ARTHUR RIMBAUD
-
OFÉLIA

 


1 A hs, sötét habon, hol csillag alszik este,
fehér Ofélia, mint egy nagy liliom,
lassan leng tova, b fátylai közt lebegve.
S hallalik zengenek a messzi csaliton.

Ím ezredéve már, hogy Ofélia sápadt
árnyként bolyong a nagy fekete folyamon.
Ím ezredéve már, hogy szelid tébolyának
borzong románcain az esti fuvalom.

Mellére szél simúl hs csókkal és kibontja,
mint pártát, habokon hintázó fátyolát.
Vállára fz borúl borzongva és zokogva,
s áthajlik álmodó nagy homlokán a nád.

Körötte suttogón a vízirózsa rebben.
Egy-egy fészket riaszt az alvó nyírfalomb
ága közt néha, hogy szárnyak nesze remeg fenn.
S az arany csillagok rejtelmes dala zsong.

 

   2

 

Sápadt Ofélia, mint a hó színe, oly szép,
meghaltál, gyermekem, a folyam elrabolt.
Mert füledbe a szél, amint betört a norvég
hegyek fell, a vad szabadságról dalolt.

Mert titkos fuvalom suhant, hajad cibálva,
mereng lelkeden furcsa zsivajjal át,
hogy fák panasza közt, éjszakák sóhajára
meghallotta szived a természet szavát.

Mert megtörte dühös hörgésével a tenger
oly lágy, oly emberi leányka-bájodat,
s mert lábaidhoz ült egy áprilisi reggel
némán, szegény bolond, egy sápadt szép lovag.

Szabadság, vágy, egek: szegény rült, mily álom!
Megolvadtál hevén, mint hó a láng felett.
Elfulladt a szavad a roppant látomáson.
- S a szörny Végtelen megölte kék szemed.

 

                              3

 

S a költ szól: bolyongsz, csillagsugárban, este,
keresve, hol van a hajdan szedett virág;
s látta a vizen, fátylai közt lebegve,
mint nagy liliomot, fehér Oféliát.

(Rónay György fordítása)