|
ARTHUR
RIMBAUD
-
OFÉLIA
1
A hûs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy
nagy liliom,
lassan leng tova, bõ fátylai közt lebegve.
S hallalik
zengenek a messzi csaliton.
Ím ezredéve már, hogy Ofélia
sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy
szelid tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.
Mellére szél
simúl hûs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó
fátyolát.
Vállára fûz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy
homlokán a nád.
Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket
riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S
az arany csillagok rejtelmes dala zsong.
2
Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a
folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek felõl,
a vad szabadságról dalolt.
Mert titkos fuvalom suhant, hajad
cibálva,
merengõ lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt,
éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.
Mert megtörte
dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert
lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép
lovag.
Szabadság, vágy, egek: szegény õrült, mily álom!
Megolvadtál
hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S
a szörnyû Végtelen megölte kék szemed.
3
S a költõ szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a
hajdan szedett virág;
s õ látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy
liliomot, fehér Oféliát.
(Rónay György fordítása) |