WILLIAM BLAKE
-
A NÉGER KISFIÚ
 

 Anyám a vad Délen szült engemet,
  Bőröm koromszín, ám lelkem fehér!
  Angyalfehér az angol kisgyerek,
  Én koromszín, mint fény nem járta éj.

  Anyám egy fa tövén oktatgatott,
  S míg ültünk ott, s élveztük hűvösét,
  Ölébe vett, egy csókot is adott,
  S így szólt, Keletnek lendítve kezét:

  "Lásd, kél a nap! A napban isten ül,
  Ő szórja ránk a fényt, a meleget,
  Hajnalban enyhülést, délbe derüt
  Tőle kapnak vadak, fák, emberek.

  E kurta létben megeddzük magunk,
  Mert vakít ám az égi Szeretet;
  Ében testünk, korom ábrázatunk
  Felhőfátylunk csak, árnyvető berek.

  Mert ha lelkünk a fényt elbírja már,
  Foszlik a felhőnk, s az Úr így kiált:
  >>Arany sátramnál örvendj, mint a nyáj,
  Szememfénye, berkedből jöjj ki hát!<<"

  Ha egyszer ében felhőm szétfoszol,
  S fehér felhőd is, angol kisgyerek,
  Így szólok hozzád én is, amikor
  Az Úr sátránál örvendek veled:

  "Legyezlek, míg megszokod a sugárt,
  Miben az Úr térdén törleszkedünk,
  Cirógatom ezüst hajad puhán,
  S te majd szeretsz, mert egyformák leszünk."

  (Szabó Magda fordítása)