, akit lemészároltak és itt hagytak ezen a kihalt helyen. A hadnagy talán még sohasem látott halott gyerekeket. A hadnagy egy része még mindig aggódott amiatt, hogy egy bizonyos Becky Roddenburger Idaho államból vajon mit csinál éppen, és egy halott gyermek túlságosan is kemény realitás lett volna a számára.

A hadnagy felrántotta a faajtót a padlón, és engem megcsapott a vér szaga. Az öngyújtó kialudt, és a sötétség összezárult körülöttünk A hadnagy hátracsapta az ajtót a zsanérokon. A vér bűze tovább áramlott fel a padló alól, bármi is volt odalent. A hadnagy újra felkattintotta a Zippót; arca előugrott a sötétből. Szóval. Mondd meg nekem te, mi ez itt.

- Ezekre a helyekre szokták elrejteni a gyerekeket, amikor a hozzánk hasonlóak felbukkannak - mondtam. - Úgy érzem a szagokból, valami nem egészen stimmel. Megnézte, mi az?

A feszes arcon és a szinte vértelen ajkakon láttam, hogy nem. Nem volt hajlandó lemenni oda, és hagyni, hogy a Minotaurusz felzabálja, miközben a szakasza odakint ácsorog.

- A nézelődés a maga műfaja, Underhill - felelte. Egy pillanatig mindketten a háncsból és rongyokból összetákolt létrára meredtünk, mely a mélységbe vezetett.

- Adja azt az öngyújtót - mondta Poole, és kikapta azt a hadnagy kezéből. Leült a lyuk peremére és előrehajolt, a padlószint alá közelítve a fénnyel. Nagyot mordult, bármit is látott odalent, majd mindkettőnk legnagyobb meglepetésére elrugaszkodott a peremtől. A fények kialudtak. A hadnagy és én a sötét négyszögre meredtünk a padlón.

Az apró láng újra felizzott. Láttam Poole kinyújtott karját, a pislákoló fényt, egy döngölt földpadlót. Az így elrejtett szoba teteje alig egyhüvelyknyire lehetett Poole fejétől. Lassan hátat fordított a nyílásnak.

- Mi az? Vannak odalent… - a hadnagy hangja reszelőssé vált -…holttestek?

- Gyere le te is, Tim - szólt fel Poole.

Leültem a földre, és átvetettem a lábam a lyukon. Majd leugrottam.

A padlószint alatt a vér bűze szinte émelyítően erőteljes volt.

- Mit látnak odalent? - üvöltött le a hadnagy. Igyekezett olyan benyomást tenni, mint egy vezető; utolsó szava is csak úgy csikorgott.

Egy üres szobát láttam, olyan alakút, mint egy hatalmas sírgödör. A falak vastag papírívekkel voltak borítva, melyeket a földbe leszúrt fakarók tartottak a helyükön. Mind a papírokat, mind a karókat ősrégi vérpecsétek tarkították.

- Kezd forró lenni - morogta Poole, és eloltotta az öngyújtót.

- Gyerünk már, a fenébe is - ért el hozzánk a hadnagy hangja. - Jöjjenek már ki onnét.

- Igenis, uram - válaszolta Poole. Újra felkapcsolta az öngyújtót.

A vastag papír több rétege vízzáróként szolgált a föld és a szoba között, a legfelső és legvékonyabb réteget pedig a vietnami írás függőleges vonalai borították. Az írás költeménynek tűnt, mint Kenneth Rexroth a Tu Fu-ról és a Li Po-ról készített fordításainak bal oldali lapjain.

- Lám, lám - szólalt meg ismét Poole, és megfordulva láttam, amint egy első látásra tudatosan a fagerendákhoz rögzített szövevényes kötélcsomónak tűnő tárgyra mutat. Poole előrelépett, és a tárgy élesen kirajzolódott. Nagyjából négylábnyira a talajtól vasláncok voltak becsavarozva a fa támaszgerendákba. A vastag alátét a két lánc között teljesen át volt áztatva vérrel. A póznák közti mintegy háromlábnyi földsáv szinte rozsdásnak tűnt. Poole közelebb vitte a lángot a láncokhoz, és odaszáradt vért látott a fémszemek között.

- Azt akarom, hogy jöjjenek ki onnét, méghozzá azonnal - vinnyogta a hadnagy.

Poole lecsapta az öngyújtó fedelét.

- Meggondoltam magam - suttogtam halkan. - Beteszek húsz dezsőt a Elijah-alapítványba. Mához két hétre. Úgy június huszadikáig, ha húzza?

- Mondd Spanky-nek - feleltem. Spanky Burrage találta fel a Elijah-alapítványt, és ő vigyázott a pénzre is. Michael nem tett bele pénzt. Úgy gondolta, hogy egy új hadnagy még rosszabb lesz, mint ez itt. És persze igaza is lett. Harry Beevers lett a következő hadnagy. Elijah Joys, a New Utrecht-i Elijah Joys hadnagy, az idahói egyetem végzőse, aki a georgiai Fort Benningben kapta meg az alapkiképzést, alkalmatlan és gyenge hadnagy volt, de nem egy katasztrofális darab. Ha Spanky előre látta volna, mi fog következni, visszaadta volna a pénzt, és elrebegett volna egy imát Joys hadnagy biztonságáért.

Poole és én megindultunk a bejárat felé. Úgy éreztem, mintha egy visszataszító istenség ereklyetartóját láttam volna. A hadnagy előrehajolt és a kezét nyújtotta - hasztalanul, mert nem hajolt eléggé előre ahhoz, hogy el is érhessük azt. Így azután felugrottunk, és a karunkkal toltuk fel magunkat, mintha csak egy úszómedencéből szállnánk ki. A hadnagy hátralépett. Keskeny arca volt, és vastag, húsos orra; ádámcsutkája úgy ugrált le-fel, mint a mexikói ugróbab. Lehet, hogy nem volt Harry Beevers, de nem volt egy főnyeremény se. - Szóval, hányan vannak?

- Kik vannak hányan? - kérdeztem.

- Hányan vannak odalent? - A holttestek pontos számának birtokában akart visszatérni Camp Crandall-be.

- Nem éppen hullák vannak odalent, hadnagy felelte Poole, és megpróbálta olyan gyorsan lerázni, ahogy csak lehet. Sietősen leírta az ottani állapotokat.

- És ennek mi értelme? - Mármint: Hogy néz ez ki a jelentésben?

- Feltehetőleg a kihallgatások miatt - válaszolta Poole. - Ha valakit odalent kikérdeznek, a kunyhón kívül senki sem hallja meg. Éjjel meg egyszerűen el lehet vonszolni a hullát az erdőbe.

Joys hadnagy bólintott. - Harctéri Kihallgató Központ - ízlelgette a kifejezést. - Kínzások valószínűsíthető nyomai. - Ismét bólintott. - Így van?

- Pontosan - felelte Poole.

- Ez is mutatja, milyen ellenséggel állunk szemben ebben a konfliktusban.

Nem bírtam tovább, hogy ugyanazon a három négyzetméternyi területen tartózkodjak, ahol Elijah Joys, ezért tettem egy lépést a kalyiba ajtaja felé. Nem tudom, hogy mit láttunk az előbb, Poole és én, de hogy nem Harctéri Kihallgató Központ volt, a kínzások valószínűsíthető nyomaival, az biztos, hacsak a vietnamiak nem kezdtek el majmokat vallatni. Felötlött bennem, hogy az írás a falon költemény helyett talán sokkal inkább nevek gyűjteménye - úgy éreztem, olyan rejtélybe botlottunk, aminek semmi köze sincs a háborúhoz; egy vietnami rejtélybe.

Egy pillanatig egy dallam csendült fel a fejemben, túlságosan is gyönyörű ahhoz, hogy tovább elviseljem - "Egy séta a Paradicsom kertjeiben", Frederick Delius Falusi Rómeó és Júliájából. A Berkeley-a számtalanszor meghallgattam ezt a darabot.

Ha semmi nem jön közbe, azt hiszem el tudnám játszani az egész zenedarabot a fejemben. Könnyek lepték el a szemem, és tettem egy újabb lépést a kunyhó kijárata felé. Ekkor megkövültem. Egy szakadt, hét-nyolc év körüli vietnami fiú méregetett halálos komolysággal a kunyhó egyik sarkából. Tudtam, hogy valójában nincs ott - tudtam, hogy csak szellem. Nem hittem a szellemekben, de ő az volt. Elmémnek egy elemzésre mindig is hajlamos része különvált, és emlékeztetett rá, hogy az "Egy séta a Paradicsom kertjeiben" két gyermekről szól, akik a halálra készülődnek, és ebben az értelemben a zene valóban a haláluk is volt. Megtöröltem a szemem, és amikor leeresztettem a kezem, a fiú még mindig ott volt. Szép volt; szép, a maga hétköznapi módján, ahogy a vietnami gyerekek valahogy mindig is gyönyörűnek tűntek a szememben. Azután egy szempillantás alatt eltűnt, mint az öngyújtó pislákoló lángja. Kis híján hangosan is felnyögtem. Azt a gyermeket ebben a kunyhóban ölték meg: nem egyszerűen meghalt, hanem megölték.

