Amikor Hiram B. Otis, az amerikai nagykövet megvásárolta a canterville-i kastélyt, mindenki art mondta neki, ostobaságot csinál, hiszen köztudomású, hogy a birtokot kísértetek lakják. Sőt, maga Lord Canterville, aki roppant kényes volt a becsületére, kötelességének tartotta, hogy említést tegyen Mr: Otisnak a dologról, amikor sor került a feltételek megbeszélésére.

- Magam és családom nem lakunk a birtokon - mondta Lord Canterville -, amióta nagynéném, Bolton herceg özvegye egy ízben hisztériás rohamot kapott, melyet teljesen sohasem hevert ki, mert két csontkéz nehezedett a vállára, miközben vacsorához öltözködött, ezenkívül azt sem hallgathatom el Ön előtt, Mr. Otis, hogy családunk több élő tagja, valamint egyházközségünk lelkésze, Augustus Dampier tiszteletes úr, aki tanulmányait Cambridge-ben, a King's College-ben végezte, tulajdon szemével látta a kísértetet. A hercegnővel történt szerencsétlen baleset után személyzetünk egyetlen fiatalabb tagja sem volt hajlandó házunkban maradni, és Lady Canterville alig aludt éjszakánként, a folyosóról és a könyvtárszobából hallatszó titokzatos zajok miatt.
- Mylord - felelt a nagykövet -, a bútorokkal együtt megveszem a kísértetet is. Modern országból jövök, nálunk mindent megtalál, amit pénzért meg lehet vásárolni, és ha arra gondolunk, hogy szemfüles aranyifjaink feje tetejére állítják az óvilágot, elhódítják az önök legjobb színésznőit és primadonnáit, úgy vélem, ha valóban létezne Európában kísértet, azt mi tüstént megszereznénk valamelyik múzeumunk számára, vagy az országot járnánk vele, mint attrakcióval.
- Attól tartok, hogy a kísértet valóság - mosolygott Lord Canterville -, ha netán az önök mindenre elszánt impresszárióinak fényes ajánlatai hidegen hagyták is. Ez a kísértet háromszáz esztendeje, pontosabban 1584 óta közismert, és mindig családunk valamelyik tagjának halála előtt jelenik meg.
- Erre megfelel a háziorvos is, Lord Canterville. Kísértetek azonban nem léteznek, és tudomásom szerint a természet törvényei talán még a brit arisztokrácia ellenében is érvényesek.
- Önök, amerikaiak nagyon józanul gondolkodnak - válaszolta Lord Canterville, aki nem egészen értette Mr. Otis utolsó megjegyzését. - És ha a kísértet nem zavarja önt, annál jobb. Csak ne feledkezzék meg arról, hogy én figyelmeztettem.

Néhány hét múlva megkötötték az üzletet, és a szezon végén a nagykövet családjával együtt beköltözött a canterville-i kastélyba. Mrs. Otis, még mint Miss Lucretia R. Toppan, a New York-i Ötvenharmadik utcából, ünnepelt szépség volt, történetünk idejében pedig igen jó külsejű, középkorú asszony, szép szemmel, nemes profillal. Sok amerikai nő, aki elhagyja szülőhazáját, felölti a krónikus gyengélkedés külső jegyeit, abban a hitben, hogy ez az európai finomság netovábbja, de Mrs. Otis nem esett ebbe a tévedésbe. Ragyogó egészségnek örvendett, életereje szinte megdöbbentő volt, sok tekintetben angol nőnek is beillett volna; ami újabb fényes bizonyítéka annak, hogy Amerika ma már semmiben sem különbözik Angliától, a nyelvet kivéve, természetesen. Legidősebb fia, akit szülei a hazafiság hirtelen fellobbanásában Washingtonnak kereszteltek, amit ő azóta is fájlalt, hirtelenszőke, meglehetősen jóképű fiatalember volt, aki jelentős érdemeket szerzett az amerikai diplomácia területén, ugyanis három egymást követő szezonban ő vezette a francia négyest a newporti Kaszinóban, és még Londonban is ismerték, mint kiváló táncost. Két gyengéje volt csupán: a gardénia és a nemesi címek. Ettől eltekintve egészséges gyakorlati érzék jellemezte. Miss Virginia E. Otis tizenöt éves, bájos, őzike könnyedségű kislány volt, nagy, kék szemében végtelen nyíltság ragyogott. Valóságos amazon hírében állt, egy alkalommal kétszer körülszáguldotta a Parkot póniján, az öreg Lord Biltonnal versenyezve, és másfél hosszal nyert, pontosan az Achilles-szobor előtt, s ez a teljesítmény annyira magával ragadta az ifjú Cheshire herceget, hogy a helyszínen megkérte a kezét, úgyhogy gyámjai még aznap este visszaküldték Etonba a könnyben úszó fiút. Virginia után az ikrek következtek, akiket többnyire így emlegettek: "az amerikai lobogó", ugyanis örökké tele voltak veréstől eredő piros és kék foltokkal. Tündéri két kisfiú, és az érdemes nagykövettől eltekintve csak ők igazi republikánusok a családban.

Mivel Canterville hét mérföldnyire van Ascottól, a legközelebbi vasútállomástól, Mr. Otis táviratozott, hogy küldjenek eléjük kocsit. Nagyszerű hangulatban indultak útnak. Gyönyörű júliusi este volt, a levegő balzsamos a fenyőerdők illatától. Hallották időnként, amint egy vadgalamb a saját hangjában gyönyörködik, a zizegő páfrányok sűrűjében néha egy fácán fényes tollazata villant fel. Pici mókusok lesték őket a bükkfákról, és amerre elhaladtak, nyulak iramodtak tova a bozótban, a mohos domboldalakon, kis fehér farkukat magasra emelve. Amikor azonban befordultak a kastélyhoz vezető fasorba, az égen hirtelen felhők tömörültek és különös csendesség lett úrrá a tájon. Fejük felett nagy csapat varjú húzott el, és mire a kapuhoz értek, hatalmas cseppekben eleredt az eső.

Takarosan öltözött idős hölgy fogadta őket a lépcsőn, fekete selyemruhában, fehér köténnyel és bóbitával. Mrs. Umney volt, a házvezetőnő, akit Lady Canterville nyomatékos kérésére Mrs. Otis megtartott a szolgálatában. Mélyen bókolt a család minden egyes tagja előtt, és különös, régimódi köszöntéssel fogadta őket:
- Legyenek üdvözölve Canterville-kastélyban.
Mrs. Umney nyomában áthaladtak a gyönyörű Tudor-korabeli hallon a könyvtárszobáig, amely hosszú, alacsony terem volt, tölgyfa borítású falakkal, egyik végén hatalmas, színes üvegablakokkal. Itt már várta őket az uzsonna, terített asztal, és miután megszabadultak kabátjuktól, leültek és körülnéztek, Mrs. Umney pedig kiszolgálta őket.
Egyszerre Mrs. Otis tompa vörös foltot vett észre a padlón, pontosan a kandalló előtt, és anélkül, hogy tudta volna, mi az, így szólt Mrs. Umneyhez:
- Úgy nézem, hogy ott kiömlött valami.
- Igen, asszonyom - felelte halkan a házvezetőnő. - Azon a helyen vér ömlött ki.
- De hisz ez rettenetes! - kiáltott fel Mrs. Otis. - Nem szeretem, ha vérfolt van a nappaliban. Azonnal el kell távolítani.
Az idős hölgy mosolygott, de ugyanazon a halk, titokzatos hangon válaszolt:
- Ez Lady Eleanor de Canterville vére, akit férje, Sir Simon de Canterville gyilkolt meg azon a helyen, 1595-ben. Sir Simon még kilenc évig élt ezután, és igen titokzatos körülmények között tűnt el. Holttestét sohasem találták meg, de bűnös lelke azóta kísért a kastélyban. Ezt a vérfoltot számtalan turista és más látogató megcsodálta, eltávolítása teljesen lehetetlen.
- Ostobaság! - kiáltott fel Washington Otis. - A Pinkertonféle Volt-Folt-Nincs-Folt Csodapaszta egy szempillantás alatt eltünteti. - És mielőtt a halálra rémült házvezetőnő közbeléphetett volna, térdre esett, és sebesen dörzsölni kezdte a padlót egy rúzs formájú, fekete rudacskával. Néhány másodperc múlva nyoma sem volt a vérfoltnak.
- Tudtam, hogy Pinkertonban nem csalódom - jelentette ki Washington, és diadalmasan hordozta végig pillantását elragadtatott családján, de alighogy kiejtette ezeket a szavakat, vakító villámfény hasított a szoba félhomályába és olyan rettenetes mennydörgés hallatszott, hogy valamennyien felugrottak, és Mrs. Umney elájult.
- Micsoda borzalmas éghajlat - szólalt meg higgadtan az amerikai nagykövet, miközben rágyújtott egy hosszú szivarra.
- Gondolom, az óhaza annyira túlnépesedett, hogy nem jut mindenkinek megfelelő időjárás. Mindig is az volt a véleményem, hogy Anglián csak a kivándorlás segíthet.
- Hiram, drágám - szakította félbe Mrs. Otis. - Mit lehet csinálni egy ájuldozó asszonnyal?
- Le kell vonni a béréből, mintha összetört volna valamit - felelte a nagykövet. - Akkor többet biztosan nem fog elájulni. És valóban, néhány pillanat múlva Mrs. Umney magához tért. Nyilvánvaló volt azonban, hogy rendkívül feldúlt, és komoran figyelmeztette Mr. Otist, hogy vigyázzon, mert baj fenyegeti a házat.
- Saját szemmel láttam olyan dolgokat, uram - jelentette ki -, hogy égnek állna tőlük minden jámbor keresztény haja, és sok éjen át nem hunytam le a szemem az itt végbemenő szörnyűségek miatt.
Mr. Otis és felesége azonban barátságosan megnyugtatta a derék teremtést, hogy nem félnek a kísértetektől, mire ő a gondviselés oltalmát kérte új gazdájára és úrnőjére, valamint utalt egy esetleges béremelésre, majd szobájába csoszogott.

