|
ADY
ENDRE
-
FÉLHOMÁLYBAN
I
Ott ültünk némán,
édes félhomályban,
Te
elmerengve, s égő vágyban én.
Álmod
hová szállt s kié volt a vágyam,
Titok
maradt az szívünk rejtekén.
Talán
a mult viharzott át előtted
S
előttem halkan tünt fel a jelen...
...Neked
talán már bántó, kínos
álom
S nekem már kínos
vágy a szerelem...
Hidd el, mi csupán
csaljuk a világot,
Arcunkon is
hazug az ifjuság,
Én nem
török le illatos virágot
S
neked sem kell már soha mirtusz-ág.
Én
az álmod szeretném visszahozni,
Te
tán szivembe vágyat oltanál -
Küzdünk
egymásért hasztalan, hiába:
Köztünk
a multnak tiltó romja áll!...
II
A szívedből egy-egy
sóhaj
Átnyilallik a szivembe...
Egyedüli
kincs tetőled:
- Amit adhatsz még
nekem -
A szívedből egy-egy sóhaj...
A szívemből egy-egy
sóhaj
Átnyilallik a szivedbe...
Oly
kevés maradt a multból...
Amit
néked adhatok:
A szívemből
egy-egy sóhaj...
III
Ne vádoljunk senkit
a multért,
A vád már
úgyis hasztalan.
Talán
másképp lehetett volna -
Most
már... mindennek vége van!...
Úgy
szeretnék zokogni, sírni
A
sírra ébredt vágy felett -
De
ránézek fehér arcodra
S
elfojtom, némán, könnyemet.
Várunk
a csendes félhomályban
Valami
csodás balzsamot,
Mely elfeledtet
mindent, mindent
S meggyógyit
minden bánatot...
Leolvasom sápadt
arcodról
A rád erőszakolt
hitet
És megdöbbenve sejtem,
látom,
Hogy nem hiszel már
senkinek!...
IV
Nekünk
is volt még fiatalos lelkünk,
Mi
is tudtunk még hinni valaha.
Ami
hevünk volt, mind elfecséreltük
S
ami hajnal volt, az most éjszaka.
Te
ott a deszkán ki nem oltott vággyal
Hamvadsz
el lassan, némán, egyedül,
Én
meg, szakítva emberrel, világgal,
Bolyongok
árván, temetetlenül.
Nekünk is volt még
fiatalos lelkünk,
Magasba vont és
így - a porba vitt.
Megnyugvás
útját epedve se leltük,
Szivünkből
végképp elszállott a hit...
...Olyan
a színpad, mint a lant világa,
Kifosztja
lelkünk s lelket mégsem ad -
A
boldogságért küzdtünk, mindhiába:
Boldognak
lenni nekünk nem szabad!...
V
Nem jó kép
itt az "őszi napsugár",
Mit
mi érzünk, nem késő szerelem.
A
szerelem nem szánalomra vár
S
te szánalomból érzel csak velem.
Én
reszketeg egyedül elkárhozni,
Magammal
vinném beteg lelkedet...
De végzetünkkel
mindhiába küzdünk:
Nekünk
e g y ü t t még halni sem lehet!...
|