Mondtam valamit a másik két embernek, majd kisétáltam az ajtón a sűrűsödő sötétségbe. Nagyon homályosan tudatában voltam, hogy a hadnagy arra utasítja Poole-t, ismételje meg a leírását a gerendákkal és a véres láncokkal kapcsolatban. Hamnet, Burrage és Calvin Hill a földön ücsörögtek, egy fatörzsnek támasztva hátukat. Victor Spitalny a kezét törölgette mocskos ingében. Fehér füst szállt fel Hill cigarettájából, Tina Pumo hosszú fehér gőzként engedte ki magából a lélegzetet. Az a tébolyodott gondolat fészkelte be magát az agyamba, és vált abszolút meggyőződéssé, hogy ez itt a Paradicsom kertje. A sötétben ücsörgő férfiak; a cigarettafüst mintái és elhelyezkedésük mintái, ahogy itt állnak és ülnek; a mindent szinte takaróként magába burkoló sötétség; a fák kerete és a rizsföldek szürkészöld háttere.

A lelkem ismét életre kelt.

Ekkor jöttem rá, hogy valami nem stimmel az emberek elrendezésében, és intelligenciámnak ismét egy másodpercre volt szüksége ahhoz, hogy beérje intuitív ösztöneimet. Egy támadó csapat minden tagja öntudatlanul is egységet formál a harctéren; néha a túlélés függ azoktól az emberektől, akikről tudod, hogy veled vannak, és akikre úgy számíthatsz, hogy ennek igazából nem is vagy tudatában. Felismertem, hogy két ember kilóg ebből a sorból. Hét helyett kilencen voltak, és az a két ember, aki a számot valóban kiegészítené kilencre, még mögöttem volt, a kunyhóban. M. O. Dengler egyre növekvő érdeklődéssel tekintett rám, és láttam, hogy tudja, mire gondolok éppen. Beteges borzongás futott végig rajtam. Láttam, hogy Tom Blevins és Tyrell egymás mellett állnak a szakasz túlsó felén; egy kicsit sárosabban, mint a többiek, de ezen felül csak annyiban különböztek társaiktól, hogy - akárcsak Dengler - engem bámultak.

Hill elpöckölte cigarettáját, hosszú ívfényt rajzolva az éjszakába. Mögöttem Poole és Joys hadnagy lépett elő a kunyhóból. Leonard Hamnet megtapogatta a zsebét, hogy meggyőződjön róla, a levél még mindig a helyén van-e. Amikor újra a csoport irányába néztem, a két halott ember már eltűnt.

- Nyergeljünk fel - szólalt meg a hadnagy. - Itt már nem sok hasznunk van.

- Tim? - kérdezte Dengler. Nem vette le rólam a szemét, amióta csak kijöttem a kunyhóból. Megráztam a fej em.

- Mi volt az? - kérdezte Tina Pumo. - Nagyon szaftos?

Spanky és Calvin Hill felnevetett, és csapkodni kezdett a kezével.

- Megkínáljuk egy kis lángszóróval a helyet? - kérdezte Spitalny.

A hadnagy ügyet sem vetett rá. - Elég szaftos, Pumo. Kihallgató hely. Harctéri Kihallgatási Központ.

- Nem semmi - mondta Pumo.

- Ezek az emberek élvezik a kínzást, Pumo. Ez csak újabb jele.

- Ühüm. - Pumo rám pillantott, és szemében érdeklődés kezdett tükröződni. Dengler közelebb jött.

- Emlékszem valamire - kezdtem. - Valamire a világból.

- Jobban teszed, ha elfelejted a világot, míg ideát vagy, Underhill - mondta nekem a hadnagy. - Én mást se csinálok, csak megpróbállak életben tartani benneteket, ha nem vennétek észre, de ehhez az is kellene, hogy együttműködjetek velem. - Ádámcsutkája úgy ugrándozott, mint egy pitiző kutyakölyök.

Amint elindult, hogy kivezessen bennünket a faluból, adtam Spanky-nek húsz dollárt, és azt mondtam: - Két hét, mától számítva.

- Te vagy az én emberem - felelte Spanky.

Az őrjárat további része eseménytelen volt. Következő este lezuhanyoztunk, kaptunk igazi ételt, alkoholt, és egy priccset, ahol alhattunk. Lepedők és párnák között. Két újonc váltotta fel Tyrel Buddot és Thomas Blevinst, akiknek a nevét soha többé nem említettük, csak jóval a háború után, amikor Poole, Linklater, Pumo és én megkerestük őket, többi halottunkkal együtt, a washingtoni Falon. El akartam felejteni ezt az őrjáratot, különösen azt, amit a kunyhó belsejében láttam és tapasztaltam. Megnyugvást akartam, de az csak porított formájában ért el hozzám.

Emlékszem rá, hogy esett. Emlékszem, ahogy a pára felemelkedett a talajról, és kicsapódva lecsepegett a sátor tartórudairól. Nyirkosság csillant meg az arcokon körülöttem. A testvérek sátrában ücsörögtem, és a zenét hallgattam, amit Spanky Burrage játszott le az óriási orsós magnón, amit még Tajvanon szerzett. Spanky Burrage sohasem játszott volna le egy Deliust, de amit leadott, így is fantasztikus volt: a dzsessz királyai Armstrongtól Coltrane-ig, olyan szalagokon, melyeket barátai még Little Rockban vettek fel neki, és amelyeken képes volt anélkül megtalálni bármelyik számot vagy szólót, hogy egy pillantást is vetett volna a számlálóra. Spanky szerette eljátszani a disc jockeyt ezeken a hosszú együttléteken: cserélgette a szalagokat, és több ezer lábnyit végigtekert, hogy megtalálja ugyanazokat a dalokat másféle előadásban, még ha az a dal különféle címeken is rejtőzködött - "Cherokee" és "KoKo"; "Indiana" és "Donna Lee" - vagy a számok hosszú sora ugyanazokat a szavakat felhasználva kapcsolódott egymáshoz - "Rád gondolok" (Art Tatum), "Te, az éjszaka és a zene" (Sonny Rollins), "Szeretlek téged" (Bili Evans), "Bárcsak veled lehetnék" (Ike Québec), "Elveszed a lélegzetem" (Milt Jackson) - csakis a tréfa kedvéért. A nép előadójaként Spanky most egy Clifford Brown nevű nagy trombitás életművéből válogatott.

Ezen a verítéktől csatakos, esős napon Clifford Brown zenéje királyi, sőt földöntúli volt. Clifford Brown a Paradicsom kertjeiben sétált. Ót hallgatni olyan volt, mint figyelni egy mosolygó embert, amint az a vállaival betör egy hatalmas ajtót, hogy beengedje a nap szikrázó sugarait. Kívül kerültünk a háborún. A világ, melyben éltünk, áthatóit a gyötrelem és a veszteség falán; képzeletünk ledöntötte félelmünk korlátait. Még SP4 Cotton és Calvin Hill is hanyatt dőlt a priccsén - pedig ők jobban szerették James Brownt, mint Clifford Brownt - és hallgatták, ahogy Spanky ösztöneire hallgatva váltogatja a zeneszámokat.

Miután Spanky jó két órán át játszotta a disc jockey-t, visszatekerte a hosszú szalagot, és azt mondta: Elég. - A szalag vége megjelent a tekercsen. Denglerre néztem, aki bódultnak tűnt, mintha csak most ébredne egy hosszú álomból. A zene emléke még ott rajzott körülöttünk: a fény még betűzött az óriási ajtó hasadékain át.

- Szükségem van egy kis fűre meg italra - jelentette be Cotton, és felkászálódott a priccsről. Odalépett a sátor bejáratához, és félrehúzta az egyik szárnyat, hogy feltárja a mögötte zölden szitáló esőt. Az a szikrázó napfény; a fény a másik világból, lassan elhalványult. Cotton felsóhajtott, egy széles karimájú kalapot húzott a fejébe, és kicsusszant a nyíláson. Mielőtt még a felhajtható vászonlap visszazuhant volna a helyére, láttam, ahogy a pocsolyákat átugrálva Wilson Manly bódéja felé tart. Úgy éreztem magam, mintha egy hosszú utazásról tértem volna vissza.

Spanky befejezte a Clifford Brown szalag visszacsomagolását egy kartondobozba. Valaki a sátor hátsó részében bekapcsolta a Hadsereg Rádióját. Spanky rám nézett, és megvonta a vállát. Leonard Hamnet elővette a levelet a zsebéből, széthajtogatta, majd nagyon lassan olvasni kezdte.