II.

Azon az éjszakán vad vihar tombolt, de más említésre méltó dolog nem történt. Másnap reggel azonban, amikor lementek reggelizni, ismét ott találták a padlón a szörnyű vérfoltot.

- Nem tudom elképzelni, hogy a Volt-Folt-Nincs-Folt Csodapasztában lenne a hiba - szólalt meg Washington. - Minden létező folton kipróbáltam már. Nem lehetett más, mint a kísértet. - Egyúttal másodszor is feldörzsölte a foltot, de az a következő reggel újra megjelent. Ugyancsak ott volt a. harmadik reggelen, pedig előző este Mr. Otis saját kezűleg zárta be a könyvtárszobát, és a kulcsot magával vitte hálószobájába. Az eset most már az egész családot foglalkoztatta. Mr. Otis gyanítani kezdte, hogy túlságosan mereven tagadta a kísértet létezését. Mrs. Otis kifejezést adott szándékának, hogy belép a Pszichikai Társaságba, és Washington, hosszú levelén dolgozott Myers és Podmore urak részére, a következő témáról: "bűntényekkel kapcsolatos, vér eredetű foltok maradandósága". És aznap éjszaka eloszlott a szellem létezésére vonatkozó utolsó kételyük is.

Napközben meleg, verőfényes idő volt, és a hűvös este beálltával az egész család kikocsizott. Csak kilenc órára értek haza és könnyű vacsorát kértek. Az asztalnál még csak szó sem esett kísértetekről, úgyhogy a pszichikai tünemények jelentkezését oly gyakran megelőző fogékony várakozás elemi feltételei is hiányoztak. Amint ezt később Mr. Otistól megtudtam, a beszélgetésben kizárólag a jobb körökből való kulturált amerikaiak szokásos témái szerepeltek, mint például Miss Fanny Davenport mennyivel jobb színésznő, mint Sarah Bernhardt; hogy még a legjobb angol házaknál is milyen nehéz főtt kukoricát, hajdinakását és málét kapni; szó esett Boston jelentőségéről a világszellem fejlődésében, a poggyászjegy előnyeiről a vasúti közlekedésben, és a New York-i kiejtés szépségéről, összehasonlítva a londoniak kellemetlenül vontatott beszédével. Természetfeletti dolgokról nem történt említés, és semmiféle formában nem utaltak Sir Simon de Canterville-re. Tizenegykor a család visszavonult, és félóra múlva minden fény kialudt. Később Mr. Otis valami furcsa zajra ébredt, amely a folyosóról hallatszott. Mintha fémtárgyakat ütögettek volna egymáshoz, és a lárma állandóan közeledett. Mr. Otis nyomban felkelt, gyufát gyújtott és megnézte az órát. Pontosan egy óra volt. Nem érzett semmi izgalmat, ellenőrizte: a pulzusát, amely egyáltalán nem vert gyorsabban. A különös zaj nem szűnt meg, és most már lépteket is hallott. Papucsba bújt, utazótáskájából hosszú, vékony üvegecskét vett elő, és kinyitotta az ajtót. A Hold sápadt fényében borzasztó külsejű aggastyánt pillantott meg, éppen az ajtó előtt. Szeme vörösen izzott, mint a szénparázs, vállára csapzott szürke hajtincsek hullottak, régies szabású ruhája csupa rongy és piszok volt, csuklójára és bokájára rozsdás bilincsek és súlyos láncok nehezedtek.

- Kedves uram - szólt Mr. Otis. - Nyomatékosan arra kell kérnem, hagy szíveskedjék megolajozni a láncait, és erre a célra hoztam is önnek egy kis üveg Tammany-féle Felkelő Nap Rozsdaolajat. Úgy mondják, egyszeri használatra is teljesen kielégítő eredménnyel jár, amint ezt legkiválóbb hazánkfiai közül számosan tanúsítják a borítópapíron. Itt hagyom önnek az üveget a gyertyatartó mellett, és amennyiben óhajtja, többet is boldogan a rendelkezésére bocsátok.
Ezzel az Egyesült Államok nagykövete elhelyezte az üveget a márványasztalon, és ajtaját bezárva nyugovóra tért.
A camterville-e kísértetet egy pillanatra teljesen megbénította az érthető felháborodás, majd hevesen odacsapta az üveget a fényezett padlóhoz és végigszáguldott a folyosón, tompa nyögéseket hallatva, közben ijesztő zöld fényt bocsátott ki magából. Alighogy a nagy tölgyfa lépcső tetejére ért, kinyílt egy ajtó, két kis fehérbe burkolt alak jelent meg, és a következő pillanatban egy hatalmas párna süvített el a kísértet feje mellett. Érezte, hogy nincs veszteni való idő, ezért sürgősen felöltötte a Negyedik Dimenziót, mert hamarjában nem jutott eszébe biztosabb mód a menekülésre, majd eltűnt a falburkolaton keresztül. A ház elcsendesedett.

Amikor visszatért titkos szobácskájába a kastély balszárnyában, kénytelen volt nekitámaszkodni egy holdsugárnak, hogy ismét lélegzethez jusson, és felmérhesse a helyzetet. Háromszáz éve tartó zavartalan és felfelé ívelő pályafutása folyamán ilyen durva sértést még egyetlenegyszer sem kellett elszenvednie. Az özvegy hercegnőre gondolt, aki idegrohamot kapott a tükör előtt, talpig csipkében, gyémántokkal; eszébe jutott az a négy szobalány, akik hisztérikus sikoltozásban törtek ki, pedig csak rájuk vigyorgott az egyik vendégszoba függönye mögül; a tiszteletes, aki mind a mai napig ideges zavarokkal küzd, és Sir William Gull ápolására szorul, mióta egyszer késő éjszaka kifelé jött a könyvtárszobából, és ő elfújta a gyertyáját. Nem is beszélve az idős Madame de Tremouillacról, aki egy reggel korán felébredve egy pontvázat pillantott meg a kandalló melletti karosszékben, amint a naplóját lapozgatta: ezt követően a hölgy agylázzal nyomta sokáig az ágyat, felgyógyulása után pedig megbékélt az egyházzal, és minden kapcsolatot megszakított azzal a javíthatatlan kételkedővel, Monsieur de Voltaire-rel. Visszaemlékezett arra a borzalmas éjszakára, amikor a gonosz Lord Canterville-t egy torkán akadt káró bubitól fuldokolva találták meg öltözőszobájában. Halála előtt bevallotta, hogy ötvenezer font sterlinget nyert el csalárd módon Crockford kártyabarlangjában Charles James Foxtól, éppen ennek a kártyának segítségével, és megesküdött, hogy a kísértet gyömöszölte a torkába. Eszébe jutott valamennyi nagy sikere, attól az inastól kezdve, aki főbe lőtte magát az éléskamrában, mert észrevette, hogy egy zöld kéz kopogtat az ablaküvegen, egészen a gyönyörű Lady Stutfieldig, aki élete végéig bársonyszalagot viselt a nyakán, hogy elrejtse a bőrébe égetett öt ujj nyomát, és végül beleölte magát a King's Walk halastavába. Az igazi művész lelkes önimádatával gondolta végig leghíresebb alakításait, és keserűen mosolygott magában, amikor felidézte utolsó fellépését "Rőt Raymond, avagy a Megfojtott Kisded" szerepében, vagy "Girhes Gedeon, avagy a Bexley Mocsarak Vámpírja" című alakítását, vagy akár azt a páni rémületet, melyet egy gyönyörű júliusi estén sikerült keltenie pusztán azáltal, hogy a teniszpályán tulajdon csontjaival tekézett. És mindezek után idejön néhány nyavalyás modern amerikai, Felkelő Nap Rozsdaolajat kínálgatnak neki, és párnákat vágnak a fejéhez! Ezt nem lehet elviselni. Kísértettel így még nem bántak a történelem folyamán. Elhatározta, hogy szörnyű bosszút áll, és virradatig mély gondolatokba merült.

