CHARLES BAUDELAIRE
-
ŐSZI ÉNEK
 

Sötétség és hideg vesz körül nemsokára;
tündöklő nyaraink gyors tüze, ég veled!
Hallom, kopogva hull már házunk udvarára
a fa, s visszhangosan dördűl a kövezet.

Visszajön az egész tél belém: vad robotban
gyúr düh és gyűlölet, undor és félelem,
és mint a lemenő nap a sarki pokolban,
vörösen ragyogó jégtönk lesz a szivem.

Borzongva hallom, a hasábok hogy zuhognak;
ha vérpad épül, az sem ád ily hangokat.
Lelkem torony, amely lassankint összeroskad
az ostromgép nehéz ütései alatt.

S úgy tetszik, míg ez a kopogás sír alattam,
hogy koporsót szegez itt valahol az ács...
Kié lesz? Hogy siet! - Tegnap nyár volt; ma ősz van.
A zaj titokzatos, mint egy elutazás.

                        2

Szeretem hosszu zöld szemeid ragyogását,
szép gyönyöröm, de ma oly keserű vagyok,
s nem szomjazom szemed, szobád s a tűz varázsát,
csak a napot, amely a tengeren ragyog.

De azért légy anyám, szeress, hajolj szivemre,
még ha rossz vagyok is, hálátlan s hűtelen;
szeretőm vagy hugom, légy édes naplemente
vagy őszi glória tűnő életemen.

Rövid szerep! A sír már les az áldozatra!
Óh, vond öledbe, vond, s öleld homlokom át,
hadd élvezzem, fehér s forró nyarunk siratva,
az őszutó szelíd és sárga sugarát!

(Szabó Lőrinc fordítása)