- Leonard - mondtam, mire a hatalmas busa fej felém fordult. - Kérvényezed még, hogy hazaengedjenek? A fej bólintott. - Te is tudod, mi a tennivalóm.

- Igen - szólalt meg Dengler, halk, vontatott hangon. - Engedni fogják, hogy törődjek az enyéimmel. Haza fognak küldeni.

Beszéde nélkülözte a kétely szikráját is, mintha már megszokta volna, hogy bármit képes elérni, ha papagájként ismételgeti ugyanazt, anélkül, hogy tudná, mindez mit jelent.

Dengler rám nézett, és elmosolyodott. Egy pillanatra éppoly idegennek tűnt, mint Hamnet. - Szerinted mi fog történni? Úgy értem, velünk. Szerinted így fog maradni, ahogy most van, nap nap után, hogy néhányunkat megölnek, mások meg hazajutnak, vagy te is azt hiszed, hogy kezd minden egyre furcsább lenni? - Nem várta meg, hogy válaszoljak. - Én azt hiszem, hogy mindig is ilyesminek tűnt az egész, de közben… Úgy érzem, hogy a határok kezdenek elmosódni. Azt hiszem, ez történik, amikor túl sokáig van itt valaki. Elmosódnak a határok.

- A te határaid már régen elmosódtak, Dengler szólalt meg Spanky, és megtapsolta saját tréfáját. Dengler még mindig rám meredt. Mindig is komoly, sötéthajú gyerekre emlékeztetett, mint aki nem is való az egyenruhába. - Mint ahogyan most is mondta. - Miközben hallgattuk ezt a trombitást…

- Brownie, Clifford Brown - suttogta Spanky.…láttam a hangjegyeket a levegőben. Mintha egy hosszú tekercsre lettek volna írva. És miután vége lett a zenének, azok még sokáig ott lebegtek a levegőben.

- Öreg - mondta Spanky -, te tényleg kezdesz becsavarodni.

- Amikor a múlt héten abban a faluban voltunk kezdte Dengler. - Beszélj arról.

Azt feleltem, hogy ő is éppúgy ott volt.

- Csakhogy valami történt veled. Valami különleges.

- Becsörgettem húsz dolcsit az Elijah alapba - feleltem.

- Csak húszat? - kérdezte Cotton.

- Mi volt abban a kunyhóban? - kérdezte Dengler.

Megráztam a fejem.

- Rendben - hagyta helyben Dengler. - De ez történik, igaz? A dolgok megváltoznak.

Nem beszélhettem. Nem mondhattam el Denglernek Cotton és Spanky Burrage előtt, hogy azt képzeltem, láttam Blevins, Budd, és egy meggyilkolt gyermek kísértetét. Elmosolyodtam, és újra megráztam a fejem.

- Jól van - mondta Dengler.

- Most meg mi a faszra mondod azt, hogy jól van? - kérdezte Cotton. - Nem bánom, ha ezt a zenét hallgatjuk, de én elhatárolom magam ettől az egész baromságtól. - Leugrott a vaságyról, és rám mutatott az ujjával. - Milyen dátumot mondtál Spanky-nek?

- Tizenötödike.

- Annál tovább eltart. - Cotton felkapta a fejét, amikor a dal a rádióban véget ért. A Hadsereg Rádiója ezután a Moby Grape egy számát tette fel. Cotton méltatlankodva fordított hátat. - Csak figyeld meg. Augusztus vége. Olyan kimerült lesz, hogy alva fog járni. Akkor lesz majd félúton. Előbb darabokra esik szét, és csak azután lesz kampec.

Cotton harminc dollárt tett augusztus hamincegyre, ami pontosan Joys hadnagy szolgálati idejének felére esett. Elég sok ideje maradt, hogy megeméssze a pénz elvesztését, mert őt magát csak február elején terítette le egy orvlövész golyója. Ezután ő is tagja lett a szellem-szakasznak, mely követett bennünket, bármerre is mentünk. Azt hiszem, ez a kísértetsereg - melyet olyan emberek töltöttek meg, akiket szerettem és megvetettem, akiknek a nevére vagy emlékeztem, vagy nem - csak azután oszlott fel, hogy elmentünk a washingtoni Falhoz, bár addigra már úgy éreztem, hogy én magam is hozzájuk tartozom.

2.

Csak homályosan érzékeltem a külvilágot, amikor elhagytam a sátrat, de élveztem azt a csekély enyhülést, ami az esőt követte. Si Van Ho fehér porának csomagja ott lapult a zsebemben, olyan mélyen, hogy az ujjaimmal alig értem el a tetejét. Eldöntöttem, hogy most leginkább egy sörre van szükségem.

Wilson Manly bódéja éppen a tábor túlsó végén feküdt. Sosem szerettem a legénységi kantinba járni, ahol állítólag olcsó vietnami sört árultak amerikai üvegekben. Az biztos, hogy az üvegek gyakorta meg voltak fosztva címkéjüktől, és a vizsgálódó tekintet felfedhette a lefeszített kupakok elhajlásait; ráadásul ez a sör soha nem volt olyan, mint amilyent Manly árult.

Maradt viszont egy hely, ami ugyan távolabb volt, mint a legénységi kantin, de közelebb, mint Manly bódéja, és hivatalos megítélése is e két hely között helyezkedett el. Nagyjából húszpercnyi sétára onnét, ahol most álltam, éppen a repülőtérre és a garázsokhoz vezető meredek emelkedő kanyarulatánál, egy elszigetelt faépület magasodott, melyet Billy's-nek neveztek. Maga Billy, egy zöldsapkás százados, aki egy maroknyi bártündért is elhelyezett ezen a volt francia gyarmati állomáson, már réges-régen hazament, de a hely továbbra is állt. Lányokat többé nem lehetett itt találni, ha egyáltalán valaha is lehetett, és a márkás italok is csak annyira voltak megbízhatóak, mint a legénységi kantin söre. Amikor nyitva volt, a sudár Morttagnart testvérek örökösei - akik a szinte teljesen üres felső szintet foglalták el - odalent szolgálták ki a vendégeket. Kétszer vagy háromszor is jártam az emeleten, de nem sikerült megtudnom, hová mennek a fiúk, amikor a Billy's bezár. Szinte alig beszéltek angolul. Maga a Billy's nemigen emlékeztetett gyarmati állomáshelyre, még olyanra sem, amiből bordélyházat csináltak: egyszerű út menti kocsmának tűnt.

Valamikor régen az épület barnára volt festve. A fa teljesen puhára korhadt. Valaki egyszer bedeszkázta az alsó szint két homlokzati ablakát, míg valaki más egyszer letépett egy keskeny deszkát mindkét ablakról, így a fény most két keskeny sávban hatolt csak be az épületbe, melyek egész nap vándoroltak Hat-harminc körül a fény egy hosszú, elfakult tükörről verődött vissza, mely az üvegek sora mögött állt. Ötpercnyi vakító fényesség után a nap eltűnt a fenyőpalánkok mögött, és tíz-tizenöt percre homályos rózsaszín derengés töltötte be a bárhelyiséget. Nem volt se elektromosság, se jég. Ujjlenyomatok borították az üvegeket. Amikor ki kellett menned, egy olyan kabinba jutottál, ahol két fordított fém csizmatalp jelezte a helyed egy, a földön tátongó nyílás két oldalán.

Az épület az emelkedő kanyarulatában, egy kis erdős ligetben magasodott. És miközben felé tartottam a naplemente szórt, vörös fényében, egy sárpettyes, álcázott katonai terepjáró tűnt elő a láthatatlanságból, mint afféle optikai csalódás. A dzsip szinte lebegni látszott a fák hátterében, mintha azok része lett volna.

Mély férfihangokat hallottam, melyek elhallgattak, amint felléptem a homlokzati veranda puha deszkáira. A terepjáróra pillantottam, felségjelet vagy azonosító kódot keresve, de a sár beborította még az ajtókat is. Valami fehérség csillogott tompán a hátsó ülésen. Ahogy közelebbről is megnéztem, egy kötél tekercs közepén csontozat oválisát fedeztem fel, és beletelt egy hosszú pillanatba, míg felismertem benne egy gondosan megtisztított és kifehérített emberi koponyát.

Mielőtt a kilincsért nyúlhattam volna, kinyílt az ajtó. Egy Mike nevű fiú állt meg előttem, laza tábori rövidnadrágban, és egy piszkosfehér ingben, ami túlságosan bő volt rá. Ő is felismert. - Ó - mondta. - Igen, Tim. Oké. Gyere csak be. - A valódi neve nem Mike volt, de a Mike volt az, ami valódinak hangzott. Különös, szinte védekező elővigyázatossággal és feszengő mosollyal közölte. - Túlsó asztal, jobb oldal.

- Minden rendben? - kérdeztem, mert vele kapcsolatban minden azt sugallta, hogy egyáltalán nincs így.

