THOMAS STEARNS ELLIOT
-
A KÖNNYEZŐ LÁNY SZOBRÁHOZ
 

 
A könnyező lány szobrához

Csak állj a lépcső legfelső kövére -
hajolj a kert urnáira -
hajadat fesse a napkelte vére -
öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel -
vágd földhöz, és szikrázzon a
szemed szökevény szerelemmel:
hajadat fesse a napkelte vére.

Bár ilyen könnyen hagytad volna el,
bár ilyen könnyen hagyott volna el,
ilyem emberi-tisztán,
mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből,
ha többé nem emel föl.

Hiszen találnék
kibúvót, egyedi fényt, mint a villám,
valami mindkettőnknek jó megoldást,
hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.

És elfordult a lány, de őszi szélben
képzeletemet tűnt napokba rántja,
napokba s tűnt pillanatokba:
haja vállára hull, kezében liliom van,
s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel!
Póz és gesztus rémlik fel elmosódva.
Ma is megráz az emlékezet álma
zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.