III.

Amikor másnap reggel az Otis család találkozott a reggelinél, tüzetesen megtárgyalták a kísértetet. A nagykövet természetesen kissé bosszankodott, hogy ajándékát visszautasították.
- A világért sem akarnám megsérteni a kísértetet - jelentette ki, és meg kell mondanom, hogy tekintetbe véve azt a meglehetősen hosszú időt, amelyet a házban töltött, nem találom udvarias dolognak, hogy párnákat vágjanak hozzá.
Sajnálattal kell bevallanom, hogy erre az igazán jogos szemrehányásra az ikrek harsány nevetésben törtek ki.
- Másfelől - folytatta a nagykövet -, ha valóban elzárkózik a Felkelő Nap Rozsdaolaj használatától, kénytelenek leszünk elvenni tőle a láncait. Teljesen lehetetlenség aludni, ha ilyen lármát csap valaki a folyosón.
A hét további éjszakáin azonban semmi sem zavarta nyugalmukat. Az egyetlen figyelemre méltó dolog a vérfolt szüntelen megújulása volt a könyvtárszoba padlóján. Ezt mindnyájan teljesen érthetetlennek találták, hiszen Mr. Otis minden este bezárta az ajtót, és az ablakokat gondosan elreteszelték. A folt kaméleonszerűen változott, színe is sok vitára adott alkalmat. Egyes reggeleken tompa, majdnem indiai vörös volt, máskor cinóberszínű, majd bíborvörös, és egy alkalommal, amikor a Szabad Amerikai Reformált Püspöki Egyház egyszerű szertartásának megfelelően összegyűltek a családi imához, a foltot élénk smaragdzöldnek találták. Természetesen ezek a kaleidoszkópszerű változások nagyon szórakoztatták a társaságot, és miniden este fogadásokat kötöttek erre vonatkozólag. Az egyetlen, aki nem vett részt a tréfában, a kis Virginia volt, sőt, valahányszor meglátta a vérfoltot, valami megmagyarázhatatlan okból nagyon elszomorodott, és azon a reggelen, amikor smaragdzöld lett, kis híján sírva fakadt.

A kísértet második megjelenése vasárnapra esett. Röviddel azután, hogy lefeküdtek, a hallból félelmes robaj hallatszott. Valamennyien lerohantak a földszintre, és látták, hogy a hatalmas régi páncélt valaki elmozdította állványáról, ott fekszik a kőpadlón, míg a canterville-i kísértet egy magas hátú székben kuporog, és szenvedő arccal dörzsölgeti a térdét. Az ikrek, akik mindenesetre magukkal hozták parittyájukat, azonnal ráirányítottak két lövedéket, a célzásnak azzal a biztonságával, amelyet csak a szépírástanítón végzett hosszú és gondos gyakorlással lehet elérni, míg az Egyesült Államok nagykövete rászegezte revolverét, és a kaliforniai etikettnek megfelelően felszólította, hogy tartsa fel a kezét.

A kísértet a düh vad üvöltésével pattant fel, keresztülsuhant rajtuk, mint a köd, közben eloltotta Washington Otis gyertyáját, és koromsötétben hagyta a társaságot. A lépcső tetejére érve kicsit összeszedte magát, és elhatározta, hogy híres démoni kacaját fogja produkálni, amely nem egy alkalommal rendkívül hasznosnak bizonyult. Mondják, hogy Lord Raker parókája ettől őszült meg egyetlen éjszaka, és kétségtelenül emiatt mondott fel Lady Canterville három francia nevelőnője, meg sem várva a hónap végét. Így hát rettenetes hangon felkacagott, és az öreg boltozatos tető többszörösen visszaverte az ijesztő hangot. Ám alighogy ismét csend lett, kinyílt egy ajtó, és Mrs. Otis jelent meg, világoskék pongyolában.
- Úgy látom, nem érzi jól magát - mondta. - Hoztam önnek egy üveg Dr. Dobell-féle tinktúrát. Ha zavarait a rossz emésztés okozza, tapasztalni fogja, milyen kiváló ez a szer.
A kísértet néma dühvel meredt rá, és nyomban felkészült arra, hogy fekete kutyává változzék, ezért az alakításáért ugyanis megérdemelt hírnév övezte, és a család orvosa ezzel magyarázta Lord Canterville nagybátyjának, Thomas Horton kegyelmes úrnak idült hülyeségét. Hirtelen azonban lépteket hallott, mire elállt vérszomjas szándékától, és beérte azzal, hogy halványan foszforeszkálni kezdett, és mély, temetői hörgéssel eltűnt, éppen abban a pillanatban, mikor az ikrek odaérkeztek.

Szobájába érve teljesen összeomlott, és heves felindulás kerítette hatalmába. Természetesen végtelenül bosszantotta az ikrek közönségessége, Mrs. Otis durva materializmusa, de leginkább az keserítette el, hogy nem tudta felvenni a páncélját. Abban reménykedett, hogy a Páncélba Öltözött Szellem látványa még ezeket a modern amerikaiakat is kihozza a sodrából, ha másért nem, legalább nemzeti költőjük, Longfellow iránti tiszteletből, akinek elragadó költészetével a kísértet nem egy hosszú óra unalmát űzte el, mikor a Canterville-ház lakói nem tartózkodtak otthon. Emellett pedig az a páncél sajátja volt. Sikerrel viselte a Kenilworth-i lovagi tornán, és nem kisebb személy részesítette elismerésben, mint maga a Szűz Királynő. Amikor azonban felvette a páncélt, összeroskadt a hatalmas mellvért és a sisak súlya alatt, végigzuhant a kőpadlón, mindkét térdéről lejött a bőr, és a jobb kezét is alaposan összeverte.

Ezután néhány napig nagyon beteg volt, és csak azért hagyta el a szobáját, hogy karbantartsa a vérfoltot. A kíméletes életmód következtében hamarosan felépült, és újabb kísérletre szánta el magát, hogy megfélemlítse az Egyesült Államok nagykövetét és családját. Augusztus 17-ét, pénteket választotta ki erre a célra. A nap legnagyobb részét azzal töltötte, hogy átvizsgálta ruhatárát, míg végül a következő öltözék mellett döntött: piros tollas, széles karimájú kalap, csuklóban és nyaknál fodorral díszített szemfedél, és egy rozsdás tőr. Estefelé vad vihar tört ki, záporral és olyan szélrohamokkal, hogy az öreg ház ajtói és ablakai nyikorogtak és remegtek. Vagyis az a fajta időjárás, amelynél kedvesebbet kísértet nem is kívánhat. Haditerve a következő volt: csendben behatol Washington Otis szobájába, ijesztő badarságokat süvölt feléje az ágy lábától, majd lassú zene hangjai mellett háromszor torkon szúrja önmagát. Washington iránt különös ellenszenet érzett, mert tudta jól, hogy ő távolítja el rendszeresen a híres canterville-i vérfoltot, a Pinkerton-féle Volt-Folt-Nincs-Folt Csodapasztával. Ha a nyughatatlan és hebehurgya ifjoncot már tökéletes rémületbe ejtette, az Egyesült Államok nagykövetének és hitvesének szobáját fogja felkeresni, és itt nyirkos kezét Mr. Otis homlokára helyezve egyidejűleg a reszkető férj fülébe suttogja a kripta borzalmas titkait. A kis Virginiát illetően a kísértet még nem jutott végleges elhatározásra. Ő még soha semmivel nem bántotta meg, csinos és kedves kislány volt. Úgy gondolta, elég lesz néhány tompa hörgés a szekrényből, vagy, ha ezzel nem sikerül felébresztenie, görcsös ujjakkal fog kaparászni az ágytakarón. Azt azonban szilárdan eltökélte, hogy az ikreket alaposan megleckézteti. A legelső dolog természetesen, hogy a mellükre telepszik, és így a lidércnyomás fullasztó érzetét kelti. Majd, mivel az ágyuk egészen közel van egymáshoz, közéjük fog állni, mint jéghideg, zöldülő hulla, hogy megdermessze őket a félelem, végül pedig ledobja a szemfedőt, és vakítóan fehér csontjaival és egyetlen, vadul forgó szemgolyóval végigkúszik a szobán, mint "Néma Náthán, avagy az Öngyilkos Csontváza", amely szerepében már nem egy esetben nagy hatást ért el, és amelyet teljesen egyenrangúnak tartott másik híres alakításával, a "Mániákus Márton, avagy az Álarcos Átok" cíművel.