- Persssze. - A fiú hátrébb lépett, hogy beengedjen. Megéreztem a lőpor szagát, mielőtt még megláttam volna a többieket. A bár kihaltnak tűnt, és az ablaknyílásokon beszüremlő fénycsík már elérte az állótükröt, fehéren sziporkázó tüzet gyújtva. Tettem néhány lépést befelé, és Mike gyorsan megkerült, hogy visszatérjen a helyére.

- A pokolba - szólalt meg valaki a balján -, még ezt is el kell viselnünk?

Elfordítottam a fejem, hogy belenézzek a félhomályba, ahol három férfi ült a fal mellett, egy kerek asztal körül. A kerozinlámpák egyikét se gyújtották még meg, és a tükör vakító fénye csak még jobban elhatárolta a bár többi részét.

- Minden rendben, oké - mondta Mike. - Régi vendég. Régi barát.

- Azt lefogadom - szólalt még ismét a hang. - Csak nőket ne engedj be ide.

- Nincs nő - bizonygatta Mike. - Nincs probléma.

Végigmentem az asztalok mellett a jobb oldali legszélsőhöz.

- Akarsz egy whiskyt, Tim? - kérdezte Mike.

- Tim - ismételte a férfi. - Tim?

- Sört - feleltem, és leültem.

Egy majdnem teljesen üres Johnny Walker Black, három pohár, és tucatnyi sörösdoboz borította az asztalt előttük. A katona háttal a falnak félresöpört néhány üres dobozt, így láthattam a .45-öst a Johnny Walkeres üveg mellett. A férfi a részegek hanyag testtartásával hajolt előre. Az ujjak le lettek tépve ingéről; a kosz olyan sötétre színezte bőrét, mintha évek óta nem fürdött volna. Haját késsel vágták le, és valaha szőke lehetett.

- Csak biztos akarok lenni a dolgomban - mondta. - Nem vagy nő, igaz? Megesküszöl rá?

- Amit csak akarsz - feleltem.

- Egyetlen nő se jöhet ide. - Rátette kezét a pisztolyra. - Se ápolónő. Se feleség. Se semmi. Felfogtad? - Felfogtam - válaszoltam. Mike gyorsan kirohant a söntésből a sörömmel.

- Tim. Mókás név. Tom, az igen - az név. De a Tim, az olyan kis fickókhoz illik - amilyen ez. - Bal kezével Mike-ra mutatott, az egész kezével és nemcsak a mutatóujjával, miközben a pisztolyt még mindig ott lóbálta jobb kezében. - A kis szarosnak fel kellene öltöznie. Az ördögbe is, hiszen végül is fel van öltözve.

- Nem szereted a nőket? - kérdeztem. Mike letett egy Budweiseres dobozt az asztalomra, és gyors egymásután kétszer megrázta a fejét. Azért akarta, hogy itt legyek, mert attól félt, hogy a részeg tiszt a végén lelövi, erre én most csak tovább rontom a helyzetet.

A két férfire néztem a részeg katonatiszt társaságában. Mocskosak és kimerültek voltak - akármi is történt a részeggel, velük is megtörtént. Annyi volt csak a különbség, hogy ők még nem rúgtak be.

- Ez egy nagyon bonyolult kérdés - szólalt meg a részeg. - Vannak felelősségteljes kérdések. Lehetsz felelős saját magadért. Lehetsz felelős a gyerekeidért és a fajtádért. Lehetsz felelős bárkiért, akit meg akarsz védeni. De lehetsz felelős egy asszonyért? És ha igen, mennyire?

Mike csendesen visszavonult a pult mögé, és leült egy székre, de a kezeit nem lehetett látni. Tudtam, hogy tart egy puskát odalent.

- Fogalmad sincs róla, hogy miről beszélek, igaz, Tim, te tartalékos faszfej?

- Attól félsz, hogy lelőnél bármilyen nőt, aki csak bemerészkedik ide, ezért megkérted a csapost, hogy tartsa őket távol.

- Ez a buzgómócsing őrmester káros hatással van a lelki békémre - hadarta a részeg egy mellette ülő nagydarab férfinak. - Mondd meg neki, hogy takarodjon innen, vagy egy bizonyos fokú elégedetlenséget von maga után.

- Hagyd már békén - kérte a harmadik férfi. Rászáradt sárfoltok tarkították szikár, kiaszott arcát.

A részeg tiszt teljesen megdöbbentett azzal, hogy odahajolt a másik férfihoz, és tiszta vietnamisággal beszélni kezdett hozzá. Ódivatú, szinte irodalmi vietnamit beszélt; minden bizonnyal rengeteget kellett tanulnia hozzá, hogy ilyen világosan tudja kifejezni magát. Feltételezte, hogy sem én, sem a Montagnard fiú nem érti a szavait.

- Komoly a helyzet - mondta -, és én is komoly vagyok. Ha látni akarod, milyen komoly vagyok, akkor csak dőlj hátra a székedben, és ne csinálj semmit. Hát nem tudod, hogy mi mindenre vagyok képes? Hát nem tanultál semmit? Tudod, amit én tudok. Tudom, amit te tudsz. A nagy tompultság részesei vagyunk. Ebben a pillanatban azok között, akiket nem vetek meg, nincs egyetlen olyan sem, aki nem halott, vagy nem kellene annak lennie. Ebben a pillanatban a gyilkosság súlytalan.

Mondott többet is, és nem esküdhetek meg arra sem, hogy pontosan ezeket mondta, de ez volt a szavak értelme. Lehet, hogy azt mondta, a gyilkosság üres.

Majd így folytatta, ugyanazzal a szertelenül áramló vietnamisággal, ami még az én füleimben is a harmadosztályú viktoriánus lányregények stílusát idézte: Emlékezz hát arra, ami a kocsinkon van; emlékezned kell mindarra, amit magunkkal hoztunk, mert soha nem felejtkezhetünk el erről. Miért olyan könnyű a te számodra mindezt elfelejteni?

Oly sok időre és oly sok türelemre volt szükség a csont megtisztítására és kifehérítésére. Egy koponya önmagában nehezebb feladat, mint egy egész csontváz, vezérednek még több kell ebből a nektárból, mondta, majd hátradőlt a széken, és rám nézett, a pisztollyal a kezében.

- Whiskyt - kiáltotta a testes katonatiszt. Mike máris leemelte az üveget a polcról. Megértette, hogy a tiszt még azelőtt ki akarja ütni a másikat, hogy az még bárkit is megölne.

Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a testes katonát ismerem valahonnét. A feje szinte teljesen kopaszra volt borotválva; szemei hatalmasnak tűntek a kosz rétegei alól. Egy rozsdamentes acélóra függött a nyakában. Kinyújtotta izmos karját az üveg felé, amit Mike odaadott neki, miközben megpróbált olyan messzire állni az asztaltól, amennyire csak lehetséges. A katona lecsavarta a kupakot, és töltött mindhárom pohárba. A középen ülő férfi azonnal felhajtotta a pohár teljes tartalmát, majd odacsapta a poharat az asztalhoz.

A szikár katona, aki mindeddig szótlan volt, most azt mondta: - Valami történi fog itt. - Egyenesen rám nézett. - Igaz haver?

- Ez az ember senkinek sem haverja - mondta a részeg. Mielőtt bárki megállíthatta volna, magragadta a pisztolyt, a szoba másik felére irányította, és tüzelt. Felvillanó torkolattűz, óriási dörrenés, és lőporszag járt a lövedék nyomában. A golyó egyenesen keresztülhatolt a korhadt fán, jó nyolc hüvelyknyire a bal oldalamtól. Kóbor fénysugár szűrődött be a lyukon keresztül.

Egy pillanatra megsüketültem. Azután felhajtottam a söröm maradékát, és felálltam, A fejem még mindig zúgott.

- Érted te azt, hogy mennyire gyűlölöm ennek a szarságnak a szükségszerűségét? - kérdezte a részeg. - Képes vagy te ezt felfogni?

A katona, aki a haverjának hívott, felnevetett; a testes férfi pedig újabb adag whiskyt töltött a részeg poharába. Azután felállt, és elindult felém. A kimerültség és a koszfoltok maszkja alatt arca feszült volt a várakozástól. Saját testével ékelődött közém, és a pisztolyos férfi közé.

- Nem vagyok tartalékos faszfej - mondtam. Nem akarok gondot, de a hozzá hasonló embereknek még a háború se elég.

- Talán engedhetné, őrmester, hogy megmentsem azt a szaros életét - suttogta a férfi. - Bachelor őrnagy már három éve nem járt fehér embernek még a közelében sem, és vannak apróbb gondjai az újrabeilleszkedéssel. Hozzá képest mi valamennyien tartalékos faszfejek vagyunk.

Alaposan megnéztem a férfi szakadozott ingét. Maga az ápolója, kapitány?

