PAUL
VERLAINE - AZ
ÉN MEGHITT ELLENSÉGEM
E furcsa álom gyakran s mélyen talál sziven egy ismeretlen nõrõl, kit
szeretek, s szeret, s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek, és soha csupa
másnak, s szeret s megért hiven.
Óh, õ megért hiven s csak õ látja,
igen, hogy átlátszó szivemben zord talány nem mered, ó jaj, csak õ, s
könnyétõl, mely lassan megered, izzadt és halvány orcám megfrissül
szeliden.
Óh, barna? szõke? vagy vörös tán? - nem tudom, s neve? -
emlékszem erre, zengõ és lágy nagyon, mint bús kedveseké, kiket számûz az
Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hûs szeme, s bús hangja mintha
halkan, távolból zengene, mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni
tértek.
(Tóth Árpád fordítása) |