Fél tizenegykor hallotta, hogy a család lefekszik. Egy ideig még nyugtalanította az ikrek minduntalan kirobbanó kacagása, akik az iskolásfiúk gondtalan vidámságával bizonyára hancúroztak egy kicsit lefekvés előtt, de negyed tizenkettőre minden elcsendesedett, és amikor az óra éjfélt ütött, a kísértet útnak indult. Egy bagoly verődött az ablak üvegének, a tiszafán holló károgott, és a szél nyögve keringett a házban, mint egy elátkozott lélek, de az Otis család békésen szunnyadt, mit sem sejtve a közelgő veszélyről, s esőt, vihart túlharsogva zengett az Egyesült Államok nagykövetének egészséges horkolása. A kísértet lopva kilépett a faburkolatból, ráncos, kegyetlen szája körül gonosz mosoly bujkált. A Hold elrejtette arcát, amikor elhaladt a hatalmas erkélyablak előtt, amelyet saját és meggyilkolt felesége címere díszített, azúr és arany színben. Suhant, suhant tovább, mint egy gonosz árnyék, és mintha maga az éjszaka is gyűlölettel nézte volna. Egy ízben azt hitte, valaki szólítja, de csak a Vörös Tanya kutyája vonított. Továbbhaladt, különös tizenhatodik századbeli átkokat mormolva, és időnként megforgatta rozsdás tőrét az éj sötétjében. Végre elérte a szerencsétlen Washington szobájához vezető átjárót. Egy percre megállt itt, a szél felborzolta hosszú, szürke hajtincseit, groteszk és fantasztikus redőkbe csavarta a halott ember mondhatatlan borzalmas leplét. Ekkor az óra negyedet ütött, és ő érezte, hogy elérkezett az idő. Magában kuncogva befordult a sarkon, de ebben a pillanatban a rémület szánalmas nyöszörgésével hőkölt hátra, és sápadt arcát elfedte csontos kezével. Borzasztó kísértet állt előtte, mozdulatlanul, akár egy faragott bálvány, szörnyű, mint egy őrült hagymázos álma. Feje kopaszon fénylett, arca kerek volt, fehér és duzzadt, vonásait gyűlöletes vigyor húzta szét örökkévalónak tűnő grimaszra. Szeméből izzóvörös fény tüzelt, szája lángot okádott, és a titáni alakot hófehér némaságban fedte az övéhez hasonló ijesztő lepel. Mellén tábla függött, rajta különös, régies betűk, talán szégyenlajstrom, vad bűnök hirdetője, iszonyú elbeszélés kimondhatatlan vétkekről. Jobbjával fényes pallost emelt magasra.

Mivel még sohasem látott kísértetet, természetesen borzasztóan megrémült, és még egy gyors pillantást vetve a rémes fantomra, visszamenekült a szobájába. Miközben végigszáguldott a folyosón, többször megbotlott hosszú szemfedőjében, és végül a rozsdás tőrt beleejtette a nagykövet csizmájába, ahol másnap reggel az inas találta meg. Szobájába érve ledobta magát kényelmetlen fekhelyére, és arcát a takarókba rejtette. Ám egy idő múlva ismét feltámadt benne az ősi canterville-i virtus, és elhatározta, hogy mihelyt világos lesz, beszél a másik kísértettel. Így hát, alighogy a hajnal beezüstözte a dombokat, visszatért arra a helyre, ahol először pillantotta meg a hátborzongató jelenést. Úgy érezte, két szellem még többre is mehet, mint egy, és talán új barátja segítségével biztosabban elbánik majd az ikrekkel. Amikor azonban odaért, szörnyű látvány tárult eléje. Valami baj érhette a szellemet, mert a fény kihunyt üres szemgödrében, kezéből kihullt a fényes pallos, és kényelmetlen, elgyötört pózban támaszkodott a falhoz. Odarohant, magához ölelte, de ekkor, legnagyobb rémületére, a fej lepottyant, végiggurult a padlón, a test hátrahanyatlott, és ő észrevette, hogy egy fehér ágyfüggönyt szorít magához, lábánál pedig egy partvis, egy konyhai bárd és egy kivájt, hatalmas marharépa hever. Értetlenül bámulta ezt a különös átváltozást, majd lázas sietséggel megragadta a táblát, és a szürke reggeli fényben a következő rémületes szavakat olvasta

AZ OTIS-FÉLE KISÉRTET
AZ EGYEDÜLI IGAZ ES HAMISITATLAN SZELLEM
ÓVAKODJÉK AZ UTÁNZATOKTÓL
MINDEN MÁS HAMISÍTVÁNY

Egyszerre minden megvilágosodott előtte. Becsapták, rászedték, bolonddá tették! Szemében felvillant az ősi canterville-i tűz, fogatlan ínyével vadul vicsorított, és aszott kezét feje fölé emelve rettenetes esküt tett, a régi iskola festői nyelvezetén, hogy mire a kakas kétszer kiált, véres cselekedetnek lészen színhelye a canterville-i kastély, és az ősi falak közé nesztelen lépteivel beoson az Erőszakos Halál.

Alighogy befejezte borzalmas esküjét, egy távoli ház piros cserepes tetején kakas kukorékolt. A kísértet hosszan, tompán, keserűen felkacagott és várt. Órákig várakozott, de a kakas, valamilyen eddig ki nem derített okból, nem kukorékolt többet. Végül fél nyolckor a szobalányok megérkezése megzavarta baljós virrasztásában, és kénytelen volt visszabotorkálni a szobájába, meghiúsult reményein és füstbe ment tervein rágódva. Több könyvet áttanulmányozott a hajdani lovagkorról, melyet felette kedvelt, és arra a megállapításra jutott, hogy valahányszor ez az eskű elhangzott, a kakas minden esetben másodszor is kukorékolt.
- Ó, hogy pusztulna keserves kínhalállal ez az oktalan szárnyas - morogta. - Bezzeg volt idő, amikor jó dárdámmal átdöftem volna a torkát, és kényszerítettem volna, hogy kukorékoljon, akár az élete árán is.
Ezzel nyugovóra tért egy kényelmes ólomkoporsóban, és estig nem mozdult.

IV.

Másnap a kísértet nagyon elnyűtt és gyenge volt, Kezdték éreztetni hatásukat az elmúlt négy hét irgalmai. Az idegei teljesen felmondták a szolgálatot, a legkisebb zajra is összerezzent. Öt napig a szobát őrizte, és végül úgy határozott, hogy most már a vérfolttal sem törődik a könyvtár padlóján. Ha az Otis famíliának nem kell, akkor nem is érdemli meg. Nyilvánvaló, hogy földhöz tapadt, anyagias gondolkodású emberek, teljesen képtelenek felfogni az érzékelhető jelenségek szimbolikus értelmét. A szellemjelenés és az asztráltestek kialakulása természetesen nem tartozott ide, és nem is egészen tőle függött. Hetenként egyszer magasztos kötelessége volt megjelenni a folyosón, ezenkívül minden hónap első és harmadik szerdáján összefüggéstelen szavakat kellett mormolnia a nagy erkélyablakból, és igazán nem tudta, hogyan térhetne ki e feladatok teljesítése elől. Igaz, életében sok gonoszat művelt, de természetfeletti dolgokban rendkívül lelkiismeretes volt. A következő három szombaton szokás szerint végigment a folyosón éjfél és hajnali három között, nagyon vigyázva, nehogy meglássa vagy meghallja valaki. Lábbelijét levette, alig mert rálépni az öreg, szúette padlóra, fekete bársony köpenyt viselt, és nem felejtette el bekenni láncait Felkelő Nap Rozsdaolajjal. Meg kell mondanom, hogy erre az utóbb említett elővigyázatossági intézkedésre nagyon nehezen szánta rá magát. Egy este azonban, amikor a család vacsoránál ült, besurrant Mr. Otis hálószobájába, és elvitte az üveget. Először kissé szégyenkezett, de elég értelmes volt hozzá, hogy idővel belássa, mennyi előnye van ennek a találmánynak, sőt, bizonyos mértékben céljai szolgálatába állíthatja. Mindennek ellenére sem érezhette magát biztonságban. Állandóan madzagokat feszítettek ki a folyosón, hogy megbotoljon bennük a sötétben, és egy ízben, amikor a "Fekete Izsák, avagy a Hogley Erdők Réme" című szerepben jelent meg, alaposan elvágódott, ugyanis rálépett a folyosó egy vajjal bekent sávjára, amely, az ikrek alapos munkája nyomán, a gobelinszobától a tölgyfa lépeső tetejéig húzódott. Ez az inzultus annyira felbőszítette, hogy végső próbálkozásra szánta el magát tekintélyének és társadalmi pozíciójának helyreállítása érdekében. Terve az volt, hogy a következő éjszaka meglátogatja a tiszteletlen etoni tacskókat "Rémületes Rupert, avagy a Fejetlen Earl" szerepében.