Vetett rám egy megsemmisítő pillantást, majd a válla felett visszanézett az őrnagyra. - Őrnagy, tegye már le azt az átkozott pisztolyt. Az őrmester a háborúban harcol. Útban van vissza az állomáshelyére.

- Nem érdekel - felelte az őrnagy vietnamiul.

A kapitány elkezdett az ajtó felé vonszolni, testével fedezve a másik asztaltól. Intettem Mike-nak, hogy ő is jöjjön ki velem.

- Ne aggódjon, az őrnagy nem fogja lelőni. Bachelor őrnagy szereti a gyerekeket - mondta a kapitány. Türelmetlen pillantást vetett rám, mert nem vettem fel az ő sebességét. És ekkor megláttam a felismerést a szemében. - Az istenit - mondta, és teljes mozdulatlanságba merevedett. - Az istenit - mondta újra, de már más hangszínben.

Nevetni kezdtem.

- De hiszen ez… - Megrázta a fejét. - Hiszen ez nem más…

- Hát te meg merre kujtorogtál? - kérdeztem tőle.

John Ransom az asztal felé fordult. - Hé, hiszen én ismerem ezt a fickót. Valamikor együtt fociztunk.

Bachelor őrnagy megvonta a vállát, és visszatette a .45-öst az asztalra. A szemeit már majdnem teljesen lehunyta. - Kit érdekel a foci - mondta, de a fegyver közelében tartotta a kezét.

- Hozz az őrmesternek egy italt - mondta a szikár katonatiszt.

- Hozz ennek a rohadt őrmesternek egy italt visszhangozta az őrnagy.

John Kansom gyorsan elindult a bárba, és megfogta az üveget, amit az összezavart Mike a kezébe nyomott. Kansom visszajött az asztalhoz, megtöltött egy poharat magának és nekem, majd újra csatlakozott hozzám.

Figyeltük, ahogy az őrnagy feje lassan lebukik a mellkasára. Amikor az állkapcsa végül elérte lekoszlott ingének kigombolt nyakát, Kansom azt mondta: - Minden rendben, Bob - mire a másik férfi elvette a pisztolyt az őrnagy kezének közeléből, és bedugta az övébe.

- Annyi neki - mondta Bob.

Kansom ismét hozzám fordult. - Három napja, hogy találkoztunk, egyfolytában fent van, és csak az Isten tudja, előtte mennyit aludt. - Kansomnak nem kellett külön meghatároznia, hogy kire gondol. - Bob és én aludtunk néha, szunyókálgattunk, de ő csak egyfolytában beszélt. - Lezuhant az egyik székre az asztalomnál, és magába döntötte az italát. Leültem mellé.

Néhány pillanatig senki sem szólt a bárban. A kintről beszüremlő fénycsík már régen elhagyta a tükröt, és már közelített a jelhez a falon, ami azt jelentette, hogy hamarosan el fog tűnni. Mike felemelte a burát az egyik lámpáról, és elkezdte farigcsálni a lámpabelet.

- Hogy lehet az, hogy te mindig szarban vagy, amikor találkozunk?

- Még kérded?

Elmosolyodott. Egészen másképp nézett ki most, mint amikor még Camp White Starban, abban a kortesfülkében láttam. A teste megerősödött és megkeményedett, szemei észrevehetően visszahúzódtak a koponyájába. Úgy tűnt számomra, hogy egy hosszú lépéssel közelebb került a célhoz, mint amikor még csak megszállottan terjesztette az igét, hogy a kommunizmus térnyerését meg kell fékezni. Ez a férfi részt vett a háború java részében, és most a háború java része az ő bensőjében dúlt.

- Te voltál ott velem a tömegsíroknál is, igaz? Egyetértettem vele, hogy én voltam.

- Hogy is hívtad, hullabrigádnak? Pedig nem is volt az komoly sírfeltárás. - Elmosolyodott, és megrázta fejét. - Az én gondomra volt bízva az a te McCue kapitányod is, az úgy használta azt a helyet, mintha szemétlerakó lett volna. Nem tudom, hogyan vitte el szárazon, amit ott csinált. Nem volt ott senkinek se gyakorlata, csak annak az őrmesternek, mi is volt a neve? Az az olasz fickó.

- DeMaestro.

Kansom bólintott. - Az egész hadművelet célt tévesztett. - Mike meggyújtott egy óriási családi gyufát, és a lámpabélhez tartotta. - Hallottam egy-két furcsa dolgot… - Nekiereszkedett a falnak, és nagyot kortyolt a whiskyből. Eltűnődtem, hogy hallott-e Havens kapitányról. Lehunyta a szemeit. - Egy-két őrültséget, ami akkoriban folyt.

Megkérdeztem, hogy még mindig a felvidéken állomásozik-e, a laoszi határ környékén. Kis híján felsóhajtott, miközben a fejét rázta.

- Nem vagy már azokkal az őslakosokkal? Hogy is hívták őket, khatuknak?

Kinyitotta szemeit. - Jó memóriád van. Nem, már nem vagyok velük. - Fontolgatta, hogy tovább beszéljen erről, de végül elvetette. Újra magába roskadt. - Azt hiszem, nyeregben is voltam, míg át nem vezényeltek Khe Sahnba. Odaát sokkal jobb volt. De most már másra se vágyom, csak hogy vegyek egy fürdőt, és ágyba bújjak. Bármilyen ágyba. Ami azt illeti, kiegyeznék egy száraz földdarabbal is.

- Most merről jöttök?

- A határról. - Az arc összegyűrődött, és felfedte a fogakat. Az effektus olyan nyugtalanító volt, hagy azonnal nem is ismertem fel a mosolyt. - A határról. Ki kellett hoznunk az őrnagyot.

- Úgy nézem, sokkal inkább úgy kellett kirángatni, mint valami rossz fogat.

Tudatlanságom újra életet vert Kansomba. - Azt akarod mondani, hogy még soha nem hallottál róla? Franklin Bachelorról?

Egy pillanatra úgy éreztem, mintha már valóban hallottam volna róla; mintha valamikor régen valaki említette volna a nevét.

- Évekig élt a dzsungelben. Bachelor olyan dolgokat tett, amikről a hétköznapi emberek még csak álmodni sem mernek - valóságos élő legenda.

Egy legenda, gondoltam. Mint a zöldsapkások, akiket szintén Kansom emlegetett, időtlen időkkel ezelőtt, még White Starban.

- Valóságos hadsereget épített maga köré, és rengeteg munkát végzett Darlac tartományban. Teljesen magára volt hagyatva odakint. Az a férfi egy hős. Becsszóra. Bachelor olyan helyekre eljutott, aminek mi még a közelébe se - beszivárgott a sárgák táborába, érted ezt, be a táborba, és hang nélkül végzett egy egész osztaggal.

Ebben a pillanatban azok között, akiket nem vetek meg, emlékeztem vissza, nincs egyetlen olyan sem, aki nem halott. Biztos rosszul hallottam.

- Teljesen elvegyült a rhade törzs életében - folytatta Kansom. Borzongást éreztem ki a hangjából. Még meg is házasodott. Rhade szertartás szerint. A felesége is elkísérte a küldetéseire. Azt mondják, gyönyörű asszony volt.

Ekkor ébredtem rá, hogy hol is hallottam Franklin Bachelor nevét. Még csak százados volt, amikor Ratman és a szakasza belebotlott a dzsungelben, azután, hogy egy Bobby Swett nevű közlegény darabokra robbant szét, útban Darlac felé. Ratman mondta, hogy a felesége egy fekete hajú angyal.

És ekkor már azt is tudtam, hogy kié a megkötözött koponya a terepjáró hátsó ülésén.

- Tényleg hallottam róla - mondtam. - Ismertem valakit, aki találkozott vele. És azzal a rhade nővel is.

- A felesége - mondta Kansom.

Megkérdeztem, hogy most hová viszik Bachelort.

- Éjszakára megállunk Crandallban egy kis pihenőre. Azután átugrunk Tan Son Nhutba, majd visszavisszük az államokba - Langleybe. Azt hittem, hogy meg kell majd kötöznünk, de úgy gondolom, elég lesz, ha egyfolytában töltjük belé a whiskyt.

- Vissza akarja majd kapni a pisztolyát.

- Lehet, hogy oda is adom neki. - A tekintetéből láttam, mire lenné képes az őrnagy egy .45-össel, ha elég hosszú időre kettesben marad vele. - Rá fog járni a rúd Langleyben. Nem lesz könnyű neki.

- De miért Langley?

- Ne kérdezd. De ne legyél naiv se. Mit gondolsz, miért… - Látnivaló volt, hogy nem fejezi be a mondatot. - Szerinted egyáltalán minek kellett kihoznunk onnét?

- Mert valami elcsesződött.

