ADY ENDRE
-
FÉLHOMÁLYBAN

 

   I

  Ott ültünk némán, édes félhomályban,
  Te elmerengve, s égő vágyban én.
  Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,
  Titok maradt az szívünk rejtekén.
  Talán a mult viharzott át előtted
  S előttem halkan tünt fel a jelen...
  ...Neked talán már bántó, kínos álom
  S nekem már kínos vágy a szerelem...
 

  Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,
  Arcunkon is hazug az ifjuság,
  Én nem török le illatos virágot
  S neked sem kell már soha mirtusz-ág.
  Én az álmod szeretném visszahozni,
  Te tán szivembe vágyat oltanál -
  Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:
  Köztünk a multnak tiltó romja áll!...
 

 II

  A szívedből egy-egy sóhaj
  Átnyilallik a szivembe...
  Egyedüli kincs tetőled:
  - Amit adhatsz még nekem -
  A szívedből egy-egy sóhaj... 

  A szívemből egy-egy sóhaj
  Átnyilallik a szivedbe...
  Oly kevés maradt a multból...  
Amit néked adhatok:
  A szívemből egy-egy sóhaj...
 

  III

  Ne vádoljunk senkit a multért,
  A vád már úgyis hasztalan.
  Talán másképp lehetett volna -
  Most már... mindennek vége van!...
  Úgy szeretnék zokogni, sírni
  A sírra ébredt vágy felett -
  De ránézek fehér arcodra
  S elfojtom, némán, könnyemet.
 
  Várunk a csendes félhomályban
  Valami csodás balzsamot,
  Mely elfeledtet mindent, mindent
  S meggyógyit minden bánatot...
  Leolvasom sápadt arcodról
  A rád erőszakolt hitet
  És megdöbbenve sejtem, látom,
  Hogy nem hiszel már senkinek!...

 

  IV

  Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
  Mi is tudtunk még hinni valaha.
  Ami hevünk volt, mind elfecséreltük
  S ami hajnal volt, az most éjszaka.
  Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal
  Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,
  Én meg, szakítva emberrel, világgal,
  Bolyongok árván, temetetlenül.

  Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,
  Magasba vont és így - a porba vitt.
  Megnyugvás útját epedve se leltük,
  Szivünkből végképp elszállott a hit...
  ...Olyan a színpad, mint a lant világa,
  Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -
  A boldogságért küzdtünk, mindhiába:
  Boldognak lenni nekünk nem szabad!...
 
  V

  Nem jó kép itt az "őszi napsugár",
  Mit mi érzünk, nem késő szerelem.
  A szerelem nem szánalomra vár
  S te szánalomból érzel csak velem.
  Én reszketeg egyedül elkárhozni,
  Magammal vinném beteg lelkedet...
  De végzetünkkel mindhiába küzdünk:
  Nekünk  e g y ü t t  még halni sem lehet!...