Több mint hetven éve nem öltötte magára ezt az alakot, voltaképpen azóta, mikor úgy megrémítette vele a csinos Lady Barbara Modisht, hogy a hölgy váratlanul felbontotta eljegyzését a jelenlegi Lord Canterville nagyapjával, és a jóképű Jack Castleton társaságában Gretna Greenbe szökött, miután kijelentette, hogy nem hajlandó olyan családba beházasodni, ahol ilyen rémes fantomok sétálhatnak a teraszon alkonyatkor. Szegény Jacket később Lord Canterville párbajban lelőtte a wandsworti mezőn, Lady Barbarát pedig Tunbridge Wellsben vitte sírba összetört szíve, még az év eltelte előtt, így a szerep mindenképpen emlékezetes sikert aratott. A szükséges maszkírozás azonban rendkívül bonyolult volt, ha egyáltalán használhatjuk ezt a színházi kifejezést a természetfeletti, vagy, hogy tudományosabb szóval éljünk, a magasabb rendű Természet egyik legnagyobb misztériumával kapcsolatban. Az előkészületek teljes három órát vettek igénybe. Végül mindennel elkészült, és elégedetten szemlélte az eredményt. Az öltözékhez tartozó lovaglócsizma ugyan kissé nagy volt, és a két lovassági pisztoly közül csak az egyiket találta meg, de egészben véve nem lehetett oka panaszra. Negyed kettőkor kilépett a falburkolatból, és végigosont a folyosón. Az ikrek szobájához érve, amelyet egyébként a függönyök színéről Kék Hálónak neveztek, az ajtót résnyire nyitva találta. A hatásosabb bevonulás kedvéért szélesre tárta, és e pillanatban nehéz vizeskorsó zuhant a nyakába, bőrig áztatta, és csak néhány hüvelykkel kerülte el a bal vállát. Ugyanakkor a mennyezetes ágy irányából elfojtott nevetést hallott. Mindez annyira megviselte az idegeit, hogy tőle telhető gyorsasággal bemenekült a szobájába, és másnap is még súlyos náthával nyomta az ágyat. Az egész esetben egyedül az szolgált vigasztalására, hogy legalább a fejét nem vitte magával, mert az bizony komoly következményekkel járhatott volna.

Most már feladta az utolsó reményt is, hogy ezt a közönséges amerikai családot valaha is megrémítse, és beérte azzal, hogy papucsban végiglopakodott a folyosókon, nyakát vastag piros sállal védte a huzattól, kezében egy kis mordállyal, arra az esetre, ha az ikrek megtámadnák. A végső csapás szeptember tizenkilencedikén sújtott le rá. Lement az előcsarnokba, abban a biztos hitben, hogy senki nem fogja zavarni, és azzal szórakozott, hogy gúnyoros megjegyzéseket tett az Egyesült Államok nagykövetének és hitvesének fotográfiáira, melyek most már a Canterville-ház családi portréinak helyét foglalták el. Öltözéke egyszerű volt, de tetszetős: hosszú szemfödél, temetői penész díszítéssel, állát sárga vászoncsíkkal kötötte fel, kezében lámpást és sírásó lapátot tartott. Tulajdonképpen "Temetetlen Jónás, avagy a chertseybeli Hullarabló" jelmezét viselte, amely egyike volt legjelentősebb szerepeinek, és amelyre a Canterville család nem kis okkal emlékezhetett, ugyanis emiatt vesztek össze szomszédjukkal, Lord Rufforddal. Hajnali negyed három lehetett, és amennyire meg tudta állapítani a házban senki sem mozdult. Amint azonban a könyvtár felé lépkedett, hogy megnézze, maradt-e nyoma a vérfoltnak, egy sötét sarokból hirtelen két alak ugrott rá, vadul hadonásztak, és ijesztő hangon a fülébe üvöltöttek: "Bu!"

Nem csoda, hogy páni félelem kerítette hatalmába, és nekirontott a lépcsőnek, de itt meg Washington Otis várta a kerti öntözőcsővel. Ellenségei gyűrűjébe zárva csaknem eszét vesztve menekült a nagy vaskályhába, amelyben szerencsére nem volt tűz, csöveken és kéményeken át vergődött hazafelé, míg végre kimondhatatlanul piszkosan, rendetlenül és elkeseredetten a szobájába ért.

Ettől kezdve felhagyott az éjszakai kirándulásokkal. Az ikrek számos alkalommal várták megjelenését, éjszakánként dióhéjat szórtak el a folyosón, szüleik és a személyzet legnagyobb bosszúságára, de fáradozásuk feleslegesnek bizonyult. Nyilvánvaló volt, hogy a kísértet nem hajlandó többet kísérteni, annyira megsértődött. Így Mr. Otis újra hozzáfogott nagy művéhez, a Demokrata Párt történetéhez, amelyen már évek óta dolgozott. Mrs. Otis nagyszabású kagylósütést rendezett, mellyel az egész környéket csodálatba ejtette, a fiúk hokit, csőbenhúzást, pókert és más amerikai nemzeti játékokat űztek. Virginia pedig póniháton kószált a kerti utakon, az ifjú Cheshire herceg társaságában, aki Cantervilleben töltötte vakációjának utolsó két hetét. Mindenkinek az volt a véleménye, hogy a kísértet eltűnt, és Mr. Otis ezt meg is írta Lord Cantervillenek, aki örömét fejezte ki a jó hír felett, és tiszteletteljes üdvözletét küldte a nagykövet érdemes hitvesének.

Az Otis família azonban tévhitben élt, mert a kísértet továbbra is a házban tanyázott, és bár az utóbbi időben már-már nyomoréknak számított, esze ágában sem volt ennyiben hagyni a dolgot, különösen miután értesült az ifjú Cheshire herceg jelenlétéről, akinek dédnagybátyja, Lord Francis egyszer száz guinea-be fogadott Cadbury ezredessel, hogy kockázni fog a cantervillei kísértettel, és másnap reggel a könyvtárszoba padlóján találták, oly reménytelenül paralitikus állapotban, hogy noha magas kort ért meg, haláláig képtelen volt más szavakat kiejteni, mint "dupla hatos". Á történetet jól ismerte mindenki, de a két nemesi család érzékenységére való tekintettel mindent elkövettek, hogy elhallgassák. Az eset részletes leírása az összes mellékkörülményekkel együtt megtalálható Lord Tattle: "Visszaemlékezések a régens hercegre és baráti körére" című művének harmadik kötetében. A kísértet természetesen nagyon szerette volna bebizonyítani, hogy nem vesztette el befolyását a Stiltonokra, akikkel egyébként távoli rokonságban volt, ugyanis első unokatestvére második házasságában Sieur de Bulkeley felesége lett, márpedig köztudomású, hogy a Cheshire hercegek anyai ágon az ő leszármazottai. Virginia ifjú szívszerelmének egyik leghíresebb alakítását akarta produkálni, amelyet a "Vámpír Szerzetes, avagy a Vértelen Bencés" címen ismertek, és olyan borzalmas volt, hogy amikor az 1764-es év végzetes Szilveszterjén Lady Startup megpillantotta, átható sikoltozásban tört ki, mely végül heves gutaütésben kulminált, és három nap múlva meghalt, miután kitagadta örökségéből a Canterville családot, legközelebbi rokonait és egész vagyonát londoni patikusára hagyta. Az ikrektől való rettegése azonban az utolsó pillanatban megakadályozta a kísértetet abban, hogy kilépjen szobájából, és a kis herceg békén szunnyadt tovább a Királyi Hálószoba mennyezetes ágyának párnái között, és Virginiáról álmodott.