- Minden elcsesződött. Bachelor teljesen kikerült az irányításunk alól. Megvolt a saját háborúja. Ráadásul csinált egy csomó mellékest, melyek némelyikét, hogy is mondjam, nem kellett volna eltitkolnia előlünk.

Elveszítettem a fonalat.

- Kirándulások Laoszba. Üzleti utak Kambodzsába. Valamikor az ő hatáskörébe tartoztak a repterek, amiket az Air America használt, így az ő felügyelete alatt álltak a szállítmányok.

Amikor ingatni kezdtem a fejem, lecsapott rám. Nincs véletlenül valami a zsebed mélyén? Egy olyan apró kis csomag?

Egy titkos világ - a mi világunkon belül egy másik, titkos világ.

- Tudod, engem semmivel sem érdekel jobban, hogy ő mit csinált, mint hogy mit csináltál mondjuk te. Szerintem Langley baszódjon meg. Bachelor igazi katona. A mellékesek ellenére. Bármilyen bajba is keverte magát. Ez a férfi hatékony Átlépett egy határt, talán egy csomó határt is - de mondd meg, hogyan tehetnénk azt, amit elvárnak tőlünk, ha közben nem lépünk át néhány határt.

Eltöprengtem, hogy miért tűnik úgy a számomra, mintha mentegetőzne, majd megkérdeztem, hogy fog-e tanúskodni Langleyben.

- Nem lesz tárgyalás.

- Akkor a meghallgatáson.

- Persze, a meghallgatáson. Ott azt kérdezhetnek tőlem, amit csak akarnak. De én akkor se mondhatok mást, mint amit láttam. Az lesz az én tanúvallomásom. És mit láttam én? Tőlem úgysem kapnak semmit, talán csak azokat a… öö… földi maradványokat a kocsiban, amikhez az őrnagy annyira ragaszkodik.

Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak láthatnám azt a józan, kimért úriembert a virginiai Langleyből; azt az úriembert a hátranyalt hajával és halszálkás öltönyében, amint kikérdezi Bachelor őrnagyot. És még úgy gondolták, hogy ők a komoly emberek.

- Éppolyan volt, mint Bong To. - Kansom kivárta, hátha közbekérdezek. Miután nem tettem, folytatta. - Egy kísértetfalu. Én azt hittem, hogy felétek még csak nem is hallottak erről.

- Az egységem nemrégiben járt ott. - Kansom felkapta a fejét. - Egy gyalogsági akna kergetett bennünket be a faluba.

- Te láttad azt a helyet? Bólintottam. - Mulatságos egy történet. - Most már láthatóan bánta, hogy szóba hozta az egészet. - Már úgy értem, Bachelorral kapcsolatban. Azt hiszem Kambodzsában, vagy valahol arrafelé járhatott, tette a dolgát, amikor a faluját lerohanták. Hazajön, és mindenkit holtan talál, beleértve a feleségét is. Úgy értem, szerintem nem Bachelor ölte meg őket - bár azok nemcsak hogy halottak voltak, de a végén már könyöröghettek, hogy öljék meg őket. Szóval Bachelor nem volt ott, a helyettese, Bennington százados pedig egyszerűen elmenekült - sosem találtuk meg. Hivatalosan Bennington még mindig dezertőrnek számít.

Egyszerű a képlet. Nem találod a főnököt, erre olyat teszel, hogy biztos legyél benne, amikor majd visszatér, meglátja, mennyire gyűlölöd. Nagy fájdalmat okozol az embereinek. Nem voltak kedvesek a feleségéhez, Tim, egyáltalán nem voltak kedvesek. És mit tett ő? Eltemette az összes halottat a falu temetőjében, mert ez volt a szent kötelessége. Ne kérdezd tőlem, hogy mi egyebet tett még, mert nincs rá szükséged, hogy megtudd, oké? A holttestek el lettek temetve. Elég legyen annyi, hogy Bennington százados többé nem bukkant fel. Megérkeztünk, és magunkkal hoztuk Bachelort. De előbb vagy utóbb, azok az emberek, akik elszöktek előlünk, vissza fognak szállingózni abba a faluba. Ott fognak élni. A lehető legborzalmasabb dolgok történtek ott, de akkor sem hagyják el a helyet. Végül a családjuk többi tagja is csatlakozni fog hozzájuk, már ha még mindig élnek, és a borzalom az életük részévé válik. Mert elképzelhetetlen, hogy elhagyd a halottaidat.

- Pedig Bong To-ban ezt tették - mondtam.

- Bong To-ban igen.

Újra láttam azt a megbánást az arcán, mire megnyugtattam, hogy nem akarom megtudni a létező összes titkot.

- Ez nem titok. Még csak nem is katonai ügy. - Csak egy kísértetfalu.

Kansom még mindig kelletlenül fészkelődött. Ide-oda forgatta a poharat a kezében, mielőtt újra belekortyolt volna italába. - Be kell vinnem az őrnagyot a táborba.

- Valódi kísértetfalu - mondtam -, igazi kísértetekkel.

- Őszintén szólva, nem lennék meglepve. - Megitta a whisky maradékát, majd felállt. Úgy döntött, hogy erről többet nem beszél. - Törődnünk kell Bachelor őrnaggyal, Bob - mondta.

- Rendben.

Kansom visszavitte az üvegünket a bárba, majd kifizette Mike-ot. Én is előreléptem, hogy ugyanígy tegyek, de Kansom leintett. - Törődtem veled is.

Már megint ez a szófordulat - úgy tűnt, egész nap csak ezt hallom, bár a jelentése még mindig nem volt egész világos.

Kansom és Bob maguk közé fogták az őrnagyot. Elég erősek voltak ahhoz, hogy könnyedén felemeljék. Bachelor zsíros feje előrebukott. Bob a zsebébe dugta a .45-öst, Kansom pedig az üveget tette el. Együttes erővel elvonszolták az őrnagyot az ajtóig.

Követtem őket az épületen kívülre. A tüzérek bombázták a hegyeket, valahol a messzeségben. Mostanra besötétedett, és a lámpások sápadt fénye vékony csíkokban szüremlett ki a deszkapalánkok résein.

Mindannyian lesétáltunk a korhadt lépcsőfokokon; az őrnagy teste előregörnyedt kettejük között. Ranson kinyitotta a terepjáró ajtaját, majd jó idejük be került, amíg az őrnagyot sikerült beküzdeniük a hátsó ülésre. Bob bepréselte magát mellé, és felültette. John Kansom bevágódott a kormány mögé, és fel sóhajtott. Egyáltalán nem volt ínyére a feladat további része.

- Elviszünk a táborig - mondta. - Nem akarom, hogy egy katonai rendész nekiálljon szarakodni veled. A mellette lévő ülésen helyezkedtem el. Kansom beindította a motort, és feloltotta a lámpákat. Betolta a váltót visszamenetbe, és fürgén tolatni kezdett.

- Tudod, hogy hogyan került oda az a gyalogsági akna? - kérdezte tőlem. Szélesen elmosolyodott, miközben a kocsi ráfordult a táborhoz vezető útra. Megpróbált titeket elüldözni Bong To-tól, de az a hülye hadnagyotok egyenesen berohant a faluba. Még mindig vigyorgott. - Biztos majd felrobbant, amikor látta, hogy egy csapat kerekszemű egyenesen besétál oda.

- Többet nem tüzelt ránk.

- Nem. Nem akarta, hogy károsodás érje azt a helyet. Olyannak kell megmaradnia, amilyen. Nem tudom, hogy ő használta-e ezt a szót, de annak a falunak meg kell maradnia amolyan emlékműnek - Ismét rám pillantott. - A szégyen miatt.

Valami oknál fogva másra sem tudtam gondolni, csak a mögöttem ülő részeg őrnagyra, aki valamikor korábban azt mondta, hogy felelős vagy azokért az emberekért, akiket meg akarsz oltalmazni. Kansom rám kérdezett: - Bementél valamelyik kunyhóba? Láttál valami szokatlant?

- Bementem az egyik kunyhóba. És láttam valami szokatlant.

- Egy nevekből álló listát? - Azt hiszem, az volt.

- Oké - mondta Kansom. - Beszélsz egy kicsit vietnamiul?

- Egy keveset.

- Nem vettél észre semmit azokon a neveken? Nem tudtam visszaemlékezni. Vietnami nyelvtudásomat jobbára a bárokban és piacokon szedtem fel, és szinte csak a beszélt nyelvre korlátozódott.

- Négyen ugyanabból a Trang nevű családból származtak. Trang volt a falu főnöke, ahogyan őelőtte az apja és a nagyapja is. Trangnak négy leánya volt. Ahogy elérték a hat-hét éves kort, mindannyiukat levitte abba a föld alatti szobába, odaláncolta őket a támfákhoz, és megerőszakolta őket. Egy csomó kunyhónak van ilyen titkos tárolóhelyisége, de Trang átalakította az övét, amikor az első lánya megszületett. A legmókásabb az egészben az, hogy feltehetően az egész falu tudott minderről. Nem mondom, hogy mindannyian egyetértettek vele, de hagyták megtörténni. Nyugodtan színlelhették, hogy nem tudnak semmiről: a lányok sosem panaszkodtak, és soha senki nem hallotta a sikoltozást. Azt hiszem, Trang elég jó lehetett főnöknek. Amikor a lányok tizenhat évesek lettek, a városba költöztek. Ők is küldözgették haza a pénzt. Így talán azt gondolták, hogy minden rendben van, pedig nem hiszem, hogy így lett volna, nincs igazam?

- Ki tudja? Van egy fickó a szakaszomban, aki…

- Én azt hiszem, nagy különbség van a személyes és nyilvános szégyen között. Amit elismernek, és amit nem ismernek el. Bachelornak is ezzel kell szembenézni, ha majd egyszer Langleybe érünk. Néhány dolog elfogadható, amíg beszélni nem kezdünk róla. - Oldalt felém nézett, miközben közeledtünk a tábor széle felé. Megtörölte az arcát, és a rászáradt sár lemezkéi lehullottak az arcáról. Az így feltűnő bőr vörös volt, akárcsak a szemei. - Mert ahogy én ezt látom, ez egy általános kérdés. A kérdés pedig az: mi az, ami elmondható? És ez túlmutat az emberek hajlandóságán, hogy mennyire tolerálnak egyébként elfogadhatatlan gondolati és viselkedési normákat.

Azelőtt még sohasem hallottam katonát így beszélni. Kicsit újra úgy éreztem magam, mint a Berkeley-n.

- Arról a különcségről beszélek, ami a kifejezett és a körülírt között megfigyelhető - folytatta Kansom. Egy sor tapasztalat sohasem kerül felszínre. A vallás lehetővé teszi nekünk, hogy ezeket a tapasztalatokat egy elfogadható módon feldolgozzuk. De tételezzük fel - csak tételezzük fel - rákényszerülsz arra, hogy közvetlenül szembesülj egy szélsőséges tapasztalattal, közvetítő közeg nélkül.

- Megtörtént - mondtam. - Átéltem mindezt.

- Sokkal szélsőségesebbet egy támadásnál; sokkal szélsőségesebbet magánál a rettenetnél. Valami hasonlót, mint amit az őrnagy is átélt: ő találkozott Istennel, aki követeléseket támasztott vele szemben. Nem maradhatott átlagos ember, meg kellett változnia.

Kansom azt próbálta kifejteni, hogy miért kellett Bachelor őrnagyot Camp Crandallba szállítani, a felesége koponyájával a hátsó ülésen, de számomra mindez nem akart összeállni értelmes egésszé.

- Sok mindent megtanultam - mesélte nekem Kansom. Szinte alig lehetett hallani a hangját. - Gondold el, mi lehetett az, ami a falu összes lakosát rávette arra, hogy összepakoljon és elhagyja otthonát, amikor pedig szent kötelesség tartotta ott.

- Nem tudom a választ - feleltem.

- Egy még szentebb kötelem, melyet egy valóban rendkívüli szégyenérzet teremtett. Amikor egy bűn túlságosan is égbekiáltó ahhoz, hogy együtt éljünk vele, akkor az emléke szentté válik előttünk. Eggyé válik magával a bűnnel…

Visszaemlékeztem egy gondolatfoszlányra: akkor, odalent a verem mélyén, mintha egy obszcén istenség ereklyetartóját láttam volna meg.

- Itt van ez a falu, meg egy ilyen főnök. A falu tudja, de nem akarja tudomásul venni, mit csinál a főnök. Továbbra is kikérik a tanácsát, és engedelmeskednek neki. De ekkor - egy napon, egy kisfiú eltűnik.

A szívem kihagyott egy ütemet.

- Egy kisfiú. Mondjuk három éves. Elég idős ahhoz, hogy beszéljen és bajba kerüljön; de túl fiatal, hogy vigyázzon magára. Egyszerűen eltűnik - paff. Csakhogy ez Vietnam. Elfordulsz egy pillanatra, a kölyköd elcsavarog, és valami vadállat máris felfalja. Elkóborol a dzsungelben, és belesétál egy bombázásba. Valaki hozzád hasonló véletlenül lelövi. Beleeshet egy csapdába, és soha többé nem látod viszont. Megtörténhet.

- Néhány hónappal később ismét megtörtént. Mami elfordítja a hátát, mire visszanéz, a gyerek sehol. Ezúttal tényleg utánajárnak a dolgoknak; nemcsak a mami és a nagymami keresik, de valamennyi ismerősük. Átfésülik az egész falut. A falu lakói fésülik át a falut; annak a helynek valamennyi négyzetméterét, majd ugyanezt teszik a rizsfölddel és az erdővel is.

- Találd ki, mi történik ekkor. Ez a legérdekesebb rész. Egy öregasszony egy reggel elindul vizet venni a kútból, és szellemet lát. Az öreg hölgy is tagja az első áldozat kiterjedt családjának, de a kísértet, akit lát, nem az első kölyök arcvonásait viseli - egy másik faluból származó rossz hírű, sőt ami azt illeti, részeges férfi szelleme az. Egy helybéli semmittevőé. Csak áll a kút mellett, összetett kezekkel, és éhes - ezek az emberek már csak így ismerik a szellemeket. A részeges disznó azonban többet is akart. Azt akarta, hogy etessék meg. Az öreglány sikított egy nagyot, és elájult. Amikor magához tért, a kísértet már nem volt sehol.

- Szóval, az öreglány elmondja mindenkinek, mit látott, és az egész falu pánikba esik. Elszabadultak a gonosz erők. Legközelebb az történik, hogy két tizenhárom éves lány kint dolgozik a rizsföldön; felnéznek és egy öregasszonyt látnak, aki tízéves korukban halt meg - nagyjából hat lábnyira tőlük. A haja csomós és szürke, körmei majd egy láb hosszúak. Valamikor barátságos öregasszony volt, de most egyáltalán nem tűnik barátságosnak. Ő is éhes, akárcsak a többi szellem. A lányok sikoltozni kezdenek, de senki más nem láthatja őket, és a szellem egyre közelebb és közelebb ér, mire megpróbálnak elmenekülni, de egyikük elesik, és az öregasszony máris ráveti magát, mint egy vadmacska. És tudod, mit csinál? Ledörzsöli a koszos kezével a sikoltozó lány könnyeit, majd az iszappal együtt lenyalogatja az ujjairól.

- Legközelebb egy újabb fiú tűnik el. Két férfi a falusi latrinát nézi át a házak mögött, és két szellemet látnak odalent a veremben, amint az ürüléket lapátolják a szájukba. Visszarohannak a faluba, és mindketten látják, amint jó féltucatnyi szellem ott gyülekezik a főnök háza körül. Közöttük van egyikük nővére, aki még a franciákkal vívott háború során vesztette életét, és egy huszonegy éves első feleség is, aki dengue-lázban halt meg. Enni akarnak. Az egyik férfi rekedt hangon sikoltozni kezd, és nemcsak azért, mert látta elhalt feleségét, aki a mi fogalmaink szerint leginkább egy vámpírra hasonlított, de látta ahogyan az belép a főnök házába, anélkül, hogy erre a célra igénybe venné az ajtót.

- Ezek az emberek hisznek a szellemekben, Underhill, ők jól tudják, hogy a szellemek léteznek, mégis rendkívüli alkalom a számukra, hogy a saját szemük kel is láthatják őket. És ezek az emberek olyanok, mint a pszichoanalitikusok, mert ők sem hisznek a véletlenekben. Minden egyes történés jelentéssel bír a számukra.

- A huszonegy éves halott feleség újra előjön a főnök házából a falon keresztül. A kezei üresek, de csepegnek a vértől, amit úgy nyalogat le, mint egy éhhalál küszöbén álló macska.

- A korábbi férj csak áll, feleségét bámulva és zagyvaságokat hebegve, mialatt az elveszett gyermekek anyjai és nagyanyjai is előjönnek kunyhóikból. Legalább annyira rettegnek attól, hogy mit gondoljanak, mint a körülöttük rajzó szellemektől. A szellemek részei annak, amiről úgy tartják, ismerik, még ha legtöbbjük soha életében nem is találkozott velük. Ami ekkor felötlik az agyukban, az valami új: új, mert mindeddig rejtve volt.

- Az anyák és nagyanyák odamennek a főnök ajtaja elé, és üvölteni kezdenek, mint a kutyák. Amikor a főnök előjön, félrelökik az útból, és ízekre szedik szét az egész kunyhót. És te is tudod, mire bukkannak. Rátalálnak Bong To végzetére.

Kansom már jó öt perccel ezelőtt leparkolta a kocsit a főhadiszállás közelében, és most olyan önelégülten mosolygott, mintha már mindent elmagyarázott volna.