Néhány nappal ezután Virginia és göndör fürtös lovagja kilovagolt a brockleyi rétekre, ahol a kislány alaposan elszakította a ruháját, amikor átugratott egy sövényen, ezért elhatározta, hogy a hátsó lépcsőn megy fel, nehogy valaki meglássa. Mikor a gobelinszoba nyitott ajtaja mellett futott el, úgy látta, van valaki odabenn, és abban a hitben, hogy anyja szobalánya az, aki néha idehozta a foltoznivalót, benézett, hagy megkérje, varrja meg a ruháját. Legnagyobb meglepetésére azonban a szobában magát a cantervillei kísértetet pillantotta meg. Az ablaknál ült, és figyelte, hogyan hullik a fák halott aranya, nézte a hosszú kerti úton vad táncban keringő piros leveleket. Fejét kezére támasztotta, és egész megjelenése végtelen levertségről tanúskodott. Annyira elhagyatottnak és gondozatlannak látszott, hogy a kis Virginia, aki először arra gondolt, hogy elfut és bezárkózik a szobájába, megsajnálta, és nagyon szerette volna megvigasztalni. A kislány olyan könnyedén lépkedett, a kísértet pedig oly mélyen elmerült keserű gondolataiban, hogy csak akkor vette észre Virginiát, amikor az megszólította.
- Úgy sajnálom magát. De ne búsuljon, az öcséim holnap visszamennek Etonba, és ha rendesen fog viselkedni, senki sem bosszantja majd.
- Hogy lehet azt kívánni tőlem, hogy rendesen viselkedjem! - hördült fel a kísértet, és megdöbbenve meredt a bájos kislányra, aki meg merte szólítani. - Micsoda abszurdum. Nekem az a dolgom, hogy csörgessem a láncaimat, kulcslyukakon át hörögjek, és éjszaka járkáljak, ha erről beszél. Ez létezésem egyetlen oka.
- Ez nem ok a létezésre, és maga nagyon jól tudja, mennyire gonosz ember volt. Mrs. Umney mindjárt megérkezésünk napján elmondta, hogy maga megölte a feleségét.
- Nem tagadom, hogy így történt - felelte ingerülten a kísértet -, de ez családi ügy, és nem tartozik senkire.
- Nagyon csúnya dolog bárkit is megölni - jelentette ki Virginia, akin időnként elragadó puritán komolyság vett erőt, amit valamelyik új-angliai ősétől örökölhetett.
- Ó, hogy gyűlölöm ezeket az olcsó és elvont erkölcsi szabályokat! A feleségem csúnya volt, sohasem keményítette ki rendesen a nyakfodraimat, és fogalma sem volt a főzésről. Egyszer egy fenséges őzbakot terítettem le a hogleyi erdőkben, és tudja, hogyan készítette el? Mindegy, ez már a múlté, de azért nem volt szép a bátyjaitól, hogy bosszúból halálra éheztettek.
- Halálra éheztették? Kedves Kísértet úr, akarom mondani Sir Simon, ön éhes? Van a kosaramban egy szendvics. Elfogadná?
- Nem, köszönöm, mostanában már nem szoktam enni, de mindenesetre nagyon kedves magától, és egyáltalán maga sokkal rokonszenvesebb, mint a családja többi durva, rettenetes, közönséges és becstelen tagja.
- Elég! - toppantott haragosan Virginia. - Maga durva, rettenetes és közönséges, ami pedig a becstelenséget illeti, ne higgye, hogy nem tudom, ki lopta el a festékeket a dobozomból, hogy mindig visszamázolja azt a nevetséges vérfoltot a könyvtárban. Először elvitte az összes pirosomat, még a cinóbert is, hogy ne tudjak több naplementét festeni, aztán elvitte a smaragdzöldet és a krómsárgát, és a végén nem hagyott mást, csak az indigót és kínai fehéret, amivel holdfényes tájon kívül az égvilágon semmit nem festhetek, és attól mindig úgy elszomorodom, és tudja, milyen nehéz azt festeni? De én nem árultam el senkinek, pedig nagyon haragudtam, és olyan nevetséges volt az egész, hiszen ki hallott már smaragdzöld vérről?
- Igaza van - ismerte el restelkedve a kísértet -, de mit tehettem volna? Manapság nagyon nehéz valódi vért szerezni, és minthogy a bátyja kezdte az egészet a Csodapasztával, úgy gondoltam, én is elvehetem a maga festékeit. Ami pedig a színt illeti, az ízlés dolga: A Canrterville-ieknek például kék vére van, a legkékebb egész Angliában, de persze tudom, hogy maguknak amerikaiaknak az ilyesmi nem számít.
- Maga ehhez nem ért, és legokosabban tenné, ha kivándorolna Amerikába, ott aztán tanulhatna valamit. A papám biztosan boldogan megfizetné az útiköltségét, és igaz ugyan, hogy szellemi termékekre magas a vám, de ezzel sem lesz baj, mert a vámtisztek mind demokraták. Ha New Yorkba ér, biztosan százezer dollárt is megadnának egy nagypapáért, családi kísértetről nem is beszélve.
- Nem hiszem, hogy jól érezném magam Amerikában.
- Bizonyára, mert nálunk nincsenek romok és régiségek - felelte gúnyosan Virginia.
- Romok! Régiségek! - legyintett a szellem. - Maguknak viszont flottájuk van és híres modoruk.
- Hát akkor jó éjszakát, megyek és megmondom a papának, intézze el, hogy az ikrek kapjanak még egy hét vakációt.
- Kérem, ne menjen, Virginia kisasszony - kiáltott fel a szellem. - Olyan magányos és boldogtalan vagyok, nem is tudom, mit tegyek. Úgy szeretnék aludni, és nem tudok.
- Micsoda képtelenség! Feküdjön ágyba, fújja el a gyertyát, és kész. Ébren maradni néha nehéz ugyan, különösen a templomban, de elaludni igazán nem nagy dolog. Hiszen ezt még a csecsemők is meg tudják csinálni, pedig azok nem valami okosak.
- Háromszáz éve nem aludtam - mondta a kísértet szomorúan, és Virginia nagy kék szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
- Nem alszom háromszáz éve, és olyan fáradt vagyok.
Virginia egészem elkomolyodott, és ajka megremegett, mint a rózsaszirom. Közelebb lépett a kísértethez, letérdelt mellé; és feltekintett öreg, kiszáradt arcára.
- Szegény, szegény kísértet - suttogta. - Nincs hol aludnia?
- Messze, a fenyőerdőkön túl - mondta halk, álmodozó hangon a szellem - van egy kis kert. Magas és buja ott a fű, és a bürökvirág fehér csillagai nyílnak közte. Ott egész éjszaka énekel a csalogány, a hideg kristály Hold letekint rá, és a szomorúfűz kiteríti karját az alvók fölé.
Virginia szemét könnyek homályosították el, és arcát kepébe rejtette.
- Ez a Halál kertje - suttogta.
- Igen, a halálé. A-halál gyönyörű lehet. Feküdni a puha, barna földben, fejem felett fűszálak hajladoznak, és én hallgatom a csendet. Ott nincs többé tegnap és nincs holnap. Megszűnik az idő, elfelejtem az életet és nyugalomra találok. Segítsen rajtam, kislány. Nyissa ki előttem a Halál kapuját, mert magában él a szeretet, és a szeretet erősebb a halálnál.
Virginia megremegett, és hideg borzongás futott végig rajta. Néhány pillanatig mindketten hallgattak. A kislány úgy érezte, mintha mindez valami szörnyű álom lenne.
Aztán ismét magszólalt a kísértet, és hangja olyan volt, mintha a szél sóhajtana.
- Olvasta a régi próféciát a könyvtárablakon?
- Igen, sokszor -. kiáltott fel a kislány. - Kívülről tudom. Furcsa, fekete betűkkel, van az ablakra festve, és nehéz elolvasni. Mindössze hat sor:

Csak nem értem, mit jelent.

- Azt jelenti - felelte szomorúan a kísértet -, hogy sírnia kell a bűneimért, mert nekem nincsenek könnyeim, és imádkoznia a lelkemért, mert nekem nincsen hitem, s akkor kedvességéért, jóságáért és szelídségéért a Halál Angyala megkegyelmez nekem. Ijesztő alakokat fog látni a Sötétben, gonosz hangok suttognak majd a fülébe, de nem bánthatják, mert a gyermek tisztaságán nem vehet erőt a Pokol hatalma.
Virginia nem szólt, a kísértet merőn nézte aranyszőke, lehajtott fejét, és vad kétségbeesésében a kezét tördelte. A kislány egyszerre felállt, nagyon sápadt volt, és szemében különös fény ragyogott.
- Nem félek - mondta szilárd hangon. - Kérni fogom a Halál Angyalát, hogy könyörüljön meg magári.

A kísértet az öröm elfuló kiáltásával emelkedett fel, megragadta Virginia kezét, és régimódi lovagiassággal megcsókolta. Ujjai jéghidegek voltak, ajka égetett, mint a tűz, de Virginia habozás nélkül követte a sötétedő szobán keresztül. A fakózöld falvédő hímzésén az apró vadászok megfújták bojtos kürtjüket, és kis kezükkel integettek Virginiának, hogy forduljon vissza. - Ne menj, kis Virgínia! - kiáltották. - Ne menj! - de a kísértet erősebben fogta a kislány kezét, és ő behunyta a szemét, hogy ne lássa a vadászokat. A faragott kandallóról gyíkfarkú, meredt szemű szörnyállatok tekintettek rá, és azt mondták: - Vigyázz, kis Virginia, nagyon vigyázz! Lehet, hogy sohasem látunk többé! De a kísértet még gyorsabban ment, és Viriginia nem figyelt rájuk. Amikor a szoba végébe értek, a szellem megállt, és valamit mormolt, amit a kislány nem értett. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a fal lassan elhalványul, mint a köd, és a következő pillanatban hatalmas, fekete barlangnyílás tárult fel előtte. Csípős, hideg szél kerekedett körülöttük, és Virigina érezte, hogy a ruháját rángatják. - Gyorsan, siessünk - kiáltott a kísértet -, rövid az időnk - és ebben a pillanatban bezárult mögöttük a falburkolat és a gobelinszobában nem volt senki.

Tíz pere múlva megszólalt az uzsonnára hívó gong., és mivel Virginia nem jött le, Mrs. Otis felküldte érte az egyik inast. Kisvártatva az inas visszajött, és jelentette, hogy sehol sem találja Virginia kisasszonyt. Mrs. Otis egyáltalán nem ijedt meg, mert tudta, hogy a kislány esténként le szokott menni a kertbe, virágot szedni a vacsoraasztalra, de amikor az óra hatot ütött, és Virginia még mindig nem jelent meg, nyugtalan lett, és kiküldte a fiúkat a keresésére, ő maga pedig Mr. Otisszal a szobákat kutatta át. Fél hétkor a fiúk visszajöttek és elmondták, hogy nyomát sem találták nővérüknek. Most már valamennyien nagyon megrémültek, fogalmuk sem volt róla, mit tehetnének, és ekkor Mr: Otisnak hirtelen eszébe jutott, hogy néhány nappal ezelőtt egy csapat cigánynak engedélyt adott, hogy a parkban tábort üssenek. Legidősebb fia és két szolga kíséretében rögtön el is indult Blackfell Hollow felé, mert tudta, hogy a cigányok oda igyekeztek. A kis Cheshire herceg, akit szinte megőrjített az aggodalom, szívhez szólóan könyörgött, hogy őt is vigyék magukkal, de Mr. Otis erről hallani sem akart, mert attól tartott, hogy összetűzésre kerülhet sor. Amikor azonban odaértek, látták, hogy a cigányok már elmentek, de minthogy még mindig égett a tűz, és néhány tányér hevert a földön, nyilvánvaló volt, hogy nagy sietséggel távoztak. Washingtont és a két embert elküldte, hogy kutassák át a környéket, ő pedig hazasietett, és táviratban kérte a megye valamennyi rendőrkapitányságát, hogy keressék a kislányát, akit csavargók vagy cigányok elraboltak. Ezután felnyergelte lovát, és miután feleségének és három fiának lelkére kötötte, hogy üljenek le a vacsorához, egy lovász kíséretében elvágtatott az Ascot felé vezető úton. Alig tettek meg azonban két mérföldet, amikor mögöttük lódobogás hangzott fel. Mr. Otis hátranézett, és megpillantotta a kis herceget, amint póniján közeledett, felhevülve, hajadonfőtt.
- Ne haragudjon, Mr. Otis - lihegte a fiú -, de én nem tudok vacsorázni, amíg nem találjuk meg Virginiát. Kérem, bocsásson meg, de ha tavaly megengedte volnia, hogy eljegyezzük egymást, mindez nem következik be. Ugye, nem küld haza? Nem tudok hazamenni, és nem is akarok.
A nagykövet akarata ellenére elmosolyodott a csinos kis kópé láttán, amellett nagyon meghatotta Virginia iránti odaadása, ezért a nyeregben lehajolva gyengéden vállon veregette, és így szólt:
- Nos, Cecil, ha ennyire nem akarsz hazamenni, csakugyan magammal kell vigyelek, de Ascotban majd szerzünk neked egy kalapot:
- Ördög vigye a kalapot! Bár már Virginiát látnám! - kacagott fel a kis herceg és vágtattak tovább az állomás felé. Itt Mr. Otis érdeklődött az állomásfőnöknél, hogy nem látott-e valakit, akire illik Virginia személyleírása, de semmit sem tudott meg. Az állomásfőnök mindenesetre értesítette a vonal valamennyi állomását, és biztosította az apát, hogy figyelni fogják az utasokat. Mr. Otis vett a kishercegnek egy kalapot a rőf ősnél, aki éppen a rácsokat tette fel boltjára, majd ellovagoltak Bexleybe, egy onnan mintegy négy mérföldre fekvő faluba, mert a nagykövet azt hallotta, hogy az a hely a cigányok kedvelt tanyája, ugyanis hatalmas rét terül el mellette. Felébresztették a mezőőrt, de semmiféle felvilágosítást nem kaptak tőle, majd, miután az egész rétet bejárták, hazafelé fordítatták a lovak fejét, és tizenegy óra körül hullafáradtan, elkeseredetten megérkeztek a canterville-i kastélyba. A kertkapuban Washington és az ikrek lámpásokkal vártak rájuk, mert az út koromsötét volt. Ők sem akadtak Virginia nyomára. A cigányokat elfogták a Broxley réteken, de a kislány nem volt velük, és hirtelen távozásukat azzal indokolták, hogy eltévesztették a chortomi búcsú dátumát, és féltek, hogy későn érkeznek oda. Virginia eltűnését hallva egészen elszomorodtak, mert nagyon hálásak voltak Mr. Otisnak, amiért megengedte, hogy a parkjában táborozzanak, és négyen hátra is maradtak, segíteni a keresésben. A halastavat meghúzták hálóval, átkutatták az egész kastélyt, de eredménytelenül. Nyilvánvaló volt, hogy ezen az éjszakán Virginia már semmiképpen nem kerülhet elő. Mr. Otis és a fiúk a legsötétebb kétségbeeséssel mentek a ház felé, nyomukban a lovakat és a pónit vezette egy lovász. A hallban néhány rémült szolgáló verődött össze, a könyvtárszobában szegény Mrs. Otis a kereveten feküdt, félőrülten az aggodalomtól és a félelemtől, miközben az öreg házvezetőnő kölnivízzel borogatta a homlokát. Mr. Otis azonnal ráparancsolt, hogy egyék valamit, és az egész társaságnak vacsorát rendelt. Szomorú étkezés volt, alig szólalt meg valaki az asztalnál, még az ikreket is megdermesztette a rémület, mert nagyon szerették a nővérüket. A vacsora végeztével Mr. Otis a kis herceg könyörgése ellenére mindenkit ágyba küldött, kijelentette, hogy aznap már semmit sem tehetnek, és reggel majd táviratoznak a Scotland Yardra, hogy azonnal küldjenek detektíveket. Amint kifelé mentek az ebédlőből, a toranyóra éjfélt ütött és mire az utolsó kondulás is elnémult, nagy zuhanás és éles sikoly hallatszott, félelmes mennydörgés rázta meg a házat, a levegőt földöntúli zene hangjai töltötték be, a lépcső tetején hatalmas robajjal leesett a falburkolat egyik táblája, és mögüle Virginia lépett ki, halottsápadtan, kezében kis ládikóval. Egy pillanat alatt mindenki ott tolongott körülötte. Mrs. Otis szenvedélyesen magához szorította, a kis herceg heves csókokkal árasztotta el, és az ikrek vad indiántáncot lejtettek körülötte.
- Szent egek, gyermekem, hol voltál? - kiáltott fel kissé haragosan Mr. Otis, mert azt hitte, hogy Virginia valami ostoba tréfát űzött velük. - Cecil és én az egész környéket végigjártuk miattad lóháton, és szegény anyád halálra rémült. Nagyon kérlek, máskor ne csinálj ilyen buta vicceket!
- Legfeljebb a kísértettel! Legfeljebb a kísértettel! - rikoltották az ikrek, és egy percre sem hagyták abba az ugrándozást.
- Csakhogy megvagy, drágaságom, soha többé nem engedlek el magam mellől - suttogta Mrs. Otis, megcsókolta a reszkető kislányt, és összekócolódott arany háját simogatta.
- Papa - szólalt meg csendesen Virginia. - A kísértetnél jártam. Meghalt, jöjjetek és nézzétek meg. Igaz, nagyon gonosz volt életében, de őszintén megbánt mindent, amit tett, és halála előtt nekem adta ezt a dobozt, tele gyönyörű ékszerekkel.

Az egész család néma megdöbbenéssel meredt rá, de látniuk kellett, hogy komolyan beszél. Megfordult, és a falburkolat nyílásán át egy keskeny, titkos folyosóba vezette őket. Washington világított egy gyertyával, amelyet az asztalról vett fel. Végül egy rozsdás szögekkel kivert, hatalmas tölgyfa ajtóhoz értek. Amikor Virginia hozzáért, a nehéz ajtó kitárult, és alacsony, boltozatos szobácskában találták magukat. A szobának egyetlen, apró rácsos ablaka volt, a falból hatalmas vasgyűrű állt ki, és hozzá volt láncolva egy szikár csontváz, amely egész hosszában elterült a padlón, hosszú csontujjai mintha az ódon tányért és a vizeskorsót akarnák megmarkolni, melyeket úgy helyeztek el, hogy ne érhesse el őket. A kancsóban valaha víz lehetett, belsejét lepedék borította. A tányéron nem volt más, csak egy maréknyi por. Virginia a csontváz mellé térdelt, kis kezét összekulcsolta, és csendesen imádkozni kezdett, miközben a társaság ámulva szemlélte a szörnyű tragédiát, amelynek titka végre feltárult előttük.
- Nézzétek! - kiáltott fel hirtelen az egyik iker, aki kinézett az ablakon, mert szerette volna tudni, hogy a ház melyik szárnyában fekszik a szoba. - A kiszáradt, öreg mandulafa kivirágzott! Tisztán látni a virágokat a holdfényben.
- Isten megbocsátott neki - szólt Virginia, komolyan felállt, és arcát mintha valami szépséges fény sugározta volna be.
- Micsoda angyal maga! - kiáltott fel az ifjú herceg, átölelte a kislányt, és megcsókolta.

VII.