- De hát mi történt? - kérdeztem. - És hogyan hallottál te minderről?

Megvonta a vállát. - Mindezt az egyik kihallgatáson tudtuk meg. Amikor a nők megtalálták a föld alatti helyiséget, megtudták, hogy a főnök fajtalankodott a gyerekekkel, majd megölte őket. Nem tudták, mit csinált a holttestekkel, de tudták, hogy megölte a fiúkat. Legközelebb, amikor a Vietkong emberei a vidéken jártak, mindent elmondtak nekik. Azok bevégezték a többit. Undorodtak a férfitól - hiszen Trang őket is elárulta -, elárult mindent, amit képviselnie kellett volna. Egyikük, akit később elkaptunk, levitte a főnököt a föld alatti kamrába, odaláncolta a gerendákhoz, felírta a halott fiúk és Trang lányainak neveit a falat borító papírra, és azután… azután azt tették vele, amit tenniük kellett. Valószínűleg darabokban hozták fel onnét, hogy azután a pöcegödörbe hajítsák. És hónapok leforgása alatt apránként - nem egyszerre, hanem szép lassan - mindenki elköltözött a faluból. Akkor már mindenfelé ott látták a szellemeket. Átléptek egy határt.

- Gondolod, hogy valóban látták azokat a szellemeket? - kérdeztem tőle. - Úgy értem, azok szerinted is szellemek voltak?

- Ha szakértő ember véleményére van szükséged, kérdezd inkább Bachelor őrnagyot. Ő sokat tudna mesélni neked a szellemekről. - Habozott egy pillanatig, mielőtt kinyitotta volna nekem az ajtót. - De ha már engem kérdezel, biztos, hogy látták őket.

Kiszálltam a terepjáróból, és becsuktam az ajtót. Ransom még egyszer végigmért a kocsi ablakából. - Figyelj oda jobban magadra.

- Sok szerencsét otthon.

- Az otthon fantasztikus hely. - Sebességbe tette a terepjárót, és kilőtt, ezután hatalmas kört írt le a hadműveleti parancsnokság előtt, mielőtt végre kettesbe kapcsolt volna, majd elviharzott, bárhová is tartott.

Két héttel később Hamnetnek sikerült rávennie egy lutheránus tábori lelkészt, hogy a nevében írjon egy levelet a Bádogembernek, és két nap múlva már ott is állt tiszta egyenruhában, a felszerelését csomagolva az éjszakai repülés előtt, mely a kaliforniai légitámaszpontra vitte. Ott egyenesen átszállt egy Memphisbe induló gépre, ahol a hadsereg már lefoglaltatott neki egy helyet egy hatszemélyes bokorugróra, a Lookout-hegység felé.

Amikor visszaérkeztem a sátorba, Hamnet már a cipzárt húzta össze a zsákján. Nem akart arról beszélni, hogy hová megy, és hogy miért megy oda, szívesen felelt viszont a repüléssel kapcsolatos kérdésekre, majd újra elhúzta a cipzárt, és átadott nekem egy kötegnyi repülőjegyet.

Keresztülnéztem rajtuk, majd visszaadtam őket. Nehéz út lesz - mondtam.

- Mostantól minden csakis könnyű lehet - felelte Hamnet. Merevnek és feszültnek tűnt, ahogy visszatette becses beszállókártyáit a helyükre. Mostanra a felesége levele nem volt egyéb rongydarabnál, amit már csak a ragasztószalag tartott össze. Szinte láttam magam előtt, ahogy elolvassa, majd újraolvassa, ezredszer, kétezredszer, a hosszú repülés alatt, a Csendes-óceán felett.

- Szükségük van a segítségedre - mondtam. - Örülök, hogy végre megkaphatják.

- Így van - Hamnet alig várta már, hogy békén hagyjam.

Miután a csomag meglehetősen nehéznek tűnt, érdeklődtem az eltávozás hosszáról is. Sokkal szívesebben foglalta el magát azzal, hogy a jegyeket visszagyömöszölje a táskába, minthogy egyenesen válaszoljon a kérdéseimre, de végül sikerült kipréselnie magából a választ. - Hét napot adtak, plusz az utazás.

- Jó - feleltem egyszerűen, hiszen nem maradt több mondanivalónk, és ezt mindketten tudtuk. Hamnet felkapta csomagját a priccsről, és az ajtó felé fordult, az ilyenkor szokásos istenhozzádok és ölelkezések nélkül. Néhányan utána is szóltak, de úgy tűnt, ő már nem hall mást, saját gondolatain kívül. Követtem a szabadba, és megálltunk a kinti forróságban. Hamnet nyakkendőt hordott, csizmája csak úgy csillogott. A merev tábori ingen máris átütött verítéke. Egyszer sem nézett a szemembe. Egy perccel később lehúzódott mellénk egy terepjáró. A lutheránus tábori lelkész felülmúlta önmagát.

- Viszlát, Leonard - búcsúztam, Hamnet pedig belökte hátra a csomagját, majd bemászott a dzsipbe. Olyan mereven ült, akár egy szobor. A terepjárót vezető közlegény mondott valamit neki, mialatt elindultak, de Hamnet nem válaszolt. Lefogadom, hogy nem szólt egy szót a stewardesshez sem, ahogy a taxisofőrökhöz és hordárokhoz sem, akikkel hosszú utazása során találkozott.

3.

Másnap, hogy Leonard Hamnetnek vissza kellett volna térnie az eltávozásról, Joys hadnagy behivatott minket, Poole-t és engem a parancsnokságra, hogy elmondja, mi történt odaát Tennessee-ben. Egy papírívet tartott a kezében: egyszerre tűnt dühösnek és zavartnak. Hamnet nem fog visszatérni a szakaszhoz. Olyan mókás volt az egész. Csakhogy persze az egész egy cseppet sem volt mókás. Az egész borzalmas volt - erre nincs jobb szó. Valakit felelősségre is fognak vonni érte. Felelőtlen döntések születtek, és mindannyian csak a szerencsének tudhatjuk be, ha nem indul vizsgálat az ügyben. Mi álltunk a legközelebb hozzá, nem gyanítottuk, hogy ez fog történni? És ha nem, mit tudunk felhozni mentségünkre?

Hát tényleg fogalmunk sem volt róla, hogy mire készül ez az ember?

Hát, igen, talán az elején, mondtuk Poole-lal. De később, úgy tűnt, elfogadta a helyzetet.

Csak a hülyeségünkről és a hozzá nem értésünkről adtunk tanúbizonyságot, bizonygatta Elijah Joys hadnagy. Itt ez a férfi, akinek sikerül átvinnie egy félautomata fegyvert három repülőtér biztonsági kapuján is, és beviszi azt egy bírósági tárgyalóterembe, hogy végrehajtsa azt, amivel már hónapok óta fenyegetőzik, és senki nem próbálja megállítani.

Visszaemlékeztem a táskára, amit Hamnet behajított a dzsip hátuljába; visszaemlékeztem vonakodására, amikor meg kellett mutatnia a jegyeit. Hamnet nem vitte át azt a fegyvert a biztonsági zónákon. Egyszerűen hazaküldte abban a táskában, majd keresztülsétált a vámvizsgálaton a tiszta uniformisában és a fénylő csizmájában.

Abban a pillanatban, hogy az esküdtszék elnöke bejelentette az ítéletet, Leonard Hamnet talpra ugrott, előrántotta a félautomata pisztolyt a kabátja alól, és kivégezte Mr. Brewstert, míg az a vádlottak padján ült. Mialatt az emberek kiabáltak, sikítoztak és menedék után rohangásztak, míg a teremőr megpróbálta megfosztani fegyverétől, Hamnet megölte a feleségét és a fiát is. Mire felemelte a pisztolyát a saját fejéhez, a biztonsági őr már kétszer mellkason lőtte. A Lookout-hegységi lutheránus kórház műtőasztalán halt meg, és anyja óhaja szerint az arlingtoni temetőben helyezték végső nyugalomra.

Az anyja. Arlingtonban. Kérte.

Így mondta el nekünk a hadnagy. Az anyja. Arlingtonban. Kérte.

Egy E. W Borroughs nevű közlegény nyerte meg az Elijah-alap hatszázhúsz dollárját, amikor Joys hadnagyot megölte egy repeszgránát, harminckét nappal azelőtt, hogy lejárt volna a szolgálata. Ezután kerültünk gyanútlanul Harry Beevers, az Elveszett Főnök, a világ legrosszabb hadnagya karjai közé. Borroughs közlegény egy héttel később halt meg, lent a Sárkány-völgyben, Tianóval, Calvin Hillel és másokkal együtt, amikor Beevers hadnagy vezetésével bemasíroztunk egy aknamezőre, ahol negyvennyolc órán keresztül álltunk zárótűz alatt. Azt hiszem, Borroughs anyja Indianapolisban megkapta fia hatszázhúsz dollárját.