E különös események után négy nappal, este tizenegy óra tájban különös temetési menet hagyta el a canterville-i kastélyt. Nyolc fekete ló húzta a halottaskocsit, fejükön hatalmas srtucctoll bokréta lengedezett, az ólomkoporsót bíborszínű lepel borította, rajta arannyal kihímezve a canterville~i címer. A halottaskocsi és a hintók mellett szolgák haladtak égő fáklyákkal, és az egész menet roppant hatásos volt. Lord Canterville, aki egyenesen azért jött Walesből, hogy részt vegyen a temetésen, a díszhelyet foglalta el a gyászolók között, a kis Virginiával ült az első kocsiban. Ezután az Egyesült Államok nagykövete és felesége következett, majd Washington és a két fiú, az utolsó kocsiban pedig Mrs. Umney foglalt helyet. Mindenki egyetértett abban, hogy ha már több mint ötven éve él örökös rettegésben a kísértettől, joga van hozzá, hogy jelen legyen, amikor megszabadulnak tőle. A temető sarkában, a szomorúfűz alatt mély sírt ástak, és Augusztus Dampier tiszteletes úr igen hatásosán vezette a szertartást. Végül a Canterville család régi szokása szerint a szolgák eloltották a fáklyákat, és miközben a koporsót a sírba engedték, Virginia előlépett, és ráhelyezett egy keresztet, fehér és rózsaszín mandulavirágból. Ebben a pillanatban előbújt egy felhő mögül a Hold, a kis temetőt beborította néma ezüstjével, és egy távoli bokorban énekelni kezdett a csalogány. Virginiának eszébe jutott a kísértet elbeszélése a Halál kertjéről, szemébe könny szökött, és hazafelé alig szólalt meg.

Másnap reggel, mielőtt Lord Canterville elutazott, Mr. Otis megemlítette az ékszert, amelyet a kísértet adott Virginiának. Csodálatosan szép volt, különösen egy rubinköves nyakék, velencei foglalatban, a tizenhatodik századi ötvösművészet remeke, és mind olyan értékes, hogy Mr. Otis nem tudta, helyesen teszi-e, ha megengedi lányának, hogy megtartsa.

- Mylord - mondta. - Tudomásom van arról, hogy ebben az országban nemcsak a föld, hanem az ékszer is a hitbizomány része, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez az ékszer családi örökség gyanánt önt illeti. Ezért arra kérem, vigye magával Londonba, és tekintse úgy, mint vagyonának sajátságos körülmények közt visszaszármazott részét. Ami pedig leányomat illeti, ő még gyermek, és örömmel állíthatom, hogy idáig kevés érdeklődést árult el az effajta hiábavaló fényűzés iránt. Azt is megtudtam feleségemtől, aki, ha szabad így kifejeznem magam, megbízható szaktekintély művészeti kérdésekben, ugyanis abban a szerencsében részesült, hogy lánykorában több nyarat volt alkalma Bostonban tölteni, hogy ezek az ékkövek hatalmas értéket képviselnek, és eladójuknak magas összeget jövedelmeznének. Ilyen körülmények között, Mylord, biztosra veszem, hogy ön is teljesen lehetetlennek tartaná, ha ezek családom bármely tagjának birtokában maradnának, ezenfelül pedig amennyire az efféle felesleges cifraságok és csecsebecsék hozzátartoznak a brit arisztokrácia tekintélyéhez, annyira ellentétesek olyan emberek felfogásával, akik a republikánus egyszerűség szigorú, de hitem szerint örökkévaló elveihez tartják magukat. Talán helyes, ha megemlítem, hogy Virginia igen szeretné a dobozt megtartani, emlékül az ön szerencsétlen és félrevezetett ősétől. Mivel a szóban forgó doboz igen régi, és következésképpen állapota nem a legkifogástalanabb, be kell vallanom, meglepőnek találom, hogy gyermekeim egyike bárminő formában rokonszenvet érez a középkor szelleme iránt, és ezt nem is tudom mással magyarázni, mint hogy Virginia London egyik külvárosában látta meg a napvilágot, röviddel azután, mikor Mrs. Otis visszatért athéni utazásáról.

Lord Canterville igen komolyan hallgatta végig az érdemes nagykövet szónoklatát, időnként végigsimított őszülő bajuszán, hogy akaratlan mosolyát elrejtse, és amikor Mr, Otis befejezte szavait, szívélyesen megragadta a kezét, és így szólt:

- Drága uram, az ön elragadó kislánya nagy szolgálatot tett szerencsétlen ősömnek, Sir Simonnak: magam és családom hálával tartozunk neki, csodálattal adózunk bátorságának és elszántságának. Nem lehet kétség afelől, hogy az ékszer őt illeti, és istenemre, biztosra veszem, ha arra vetemednék, hogy megfosszam őt ettől, a gonosz öregember két héten belül felkelne a sírjából és ellátná a bajomat. Ami pedig az örökséget illeti, azt, amit végrendelet vagy hivatalos írás nem említ, nem lehet örökségnek tekinteni, s az ékszer létezéséről senki sem tudott. Biztosíthatom önt, nincsen hozzá több jogom, mint az ön inasának, és ha majd Virginia kisasszony felnő, bizonyára örömét leli ezekben a csinos holmikban. Amellett megfeledkezik arról, Mr. Otis, hagy az árba a bútorzat és a kísértet is beleértendő, és így mindazzal együtt, ami a kísértet tulajdonát képezi, az öné, hiszen bármit művelt is Sir Simon éjszakánként a folyosón, a törvény szempontjából halott volt, és a vagyonát ön megvette.

Mr. Otist nagyon elkeserítette Lord Canterville elutasító válasza és mindent elkövetett, hagy lebeszélje elhatározásáról, ám a derék főrend szilárd maradt, és végül sikerült rávennie a nagykövetet, engedje meg kislányának, hogy megtartsa a kísértet ajándékát, és amikor 1890 tavaszán a fiatal Cheshire hercegnőt esküvője alkalmából a királynő fogadta, mindenki megcsodálta az ékszereit. Mert Virginia bizony elnyerte a hercegi koronát, amely jutalma minden illedelmes amerikai kislánynak, és alighogy nagykorú lett, férjhez ment gyermekkori lovagjához. Mindketten olyan elragadóak voltak, és annyira szerették egymást, hogy házasságuknak mindenki nagyon örült, kivéve az öreg Dumbleton márkinét, aki a herceget szerette volna megfogni két hajadon lánya valamelyikének, és e célból nem kevesebb, mint három fényes vacsorát adott, nagy költséggel - és, bármilyen különösen hangzik, magát Mr. Otist kivéve. Személy szerint a nagykövet igen kedvelte a fiatal herceget, de elvből ellensége volt mindenfajta címnek, és, hogy saját szavait idézzük: "nem kis aggodalommal szemlélte a fenyegető veszélyt, hogy az élvezeteket hajszoló arisztokrácia káros befolyása netán feledteti az igazi republikánus egyszerűséget". Ellenvetéseit azonban teljesen lehengerelték, és meggyőződésem, hogy amikor a Hanover Square-i Szent György-templom hajójában lépkedett leányával a karján, nem volt nála boldogabb ember egész Angliában.

A mézeshetek után a herceg és a hercegné Cantervillebe utazott, és másnap délután kisétáltak a fenyőerdő melletti magányos temetőbe. Annak idején nehezen tudták eldönteni, hogy mit írjanak Sir Simon sírkövére, végül azonban úgy határoztak, hogy csupán az öregúr nevének kezdőbetűit és a könyvtárablakon olvasható verset vésetik rá. A hercegné a sírra hintette a magával hozott gyönyörű rózsákat, majd, miután kis ideig csendben álldogáltak ott, elsétáltak a régi apátság romos kápolnájához. Itt a hercegné egy kidőlt oszlopra ült, férje pedig lábánál fekve cigarettázott és felnézett gyönyörű szemébe. Hirtelen eldobta a cigarettát, megfogta felesége kezét, és így beszélt hozzá:

- Virginia, egy asszonynak nem lehet titka a férje előtt.
- De kedves Cecil, nekem semmiféle titkom nincs előtted.
- Igenis, van - felelte mosolyogva a férj. - Sohasem mondtad el, mi történt, amikor bezárkóztál a kísértettel.
- Ezt soha, senkinek nem mondtam el - komolyodott el Virginia.
- Tudom, de azért nekem elmondhatnád.
- Drága Cecil, ne kívánd ezt tőlem, nem tehetem. Szegény Sir Simon! Annyit köszönhetek neki. Ne nevess Cecil, ez az igazság. Ő mutatta meg nekem, mi az élet, mit jelent a halál, és hogy a szeretet erősebb mindegyiknél.
A herceg felkelt, és gyengéden megcsókolta feleségét.
- Amíg a szíved az enyém, a titkod a tiéd maradhat - suttogta.
- Mindig is a tiéd volt a szívem, Cecil.
- De azért a gyermekeinknek majd elmondod, ugye?
Virginia elpirult.